A 48–56-os zongora

(regényrészletek)

Az első zene, amelyet képen láttam, az a Cantata Profana volt. Az öt kép az egyenlő öt tétel, ilyesmit azért már tudtam. Zoltánfy Pityu festette, később ő lesz a legjobb barátom Szegeden, de akkor én még kisfiú voltam hozzá képest, kamasz. A képeket Kalmár Laci bácsiéktól kaptuk kölcsönbe, a matematikaprofesszortól, aki először foglalkozott számítógéppel Szegeden. Épp a csíptetőt tette rá a nadrágja aljára a koptató és a hajtóka fölött, nehogy bekapja a biciklikerék.

Jó napot kívánok. Bácsi kérem, itt laknak a Kalmárék?

A kisöreg, az informatika magyarországi atyja, elnézett a Tisza felé, és hunyorogva a naptól annyit mondott:

Hát, még ez is megeshet. Szerinted hány ismeretlenes az egyenlet?

Öt, mondtam a hasamra ütve.

Hm! Nem az a baj, hogy nem tudod a választ, hanem az, hogy egyenleteket tanultok, miközben a világ egyenetlen, vagyis egyenlettelen. Na, szervusztok, gyerekeim.

Ezzel el. Mi meg később a képekkel. Közel volt a gimnázium. És nemsokára már hallottam is a tizennyolc perces művet. Az volt az érzésem, hogy már hallottam volt, vagy tán a mese volt ismerős.

„Volt egy öreg apó, / Volt néki, volt néki / Kilenc szép szál fia. / Nem nevelte őket / Semmi mesterségre, / Csak erdőket járni. / Csak vadat vadászni. / És addig-addig / Vadászgattak, addig: / Szarvassá változtak / Ott a nagy erdőben. / És az ő szarvuk / Ajtón be nem térhet, / Csak betér az völgyekbe; / A karcsú testük / Gúnyában nem járhat, / Csak járhat az lombok közt; / A lábuk nem lép / Tűzhely hamujába, / Csak a puha avarba; / A szájuk többé / Nem iszik pohárból, / Csak tiszta forrásból.”

Ez a világos, már-már ezüstös hang, a naponta szívott cigaretták fátyola rezeg fölötte, mégis mintha az öregapót utánozná, jelenítené meg.

Tizennyolc percnyi zenére figyelést még a kamaszok is kibírnak. Pláne, ha még képek is vannak hozzájuk. Gyűjtötte, fordította, írta, elmondja – mind a négy ő.  Ja, és még a zene. Hm. Ez nem volt akárki.

És akkor belopakodik a zene, felharsan a kórus. (Jóska bácsi meg se próbálta az énekkarral, tudta, mit bírnak, na és mit ér ő, bár jövendő Életregényíró a tenor szólóval megpróbálkozhatott volna, csak ő makacsul nem akart már énekkaros lenni a gimiben.) Azt nem tudták meg a tanáruktól a kamaszok, hogy a cím két egymásnak ellentmondani látszó tagja mit is jelent; hogy Bartók kedvenc darabja volt, és amikor a zongorakivonatot eljátszotta Kodályék és más barátok, kritikusok előtt, annyit mondott: „tizennyolc perc, az én gyarló előadásomban talán hosszabb”.

A zene a barátait igenis emlékeztette az oratóriumok felemelő pátoszára, csak az élet kegyetlenül és kíméletlenül belevágott a finom, barokk kék égbe. Visszaút nincs. Ezt hirdeti itt minden hang. Ez a Bartók-barokk. Fáj, de igaz.

1930. augusztus 30-ra a mű néhány nap alatt elkészült. Ebben az évben londoni, brüsszeli, kassai, párizsi, aacheni, berlini, bécsi fellépések után volt egy kis szabad ideje. Még mielőtt divatba jött volna ez a kényszerítő erejű pusztafi. Júliusban egy román barátjának küldi el kolindagyűjteményét szíves átnézésre, s az egyik inkább hősi, mint karácsonyi énekre, egy ősi szöveg fordításának alapos kijavítására kéri. Ez volt a szarvassá vált fiúk története. Mi volt még ez évben? Francia Becsületrend meg a Corvin-koszorú, amely alacsonyabb rangú, mint a Corvin-lánc.

Szeptember 9-én már csak néhány ütem hiányzott a partitúrából. Aznap kétzongorás műsort próbált Hernádi Lajossal, tanítványával. Akinek az eredeti neve Heimlich volt, s az évfolyamtársai Unheimlichnek hívták. A név „titkost” jelent, de a gúnynév „félelmetest, ijesztőt”. A későbbi Élettörténet- és Sorsíró már Halálíró is volt, amikor első nagyregényét írta több száz hőssel, és találkozott H. L.-lel, a Kossuth-díjas zongoraművésszel, aki akkor már – nyolcvanon felül – süket volt. De akkor, fiatalon, Bartók beavatta egy általa kitalált játékba: felváltva játsszák az első szólamot, a rádióhallgatóknak úgyis mindegy. És a tanár úr ragaszkodott az ötletéhez. Mindezt a  humort és életkedvet a befejezett munka öröme adhatja. Nem tart sokáig, de nagyon jó érzés.

Nem mintha az elmúlt két és fél esztendő lapályos idő lett volna: a Szabadban, a Szonáta, az I. zongoraverseny, a III. és IV. vonósnégyes, és ami a legfontosabb: az I. és II. rapszódia!... Szép út vezetett eme magát nem is oly jelentősnek mutató, rövid kompozíció felé.

„A farkasok dala” ez Petőfivel szólva, ez a letaglózó erejű, tomboló lüktetésű, ám démonian felszabadító erejű, kórusra és zenekarra írt mű. Vadonon átgázolóan merész, majd a fák, bokrok csöndjébe belesimuló élet. Lázadás ez az apák világa ellen, ezt megérezhették a kamaszok. Csak azt nem tudták, hogy a szabadság, az igazi, mély magánnyal jár. És nem párban, hanem egyedül. Amíg fiatalok lesznek a világon, tetszeni fog ez a titáni muzsika. Nincs ebben semmi karácsonyi, inkább pogány legenda.  A szerkezete is egyszerű: A–B–A. Az ismétlés kell a végére. Fel kell mutatni az életjátékszereket. Vad dobszó és üstdobdübörgés a vonósok falevél-zizegése alatt. Ez a mese bizony rólunk szól. Minden mese rólunk szól.

Mégse illik, hogy egy írás hosszabb legyen egy zeneműnél, amelyen szólíttatott. 1932-ben ezt írta le Bartók: „Azt kívánom, hogy a Cantatát jelenlegi állapotában Magyarországon ne adják elő sem most, sem bármikor a jövőben.” Sértés sejlik a háttérben. Kellettek neked az oláhok, tótok – nesze! A londoni bemutató két év múlva megvolt. Újabb két év, és mit ád Isten meg a koncertiroda, a pesti is. De abban az évben már egy új zenén dolgozik. Hogy ne legyen olyan egyszerű, Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára lett a címe. De a muzsikaszerető világ csak úgy hívja: a Zene.

Amikor kihagyod a rossz dolgokat, melyeket hősöd elkövetett – ezt hívják életregények. Mundus vult decipi, ergo decipiatur. Paracelsus, a világtörténelem egyik legnagyobb csalója mondta ezt, neki tudnia kellett. Bartók csak egyet tudott, túl az ötvenen, hogy ha nem megy el Genfbe, a Népszövetség Szellemi Együttműködési Bizottságának konferenciájára (Anyám, borogass, ez olyan lila!), akkor egy jugoszlávot hívnak meg helyette. Valahogy meg kellett nyugtatnia magát. Ha mindenkinek tetszeni akarsz, az nem a siker, hanem a bukás titka. De te, egy ilyen helyen, nem tehetsz másképp. A bizottságok albizottságokat szülnek, de semmi egyebet. Bartók elképzelte, milyen lenne a kihalt amerikai indián törzsek szimpóziuma. Ezt elmondta a mellette ülő Čapeknek, aki felröhögött. A nevetést hazudni a legnehezebb. Próbáljátok ki, honjaim.

A maestro 1932. július 5-én érkezett érkezett Genfbe, szeretett Svájcába, de előre kikötötte, hogy lehetőleg nem első osztályú szállodában kíván megszállni. Mint később kiderült, ez okos húzás volt.

Felolvasott szegény – mit tagadjuk – egy propozíciót, és mit ád a vétlen véletlen, a népzenei gramofonfelvételekre szóló indítványát bizonyos módosításokkal elfogadták. Mondta, hogy ez sokba kerül, erre azt mondták, mindegy. Čapeknak is volt egy hasonló indítványa, így sürgősen egy al­bizottság alakult, aminek persze se oka, se haszna nem volt. Hát nem szép?

Az estvéli vacsornyán Destrée elnöknél a Medvetáncot és az Este a székelyeknél című művét játszotta. Július 9-én, a konferencia végén majd csinálnak németül egy erősen megnyírbált rezolú­ciót, az eredmény meg semmi lesz. „A többi rezolúciónak alighanem ugyanez a sorsa – írta. – A legtöbb haszon abban van, hogy találkozhatott ez a 20-25 ember, megösmerkedett és beszélhetett egymással.”

Leírás a Mamának és Irma néninek:

„Tehát hétfőn reggel legelőször is a magyar követ­ségre mentem, X. szabadságon van, elutazott, tehát a főnökével, P. követtel (inkább chargé d’affaires a címe) beszéltem. Véleményét kértem a Toscanini­-beterjesztés ügyében. Nagyon rázta volna a fejét, ha nem volna diplomata; de így csak udvariasan azt tanácsolta, ne terjesszem ezt be egyelőre, puhato­lóddzak előbb a comité egyes tagjainál. Aztán együtt elmentünk a Népszövetség épületébe, hogy ő maga mutasson be ott egyes főbb embereknek. Ez ott meg is történt az egyik tanácsteremben, ahol mindenkinek a helye a nagy asztal mellett már ki volt jelölve: ki volt ott készítve sok üres papír, nép­szövetségi ceruza, egy nagy mappa nyomtatványok­kal és a legfontosabb – a beérkezett posta, amit nagy szomorúságomra sokáig fel sem bonthattam. Jobbra tőlem a híres Čapek foglalt helyet, balra Gilbert Murray angol egyetemi tanár. Sok idegen arc – míg azok közt eligazodtam. Mindig Čapektól kérdeztem, hát most ki beszél, most meg ki. A te­rem közepén ültek a fordítók, a terem négy falja men­tén pedig mindenfajta népszövetségi írnok és egyéb­fajta alkalmazott, újságírók is, sőt később vendégek is. Mr. Murray angol nyelvű beszédben megnyitotta az ülést. Alig mondta ki az utolsó szót, felpattant az angol beszédek fordítója, és valósággal elhadarta a rögtönzött fordítást. Szinte ezeket a fordítókat bá­multam a legjobban. Gyorsírással lejegyzik a fordí­tásra váró beszédeket, és azon módon, szinte fenn­akadás nélkül elmondják. Sőt némelyik, például a német beszédek fordítója, úgy beszélt, úgy gesztikulált, olyan »mély meggyőződéssel«, mintha csak a saját legszentebb hitvallását adná elő; néha még bele sem nézett a jegyzeteibe, úgy szónokolt. Valósággal komikus volt már ez a szónokot majmolás, főleg, ha egyik »beszédében« pont az ellenkezőjét vallot­ta, mint az előző »beszédében«. Mivelhogy az egyiknek eredetije az egyik valódi szónoktól volt való, a másik meg attól, aki azt igyekezett megcá­folni. Murray ajánlatára Destrée volt belga közok­tatásügyi minisztert választották meg köz-örömmel elnöknek (mi lett volna, ha én például ellenindítvány­ként Čapek barátunkat ajánlottam volna erre a tisztségre?). Destrée felszólított mindenkit, beszél­jen, amilyen nyelven csak akar (de persze fordító­nak ott kell lenni!). Beszéde után kiderült, hogy a francia beszédek angolra fordítását senki sem kí­vánja (tudniillik a Népszövetség hivatalos nyelve a francia és az angol, bárki kívánságára ezt a két nyelvet egyformán respektálni kell). Szóval mindenki »ki­tűnően értett« franciául, hál’ istennek, mert ez leg­alább a felével rövidítette meg a tanácskozási időt: tán három ember kivételével mindenki franciául beszélt, kivéve, akik németül dikcióztak. Máskülönben például a német beszédeket nemcsak franciára, hanem an­golra is le kellett fordítani. A fordítók is nagyon örülhettek ennek, körmüket rághatták, olvashattak egész idő alatt. Amint aztán angol vagy német szó felhangzott, rögtön ugrottak a plajbászukhoz.”

Na, így megy ez.

Pedig csak történt ott egy s más, legalább a szünetekben, szállodákban, vacsorákon, fogadásokon, jobbról-balról stb. Például amikor egy Nini Berg nevű norvég írónő odatolakodott Thomas Mannhoz, és elkezdett neki udvarolni.

– Egy Nini nem cselekedhet másképp – jegyezte meg Bartók Paul Valérynek franciául.

– Egy táncoló medve és egy számológép keveréke – sziszegte a szája sarkából Valéry. – Az embereknek ugyanazok az ellenségeik, mint a könyveknek: tűz, időjárás, saját tartalmuk. Képzelje el, miket írhat ez a Nini.

Mann épp azt mondta Mőszijő Áquarquinek:

– Diplomácia nélkül a művészet sem boldogul.

A legelső két hódító korszakán túl lévő, idegen madártollakkal ékeskedő, bús tehén megrohanta a németet.

– Mester, mi a boldogság, elmondaná nekem?

Mann ránézett a nőre, és a cipőjének mondta:

– Boldogság az, ha az ember szeret valakit, és apró, cseles közeledésekkel meglopja szerelmét. Aztán visszaadja neki a szerzett előnyt. Nem gondolja?

– De igen. Sok gondolatom van, tudja.

– Mondjon egyet.

– Szeretni kell, még öregen is.

– Bravó. Eredeti és tömör.

– Tetszik? Ön mit gondol az öregségről?

– Élni és megöregedni, abban van a dolog nyitja. A hősiesség a kitartásban rejlik, abban, hogy élni akarunk, és nagyság csak az öregségnél van. Egy fiatal lehet lángész, de nagy nem lehet.

Mann kiitta a pezsgőspoharát, és igencsak tekergette a nyakát, hogyan menekülhetne.

– Ez érdekes – mondta a bevakolt arcú nőíró.

– Ami érdekes, az mindig egy kicsit hátborzongató.

– Nem értem önt – a tehén elakadt a hegyi legelőn, az első horhosnál.

– Én sem önt – mondta a hideg szemű német. – De ez az én számomra öröm, az ön számára tragédia. – És hátat fordított a túlszínezett nőnek.

Bartók és Valery, két lépéssel odébb, jót derültek és koccintottak.

„Valahányszor Bartók Bélát csak láttam, vele beszéltem, a szavát lestem, mindenkor lelkem mélyéig megkapott nemcsak lényének szeretetre méltó volta, hanem fennkölt és tiszta művészegyénisége is, amely szemének szép tekintetében is kifejezésre jutott. Írni sohasem írtam róla, de vajon melyik muzsikusról írtam én valaha, eltekintve az általam kitalálttól, a »Doktor Faustus« hősétől.” Harminc évvel eme konferencia után nyilatkozta ezt Demény Jánosnak Thomas Mann.

Bartók különben a konferenciára 1146 pengős útiszámla-térítést kapott, melyből 650 pengő megmaradt. Lásd: nem kell osztályon felüli szálloda.

Aztán, nem oly sokára, csak egy év múlva jön egy Chaplin-bajszos osztrák, akit a hülye bécsiek nem vettek volt föl festőnek az ákádémiára, egy éhenkórász, akin még a Mariahilfer sem segített, és bosszút áll mindezért mindenkin. Egy törvénytelen gyerek, Alois Schicklgruber fia. Ő lett a Führer, minden németek és rövidesen egész Európa vezére. Magasról tett ő a Népszövetségre meg a békére, meg mindenféle aláírásokra. A világ meg akart csalatni, hát megcsalatott.

Basszuskulcs. Bartók Pétert besorozták a tengerészethez, csak a haderőnemet választhatta meg. A tengerészetet választotta.

Már most, apja szerint „Péter színvak [piros-zöld színtévesztő]. Ennek ellenére, egy meglehetősen primitív vizsgá­lati módszer után az orvos kijelentette, hogy nem színvak. Ez teljesen téves. Em­lékszem az első alkalomra, amikor megbizonyosodtam a színvakságáról. 4 éves volt. Valami nemzeti ünnep volt, és valahol az utcán egy nagy piros-fehér-zöld zászló lengett. És ő megkérdezte: »Apu, mért van ott az a nagy piros-fehér-piros zászló?!« Et­től kezdve tudtuk, hogy számára barna, zöld és piros ugyanaz. [...] Hát igen, volt még egy másik szomorú élmény; színes képet kellett készítenie, és a fű piros volt a képen! [...] Festenie kellett hajókat Panamában évekig, allergiája volt tőle, ami amikor leszerelt, elmúlt.”

Na de közben Bartóknak is megvolt bőségesen a maga baja. Ő írja:

„De aztán okt. közepén volt néhány különös rohamom, hasonló egy gyenge szél­ütéshez, annak jól ismert tüneteivel: nehézségek bizonyos mozdulatoknál stb. Az egyik orvos azt mondta, hogy kezdődő arterio-sclerosisnak kell lennie, a másik azon­ban azt állította, hogy a véredényekben fellépő görcs, amely a polycyth[a]emiámmal van kapcsolatban. Ez tehát az orvosoknak újabb misztikum. Mivel több ilyen ro­hamom okt. óta nem volt, nem aggaszt – nem nyugtalanít.”

Közben jött a már említett tízezer dolláros Menuhin-megrendelés, a Hegedű szólószonátára. Már megint egy gazdag, de végre igen tehetséges ember, aki megengedheti ezt magának. Bartók az utolsó idejében, de gyakorlatilag 1934-től csak megrendelésre dolgozott. Csak akkor tudott dolgozni már, amikor megvették az idejét. Mert komoly pénze, az nem volt. Miből lett volna? Az utolsó öt év anyagilag a padlót jelentette, egészségében az ágyat. Egy csomó járandóságát nem kaphatta meg – Amerikába való távozása, tulajdonképpen a háború miatt. Az utolsó öt év, az állandó nyomás és a megszokhatatlan körülmények New Yorkban ledarálták-megőrölték megmaradt életerejét, jobban, mint az előtte élt ötvenkilenc. Ő 59-et írna.

Menuhin a hosszú, munkáját aprólékos gonddal segítő levelek és a Hegedűszonáta – egyáltalán nem fényezett – sikerre vitele után meghívta egész családjával együtt nyárra, jó helyre, délnyugatra, Santa Clara környékére, Kaliforniába. Ráadásul Almának hívták a helyet. Már jó. Boldogan ment volna.

Hanem még a meghívásra adott válasz előtt, maga Bartók idézi a következőt: „Az 1. hegedű-zongora szonáta, amelyet Menuhin is játszott, újra hangsúlyozza azt, amelyre már oly gyakran [?!] céloztunk ezeken a hasábo­kon – hogy a nagy zenei B-k sorában Bartók a negyedik.” És így folytatja: „Ez egyébként bővítése annak a »jeu de lettres-nek«, amelyet Bülow talált ki, – ha jól emlékszem – Brahms 1. szimfóniájának bemutatója alkalmából.”

Na, de nézzük a nyaralást:

[Fordítás angol eredetiből]

Mr. Yehudi Menuhin, 110 East 77 st I New York, N.Y. / 309 W. 57th / New York

1945. ápr. 5.

Kedves Barátom!

A doktorom és magam is egészen el vagyunk ragadtatva Kaliforniától mint nyári tartózkodási helytől. Igy igen boldogan fogadjuk el kedves meghívását. Kb. három hónapra fogunk odamenni, és New Yorkot jún. 15-e körül hagyjuk el. San Franciscóba való érkezésünkről idejében értesítjük.

A szólóhegedű szonátával ne siessen, és ez ne okozzon gondot Önnek; Almában, ottani tartózkodásunk során visszaadhatja.

Szívélyes üdvözleteink mindkettőjüknek.

Igaz híve

Bartók Béla

Ez volt április elején. Két hónap múlva már az öröm ízét megkeserítik a testi bajok. Tragikusan pontos levél ez, hisz annyi terve volt még:

[Fordítás angol eredetiből]

Mr. Yehudi Menuhin, / Box 32 / Alma / Santa Clara County / California / from B. Bartók / 309 W 57th / New York 19, N.Y.

1945. jún. 6.

Kedves Barátom!

Sajnos azt a hírt kell közölnöm, hogy nem mehetünk Kaliforniába! Nem érzem magam egészen jól, és – a változatosság kedvéért – most a feleségem volt néhány hétig beteg, és még ő sincs rendben. Egész egyszerűen félünk egy ilyen hosszú utazás­tól, amely, különösen most, mindenféle kellemetlenséggel párosul. El se mondhatom, mennyire sajnálom. Annyi zenei tervem volt ottani tartózkodásommal kapcsolatban. Ez most mind szertefoszlik. És ami még rosszabb, Ön rendszerint itt Keleten annyira el van foglalva az évad folyamán, hogy még néhány nyugodt órája sincs a dolgok megbeszélésére. Akármint is legyen, meg kell próbálnunk, hogy a következő télen valahol megbeszéljük a szólószonáta végleges formáját; szerencsére nem sürgős. Nagyon örülnék, ha tudna nekem írni angliai tartózkodásáról, terveiről a következő évadra, mikor lesz New Yorkban stb.

Igaz híve

Bartók Béla

Belejátszott a muzsikába, hogy Bartók sokallta az útiköltséget. Közben amerikai magyarok is mozgolódnak – kicsit későn – Magyarországnak az éhhaláltól, fagyhaláltól és a gyógyszerhiánytól való megmenekítésére. A kiáltványt Bartók is aláírja, de nem ő fogalmazta:

Igen tisztelt Uram!

Rettenetes csapás érte a magyar népet. A náci horda kirabolta az országot minden megmozdítható jószágból. Városaik, falvaik – hetekig tartó csaták színterei romokban hevernek. Vasútjaik, középületeik, hídjaik elpusztultak. Tízmilliónyi ma­gyarság, férfiak, nők, gyermekek ruha, cipő nélkül, éhesen tengetik életüket, minden betegség és járvány szabad prédái. Nincs kórház, orvosság, kötszer, szappan, vilá­gítás.

Azok a nemes lelkű segítőakciók, amelyeket a nagy amerikai nép kormánya az európai népek megsegítésére életre hívott, a magyar nyomoron nem segíthetnek; az UNRRA, a nemzeti ruhagyűjtő és hasonló organizációk egyelőre segítséget csak a szövetséges nemzeteknek küldenek.

A nélkülöző magyar nép, barátaink és rokonaink azonnali segítséget csak olyan gyűjtésből kaphatnak, amit kifejezetten magyar célra adunk. Aki szeretné, hogy orvosság, kötszer, szérum, koncentrált gyermektápszer eljusson Magyaror­szágra – és ezzel talán saját szeretteinek és barátainak életét, egészségét megmentse –, annak segíteni kell a magyar Relief ügyét.

Az American Hungarian Relief, Inc. mellékelt felhívása beszámol a szervezet megalakulá­sáról, működési módjáról, és megjelöli az adakozás mikéntjét. Adakozzunk most, mert sürgős a segítség!

Kiváló tisztelettel,

Bartók Béla

A hazamenésről pedig de, az igazat. A romantikus, „jaj, de hazamennék most rögtön végleg és azonnal” címűt, amellyel minden magyar nyelvű Bartók-életrajzot, mint valami kényszeres, odaragasztott farokkal, de ellátnak.

Röviden: Tűzföld is szóba jött. Első helyen Kanada. Olyan országban, ahol az oroszok kirabolják a néprajzi múzeumot, esetleg önként kérjük majd felvételünket a dicső Szovjetunióba (volt rá esély), ahol Dohnányi Ernő háborús bűnös – nos, az az ország nem a haza. Haza csak ott van, hol jog is van, írta Petőfi, ismeretlen 19. századi magyar költő.

Még azon bizonyos, dr. Zádor Ernőnek írott, sokat idézett félmondata előtt is ez állt: „Amint én látom a dolgokat, egyelőre gondolni se lehet a hazamenetelre. Nem is volna mód reá, sem szállítóeszköz, sem orosz engedély. De ha még mód is volna rá, szerintem ajánlatosabb megvárni a fejleményeket. Tudj’ isten hány esztendeig fog tartani, míg az ország valamennyire is össze tudja szedni magát (ha ugyan egyáltalán tudja). Pedig én is szeretnék hazamenni végleg – – – – ”

Na, így teljes a kép. Sapienti sat.

Valójában az 1988-as hamu-hazahozatal (amiben nagyok vagyunk: Kossuth, Rákóczi sat.) minden katonai tiszteletem ellenére rémes volt. Én végignéztem, élőben adta a televízió – akkor még talán egyetlen csatornája –, de délben, amikor senki se nézi. Megadták a módját, de Sinkovits Imre, a nemzet színésze, elfelejtette A föl-földobott kő első versszaka után az egész – nem túl hosszú – verset. Annyira biztos volt benne, hogy tudja, hogy míg a nyugati határra autózott (Ausztriából autó­konvojjal hozták az urnát), akkor sem hallgatta meg diktafonon a kocsiban. Ilyen verset az ember tud. Szegény, kitűnő és magyar szívű színész volt különben, a második versszaknál elhallgatott. Az az arc, amin minden átfutott, a végső kétségbeesésig, hogy élőben hallja az ország, és én Bartók fejedelem hamvai előtt nem tudom?! Azok a kínokban rángatózó vonások! És elkezdett halandzsázni Ady stílusában, de kísértetiesen jól.

Még a legnagyobb színészekkel is megesik, hogy egyszerűen egy pillanat alatt kiesik a fejükből az álmukból fölverve is ismert szöveg. Előadáson ott a súgó. De itt csak a gyilkos mikrofonok meg a kegyetlen kamerák voltak, kiélesítve. Olvasni, jól tudta, ebben a pillanatban nem lehet. A másodiktól az ötödik versszakig zseniálisan blődlizett Ady stíljében, csakhogy az én nemzedékem még kívülről tudta ezt a költeményt.

„Föl-föl ti rabjai izé / A vágynak / A szavadba vágnak / De nem menekülhetsz / Az izé az íze az édesanyádnak / Haj, bús elvágyás / Izé, ecet, uborka, föld / Magyarnak köpött ki a höly / Hej, Hortobágy, puszta, fokos / Sír szívű kém, most légy okos / Magyar vágyak / Hej, magyar vágyak / Itten mindig hazavárnak / Nem menekülhet / Bizony, bizony Isten / Tied vagyok gondban / A vagonban / Hej, bús magyar kő / Próbakő, kaszakő / Malomkő, határkő / Hej-haj, magyar határ / Nyakunkon az aszály / Hiába hazába / Ébresztő, élesztő / Emésztő, süllyesztő / Dermesztő haskötő /Föl-föl dobott… kő…”

Csuklott egyet kínjában. Az arcán csorgott az izzadság. És egyszer csak, isteni segítséggel, a tekintete felderült az örömtől, visszatalált a versbe: „És, jaj, hiába mindenha szándék, / Százszor földobnál, én visszaszállnék, / Százszor is, végül is.”

És Bartók magyar földre ért. Kis taps, zavart. Ha zongorázni lehetne a blabla, a süket sóder miatt érzett kín és – én szégyellem ilyenkor magam, szegény színész helyett – a végén bekövetkezett váratlan megkönnyebbülés közti különbséget: a Zeneakadémián csönd lenne. Néma zár. Csak violinkulccsal nyitható.

•

A Kislábúval való összeköltözés az Újlipótvárosban nem volt egy diadalmenet. Kitapsolás hétszer egy koncert után. Koncert se volt, taps se. Néha Kislábú elrángatott komolyzenei hangversenyekre: nem a zenét untam, a közönséget.

A legfontosabb jel: belekötött, ha felolvastam neki. Hát kinek olvassak, ha nem annak, akivel élek? Közben a Töhötömnek, az Összenőhetetlen Szemöldökűnek, aki ezalatt a lakásomban lakott, segítettem egy amerikai ösztöndíjkérelem helyes amerikai angolsággal való megírásában. Plusz életrajz (CV), plusz témavázlat. Bizony. Meg is kapta az ösztöndíjat a Washington Posthoz. Tegyük hozzá: megérdemelten.

Egyszer regényvégzeteket olvastam Kislábúnak. Miközben a Kölcsön Időt írtam, amelyben legalább hat regény van, ha nem több. Ennek a vége-variácója lett volna, más regények vége. De nem a befejezése. Mert az már, mint mindig, megvolt. Kislábú, aki végigcsinálta mellettem az élethalált, és utána azt az iszonyatos fél évet, amelyben hónapokon át ömlött a genny a hasamból, s csak árnyéka voltam önmagamnak – szóval Kislábú rendes is volt. Segített talpra állni. Még a kórházban megkértem a kezét. Amikor kijöttem az altatásból az intenzíven. Később megkérdezte, emlékszem-e rá. Hát persze, mondtam szerénytelenül, mert sok mindenre nem emlékeztem még. És fenntartod? Fenn hát, mondtam. Csakhogy én nem megyek hozzád! Ahogy gondolod, mondtam.

Mindig azt mondtam, egy becsületes regény végén pont legyen. Ez a regény e szabály alól is kivétel. Ám lássuk, most, még bizonyos távolra az elhatározott végtől, hogyan fejeznek be mások egy regényt.

Életrajzoló belekezdett a felolvasásba:

„Don Quijote csupán számomra jött a világra, s én az ő számára; ő tudott cselekedni, én meg írni; csupán mi ketten születtünk egymásnak. [...] Az én igazi Don Quijotém története úgyis valamennyit megingatta, és nemsokára kétségkívül halomra is dönti. Vale.” (Cervantes: Don Quijote)

„De itt már új történet kezdődik. Egy ember fokozatos megújhodásának, fokozatos újjászületésének története. Ahogy átmegy egyik világból a másik világba, megismeri az előtte addig ismeretlen valóságot. Ez új elbeszélés témája lehetne – de a mostani itt véget ér.” (Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés)

– Ezeket te fordítottad? Igen vagy nem?

– Is.

– Hát akkor miért nincs ott a fordító neve?

– Mert végül is én fordítottam.

Kislábú napi huszonegyedik cigije és ötödik kávéja közt hajózott. Én meg már nem ittam olyan sokat. Az alkoholizmus dicséretéről most csak annyit: sokat adott, de rengeteget elvett. Az egész életem, a pályám másképp alakult miatta. És a végén magadba zár.

– Azt tudtam, hogy oroszul jól tudsz. De spanyolul is?

– Ennyit igen. Én Dosztojevszkijjel kezdtem. Tolsztojt átugrottam kamaszkoromban, most is, aztán visszamentem. Akkoriban, közhely, de egy kislemezről Bach d-moll toccata és fúgáját hallgattam, Raszkolnyikovként. Folytathatom?

„Én is készen voltam arra, hogy most mindent újraéljek. Mintha ez a nagy harag megtisztított volna a rossztól, megkönnyített volna a reménységtől, s e jelekkel s csillagokkal telehintett ég előtt először tárulkoztam ki a világ gyengéd közönyének. Most, hogy olyan hasonlónak éreztem magamhoz, oly testvérinek, megtudtam, hogy boldog voltam, és hogy még most is az vagyok. És hogy minden beteljesüljön, s kevésbé elhagyottnak érezzem magam, még csak azt kellett kívánnom, hogy minél több nézőm legyen az ítélet végrehajtásakor, s hogy a gyűlölet ordításaival fogadjanak, ha meglátnak.” (Camus: Közöny)

Él megállt, ránézett Kislábúra. Kislábú mulatságos bohócarca meg tudott keményedni, mint az iskolában, ha Élt oktatta. De Kislábú, hogy Élnek a francia az egyik kedvenc nyelve. Nem szólt.

Szünet. Aztán:

„Előre látom azt is, hogy üresség támad majd bennem, ha most még néhány szóval számot adok nagy zeneszerző barátom életének hátralévő részéről, és pontot teszek kéziratom végére. Hiányozni fog nekem a munka, bármilyen felzaklató és emésztő volt is; mint elvégzendő kötelesség s napokat kitöltő foglalatosság átsegített a hosszú esztendőkön, amelyek semmittevésben még sokkal nehezebben lettek volna elviselhetők… [...] Egy fájdalmasan nagy emberen csüngtem mindhaláláig, s leírtam életét, amelyet szüntelen szerető féltéssel kísértem… [...] Egy magányos öregember imára kulcsolja kezét, és így szól: Isten legyen irgalmas árva lelketeknek, barátom, hazám.” (Thomas Mann: Doktor Faustus)

– Azt tudtam, hogy gagyogsz németül. De ilyen szinten nem tudsz.

– De hétszentségit neki, erre összeszedtem magam, szótárral!

– Na jó. Olvass tovább! – Kislábú egyre kövérebb lett, Él is. Egyre többet ettek, egymást hizlalták. Pótcselekvés a javából, valami helyett van, rosszabb, mint a pánik. Egyszer Él bement a  Visegrádi–Csanádi sarki közértbe, egy másik ajtón ment ki, mint ahol bejött. Más utcában, idegen helyen volt. Képzelhetni. Pedig csak a költöztető melósoknak vett sört.

Most le-lecsúszó, barna keretes szemüvegét tologatta az orrán fölfelé.

„Aztán egyre több befejezés van: a hatodik, az 53-dik, a 131-dik, a 9435-dik befejezés, jönnek a befejezések, egyre gyorsabban és gyorsabban, egyre több és több befejezés, gyorsabban és gyorsabban, míg aztán ennek a könyvnek 186 000 befejezése van másodpercenként.” (Brautigan: Egy déli tábornok Big Surből)

– Brautigan a barátom volt Amszterdamban, ez a minimum, hogy ezt az egyik legjobb regényvégzetet a világon belevegyem ebbe. Erről nem meséltem?

– De.

Mi vagyunk az új undokak. Menjetek dolgozni ti is. Élnek a hálószobájuk volt a dolgozószobája, amely egy udvarra nézett. Nem sokáig – jöttek a gazdaságkutatók. Kutatták, hová tűnt a gazdaság. Két emeleten.

– Akkor is elmesélem – mondta. – Az amszterdami fesztivált, összebarátkozásunkat, Bobot is, már meséltem. Beszéltem neked Richardról, a barátról, de egy szót se szóltam Richardról, az íróról és sorsáról. Igen?

Kislábú behúzta fülét-farkát, a mínuszos szemüvegét kezdte belehelni, és papír zsebkendővel tisztította!

– Tudod, hogy ez a halálom. Nem tudnád mással tisztítani?

– Nem.

– Na jó. Szóval, Richard. Azt hiszem, jól kifogta ő Amerikát, és Amerika is őt. 1935-ben született egy nyughatatlan melós és egy kikapós pincérnő gyermekeként. Az északnyugati Washington állambeli Tacomában, amelyet „a Végzet városanak” is hívnak. Amikor Richard Gary Brautigan, a német nevével megszületett, az apja már mesze járt. Az az igazság, hogy nem is szóltak neki a fiáról negyvenöt évig. Richard alapvető gyermekkori élményei a sűrűn váltakozó nevelőapák voltak, akik rendszeresen meg is verték. Hatéves volt, amikor az anyja két napra magára hagyta őt és féltestvérét, egy kétéves kislányt egy motelszobában. Állandó élménye volt a szegénység is. Egyszer fegyverrel megsebesítette egy barátja fivérét, véletlenül. Talán ezek az élmények is siettették pályája elindulásában: tizenkét évesen már verseket és novellákat írt. A gimiben teleírta az iskolai újságot. 191 centi magas volt, így kosárlabdázott a gimi csapatában. Kiválóan érettségizett. Aztán elmenekült San Franciscóba, és csak akkor jött néha vissza, ha éhezett. Itt a San Franciscóban című verse, séróból: Ezt a verset egy papírzacskóra írva találta Richard Brautigan egy automata mosodában. A szerző ismeretlen.

– Miért éhezett?

– Azt hiszed, Friszkóban mindenkinek van kajája?! Hm? Életedben nem voltál az Államokban. Richard, nagyon is valószínűsíthetően, mondjuk ki, az én elgondolásom szerint, élelem és szállás reményében dobta be kővel egy oregoni rendőrőrs ablakát. Oregon állam baljós hely az idegileg érzékenyebbek számára, és nemcsak azért, mert folyton esik az eső. Erről majd máskor mesélek. Mert engem ott árultak el a barátaim, és ott tudtam meg, hogy dummynak, bábunak nézett a titkosszolgálat. A lényeg: Richardot megbüntették huszonöt dolcsira, és biztos, ami biztos, bedugták egy kórházba, ahol paranoid skizofréniát állapítottak meg nála. Nem sokat gatyáztak vele: elektrosokkot kapott. Tizenkétszer.

– Húha – mondta Kislábú. – Ez azért már egy kicsit sok…

– A sokkból. Naná, hogy meg sem állt San Franciscóig. Utcasarkokon árulta, vagy inkább osztogatta a verseit. Performance-okon, zenekarokkal lépett fel, underground magazinokba írt. A beatirodalom, a hippivilág és az ellenkultúra összekötő figurája lett. Ferlinghetti, a beatköltő barátságába fogadta. Túlságosan naivnak tartotta, olyan írónak, aki nem harcolja ki a maga helyét.

– Mint te.

– Fogd már be! Én kiharcolom, nyugodj meg. Tudok én másmilyen is lenni!

– Igen?! Hát lássuk.

– Na, jó. Akkor se hagyom magam kidumálni a Richardból. Életműve számokban nagynak mutatkozik, de az igazság az, hogy rövid verseket és prózákat írt. Pont a sűrítés volt az ereje. A gyilkos humor, halálos derű, iromba irónia, lelkes leleményesség, a meghökkentés, a zen csöndje, a csúfondáros hozzáállás mindenhez. A nyugati parti lét sokban eldöntötte sorsát: nem túl nagy szerencse nyugati partinak lenni Amerikában, ha író vagy rockzenész vagy. A kritika kétkedve fogad, a kiadók meg elvétve foglalkoznak veled. Minden a keleti parton van, menő egyetemek, intézmények, kiadók, minden. Egyedül filmszínésznek, filmrendezőnek, forgatókönyvírónak jó lenni a nyugati parton. Richard megnősült, és ez jót tett neki. Két alapművét írta meg ekkor. Az elsőt vigasztalan csönd fogadta. A második, a Pisztrángfogás Amerikában négymillió példányban kelt el. Nehéz elviselni a sikert, s ami utána jön, azt még nehezebb. Richard dolgozott, azzal nem volt hiba. Tizenegy regényt, tíz verses­kötetet, egy novelláskötetet adott ki. A kritikusokkal nem volt szerencséje, de az olvasók szerették. A nyolcvanas években már egyre kevésbé. Japánban sikere volt. (Magyarország is kivétel: itt a nyolcvanas években kezdték megismerni, öt könyvét fordították le.) Az olvasók nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy Richard Japánba ment, majd egy japcsi feleséggel tért vissza. Fél évet minden évben Japánban töltött. Az első feleségétől (lánya szülőanyjától) 1962-ben, a japán nőtől 1980-ban vált el. Attól kezdve szinte minden újabb könyvborítóján egy új kis női csuka villogott. És a halzene! Igen, a halzene. Amit csak ő ismert. Nem a női csukáktól. Richard, amikor A’damban, a szálloda bárjában felfogta, hogy tűrhetően beszélem az amerikai angolt, ontani kezdte a briliánsan fölépített történetkéket. Sokszor maga se tudta, melyik történt meg vele, és melyik az irodalom. A versekről azt mondta: Szeretek verset írni, csak időigényes, mint egy hosszú udvarlás, amely egy jó házassághoz vezet – meg kell ismernünk egymást. Azért tanultam hét éven át verselni, hogy jól le tudjak írni egy mondatot. Ugyanis valójában regényeket akartam írni. Szeretőm volt a vers. Olyan verseket akartam írni, amelyek az életem nehéz dolgairól szólnak, s amelyeket el tudok mondani korosodó szívem hölgyének.

– Remélem, most nem rólam beszélsz.

– Tíz évvel fiatalabb vagy nálam, de te is korosodsz. Aki nem hal meg, megöregszik.



Csak azért mert



Csak azért mert

az emberek szeretik az eszedet,

még nem jelenti azt,

hogy szeretniük kell

a testedet

is.

Igen, a halzene



Pisztrángszínű szél fúj

át a szememen, az ujjaimon át…

– 1984-ben, egy évre rá, hogy összejöttünk Richarddal, levelet kaptam Bob Creeleytől, hogy a lányától megtudta: Richard öngyilkos lett. Negyvenkilenc éves volt, és nekem az olyan soknak tűnt akkor. Egy 44-es Magnummal főbe lőtte magát. Az érettségi bizonyítványa volt nála, meg az első verseskötete. Egy magánnyomozó törte rá az ajtót, 1984. október 25-én. Körülbelül egy hónapja már halott volt. A teste a nappali nagy ablaka előtt hevert, amely a Csendes-óceánra nézett. Sohasem tudnám megölni magam a Csendes-óceán előtt.

Él elhallgatott. Hangos hallgatás volt ez. Ezért Kislábú megkérdezte:

– Hiszen már írtál róla, a Harmadik könyvben, aztán…

– Ezt még nem mondtam, még neked se.

– Na jó.

– Na jó. Folytathatom a felolvasást?

– Igen.



„Macondo már félelmetes por- és romtölcsér volt a dühöngő bibliai orkán örvényében, amikor Aureliano megint átugrott tizenegy oldalt, hogy ne vesztegesse az idejét nagyon is jól ismert eseményekre, és azt a pillanatot kezdte megfejteni, amelyet épp átélt, egyszerre haladva a megfejtésben és az átélésében, prófétai szemmel látva önmagát a pergamenek utolsó oldalának megfejtőjeként, mintha egy beszélő tükörbe pillantana. Aztán ismét átugrott néhány sort, hogy a jóslatoknak elébe vágva megtudja halála időpontját és körülményeit. De még mielőtt elért volna az utolsó verssorhoz, már tudta, hogy soha többé nem lép ki ebből a szobából, mert úgy volt elrendelve, hogy a tükrök (vagy trükkök) városa szétszóródik a szélben, és kihull az emberek emlékezetéből, mihelyt Aureliano Babilonia végez a pergamenek megfejtésével, és hogy mindaz, ami írva vagyon bennük, öröktől fogva és mindörökre megismételhetetlen, mert az olyan nemzetségnek, amely száz év magányra van ítélve, nem adatik még egy esély ezen a világon.” (Márquez: Száz év magány)

– Nem merek kérdezni semmit, mert tudom, hogy ezt tartod a legnagyobb huszadik századi regénynek.

– Múlt századi.

– Már igen. De miért nem jössz haza vacsorára?

– Mert folyton rám nyitod az ablakot. Mert jobban érezem magam a kocsmában.

„Szegény Grendelt baleset érte, suttogom. Mindnyájatokat ugyanúgy érhet.” (Gardner: Grendel)

– Tényleg van egy ilyen című regény? – Kislábú nagyon olvasott volt, de csak magyarul tudott olvasni. – És mi van a Lajossal? – kérdezte.

– Párhuzamos az életünk Grendel Lajossal. Akkor most ő sincs jól éppen.

„Soha ne mondj senkinek semmit. Ha megteszed, máris kezdhetsz hiányolni mindenkit.” (Salinger: Zabhegyező)

– Erre emlékszem, tényleg.

– Kamaszkorom egyik legszebb könyve.

„»Igen«, mondtam. »Hát nem szép erre gondolni?«” (Hemingway: A nap is fölkel)

– Ezt az egyet nem olvastam.

– The Sun Also Rises. Na, jó.

„…lánykoromban Gibraltárban a havas szépe voltam igen mikor a rózsát tettem a hajamba mint az andalúz lányok vagy tűzzek pirosat igen, és hogyan csókolt az a fiú a mór fal alatt és arra gondoltam ha már őrá akár egy másikra is és akkor megkértem őt a szememmel hogy kérdezze újra igen és akkor ő megkérdezte hogy igent mondanék-e én a havas szépe és először is átöleltem igen és lehúztam magamhoz úgy hogy egészen érezze a  parfümben úszó melleimet igen és a szíve vert mint a bolondóra és igen azt mondtam igen akarom. Igen.” (Joyce: Ulysses)

Levegővételnyi időt se hagyott Kislábúnak, folytatta.

„Ahol valhol. Először. Áttűzünk a füvön pszt a piszkebokornak. Finn, egén! Vedd. Lágyágyneked, emlékeztető, ő! Ajkk. A kulcsok. Adottak! Elút egyedülő utol szeretet-t vé giga” (Joyce: Finnegan feltámadása)

– Ez utóbbi még le sincs fordítva magyarra.

– Nem is lesz.

– Miért?

– Mert nem lehet. Újra kéne írni magyarul a könyvet.

– Teneked.

– Nem. Én már túl vagyok a modernizmuson, sőt a poszthadovista-posztmagyar műszaron is.

– Na jó.

„– És aztán meg, Charles, az ördögbe, ne hagyja magát megijeszteni az orvosok ostobaságaitól! Nagy szamarak ők mindannyian. Hiszen olyan egészséges, mint a makk. Maga fog eltemetni mindnyájunkat!” (Proust: Az eltűnt idő nyomában III.)

– Na?

– Semmi. Jó.

„Szerette a Nagy Testvért.” (Orwell: 1984)

– Ezt nem lehetett másképp fordítani – mondta Kislábú.

– Ezt nem.

„Igen, gondolta a lány, és feneketlen fájdalommal tette le az ecsetét. Mindent láttam.” (Woolf: A világítótorony)

„És ez az egyetlen halhatatlanság, amelyben neked és nekem részünk lehet, én Lolitám.” (Nabokov: Lolita)

„Ha fiatalabb lennék, megírnám az emberi butaság történetét; megmásznám a McCabe hegyet, a hátamra feküdnék, és a párnám lenne a történetem; és felvennék a földről valamennyi kék-fehér mérget, amely szobrot farag az emberekből; és szobrot készítenék magamból, ahogy a hátamon fekszem, szörnyen vigyorogva, az orrom Tudod Már Kihez nyomva.” (Vonnegut: Macskabölcső)

– Ez Vera kedvenc regénye volt – mondta Kislábú, aki a régi szerelmekről is tudott mindent. Az összes könyvét megvettem neki angolul, Amszterdamban.

„Most mindenki –” (Pynchon: Súlyszivárvány)

– Azért ez magasabb.

– De nem Verának.

– Nem úgy gondoltam.

„U-am!, mondta anyám, miről szól ez az egész történet? – –

Hihetetlen, mondta Yorick. – És egyike a legjobbaknak, amit ebben a műfajban hallottam.” (Sterne: Tristram Shandy)

„Nem erről a látványról álmodtam. Mint oly sok más miatt, manapság hülyének érzem magam. Mint egy régen útját vesztett ember, aki tovább hajszolja magát az úton, amely lehet hogy nem vezet sehová.” (Coetzee: A barbárokra várva)

„Kolumbusz maga is azt hitte, egy tutyi-mutyi fráter volt valószínűleg, amikor bilincsbe verve visszaküldték. Ami nem bizonyította, hogy nem volt semmilyen Amerika.” (Bellow: Augie March kalandjai)

– Hogy te kiket tudsz kiválasztani!

– Miket! Nem kiket. Bár igaz, minden kötözködésedben van valami igazság. Vagy a magja.

„Kérdés van?” (Atwood: Egy kézilány meséje)

„Aztán visszament a házba, és írt. Éjfél volt. Az eső verte az ablakokat. Nem volt éjfél. Nem esett az eső.” (Beckett: Molloy)

– Ez szép. De nem olvastam.

– Nem sokat vesztettél vele.

„Szóval az akarom mondani, figyeljetek, van egy ragyogó ötletem, hé, figyeltek ti? Hé? Figyeltek…?” (Gaddis: J. R.)

„Szóval, befejezésül, nem volt befejezés.” (White: Az ember fája)

– Ezek közül egyet se ismerek.

– Mit mondjak, angolszász próza. Végezetül a vég. Kerouac módra. Ez is angolszász. Halzene. Nem tudom, beletegyem-e ezt még előtte. Hm? Itt van A spontán próza eszméje és módszere című, harminc pontból álló listája:

1. Jegyzetfüzetekbe firkált titkok és vad gépelt oldalak, a saját élvezetedre

2. Alázatos minden iránt, nyitott, hallgatózó

3. Lehetőleg sohase igyad le magad az otthonodon kívül

4. Légy szerelmes a saját életedbe

5. Amit érzel, megtalálja önmaga formáját

6. Legyél az elme szent őrültje

7. Fújj olyan mélyet, amilyen mélyet csak akarsz

8. Elméd végéből írj, végtelenül, amiről csak akarsz

9. Az egyén kimondhatatlan víziói

10. Nincs idő a költészetre, csupán arra, ami éppen van

11. A mellkasban remegő látnoki rángások

12. Önkívületi fixációval álmodni az előtted lévő tárgyról

13. Vetkőzd le irodalmi, nyelvtani és mondatalkotási gátlásaidat

14. Mint Proust, legyél az idő öreg füvezője

15. Belső monológgal elbeszélni a világ igaz történetét

16. Szem a szemben: az érdeklődés ékkő-magja

17. Az önmagadra való emlékezés és rácsodálkozás szerint írj

18. Szemed velős belsejéből kifelé dolgozz, nyelvtengerben úszva

19. Egyszer s mindenkorra nyugodj bele a veszteségbe

20. Higgy az élet szent körvonalában

21. Küzdj, hogy lejegyezd az áramlást, ami sértetlenül létezik az elmében

22. Amikor megállsz, azért tedd, hogy jobban lásd a képet, ne azért, hogy a szavakon töprengj

23. Kövess nyomon minden napot, amit a pillanat magasztalt a reggeleden

24. Élményeid, nyelved és tudásod méltóságában nincs félelem vagy szégyen

25. Írj a világnak, hogy olvassa és lássa, milyen pontos képet festettél róla

26. A könyvfilm szavakból álló film, a vizuális amerikai forma

27. Dicsérd a Sivár embertelen Magányban lévő Szereplőt

28. Vad, fegyelmezetlen, tiszta, alulról betörő alkotás, minél őrültebb, annál jobb

29. Minden körülmények között zseni vagy

30. Evilági filmek író-rendezője légy, melyeket a Mennyország támogat és pénzel

– Na, mit mondasz? Ilyen szenvedéllyel írt ez az ember – mondta Él az óriási Ady-kép alatt, amely az ágyuk fölött volt. A fiatal, szinte kamasz, kicsit cigányos Adyt ábrázolta, jól felismerhetően. Még az igazi stílusa kialakulása előtt festette a barátja. Kislábú a ceruzáit hegyezte, a piros tollait válogatta.

– Maradjon, művész úr!

– Te! Megöllek, ha még egyszer…

– Na jó. Csak ugrattalak, nyugi. Tudom, amit tudok.

– Hát remélem is. Mert most jön:

„Egy barátom mondta egyszer, / Hússzor jobb barátságban lenni / valakivel / mint szerelemben.”

– Nem értem. Ezt most te írtad, vagy ő?

– Szerinted? Szerelmes vers. Így! „Olyan jó / reggel fölkelni / egészen egyedül / és nem kell mondani senkinek / hogy szereted / amikor nem szereted már többé…” Na és  az igazi befejezés. Az igazi véget bemutatnánk, igazán Kerouac módra. Nem úgy, mint Bartos Tibor tette, akinek (bárhogy is tisztelem a Magyar Szótár szerzőjét) a szívében nem volt alázat, és egyszerűen átírta giccsesre a szöveget, bizony.

„Így hát Amerikában amikor lemegy a nap, és én egy régi kiszolgált mólón ülök a folyóparton, és nézem a hosszú, hosszú eget New Jersey felett, és érzem azt az egész nyers földet, amely hihetetlenül óriási sávban gördül egészen a nyugati partig, és érzem az összes utat, amely odavezet, és az összes embert, aki beálmodja e roppant teljességet, és Iowában, tudom, a gyerekek sírnak mostanára, mert ott hagyják sírni a gyermekeket, és ma este a csillagok kihunynak, és nem tudod, hogy az Isten Micimackó? És az esti csillag biztosan hunyorog, és halovány szikráit a prérire szórja, amely, mielőtt a teljes éj megáldja a földet, elsötétíti az összes folyót, a csúcsokra sipkát tesz, és becsomagolja ama végső partot, hogy senki, senki se tudja, mi fog történni senkivel, az öregedés reménytelen rongyain kívül, én Dean Moriartyra gondolok, és még az Öreg Dean Moriartyra, az apjára, akit sosem találtunk meg, én Dean Moriartyra gondolok.” (Kerouac: Úton)

– Jó, ez Kerouac, a te fordításodban. De hol vagy te?

– Itt ülök az asztalnál, nem látod?

– Túl jó ez a Szívtestőrnek.

– Nem is oda írom.

– Na jó.

Játék volt csak ez, nem érted? Miként Bartók is eljátszódott hasonlóképpen. Hogy a kompozíció végétől bizonyos távolságra már felmutatta a befejezés egyes motívumait (akár idézetként is), de végül kegyetlenül lecsapott, mint a kerecsensólyom.

Valójában a befejezésekkel egy baj van, és ezt Kerouac országos komája, akivel egyszer a nyugati parttól a keletiig megjárta az utat, Bob Creeley mondta ki a legszebben. Ez a vég.

Borzalmas dolog: egy kisgyerek olvas, és eljut a történet végéig, és akkor annyi. Úgy értem, szívszaggató, amikor megérti, hogy nincs tovább.