Nyelv és közösség, irodalom és identitás

Kosztolányi Dezső identitásfelfogása kapcsán

A következőkben alapvetően három kérdésről szeretnék röviden szót ejteni. Először – a tanácskozás jellegéhez is kapcsolódva – az emberi és kulturális identitás rétegzettségét szeretném kiemelni; utána arról szeretnék szólni, hogy ami az identitást megerősíti, az egyúttal veszélyt is jelenthet az identitás számára, meg is ingathatja azt; végül pedig az önazonosság dinamikájára, idődimenziójára igyekszem röviden kitérni. Minthogy irodalomtörténész vagyok, ezért elsősorban természetesen irodalomról fogok beszélni.

Úgy gondolom, hogy már annak a tanácskozásnak a szerkezete is, amelyhez gondolatmenetemmel csatlakozom, és amelybe mondandóm – remélem – beilleszkedik, kiemeli, kifejezheti azt, hogy az önazonosság nem monolit egység, az identitás nem megbonthatatlan és rétegzettség nélküli monumentum. A megbonthatósága, a megingás lehetősége egyfelől veszélyt is hordozhat magában, de másik oldalról a rétegzettség, a kiműveltség olyan jellemzőknek tűnnek föl, amelyek inkább kívánatosak és vonzóak, semmint riasztóak. Vagyis az önmagával azonosként látott-láttatott egyén vagy közösség, elvontabb vagy konkrét entitás identitásának fogalmához egyfajta belső gazdagság tapasztalatát is hozzáértem, még akkor is, ha egység és rétegzettség ebben megnyilvánuló feszültsége fogalmilag soha nem számolható föl teljesen.

Amikor az identitásról beszélünk, alighanem rögvest, magának e beszédnek (mint párbeszédnek, legalábbis mint hallgatóhoz forduló megszólalásnak) a természete révén megnyilvánul, hogy mit jelent az önazonosság egységének összetettsége. Teszi ezt ugyanis mindenki a maga nézőpontjából, azaz más-más szemszögből s más és más aspektusból, miközben mégis mindenki valamiképp ugyanazt a kérdést, az identitás tapasztalatát járja körül. Fölszólalhat lélekbúvár, történettudós, irodalomtörténész, politológus és közgazdász s még sokan mások – számos releváns és jogos közelítést vázolva föl az identitásról. Aligha küzd meg a kérdés rá rótta felelősséggel az, aki úgy próbál részt venni egy, az identitásról folytatott lehetséges párbeszédben, hogy ahhoz nem saját szempontját és tapasztalatát igyekszik – a többiek számára minél beláthatóbb módon – hozzátenni, hanem valami tőle idegen elvárásnak akar megfelelni. Éppen ezzel, a saját tudásának és habitusának, fölkészültségének és beállítottságának maga mögött hagyásával valójában identitását tagadná meg. Természetes az, hogy mindenki mást emel ki, mikor pedig ugyanarról törekszik beszélni – s éppen e két törekvés együttese az, ami jellemzi számomra az identitást, s teszi azt egyúttal megtörténővé, azaz megélhető eseménnyé.

Föltehetőleg nagyon hasonlóan van ez az ember saját életében is. Hiszen személyes, vallási, közösségi, nemzeti, hivatásbeli, családi és egyéb identitásunk éppígy más-más aspektust jelent számunkra, sokszor életünk más területein vagy más pillanataiban kerül előtérbe, válik esetleg egy-egy kisarkított helyzetben mindnél markánsabban megtapasztalhatóvá. Sőt azt sem tartom épp kivételes tapasztalatnak, hogy élettörténetünk folyamán bizony néha feszültségbe is kerülnek az identitásnak ezek a különféle oldalai. Ahogy azonban a rétegzettséget nem tekintettem az egység ellenfogalmának, ismét szükségesnek látom megkülönböztetni ezt a feszültséget a személyiség szétesésétől. Nem mintha az utóbbi olyan könnyen elkerülhető lenne, s fölteszem, mint hinni szeretnénk, tán gyakoribbak azok a konfliktushelyzetek, amelyek ellentétté élezik a kötődések közti feszültségeket. De túl van az identitás fogalmának érvényén és hatókörén az, ami már szétszakítja a személyiséget.

Mindennek tudatában törekszem a következőkben irodalomról és nem másról beszélni, két értelemben is. Egyfelől arról a szerzőről fogok szólni, akivel talán legtöbbet foglalkoztam és foglalkozom irodalmárként, Kosztolányi Dezsőről. Másfelől három rövid írást emelek ki életművéből, amelyek az identitás összetettségének tapasztalatáról olyasmit mondanak el, amiről úgy gondolom, hogy e tanácskozás keretei között is érdekes és fontos lehet.

Középpontba azt a meglátást – ha tetszik: tézist – helyezem, hogy ami az identitás tapasztalatát megerősítheti vagy biztos alapokra állíthatja, az másik oldalról kétségbe is vonhatja vagy meg is ingathatja azt. Két viszonylag korai Kosztolányi-novella egymás mellé állításával szeretném ezt megmutatni: az egyik rövidtörténet a Lidérc címet viseli (1911), a másik pedig a Szürke glória című novella (1916).¹

A Lidérc főhőse egy fiatalember, akit egy elhagyatott éjszakai utcán sietve pillant meg az olvasó. Így indul a novella: „Mentem az utcán. Cipőm annyi zajt sem vert, mintha harisnyában járnék. Elhagyatva mindenkitől bandukoltam, egyedül a szívemmel, mint egy álomalak, gyötrő, éjféli álomban.” A második mondat mintegy előre jelzi az olvasó számára, hogy az elkövetkező történet nem érthető meg maradéktalanul, helyesen a realitásjelleg elvárásának fönntartása mellett. A fizikai világ (észlelésének) megszokott törvényei fölfüggesztődni látszanak, amikor a járás tevékenysége elválik a várakozások szerint általa keltett hanghatásoktól. Az utóbbi elmaradása – a némafilmekre emlékeztetve – sajátos billegést jelez reális és irreális között. Ezt éppúgy megerősítik a mindenkitől elhagyatottság helyzetének és a bandukoltam igének mesei allúziói, mint az én-elbeszélő – címet is idéző – álomalakként való (ön)identifikációja. A novella végig fenntartja az álom és az ébrenlét határhelyzetét, eldöntetlenségét. De talán ennél is fontosabb, hogy a felütés „bandukoltam, egyedül a szívemmel” fordulata az eseménysort egy metaforikus térbe helyezi, méghozzá olyan belső térbe, amely az elbeszélő főhős szívével való együtt- és egyedüllétnek is fóruma.² Álom és fikció, tudat és tudatalatti, érzés és bensőségesség motívumai oly módon kapcsolódnak tehát össze, hogy a novella története értelmezhető úgy is, amelynek során az identitás terében járunk. Vagyis immár kevésbé a külső történet való- vagy álomszerűségére esik a hangsúly, hanem – legalábbis ebből a nézőpontból – az identitás alakulásának, s mint később kiderül, elvesztésének folyamatára.³

A félelemtől űzött, mindjobban kétségbeeső főhős éjszakai kalandja során részeg munkásokkal találkozik, akik elől – úgy érzi – menekülnie kell. Először futásnak ered, s mintha sikerülne is olajra lépnie: elérve a kocsiállomást az elhagyott utcából egy messzi, nem kevésbé kihalt külvárosba hajtat. A megmenekülés reményének azonban nemcsak az vet véget, hogy itt egy szó szerint pokolian festő, kétes vendéglőbe tér be, hanem az is, hogy – ismét fittyet hányva a fizika és a józan ész törvényeinek – hamarosan megjelennek az idegen munkások is. Bár olvashatjuk ezt álomleírásként is, továbbra sem célszerű szem elől téveszteni a főhős önmagából kivetkőzésének lépcsőzetes-fokozásos elbeszélését. Ez a folyamat ott ér el – ha nem is váratlan fordulatig, de – jelentős lökésig, amikor a vendéglőből távozni készülő szereplőt a munkások megszólítják, és bizalmaskodón a maguk körébe vonják, jóllehet olyan nyelven beszélnek, amelyet a főhős föl sem ismer, s csak a német mint közvetítő nyelv segítségével ért szót az idegenekkel. A munkások – ismét lidérces álomba illően, de mégsem irónia nélkül a Krakkói Templomépítő Munkások – ellenben épp azt kérik számon, hogy nem ismeri föl őket, akik pedig mind fölismerik a főhőst mint korábbi, hűtlenné lett kollégájukat és barátjukat: „csakugyan fölismertek. Egy idegen élet árnya húzódott végig lelkemen. […] mintha megsemmisültem volna.”

A novella ezt követő, középső részében egy sajátos lélektani folyamat bontakozik ki: a munkások győzködése fokozatosan fölőrli a főhős ellenállását. Különböző történeteket mesélnek neki „önmagáról”, szemére hányják, hogy elhagyta a menyasszonyát, és egyébként is galád módon viselkedett. Közben a részeg társaság természetesen itatja is a kétségbeesett, rettegő szereplőt, aki erre mit sem emlékszik, akinek heves tiltakozása azonban alábbhagy, végül megtörik. A többször ismételt nem üressé lesz, és nem az ellenállás (ön)megerősítő fokozása. Legföljebb drámai értelemben fokozás, amennyiben kontrasztot teremtve előkészíti a fordulópontot, az identitásvesztés eseményét, amely paradox módon épp az emlékezés révén következik be – a főhős hirtelen emlékezni kezd arra, ami nem is ő volt, emlékezni kezd arra a történetre, amelyről elhitették vele, hogy az ő korábbi élete.

A Lidérc értelmezhető álomelbeszélésként, vagy joggal beilleszthető az alakmástörténetek hagyományába. Ezen túl az, ahogy a személyiség összetettségében a sérülékenységet mutatja meg, ugyanakkor egy sajátosan gonosz lélektani kísérlet eredményeként is olvasható. Hiszen úgy tűnik föl, a krakkói munkások tréfát űznek a főszereplővel, amikor úgy tesznek, mintha mindannyian ismernék őt. Legalábbis erre utal, hogy amikor föladva a szembeszegülést emlékezni kezd idegen életére, a társaság ezt vad kavarodással és „a röhej sortüzével” fogadja. Túl azon, hogy ez a sortűz a kivégzés jelenetét idézheti föl, egy élet elvételét s ebben az értelemben az identitás kioltását, az éljenzés nem föltétlen a visszatalált vagy újra megtalált ismerős köszöntése, hanem egy céltalan és megalázó vicc sikerének mámora is lehet. S miután az áldozat lélektanilag legyőzetett, teljesen kiszolgáltatottá lett, immár könnyű préda, s ráadásként folytatható is a tréfa. A társaság egyik tagja – egy korábbi orv pofonra hivatkozva – már-már tettleg is bántalmazná a főhőst, ha a többiek meg nem akadályoznák. Viszont mikor egy másik munkás azzal áll elő, hogy a főszereplő őt korábban meglopta, az minden ellenállás nélkül átadja pénzét és értékeit. A kirablása azonban csak következménye az elbeszélő teljes kisemmizésének, élettörténetétől és identitásától való megfosztásának. Utólag ezért még hangsúlyosabb a novella felütése, amely a magányt, az egyedüllétet, a társak hiányát helyezte előtérbe. Ennek immár nemcsak félelemkeltő szerep tulajdonítható, hanem visszatekintve úgy látszik, az identitásvesztés eseménysorának lényegi feltételét is képezi. A szereplő önazonossága épp azért ingatható meg, mert nincsenek ott azok, akik megerősíthetnék őt önmagában: „Kétségbeesésem nőttön-nőtt. Emberek közé vágyódtam, kiket ismerek, s akik ismernek, hogy belekapaszkodjak az életükbe, az életembe, közös emlékeinkbe. De hová menjek? Itten senki sem ismer.” Nincs, nem volt tehát jelen az a közösség, amely nemcsak passzív szemlélője vagy visszahatásaival alakítója az identitásnak, de egyúttal tagjai kilétének kölcsönös biztosítéka, az emlékezet és emlékeztetés közös tere is.

A Lidérc főhősével szemben a Szürke glória nyelvtanárnője nagyon is sok tagú közösségi háló része, mikor munkája folytán számos tanítványával találkozik újra és újra. Nem véletlen, hogy az egy/egyszer és a sok/sokszor akár a novella kulcsszavainak is tekinthetők. Kevésbé a szavak számszerű gyakoriságának okán, bár az idő múlására és ismétlődésére utaló szinonimák még efféle mennyiségi szempontból is meghatározzák a novella szövegét; leginkább az kerül a rövidtörténet központjába, ahogy az egy mindegyre elveszti egyediségét, viszonylagossá válik, s föloldódik sokszori előfordulásaiban. A történet részben a főhős egy átlagos napjának elbeszélése. Az olvasó szinte rögvest arról értesül, ahogy Marie, a nyelvtanítónő minden reggel elkezdi járni a magántanítványait, és sorra adja a hasonló nyelvórákat. Ha esik, ezzel indítja a nyelvi gyakorlást célzó beszélgetést: „Esik az eső […]. Szereti ön az esőt?” A válasz pedig már megszabja a beszélgetés további fonalát – az eső szépségeinek vagy kellemetlenségeinek számbavételét. Közel sem valódi beszélgetés bontakozik tehát ki, hiszen ennek menetét és tétjét nem az eltérő vagy hasonló vélemények mérlegelése jelöli ki, hanem a nyelvi fordulatoknak és azok stilisztikai helyi értékének gyakorlása. Ahogy pedig Marie napja halad előre, s ehhez az átlagos naphoz hasonlóan életének folyása is, egyre kevesebb marad a folyton beszélő-beszélgető nyelvtanárnő véleményéből, egyre homályosabb, még önmaga számára is, hol is áll ő az életében, a saját történetében. Végül már Marie sem igazán tudja, miről is beszél: „Még nyolc órája van, és nyolc ízben változtatja majd véleményét, gazdagságról, szegénységről, házasságról, nevelésről, politikáról, az élet céljáról, aszerint, kivel beszél. Mire hazaér, nem tudja, hogy miről mi a véleménye.”⁴ Ha mégis fölrémlik némi váratlan esély, hogy a főhős megélje saját életét, mint a gyermekkori emlékek felidézése révén, az álmok világában vagy a szerelemben, mindezek egyszerisége is gyorsan ködképnek bizonyul. A valódi alakok helyébe a nyelvkönyvek üres figurái lépnek, az érzelmek helyébe a vágy – költőinek hitt, s szinte még csak vágyként is fikciónak megmaradó – beteljesületlensége. A fiatalságból véletlen előtörő történet unalomig ismételt, ekként elszemélytelenített múlttá szürkül, s minden, ami a beszédet tartalmassá tehetné, a nyelvtani szerkezetek absztrakt kategóriái alá vonva vész a semmibe. A nyelv így már nem a közlés, a véleménycsere, a beszélgetés közege és történése, sem a nyelvi emlékezet nemzedékek átörökítette tudása: „Nemegyszer kapta magát rajta, hogy összefüggéstelen szavakat mormol. Már szinte névtelenül jár az utcán, mint »egyes első személy« és mint »folyamatos jelen idő«.”⁵ A belső nézőpontú elbeszélés mintegy meg is mutatja, színre is viszi, ahogy a névvel együtt elvész a múlt is, amikor a két idézett mondat között múltról jelen időbe vált. Hasonlóan ahhoz a narratív eljáráshoz, amely az egyszeri és a gyakorító elbeszélés határát teszi bizonytalanná: az átlagos nap ismétléses, ciklikus időkeretét látszólag többször is megtöri valamely egyedi életmozzanat, amelyekről mégis mindegyre kiderül, hogy visszatérő esemény – az egy folyton sokká lesz.

Mind a Lidérc, mind a Szürke glória elbeszélésében döntő szerepet kap az identitásvesztés, az énvesztés problémaköre, amely mindkét novellában egyúttal a közösség kérdéséhez is kapcsolódik. Az előbbiben a személyiség meghasonlása azért válhat végletessé és véglegessé, mert nincs jelen az a közösség, amely ennek gátat vethetne. Nincsenek ott azok, akik barátként és ismerősként megerősíthetnék a főhős önmagába vetett hitét, megőrizhetnék akár csak maga előtt is hitelét, végső soron tehát az önazonosság zálogát jelenthetnék számára. A Szürke glóriában ezzel szemben az újra és újra fölkeresett tanítványok eltérő és széttartó vélekedései késztetik a nyelvtanárnőt olyan megfelelésre, amely ahhoz vezet, hogy mással találkozva jószerével maga is mássá válik. Nem az élet sokszínűsége bontakozik tehát ki Marie számára, hanem éppen önmagáról való tudása oldódik föl egyre inkább a közösségi érintkezések egymásra rácáfoló váltakozásaiban. A Lidérc főhőse egy éjjelen idegenekkel találkozik – és végül mégis ismerősnek fogadja el őket. A Szürke glória hősnője újra és újra ismerősökkel tölti napjait – mégsem tud önmaga maradni. Mind a korábbi novella én-elbeszélője, mind Marie, bár helyzetük éppen ellentétes, idegenné, üressé, halottá válik önmaga számára. A közösség a Lidércben az identitás vágyott, de éppen elérhetetlen biztosítékát jelenti, a Szürke glóriában a saját egyéniséget fölmorzsoló, de megkerülhetetlen életközeget. Értékében és a személyhez mérve így nem fekete vagy fehér: éppannyira megerősítője is lehet az önazonosságnak, mint amennyire annak megszűnését is maga után vonhatja. Több szükséges rossznál – de kevesebb mindenre gyógyírt jelentő megváltónál.⁶

A közösség kettős, nem magától értetődő helyzetéhez hasonló – nem véletlenül, hisz a társas közlés közege – a nyelvé is.⁷ Úgy fest, tétje van és hatalma – nem önműködően folyománya a nyereség, de nem is önkényes következménye a vereség. A nyelv egyik oldalról a közösségi lét lehetősége és garanciája, amelynek révén társas lényekké leszünk. Másik oldalról a nyelv – éppen azért, mert közösségi – olyan általánosító erővel bír, ami nem marad meg egyetlen személy bensőségességének keretei között sem, vagyis olyan absztrakciót hajt végre, amely az identitás kiüresítésének veszélyét hordozza. A nyelv ilyen szempontból egyszerre biztosítja a közösség lehetőségét, és másrészről fenyegeti a személyt azzal, hogy valami általánosságnak a puszta képviselőjévé válik. Aki önmagát keresi, ekként alighanem éppúgy nem tagadhatja meg a nyelvet, mint amennyire nem is szolgáltathatja ki magát neki. Nem ellentmondás van e két aspektus között, hanem olyan feszültség vagy másképpen rétegzettség, amely nélkül maga a nyelv sem lenne nyelv.

A tanulásnak mint állandó továbbképzésnek, az így elsajátított műveltségnek, valamint a képességek és készségek fejlesztésének, „a természetes adottságok puszta művelésének” megkülönböztetése során Hans-Georg Gadamer kifejezetten hivatkozik a nyelvtanulás tapasztalatára: „Egy képesség művelése valami adottnak a fejlesztését jelenti, úgyhogy gyakorlása és ápolása puszta eszköz valamilyen célhoz. Például a nyelvkönyvek tananyaga puszta eszköz, nem pedig cél. Elsajátítása egyedül a nyelvtudást szolgálja. […] a képzésben a befogadottak nem olyan jellegűek, mint valami eszköz, amely végül elveszti funkcióját. Ellenkezőleg: a megszerzett műveltségben semmi sem tűnik el, hanem minden megőrződik.”⁸ Természetesen nem arról van szó, hogy egy idegen nyelv elsajátításában föltétlen rossz vagy felesleges lenne a nyelvkönyv vagy a nyelvgyakorlás. Arról azonban igen, hogy míg a nyelvi feladatokban háttérbe szorul a beszéd tartalma, azaz a szóban forgó dolog igazsága – mindegy tehát, az eső vajon kellemes vagy kellemetlen, s érdektelen, ki miként és miért éli azt meg, hiszen egyként alapot adhat a nyelvet gyakoroltató társalgás továbbfűzésére –, addig a nyelv jelentősége a puszta szabályosságon túlmutató igaz szó keresésében tapasztalható meg: „a hermeneutikai probléma nem a helyes nyelvtudás, hanem a dologról való helyes megértés problémája, mely a nyelv közegében történik.”⁹ Majd később: „Nem az idegen nyelv megtanulása mint olyan, hanem a használata az, ami új szempontot közvetít »az addigi világlátásban« […]. Bármennyire belehelyezkedünk is az idegen szellembe, közben nem felejtjük el saját világlátásunkat, sőt nyelvi látásunkat. A másik világ, mellyel itt találkozunk, nemcsak idegen, hanem vonatkozásokkal teli másik világ.”¹⁰

Amikor Gadamer a képzés működéséről ír, akkor – részben Hegel nyomán – úgy fogalmaz, hogy ennek során valami idegent sajátunkká tudunk formálni. Gyakorlati példaként említi a pályaválasztást, a hivatást.¹¹ A hivatást választó ugyanis nem cselekedhet teljesen szabadon, hiszen hivatása igaz betöltéséhez részben alá kell rendelnie magát az ebből fakadó követelményeknek és kötelezettségeknek. Hétköznapi módon fogalmazva: önmaga vágyait és igényeit is korlátozza az, aki például orvosi, jogi, mérnöki, tanári vizsgáira készül – mégis, ép ésszel és jó érzékkel tagadhatatlan, szükség van e többé-kevésbé önkínzó, aszketikus műveletekre ahhoz, hogy később valaki jól, a közösségnek is javára tölthesse be hivatását. A képzetlen, sőt a folytonos önképzés igényét megkerülő orvos nem több sarlatánnál, mint ahogy a tanulatlan és szakmailag fölkészületlen tanár sem nagyon érhet el mást, mint diákjai tudásának, igényességének elcsökevényesedését. De aki igazán betölt egy hivatást, az nem csupán aláveti magát annak, hanem alakítani is képes azt, és iskolát vagy hagyományt is teremthet. A hivatás betöltése, amely egyben személyes példamutatás, mindeközben alakítja is a hivatást: nem saját képére formálja, de gazdagítja annak megmutatása révén, hogy a hivatás keretei között valaki hogyan találhat önmagára. A hivatás elsajátításához szükséges önmegtagadásnak pedig éppen ez adhatja igazi jelentőségét.

Végül csak érintőlegesen említem az így értett identitás dinamikus voltát. „Vannak könyvek, melyeket »ki lehet olvasni«. Ha valaki végére ért egy szórakoztató úti regénynek, nyomban kihajítja a vonatablakon. Többé nincs rá szüksége. Mindent tud, amit akart belőle tudni. Oldalai ilyenkor annyira üresek számára, mintha szeme a szó szoros értelmében kiszívta, elfakította volna a fekete sorait, s csak a fehér papír maradt volna meg, mely nem közöl többé semmiféle újat. De némely könyv csakugyan kiolvashatatlan. Különösen az igaz versek azok. Ezekbe jobban beleolvassuk magunkat. Mennél inkább ismerkedünk velük, annál titokzatosabbak. Már tudjuk őket fejből is, de minden alkalommal, hogy elénk kerülnek, új fényben ragyognak föl. […] Ennélfogva az olvasó [a művész] tevékeny-alkotó munkatársává válik. A költészetben mindig a háttér számít, egy érzés és gondolatvilág rejtetten ható delejessége, az a láthatatlan, dúsan fölszerelt és kimeríthetetlen »mögöttes országrész«, melynek a betű csak afféle előretolt katonája” – írta Kosztolányi alig másfél évvel halála előtt, 1935 tavaszán, A kiolvashatatlan vers című jegyzetében.¹²

Az idézett mondatokban két párhuzamos tapasztalat hangzik egybe: részben a vers kiolvashatatlansága, kimeríthetetlensége, másfelől pedig a lélek rejtélyessége. Jószerével identikus tapasztalatok ezek, már ha identitáson nem mechanikus azonosságot, nem merev egybevágóságot, de rétegzett tapasztalatot értünk. S ami most persze fontosabb: mindkét esetben a végső megfejtés lehetetlensége, egyfajta sajátos kimeríthetetlenség, a teljes föltárás kudarca – szemben az embert merő keresztrejtvénynek vélő elgondolással – egyenesen feltétele az identitás dinamikus fogalmának. Mert igaz ugyan, hogy így minden tudásunk és tapasztalatunk részleges, csakhogy éppen ez a legsajátabban történeti és emberi jellemző teszi lehetővé egyáltalán az örömteli felismerését mint olyat – amennyiben a fölismerésre mint az igazságban való gyarapodásra gondolunk. Az önazonosság változása – megfelelve a Kosztolányi-novellák értelmezésének – természetesen nem föltételezheti az identitás lecserélését vagy elvesztését; ellenkezőleg, a személyiségben rejlő lehetőségek mind átfogóbb kibontakoztatásának alapjaként tarthat számot figyelemre. Összehangzóan az irodalom tapasztalatával: műélvezet és műértés nem ellentétes, a másikat lerontó befogadói törekvések. Egymásra támaszkodva a nagy műalkotás újragondolhatóságának és újraélhetőségének, azaz maradandóságának forrásai.

Jegyzetek



¹ Mindkét novellát az alábbi kiadás szerint idézem: Kosztolányi Dezső, A léggömb elrepül, Szépirodalmi, Budapest, 1981, 329–335., illetve 580–585. A Lidércnek mint az identitásvesztés történetének elemzését adja, elsősorban a korai novellák kontextusában Thomka Beáta, A pillanat formái: A rövidtörténet szerkezete és műfaja, Forum, Újvidék, 1986, 95–97. A Szürke glóriát az én-integritás Kosztolányinál tapasztalható megbomlásának időbeli-történeti összefüggéseiben helyezi el Lengyel András, Játék és valóság közt: Kosztolányi-tanulmányok, Tiszatáj, Szeged, 2000, 177–179.

² Talán fölösleges tagadni, hogy a kiemelt részlet a bekezdés végén előtérbe kerülő félelemérzet felől is olvasható: úgy, mint az „úgy dobogott, hogy majd kiugrott a szíve” és hasonló köznyelvi metaforikus fordulatok változata. Eszerint a szélsőséges lelkiállapotban fölgyorsult és hallhatóvá lett szívverés (belső) fiziológiai érzete az, ami a külvilág érzékelésének helyébe lép (részint a hanghatásokat tekintve, részint pedig azáltal, hogy a szív érzékelhetővé válva és nem kontrollálható működésében mintegy társként lép a főhős mellé, akár más alakokat is kiszorítva). Mégsem véletlen, hogy a Kosztolányi-szöveg nem köznapi metaforikus szófordulattal él, hanem legalábbis átformálja azt – ezzel nyitottá teszi, és egy metaforikus értelmező tér alapjait veti meg.

³ A novella egyszerre csattanósnak és didaktikusnak is vélhető zárlata mintegy betetőzése ennek a folyamatnak: miután a főhőst az éjszakai események után – a derengés és szürkület közt habozó „határozatlan félórában” hazatérvén – szülei más lakásba tévedt, különös idegenként fogadják, az elbeszélő „egy kirakat tükörüvegében” nem ismeri föl magát: „Kusza, dúlt arc meredt reám, az idegen, kivel még sohasem találkoztam, […] lebegve a semmiségben. Egy ember, ki elszakadt mindentől. Az ismeretlen. // Aléltan hajoltam a tükör lapjára. // Az arc tovább is mozdulatlanul feküdt benne, mint üvegkoporsóban a halott, és az álom nem akart végetérni.” A tükörmotívum az alteregó irodalmi hagyományát idézve jelzi a személyiség végletes megosztottságát, az önmagával való folytonosság (történeti tudatának) olyan elvesztését, amely a halál életet erőszakosan megszakító eseményével kerül rokon helyzetbe. S míg a szülőkkel való találkozás – a család intim terének megjelenése – az események realitásjellegét erősíti, az álom és való közti billegést legalább részben fönntartja az utolsó mondat. Ennek ellenére is didaktikus felhangot ad a zárlatnak az identitását elvesztő szereplő-én és a vele „azonos” történetmondóként föllépő én nem teljesen tisztázott viszonya. Utóbbi számára ugyanis úgy válik az önazonosság elvesztésének elbeszélése lehetségessé, hogy kimondatlanul nagyon is tudatában van egy olyan szilárd identitástapasztalatnak, amelyben már a történet elején megjelenő, félelmektől gyötört szereplő sem részesedik maradéktalanul, és amely a történet végére, azaz a történetmesélés nyitányára éppen hogy semmivé foszlik. Ehhez képest lényeges elmozdulás, hogy a kései Kosztolányit jellemző narrációs megoldások – megőrizve a koherens motivikus építkezés értelmező funkcióját, és kitartva a cselekmény téridejének metaforikus átfordításának lehetősége mellett – kevésbé az álom és való könnyen referencializálható s pszichologizálásba fullasztható határsávját célozzák meg, hanem – ahogyan azt már Thomka Beáta föntebb hivatkozott tanulmánya is jelezte – az elbeszélői megszólalás ironikus, legalábbis távolságtartó pozícióit keresik. Ez a távolságtartás, jóllehet Kosztolányinál nem jelenti az elbeszélhetőség, ha tetszik: az akár anekdotikus jellegű történetmondás kereteinek kétségbe vonását, a kései modernség számára termékenyen segíthette-támogatta az elbeszélés nehézségeinek tematizálását, míg az ezt követő, a nehézséget játékosan oldó s egyben bonyolító elbeszélői habitusok a későbbi Kosztolányi-szövegek ironikus prespektiválását vélhették kezdeményező erejűnek.

⁴ Nem természetes és szükségszerű folyamatról van szó, amelynek a főhős pusztán szenvedő alanya vagy áldozata. Hogy a nyelvtanárnő is felelős saját véleményének föladásáért, önálló személyisége föloldódásáért, arra utal az a habozás, amellyel második óráját kezdi, végül minden ódzkodás ellenére ismét az időjárásról, az eső rejtelmeiről és hangulatáról való beszélgetéssel. Hasonlóképp érthető, mégsem szükségszerű és osztható az a lemondás, amely a nyelvtanítás folyamán eltéríti attól, hogy minden értetlenség és nehézség ellenére megpróbáljon bonyolult dolgokról is elmélkedni a tanítványokkal folytatott beszélgetésekben.

⁵ A Lidérc zárlatának identitásvesztett hőse halottként látja magát a kirakatüveg tükrében. A Szürke glória főszereplője inkább csak közvetetten szembesül önazonosságának elkopásával, de az életének közegét jelentő szavak kiüresedése ebben a novellában is a halál képzetét társítja lényéhez. Lényegében a záró rész bevezetéseként olvashatjuk: „Újra szavak zümmögtek körülötte, céltalan, ostromló szavak, csörögve a száraz kérgükkel, egy élet körül. E halott szavak avarjában járkált kitágult szemmel, hervatagon. Ilyenkor szenvedő volt, majdnem olyan nagy, mint egy költő.” Ez a részlet egyúttal a Szürke glóriát mint az Esti Kornél kalandjai ciklus Barkochba című történetének előképét is olvashatóvá teszi.

⁶ Talán hasonló érvényesül a kétség jellemezte hangoltságban is. Amint egyszer egy pap ismerősöm fogalmazott: aki soha nem kételkedett még a hitében, annak bizonyos, hogy nincs hite. A számos gondolkodástörténeti párhuzam körüljárása helyett itt egyedül arra a szerepre utalok, amelyet a hit útján Keresztes Szent János tulajdonított a lélek sötét éjszakájának.

⁷ Amellett aligha szükséges érvelni, hogy nyelv és önazonosság a Szürke glóriában elválaszthatatlanul összefüggőek. A Lidérc ezt a kérdést kevésbé élesen világítja meg, habár ott is fölsejlik e kapcsolat. Az idegenek először más, ismeretlen nyelvet beszélnek, mint a főhős, akivel aztán németül értenek szót. Előkészítendő tehát a vele űzött tréfát, a részeg társaság a főszereplőt lényegében anyanyelvétől is megfosztja, de legalábbis azáltal, hogy egy idegen nyelv használatára kényszerítik, nyelvi fogódzóit is elveszik tőle.

8 Hans-Georg Gadamer, Igazság és módszer, Gondolat, Budapest, 1984, 32. Kiemelések: B. L.

⁹ Uo., 270. A Szürke glóriával ellentétben, mégis annak tapasztalatát erősítve – ismét az Esti Kornél kalandjai ciklusból –, a Cseregdi Bandi Párizsban, 1910-ben című novellában a régi francia nyelvkönyv már oly elavult, az időből kiesett és tartalmatlanná lett, hogy eszköz szerepét sem tudja betölteni, mondatai üresek és nevetségesek.

¹⁰ Uo., 307.

¹¹ Uo., 33.

¹² Kosztolányi Dezső, Sötét bújócska, Szépirodalmi, Budapest, 1974, 366.