Főhajtás LI.

A gyeptörő borász: Báthori Tibor

Volt idő, amikor világhírűek voltak a magyar borok. Ferenc József – aki köztudottan nem kedvelte a rebellis magyarokat – ha birodalma, az Osztrák–Magyar Monarchia természeti kincseivel akarta elkápráztatni vendégül látott uralkodótársait, somlói furmintot, tokaji aszút kínált örömforrásnak a feltálalt pompás falatokhoz. Másfél száz éve még öröknek hitt becsülete és értéke volt Európában a magyar boroknak, a magyar gasztronómiának.

Ám a megszálló nagyhatalom lakájai a vas és acél országát akarták felépíteni a Kárpát-me­dence hazánknak juttatott maradékában, és gyapottermesztésre kényszerítették a magyar földműveseket.

Az embertelen kísérlet nem ért célba, de sikerült tönkretenni Magyarországot és majdnem megsemmisíteni virágzó szőlő- és borkultúránkat. Minőség helyett mennyiséget termelt az ország, igazi bor helyett fehér és piros színű alkoholos italt.

De a politika csak törmeléke a történelemnek. S a történelmi idők megtanították a magyarokat okosan őrizni titkaikat. A legzordabb időkben is voltak szép számmal hazánkban bölcs és becsületes asszonyok, férfiak, akik őrizték és továbbadták a minőség titkát. A legzordabb időkben is voltak remek magyarok, akik tudták, hogy a bor Isten adta csoda, s bármilyen torz a világ, a minőség, az igazi bor készítésének titkát megőrizni, megtartani, továbbadni emberi kötelesség.

Huszonöt évvel ezelőtt a romokon kezdte néhány szőlész és borász – a régi titkok őrzői és tudói – újjáéleszteni a magyar szőlő- és borkultúrát.

Az elsők között volt Báthori Tibor, az örök tervező, az örök bizakodó, az alkotó, teremtő ember, akinek lelke átforrósodott, ha magához közel érezte a szőlőt, a bort, a természetet, az élet határtalan boldogságát. Csupa szív ember volt, aki az egész világot akarta a keblére ölelni. A kilencvenes évek elején Etyeken, az Öreghegyen, a Báthori-pincében született borok illata, íze, frissessége – akkor a csoda volt számunkra. Az Öreghegyi Chardonnay, a Szent László királyunk halálának 900. évfordulójára készített Szent László Aranybora, a Budavári Fortuna étterem számára készített bor, a Vinum Aureum Fortunae… a csodás múlt…

Bort töltök a régi üvegbe, amelyet ennek a bornak terveztetett Hegedűs Péter és Hegedűs Kálmán, Báthori Tibor barátai és harcostársai a magyar bor feltámasztásának, újjászületésének gyönyörű küzdelmében. Mert újjá kellett teremteni, fel kellett támasztani a magyar bort. Az alig valamiből kellett újra csodát teremteni. És Báthori Tibor csodát teremtett…

A siker, a diadal mellett ott lapult a cselszövés, az ármány, az irigyek hada. A pénzvilág gazemberei a szeretett, ünnepelt borászt lépre csalták, tönkretették. Báthori Tibor mert világhírre vágyódni: meg akarta mutatni, hogy itt, Magyarországon el lehet készíteni a világ legcsodálatosabb borát…

Idő előtt fogyott el körülötte a levegő…

Bort töltök a régi üvegbe, a régi pohárba. Szabálytalan üveg, nem hasonlít hagyományos borospalackra. Harang alakú, mint a hozzá tartozó pohár. Ha bort töltünk a palackba, pohárba, lélekharangként csendül meg benne az etyeki nedű: a lelkünk Báthori Tiborra emlékezik. Szemünkkel időről időre megsimogatva a gyönyörű palackot, a metszett poharat, s e régi üvegből, pohárból etyeki bort kortyolgatva Báthori Tiborra emlékezünk, aki hitt a magyar bor feltámadásában.

Az üstökösök nagy fénnyel jönnek, hirtelen tűnnek el. Báthori Tibor húsz éve, 1992-ben lett az év borásza, ötvenévesen, 2004-ben már halott. Gyeptörő volt – ahogy kétszáz éve nevezték eleink azt az embert, aki a maga földjén eltökélten újjáteremti a világot. A magyar bor méltóságának, eltékozolt hírnevének korunkbéli visszahódítói között kitüntetett emlékhely illeti meg a hamar ellobbant életű Báthori Tibort, az őserő borászát, aki gyönyörű borok teremtőjeként örökre beírta nevét a Magyar Borászok Aranykönyvébe.

Mosolyogjon rá az Isten!