Vén szülőház, ősszel; Tőrös Gábor: Proféta (bronz); Al. Nyezvanov: A bűvölő

Vén szülőház, ősszel

Elhelyezem a figurákat a lépcsőn.
Le is út, fel is.
Nem játszma ez, nem sakk,
csupán lenge próba:
Lehet-e felejteni.

Ifjúságomban komor illetők,
irodák, mondhatnám testületek
próbáltak kitartón kényszerítni:
adjam föl a föladhatatlant,
áruljam el az elárulhatatlant.

Jó néven vettek volna annyit is,
ha mondjuk csak iszom –
és belepusztulok.

Hogy-hogyan-nem, a múló időben
naponta látom, amint
emlék-őrző udvarunk fölött
– bámulatra méltó cserebogár –
kelet felé száll egy magánszabadember,
berregő, szárnyas hogymondjákján...
(Meg sem nevezem
– sok bukást láttam –,
le ne zuhanjon álmaiból.)

Tologatok-rakosgatok tisztet, gyalogot.
Jó lehetne, talán, gyűlölni most?
Nem nagyon – csupán leheletnyit,
ameddig megpezsdül a vér...

Ezt már nem veszem le a napirendről,
Miközben várom a sóváradi estét.

Töprengve mihaszna igazságokon.
Hajmeresztő helyzeteimen.

Tőrös Gábor: Proféta (bronz)

Nem volt jó nektek
amit mondtam

most rémüldöztök
az égő erdők láttán

Ha fellobban
Egyetlenegy rossz láng
Megmondtam: ég a földgolyó

Hiába a nyúlós sopánkodás
Szeretni kellett volna
tárt lélekkel
a lombok között lakó isteneket

De már lomb sincs

Köszörülhetjük véresre a torkunk
Már csak úgy látszunk
messzire mint a
halottszámlálók csatamezőn

Uram
mekkora
egyedüllét

El vagyunk foglalva
Mint a süketek
Mint a vakok

Al. Nyezvanov: A bűvölő

Álmomban régi magyar költő voltam,
Lőporos hordón háltam fél-emitten,
Sorsunk kutattam Napban, Holdban.
Magyarázatlan álmokból ébredtem.

Akkoriban épp Arkagyij Volkov
Költővel osztoztam gyanús padlásszobán.
Falaiból sugárzott az ivó-kór,
Ifjúságunk – a „zöld vadon” – alkonyán.

Nyílt házunk vonzott nyomkövetőt,
Hűtlen asszonyt, hajadont, víg bolondot,
Kopót és koldust, királyt és kalózt,
Míg egy vak hajnalon végül összeomlott.

Álmaimban magyar városomban járok,
Magnóliás úton, hol menekül a tél.
Körös-körül sohasemvolt virágrobbanások,
Ahogy bűvölet s bűvölő visszatér.