×

Iancu Laura: Szeretföld

Bartusz-Dobosi László

2012 // 04
Nem kell mindig mindenre választ keresni, néha elég jól megfogalmazni a bennünk feszülő kérdéseket. Az Igazság megtalálása, amely minden ember végső célja, s minden művészet legfőbb motiváló eszköze, kizárólag jó kérdések sorozatán keresztül sikerülhet.

Iancu Laura költészete – és mostantól tudjuk, hogy prózája is – e jól megfogalmazott kérdések egymásutániságából épül egésszé. Ahogy azt a katolikus dogmatika megfogalmazza: vannak a hitünknek olyan szent titkai (mysterium fidei), amelyekre nincsenek válaszaink, csak jó kérdéseink.

A szerző a Magyar Napló Kiadónál 2011-ben megjelent Szeretföld című kötetének mindjárt az első oldalán tisztázza ezt a felismert igazságot: „Kísértetként bolyongok. Lehány testéről a föld… Hiába ásom magam a kerékvágásba, poromat felkapja a szél, és visszaröpít az ismeretlenbe. Magam számára is idegen vagyok. Háborúból jövök. Sem hősi halott, sem fogoly. Túlélő. Hát élet az, ami a háború után van? És ki számára vagyok létező? Mi van az eszmélésen túl? Szívfájdalom… Miért kellett nekem ezt megtudni? Ezt a kérdést mindenképpen tedd fel, mert ez a kérdés te vagy. Igen, kérdés vagy.”

Iancu Laura „megszállott” igazságkeresése a prózai eseményeken keresztül is a transzcendens világába kalauzol minket. Írásaiban – legyenek azok versek, mesék, esszék vagy éppen elbeszélések, mint a mostani könyvében – rendre felbukkan a szentség, a misztikum. Művészete azonban a legtávolabbi kapcsolatban sincs a didaktikussággal, összetett szövegei elgondolkodásra késztetik az olvasót. Olyan áttételes forma- és motívumkinccsel dolgozik, amely teljes nyitottságot feltételez a befogadó részéről. Mindeközben ő maga is nyitott, egy-egy szövegének elolvasása után úgy érezzük, teljesen kiadta, kiüresítette magát. A szövegek olyan átélt tartalommal telítettek, amelyek mögött hosszú órák gyötrődő alkotási folyamatát sejtjük. Iancu Laura bármennyire is igyekszik rejtőzködni, teljes valójával benne van a szövegeiben.

A Szeretföld tulajdonképpen több, valóságalappal rendelkező rövid elbeszélés egybefűzéséből készült kisregény, amely egy moldvai kis falu társadalmának életén keresztül meséli el a háború közösségre tett hatásait. A helyi kollektív emlékezetből származó történetekkel „a szerző elsőrendű célja a közösség mentalitásának bemutatása” volt.

A puha kötéses, 164 oldalas kötet borítóján a Sandro Botticelli műhelyéből származó, Mordechai a királyi palota kapuja előtt (1465) című festményének egy részletét láthatjuk. Mordechai babilóniai zsidó volt, aki amikor megtudta, hogy a király parancsot adott a zsidók megölésére, ruháit megszaggatva ment könyörögni a királyi palotához a népéért. A zsidóság történelmében rejlő folyamatos üldöztetést a szerző párhuzamba állítja az első világháború idején játszódó történet középpontjában lévő moldvai csángó közösség évszázados viszontagságaival. Talán nem túlzó az összehasonlítás a fejét fogó, lépcsőre roskadó Mordechai és a saját népéért hasonló intenzitással aggódó Iancu Laura személye között.

Csak a háborús történet elolvasása után derül ki, hogy tulajdonképpen nem is a háború a lényeg, hanem a háború utáni élet folytatásának lehetősége. Iancu Laura a Szeretföldben az egymástól és az Istentől való eltávolodás, az oda való visszatérés lehetőségeit kutatja. Van-e élet a háború után annak, aki mindenét elveszítette? Van-e lehetőség ott folytatni az életünket, ahol évekkel azelőtt abbahagytuk? A kötet fülszöve­gében olvashatjuk a következő sorokat: „Az eltávolodás és a visszatérés közé elpusztíthatatlan évtizedek rakódtak, a szívek közé szederindák nőttek.” Ez a rövid megállapítás már előre jelzi, hogy nem egyszerű, „kosztümös” történelmi regénnyel van dolgunk, a szerző által életre keltett szereplők életútjának bemutatása sokkal mélyebbre vezet minket. Válaszok pedig – ne is reménykedjünk – nincsenek.

Már a kötet címe – Szeretföld – is beszédes. Egyfelől a Szeret folyó völgyében megbújó s évszázadok óta talán az egyik legtávolabbra szakadt és legelszigeteltebben egzisztáló magyar közösségre, a magyarfalusi csángók kis falujára mint geográfiai helyszínre utal. Másfelől azt is érezzük, hogy ez a szerző által kreált műszó több pusztán földrajzi lokalizálásnál: ez Iancu Laura zsigereiből fakadó kötődésének egyértelmű megnyilvánulása szülőföldje iránt. A történet nem Magyarfaluban játszódik: sem nevekben, sem konkrét helyszínekben nem történik erre utalás, mégsem lehet egy percre sem kétséges, hogy az ihletet, a forrást a szülőfalu közösségében eltanult gondolkodásmód adta. Ehhez maga Iancu Laura már a kötet első két oldalán megadja a kulcsot: „Mert vannak biztos pontok a világon…” – majd egy oldallal később –, „Hazából úgyis csak egy van.” Általánosságban elmondható, hogy a legfontosabb kérdések, igazságok már a kötet első néhány lapján felbukkannak.

A cselekmény két fő szálon fut. A szerző egyfelől Keleti Jeremiás sorsán, másfelől egy moldvai magyar közösség életén keresztül teszi fel a kérdéseit. Az egymást többször keresztező események középpontjában a templom áll. Iancu Laura – ahogy megszokhattuk – már az első oldalak egyikén igyekszik rögzíteni, hogy mit ért a templomnak nem pusztán száraz definícióján, hanem az ember szempontjából meghatározható lényegén, szubsztanciáján: „Hogy a templom Isten hajléka vagy sem, az jóformán az ember hitén múlik, de templomot nem is Istennek szokás építeni.”

A templom az az alapkő, amelyen az új élet elkezdődhet. Amíg nem építik újjá a háborúban elpusztult templomot, addig a romok az átélt s az emberben továbbra is zajló borzalmakra fognak em­lékeztetni. „És ott van a sok rom. Az ember körül. Az emberben.” Az újrakezdés egyetlen lehetősége a feledés. Az épület- és emberroncsok számára nincs kiút, amíg nem áll a templom, amelyet Iancu Laura a könyvben egy mindannyiunkkal szembeállított tükörként aposztrofál. A templom azonban sehogy sem akar felépülni. Hiába a messze földön híres mester, Józsa Péter, a falak újra és újra leomlanak. Márpedig amíg nincs templom – az emberek legalábbis úgy hiszik –, az Isten sem költözik vissza a falujukba. Így aztán a csapások nemhogy megszűnnének, inkább tovább fokozódnak: éhínség, aszály tizedeli tovább a közösséget. A tanácstalanság egyre jobban elural­kodik az embereken. Egyesek bűnbakot keresnek, má­sok halottlátóhoz zarándokolnak, megint mások böjtöt fogadnak. Változás azonban csak akkor következik be, amikor a közösség áldozatot hoz, s bele mer nézni abba a bizonyos tükörbe.

Keleti Jeremiás – a történet egyik főszereplője – egy, a háborút túlélő katona: jelképes alak. Az ő személyén keresztül szembesülünk Iancu Laura kérdéseivel. Keleti Jeremiás nyolc évig volt távol szülőfalujától, s hosszú gyaloglás után tért vissza annak határába. Innen azonban képtelen volt továbbmenni, azt a néhány lépést már nem tudta megtenni. Nem merte. Nem tudta, mi vár ott rá, mi változott az elmúlt években, mi maradt, mi a veszteség. Nem mert abba a bizonyos tükörbe nézni. Attól félt, hogy amit látni fog, az már nem az ő faluja, nem az ő elveszett élete lesz. Mintha Iancu Laurában is lenne valami ebből a Keleti Jeremiásból. Mintha ő sem találná már a helyét abban a faluban, amelyet „kisdiákként” majd tizenöt éve elhagyott. De ahogy Keleti Jeremiás, úgy Iancu Laura sem tud elmozdulni falujának „képzeletbeli” határából: megköti őt a család, a hagyomány, a nyelv. Bárhol is van, mindig ott van. Eljött onnan, de mégsem hagyta el azt soha. Érezzük, hogy nemcsak könyvének minden sorában bújnak meg az emlékezetében körvonalazódó helyi szokások, viszonyok, gondolkodásmód, hanem őbenne is.

A Szeretföld nyelvezete, sőt az azt megelőző gondolkodási struktúrája olyan helyi színekkel, ízekkel telített, amelyet kizárólag az az ember képes így megfogalmazni, aki maga is hasonlóképpen gondolkodik, lát, beszél. Az egymást váltó archaikus népi imádságok s a kiveszőben lévő csángó népdalok szövegei olyan természetességgel szövik át a szövegtestet, hogy azokat szinte csak a tipográfiában kurzívnak nevezett formaválasztás miatt veszi észre az olvasó. „Anyám, édesanyám, rejtsen el ingemet, jönnek az oroszok, rabolnak el ingem… Menj bé kamarába, búj bé a ládába…” Ha kotta lenne mellétéve, szinte énekelve olvasná az ember.

Iancu Laura tolmácsolásában több évszázados szófordulatok repítenek minket nemcsak térben, hanem időben is egy egészen ismeretlen világba: „…de azt már meg nem tudná mondani, azóta hol árnyékolja a földet, s hogy árnyékolja-e egyáltalán, vagy már csak hizlalja…” Vagy máshol, a népi megfogalmazás vaskos humorát sem mellőzve, olyan pikáns történetet ad szereplői szájába, amelyen nem tudjuk, hogy pironkodjunk-e, vagy nevessünk: „Szegény apám, Isten nyugosztalja, örökké azt mondta: csak az a férfi fél, akinek nincsen Istene! No, de Istennek legyen hála legyen mondva érte, semmiféle csúszómászóval nem találkoztam akkor. Ahogy szökdécselek visszafelé a bokorhoz, hát Uramisten mit kellett látnom? Veron keze-lába a magasba, az erdész… az erdész pedig… kendék is tudják ugye, miben sántikált! Nekem akkor még csipás volt a szemem, azt gondoltam: Jaj, Padovai Szent Antalka, segíts meg, s el ne hagyjál engemet, úgy lehet, Veron elaludt, a jószágok besomfordáltak az erdőbe, s most szegény nővérkém kap… Visszahátráltam a fák közé, és egy vastag bükkfa mögé guggoltam, de a lábszáram úgy rezgett, ha lehet inkább, mint a nyárfa levele. Nem vagy te becsinálva, ülj le a valagadra – utasítottam magamat, de bár ne ültem volna le… Mert onnan… onnan még jobban látszott, látszott a fák között… hogy… hogy milyen utálatos csúf az erdész pofája! Akkor már húzta valami a derekamról a gatyámat lefele… Csóré valaggal vagy se, de én úgy nyakamba vettem két lábamat, s úgy szaladtam, hogy anyám pendelyéig meg sem álltam.”

Iancu Laura fiatal kora ellenére tudós költő, író, teológus, politológus, néprajzkutató. Írásaiban, mint ezeréves települések feltárt maradványaiban rakódnak egymásra a különféle kulturális rétegek. A Szeret­föld­ben történelem, néprajz, népi vallásosság, hagyomány s az egyszerű emberek babonás világa épül egésszé, válik olyan kerek történetté, amelyben a Messiásra váró életek bemutatásával állít tükröt mindannyiunk elé. Csak legyen bátorságunk belenézni abba a tükörbe! (Magyar Napló, 2011)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben