×

Vége nincs történetek 1.

Márai-morzsák

Szigethy Gábor

2012 // 03
Amikor 1989 nyarán atyai jó barátom, Lelbach János, Mezei Mária özvegye rám testálta a színésznő kéziratos hagyatékát, nem sejtettem: soha véget nem érő történet kezdődött el az életemben.

János időnként kezembe nyomott néhány papírokkal teletömött nejlonzacskót, újságokat, fotókat, kéziratokat, érdektelen papírszemetet… Sokszor napokig mást sem csináltam, mint próbáltam szétválogatni, elkülöníteni a búzától az ocsút.

Mezei Mária szenvedélyes írásbűvész (igen: írásbűvész!) volt, mindent – levelet, műsorszöveget, vallomást, naplót, vitairatot, titkos feljegyzést – újra és újra leírt, átírt, újrafogalmazott, teljes időrendi áttekinthetetlenséget teremtve írásos életművében. Például Életem története című, első alkalommal 1959-ben a Bartók Teremben bemutatott önálló estjének szövegét minden alkalommal újrafogalmazta, újraírta és újra megtanulta az előadás igényeihez igazítva. 1968-ban Amerikában arra kérték, legyen minél hosszabb az est, egy évvel később Kolozsvárott arra, ne legyen több a műsor egy óránál. Évek múltán a különböző lapok összekeveredtek, ma már kideríthetetlen: mi hangzott el Amerikában, s mi Kolozsvárott.

Naplójegyzeteit is időnként újrafogalmazta. Amit nagyon fontosnak érzett, azt bemásolta a Titokfüzetbe, s így gyakran kideríthetetlen, pontosan mikor is történt, ami megtörtént vele. Egy 1953-ban Isten, segíts! feliratú füzetben angol nyelvleckét könnyek áztatta szerelmi vallomás követ, aztán néhány üres oldal után a háztartási kiadások részletes felsorolása.

És az egyik papírhalomban 1990-ben találtam néhány Márai Sándor-kéziratot. Az örömteli kincs: két levelezőlap, három levél, a hozzájuk tartozó boríték, egy fotó, a hátoldalán Márai Sándor néhány soros önjellemzése, egy névjegy, húsvéti jókívánság és a Sirály című Márai-regénynek a szerző által javított korrektúra hasábjai.

Miért és hogyan került mindez Mezei Máriához? A levelek – első olvasásra – egy baráti kap­csolat írásos töredékei. Izgattak a „leletek”: a korszakos jelentőségű író és a hallgatóságát mindig lebilincselő színésznő „kapcsolatának” története. Lel­bach János tömör elbeszélését feljegyeztem, ez volt a múlt felderítéséhez a kiindulópont.

„Mária valamikor 1940 késő őszén vagy 1941 elején, a Rádióban ismerkedett meg Máraival. Mindketten úgy érezték: »esedékes« volt ez a találkozás. Ez olyan titkolt-titkos szerelemféle volt. »Beszélgetnivalójuk volt.« Gyötörték egymást, a kapcsolat nem tartott sokáig. Márainak felesége volt, amúgy nagyon fárasztó ember. Néhány óra együttlét halálosan kimerített – így mesélte Mária. Mindketten nagy Krúdy-rajongók voltak, tabáni kisvendéglőkben találkoztak. Legálisan nem lehettek együtt, a Margit-szigeten, egy kis szállodában laktak, külön szobában, de éjjel átmászkáltak egymáshoz. Ilyenkor Erzsinek, Mária házvezetőnőjének, ha keresték a művésznőt, azt kellett mondania: elutazott. Álmodoztak, Kassára akartak költözni, hogy Márai ott majd újságot szerkeszt. Mária meg színésznő lesz, de ha nem, hát vezeti a háztartást. Erzsi mindig dohogott: Hagyja ezt a vén öregembert! De aztán Márai hagyta ott Máriát. Később néha találkoztak – azt hiszem…”

Húsz éve kezdtem el képzeletemben írni Mezei Mária és Márai Sándor szerelmi regényét. Lassan haladtam. János 2007-ben meghalt, utolsó találkozásunkkor halkan, keserűen megjegyezte: „Úgysem írod meg a Mária–Márai-könyvet.”

A hatalmas kézirattömegben búvárkodva az évek során egyre többet tudtam meg Mezei Mária különös életéről. 2001-ben kis kötetbe gyűjtöttem, kiadtam színidirektoroknak – Kedves hatalom! – írott leveleit: a színészi kiszolgáltatottság megrázó dokumentuma e néhány, a szocializmus évtizedeiben született levél. Kötetté állt össze 1998-ban a harmincas években, kezdő színész korában keletkezett levelezése: Levelek Apámnak, 1931–1938. Hiteles tükör: hogy s mint éltek az akkori Magyarországon a vidéki színészek. Megírtam Mezei Mária helytállásának, rendíthetetlen hazaszeretetének történetét a forradalom napjaiban és a megtorlás hónapjaiban, éveiben. Megfejtettem az Újszövetségé­nek címoldalán lévő bejegyzéseket, a ráragasztott papírlap alatt rejtőzködő üzenetet. Madárlegenda címmel televíziós filmet rendeztem színészéletéről, elárvult budakeszi otthonáról, emlékét őrző tárgyairól. De a Mária–Márai-regénnyel nem haladtam. Már vaskos kötetnyi jegyzetem volt, de a könyv megírásától újra és újra visszatorpantam.

Lelkiismeret-furdalásom volt, de féltem: ahányszor elmélyedtem a lassan dobozokba, időrendbe rendeződő papírok olvasgatásában, e megfejtendő szerelmi regényben mindig találtam új szálat, nehezen értelmezhető tényt, kiismerhetetlen összefüggést. Aztán 2011 tavaszán elérkezett a pillanat – fogy az időm –, úgy éreztem: meg kell írnom Mezei Mária és Márai Sándor titkos-titkolt szerelmének történetét.

Megírtam, megjelent: Mezei Márai Szerelem. A könyv borítóján a „fülszöveg” János tömör elbeszélése. A könyv műfaja: „dokumentumok alapján elképzelt valóság”. Furcsa-szép-szomorú mese a múlt század negyvenes éveiből.

A kézirat már nyomdában volt, boldogan rakosgattam vissza a dobozokba a kéziratokat, fotókat, régi újságokat. Azt reméltem: megszabadultam a lelkiismeretemet nyomasztó tehertől; ha majd találkozom Jánossal, nyugodtan nézhetek a szemébe. Azt hittem, történetem Mezei Máriával és Márai Sándorral befejeződött.

Tévedtem.

Még meg sem jelent a könyv, amikor kórházban fekvő feleségemnek Márai Sándor Csutora című regényét vittem be olvasnivalónak. Kutyatörténet, pihentető, lelki nyugtató a kórházi ágyon – gondoltam. Aztán én lettem ideges.

– Nézd csak – adta kezembe a könyvet feleségem, kinyitva a 62. oldalon. – Ezt még 1932-ben írta Márai, de már akkor imádta a színésznőket…

A kutyáját sétáltató Márai Sándor így vall a Vérmezőn történt „kutyabotrányról”.

„A firkász kutyáját ugatják – mondják ilyenkor a Krisztina kartonfüggönyös ablakai mögött többen, akik ismerősök a viszonyokkal –, tudod, Erzsikém, az a magas, kövér, akit tavaly egy színésznővel láttak a Gellért-hegyen. A felesége, az a szánni való szegény asszony!... Persze, Párizsba kell járni nekik.”

Istenem, ha ezt a néhány sort előbb találom meg! Igen, Márai szerelmi kapcsolata 1941-ben Mezei Máriával, aztán halk széptevése 1945-ben Tolnay Klári színházi öltözőjében… De hiszen a mindentudó öregasszonyok már 1932-ben arról pletykálkodtak a Krisztina körút környékén, hogy a „firkász” Márai Sándor színésznőkkel szokott sétálgatni a Gellért-hegyen…

És a történet folyatódott.

Mezei Mária 1945. augusztus 3-án Márai Sándornak írott levelét közöltem a könyvben, de Márai Sándor augusztus 8-án kelt válaszát – a kiadó kérésére – kiemeltük a kéziratból, pedig pontos és fontos adalék Márai Sándor portréjához. Íme a levél.



„1945. augusztus 8.

Kedves Mária,

köszönöm levelét. A szomorú hírt is köszönöm; eltettem a többi szomorú hír mellé.

Sajnálom, ha utolsó beszélgetésünk alkalmával mondtam olyasmit, ami bántotta, vagy elkedvetlenítette. Ez nem volt szándékom. Nagyon nehéz megértetni magunkat, s megfelelő szavakba öltöztetni azt, amit mondani akarunk. Mentől tovább bajlódom az írás mesterségével, annál inkább meggyőződöm erről. De megismétlem, amit mondtam: Maga kitűnő színésznő, s én azt hiszem, vígjátékban inkább van a helyén, mint drámában. Ez az én magánvéleményem. Egyébként színházi dolgokban nem vagyok szakember és lehet, hogy tévedek.

Külföldre megyek, mihelyst lehet, s természetesen nem azért, hogy Coriolánt játsszam, erre semmi okom. Egyszerűen csak, mert már régen jártam külföldön és szükségem van reá, hogy világot lássak. Most dereng már lehetőség ilyesféle utazásra; úgy számítom, tavasszal útnak eredhetek. Addig Leányfalun maradok, mégis ott a legtöbb lehetőség életre, nyugodt munkára. Sok időbe telik, míg Pesten enyhül ez a nyomasztó, fojtogató, szomorú légkör.

Szeretettel gondol Magára és kezét csókolja:

Márai Sándor”

És Mezei Mária – bár nem értett egyet Márai Sándornak az ő színészi képességéről, alkatáról megfogalmazott véleményével – odahagyta sárospataki magányát, augusztus végén Budapestre utazott, színpadra lépett a Belvárosi Színházban, vígjátéki szerepben – nagy sikerrel.

Mezei Mária augusztus 3-án Márai Sándornak írott levele utolsó mondatai – „Van 3 tyúkom és 5 csirkém. Egy tyúk beteg.” – látszólag értelmetlenek és értelmezhetetlenek. Feltételezhetően valamiért írta Márai Sándornak, ám fogódzók nélkül csak olyan „színésznős” jópofaságnak látszott. Márai Sándor – válaszlevelének tanúsága szerint – sem tekintette másnak. Aztán hónapok múlva – Mezei Mária „remete kereszténységéről” készültem esszét írni – újraolvastam a Vallomástöredékeket, a színésznő 1981-ben megjelent gyűjteményes önéletrajzi kötetét, és háromszor is belebotlottam az eddig észre nem vett „titkos” jelbe.

1941-ben jelent meg Névjegy című kis kötete, amelyet a színésznő egy kéziratos vallomása szerint „önmagával” együtt nyújtott át Márai Sándornak.

Vallomás, mondatokba rejtve.

„…ha nagyon elfáradok, mindig álmodok a hegyről, ahol kékpettyes kartonban három csirkével élhetek valaki mellett, akit szeretek.” (Névjegy, 9. oldal)

„A hegy már megvan. Most már csak három csirke kellene és Valaki, aki megfogja a kezem, és az örökre jó legyen.” (Névjegy, 94. oldal)

1947-ben: „Az Alföldön születtem, de gyermekkorom óta álmodom a Hegyről, ahol kékpettyes kartonban, három csirkével élhetek valaki mellett, akit szeretek.” (Vallomástöredékek, 96. oldal)

Eredetileg egy rádióműsorban hangzott el ez a pár szó. Néhány perccel korábban Márai Sándor nevének említése nélkül Mezei Mária múlt idejű szerelméről beszélt, arról a pillanatról, amikor Valaki belépett az életébe, és boldoggá tette őt.

Talán hallotta 1947-ben a rádióműsort Márai Sándor, talán nem, de 1945 augusztusában, amikor kézhez kapta a színésznő Sárospatakról írott levelét, biztosan emlékezett – mert olvasta a Névjegyet – Mezei Mária álmára hegyről, csirkékről, szeretett férfiról…

Emlékezett rá, de nem akart rá emlékezni.

Szomorúan vettem tudomásul, hogy húsz év búvárkodás közben én sem vettem észre, holott számtalanszor olvastam a Vallomástöredékeket, ezt az összefüggést és az 1947-es titkos, rejtjelezett rádióüzenetet.

Aztán még a könyv megjelenése előtt került kezembe egy újabb rejtjelkulcs.

Mezei Mária 1945. január 16-án, ótátrafüredi magányában belelapoz a véletlenül kezébe került Márai-kötetbe, a Füveskönyvbe, s ellenállhatatlanul feltolulnak benne a régi emlékek. És az éjszaka csendjében – most először – naplójának vallja meg szerelme történetét. Könyvemben természetesen idéztem a teljes szöveget, hisz – nevén nevezve Márai Sándort – itt először és utoljára meséli el Mezei Mária rövid életű szerelmük történéseit, de ezt az írását eredeti formájában soha nem közölte.

Nem minden volt egyértelmű és világos a szöveg olvasásakor. Például a következő mondatok: „Csak olvastam és olvastam [a Füveskönyvet], s a jól ismert szavak és mondatfűzések visszhangoztak bennem, s egyre tisztább bennem a hang, az ő ismerős, egyetlen hangja, ami az én hangom is. S a távoli alak egyszerre olyan közelivé lett, s már ott ültünk az Óbudai Hajókormányosok Temetkezési Egyletének különszobájában, előttünk a piros savanyú bor…”

Hol ültek? Miféle kocsmában? Mindketten lelkes Krúdy-rajongók voltak, arra gondoltam, hogy Márai találta ki ezt a Krúdy-hangulatú kocsmát: az Óbudai Hajókormányosok Temetkezési Egyletének különszobája.

Író és színésznő titkos-titkolt szerelme hol máshol játszódhatna, mint a mindkettejük által imádott író, Krúdy Gyula különleges hangulatú kocsmájában?

Aztán véletlenül kezembe került a Nők Lapja valamikor a hatvanas években megjelent számából Mezei Mária által kitépett lap. Főcím: 1943-ban így írt a Film Színház Irodalom, s utána: Mezey Mária: az én vidám oldalam.

A Nők Lapja tehát újra közölte Mezei Mária, eredetileg a népszerű színházi lapban 1943-ban olvasható írását.

Egy pillanat alatt értettem meg egy titkos-titkolt, rejtjelezett üzenetet.

„Hol voltam a legboldogabb? Mélyen tisztelt olvasó! Most elárulom azt a helyet, ahol életemben a legboldogabb voltam, ahol a legjobban éreztem magam.

Óbudán van ez a hely, egy kis kocsma és a kocsmaépületben a kapu alatt van egy márványtábla. Felirata a következő: »Az óbudai gőzhajó-kormányosok temetkezési egyesületének helyisége«.”

Tehát nem Krúdy-fantázia e név, 1943-ban valóban volt az óbudai gőzhajó-kormányosoknak temetkezési egyesülete, s egyesületüknek saját helyisége, ahol a kocsma épületében búbánatukat felejteni összejöhettek.

De 1943-ban Mezei Mária vallomását – hogy miért épp itt volt életében a legboldogabb! – csak és kizárólag Márai Sándor érthette, akit Mezei Mária akkor már majd két éve nem is látott. És üzent neki: Sándor… Sándor!

Elképzelhető: Márai nem olvasta a Film Színház Irodalmat. Tudható: haragudott Egyed Zoltánra, a lap szerkesztőjére. Én sem értettem: miért fontos a naplóvallomását író Mezei Máriának (1945-ben már így emlékezett) az Óbudai Hajókormányosok Temetkezési Egyletének különterme.

Most már tudom: Mezei Mária ott és akkor volt életében a legboldogabb, amikor Márai Sándorral savanyú vörösbort kortyolgatott, és egymásba fonódó szavaikkal meg akarták váltani magukat – és a világháború őrületébe zuhant Európát.

És – ma, 2012. február 13-án – az utolsó rejtjelezett sikoly, amit húsz évig nem vettem észre.

„Ó szegény, hűtlen magyarok… szegény legnagyobb, legszomorúbb Rokonom – a szép arányok ismerője, hirdetője, – Te Európai! – Hogy is tudtál 15 évig New York iszonyatában megmaradni?! S vajon be tudod-e végezni a dolgod Európában – az otthonod nélkül?...”

Amikor a Vallomástöredékekben 1981-ben megjelent Mezei Mária 1968-ban papírra vetett pár sora, ki értette, kire gondol, kiért aggódik, kiért imádkozik Mezei Mária? És vajon Márai Sándor, ballagva kilencvenedik életéve felé, akkor már a még messzibb San Diegóban, gondolt néha hajdani színésznő szerelmére? Eljutott hozzá az üzenet? Amit nem vettem észre húsz évig, miközben egyre jobban elmerültem Mezei Mária kéziratos hagyatékában, hisz ezek a sorok Márai Sándorra vonatkoznak…

A történetnek nincs vége.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben