×

Povak Albertini körkörös éjszakája

Potozky László

2012 // 02
csupán derékig ér a víz, Povak Albertini mégsem látja a lábát, pedig a víz nem zavaros. Feje fölött templomhajók nyújtóznak, kétoldalt keskeny, mennyezetig érő ablakok sora, rozettáik tarkává festik a rajtuk áttörő fényt. El szeretne indulni, de nem mer, bármelyik lépésnél kifuthat lába alól a kőpadló, és ha elmerül, soha többé nem jöhet a felszínre. Furcsa alakok emelkednek ki a vízből, az oltár felé fordulnak, aminek lapján csapóajtó várja, hogy kinyíljék, és megérkezzék az isten, mert döntenie kell a vízben állók sorsáról, akik Povak Albertini kivételével mindannyian fehér inget viselnek – egyedül őrajta van fekete. Nyikordul a csapóajtó, egyes sorba rendeződnek, kigombolják az ingüket, hogy amikor sorra kerülnek, az isten a lelkükbe nézhessen. Povak Albertini félrelöki a többieket, előrefurakodik, és szinte sírva kérdi, hogy miért csak ő, miért pont ő visel feketét. Az isten fel sem pillant, szótlanul magához inti, holtfehér, hideg kezével szétnyitja az inget, alig-alig érinti meg, egyedül te vagy bűnös, mondja foghegyről, majd egyetlen laza mozdulattal ellöki. Povak Albertini meg sem próbálja visszanyerni egyensúlyát, belezuhan a vízbe, de az nem nyeli el, hanem gyöngéden fenntartja puha, langyos felszínén, mert kényelmes az ágy, amiben verejtéktől csatakosan felriad, és eszébe jut, hogy ő beteg, súlyos beteg, akinek egyetlen utolsó nappá forrasztja össze heteit, hónapjait a kínlódás. Orvos már nem járt hozzá, utoljára azzal búcsúzott el, hogy semmi újat nem tud mondani az állapotával kapcsolatosan, legalábbis egyelőre, de rögtön ki is javította magát. Povak Albertini ezután egyetlen embert tűrt meg maga mellett, azt, aki a fájdalmát csillapította. A cselédlányt még az orvos oktatta ki, hogyan kell morfiumot adagolni és arányosan növelni a dózist; Povak Albertini az elején hosszas révületbe esett tőle, mostanra azonban csak az injekciókat követő negyedórában szelídülnek meg a fájdalmak. Ilyenkor szerelmes a szobalányba, és tudja, hogy érzelmei nem viszonzatlanok, és ha majd meggyógyul, mert meg fog, egészen biztosan, akkor megkéri a kezét, a lánynak pedig könnyes lesz a szeme, és hosszasan keresi a szavakat, de végül igent mond. Povak Albertini boldogan felsóhajt, és az éjjeliszekrényre állított lámpába mered, valaki félhangosan azt mondja, most fog elmenni szegény, de ő meg sem hallja, a fénytestet bámulja, amint az kicsusszan a bura alól, és lassú kapaszkodásba kezd a falon, szikrázó csíkot hagyva maga után, akár egy csiga, egészen a mennyezetig, ott aztán fejjel lefelé folytatja útját, mígnem megállapodik félúton, és visszahúzza az éjjeliszekrényig leérő fényfarkát, de nem változik vissza azzá a gömbölyű kis fényecskévé, ami a lámpában volt, hanem vakító fényű hengerré nyúlik, ami kitépi a pácienseket a műtét utáni kábulatból. Lassan elmúlt az altató hatása, a neonfénytől ragyogó, csempével borított falakról eszébe jutott, hogy őt nemrég keskeny, hideg asztalra fektették, elűzték belőle az öntudatot, majd felvágták, és a belsejében kutattak. Aztán újra elszenderedett, a zajok azonban nem halkultak el, sőt most hallotta csak igazán tisztán a sok egymásba kapaszkodó szuszogást meg a folyosón kopogó lépteket. Nagy nehezen felfeszítette szemhéjait, a jelzőgomb után kezdett tapogatózni, vizet akart hozatni, de csak az ágy korlátján meg az összegyűrődött lepedőn csúszkált a keze. Hirtelen ápolt férfiarc tűnt fel előtte, maszk nélkül nem ismerte fel egyből az orvost, na, felébredt? Itt van a családja, várjon, segítek, ne erőlködjön. A tarkó alá csúsztatva a kezét óvatosan megemelte Povak Albertini fejét, de ő nem tudott örülni szeretteinek, mert így, kábultan is feltűntek neki komor arcvonásaik. Meg szerette volna kérdezni, hogy ugye minden rendben, de egy árva hangot sem tudott kinyögni, viszkető szúrást érzett a torkában, aztán valahogy mégis mozgásra bírta nyelvét és ajkait, és motyogni kezdett, hogy szomjas vagyok, szomjas vagyok, és elismételte még jó néhányszor, mire sikerült annyira magához térnie részeg önkívületéből, hogy kinyitotta a szemét: elsőnek kigombolódott slicce tűnt fel, a résen keresztül jól látszott hófehér, minőségi szövetből készült alsónadrágja, amit felesége külön az esküvő alkalmából vásárolt neki. Dobhártyája sajgott a teremben harsogó zenétől, fel akart kiáltani, hogy csendesebben, de szerencsére idejében ráeszmélt, hogy ezt nem venné túl jó néven lánya és újdonsült veje. Rémült döbbenet ömlött szét benne: de hisz ő a főasztalnál ül, és az egész vendégsereg szeme láttára kornyadozik! Hányinger fogta el, felugrott, kereste a vécét, szerencsére valaki belékarolt, és vezetni kezdte; hunyorítania kellett, hogy felismerje a fiát, hát szervusz, mondta, hogy érzed magad, de a fiú szótlanul hurcolta tovább, és meg sem állt, míg egy vécékagyló elé nem értek. Miután megkönnyebbült a hányástól, arra gondolt, hogy legszívesebben örökre így maradna, a vécécsészébe lógó fejjel, de végül csak feltápászkodott, és visszatért a mulatozók közé. A lánya éppen táncolt, Povak Albertini kivárta, míg a zenekar tust húzott, akkor pedig odament hozzá, és félrevonta. Bocsánatot akart kérni tőle, amiért kiviselte magát, de rájött, még mindig túl részeg ahhoz, hogy megértesse magát, bambán meredt a lányára, ziháló mellkasát nézte, csak nagyon lassan ritkult meg lélegzetvétele, és a levegő egyenesen Povak Albertini fülébe áramlott, ahogy ott feküdt meztelenül az idegen ágyban, ágyékában tompa, jóleső fájdalommal. A szobában sötétség volt és csend: egyedül a nő szuszogása hallatszott. Mozdulatlanul feküdt még egy darabig, aztán megfordult, szembe a nővel, résnyire nyílt ajkak, mellek derengő dombjai, fitos orr. Hagyta, hogy arcába áradjon a párás, enyhén áporodott levegő, ettől ismét megkívánta, de nem engedett a kísértésnek, sietve felült az ágyban, végigtörült arcán-haján, mintha bűnjeleket tüntetne el, majd körbetapogatózott, a sajátjait kereste a szétdobált ruhák között. Hasonlított az ingéhez, lehajolt érte, felvette, a gombokkal nem bajlódott, aztán nadrágjára is rábukkant. Óvatosan fordította el a kulcsot a zárban, az utcán szaladni kezdett, hamar elfáradt, de nem lassított, megpróbálta kiizzadni magából a nőt. Hazaérve résnyire nyitotta a bejárati ajtót, épp hogy beférjen rajta, mégis megnyikordult. Földön heverő játékokon lépett át, feltűrődött szőnyegekben botlott meg, amíg elérte a hálószobát, ahol, hála az égnek, nem égett a lámpa. Csak amikor ledobta a zakóját, figyelt fel a szoba némaságára, de már kattant is a villanykapcsoló, felesége az ajtóban, ő meg hiába akart magyarázkodni, szavai a mellkasában rekedtek, valahol ott, ahová a felesége meredt, és csak amikor ő is odapillantott, jött rá, miért érezte kissé szorosnak az inget vállban és derékban, mellben pedig túlságosan bőnek. Az asszony egyetlen üvöltésre nyíló száj, amit szitkok helyett fülhasogató sikoltás hagyott el, a sikoly pedig egyre élesedett, Povak Albertini a fülére tapasztotta a tenyerét, de úgy is térdre kényszerítette, majd a földre döntötte az elviselhetetlen magasságú hang, szerencsére jó helyen feküdt, biztonságos távolságból hallatszott oda a gránátok visítása. Orrában földszag és lőpor bűze keveredett, megpróbált körülnézni, de néhány földbuckán kívül egyebet nem látott, és csak akkor jött rá, hogy azok halott vagy sebesült katonák, amikor az egyik megmozdult. Neki is fel kéne tápászkodnia, és megkeresnie az egységét, de arra sem volt ereje, hogy a kezét fölemelje, meg is lepődött, amikor bármilyen erőfeszítés nélkül, magától a hátára fordult, és furcsa tapogatózást érzett a nyakán. Hiába vizsgálta a körülötte állókat, nem tudta megállapítani, hogy az övéi vagy az ellenség talált-e rá, egyenruháik úgy festettek, mintha az egész frontvonalat feltörölték volna velük. Tudja mozgatni a lábát, kérdezte egy hang. Bólintott. Amikor ismét magához tért, párhuzamosan fektetett hordágyak sorában találta magát, az eget terepszínű sátorlap takarta. Zagyva motyogásra lett figyelmes, mintha valaki imádkozna, felemelte a fejét, körbenézett, mire a mellette fekvő katona beharapta az ajkait, és elnémult; iszonyatos rémület tükröződött tekintetében, mint kisgyereknek, aki elveszett egy idegen városban. Biztosan nem vizsgálták meg alaposan az egyenruháját, gondolta Povak Albertini; szeretette volna megnyugtatni, de egyetlen szavát sem értette. Aztán egy őrmester kíséretében megérkeztek a felcserek, sorra vizsgálták a sebesülteket, a halottakat elvitették, majd Povak Albertini elé léptek, ez megmarad, kutya baja, csak légnyomás. Az idegen katona most lehunyta a szemét, alvást színlelt, mintha ezzel láthatatlanná válhatna, az orvosok lebiggyesztették a szájukat, aztán intettek az őrmesternek, mire az előrántotta pisztolyát, ne így, a hordágy, kiáltotta egyik orvos. A csupasz földre hengerítették, Povak Albertini kiáltani akart, tenni valamit, amivel megakadályozhatja, de a pisztoly eldurrant, az őrmester pedig egyre csak tüzelt, sűrű füst gomolygott elő a csőből, meggyűlt a sátorponyva alatt, Povak Albertininek kaparta a torkát, fel is ugrott a kerti nyugágyon, és köhögni kezdett. Apja kissé arrébb rakta a tüzet, de a lángok sehogy sem akartak erőre kapni, csak sajtolták a füstöt a nyirkos fából. Bátyja a homokozóban játszott, várat épített, hogy amint befejezi, földig rombolhassa az egészet, közben pedig fütyült a tűz pattogásának ritmusára. Povak Albertini haja lucskosan tapadt a homlokához, félresimította, de saját mozdulatát valahogy idegennek érezte, kevésbé gyöngédnek, mint ahogy az anyjától megszokta. A füst csak rásegített, hogy elsírja magát. Apja és bátyja egyszerre kapták fel a fejüket, és indultak feléje, vigasztalni kezdték, de ő nem tudott és nem is akart elcsendesedni, csak hüppögött tovább. Apja egyre azt kérdezte, hogy mi a baj, mi a baj, majd úgy tolta el magától az anyu hallatára, mintha gyilkosságot vallott volna be, aztán észbe kapott, és újra átölelte, de már nem vigasztalta. Povak Albertini lehunyta sírástól égő szemét, és csak amikor újból kinyitotta, vette észre, hogy bátyja már nem áll a nyugágy mellett, hanem ismét a homokozóban térdepel, és kiönti a homokot a vederből. Apja is otthagyta, a fészerbe ment, matatott a szerszámok között, sóhajtozott és krákogott, Povak Albertini tudta, most elbújt, és ki tudja, mikor jön elő megint. Védtelennek érezte magát, mint egy csupasz csiga, bátyja játék vödörrel a kezében közeledett feléje, ő pedig tudta, hogy a vödörben az van, ami elvitte az anyját. Mégsem mert apja után kiáltani, azzal csak még jobban feldühítené a bátyját, aki szabad kezével most a vödör feneke alá nyúl, és feléje lódítja. Povak Albertini úgy érezte, valami megrepedt benne: ült a finoman lengő függőágyon, rövidnadrágja szárából csorgott a víz, üvöltött, a fészer bejáratát figyelte, de hiába várt enyhülést, egészen addig, míg anyja fel nem vette, és csitítgatni nem kezdte. Amikor elcsendesedett, lehúzta róla az átnedvesedett pelenkát, tisztába tette, visszafektette a kiságyba, és a korlátra könyökölve nézte, ahogy fia a mennyezetről alálógó játékok felé nyújtja a kezét. Povak Albertini elmosolyodott fogatlan ínyével, majd mielőtt elszenderedett volna, még felnyögött egyszer, minden rendben, hallotta anyja suttogását, és már épp megnyugodott volna, amikor hirtelen ismét nedvességet érzett az altestén, derékig ért a víz, fehér inges alakok vették körül, és félt, mert egyedül ő viselt feketét, de egyikük hozzálépett, és jámboran a vállára tette a kezét, minden rendben, mondta, mire Povak Albertini öreggé aszottan és betegen riadt fel összeizzadt ágyában, szerencsére ott volt a szobalány, aki megnyugtatta, hogy minden rendben, közben pedig fecskendővel gyógyszert szívott fel egy üvegcséből, és ő már érezte is a kórteremben terjengő szúrós szagot, az orvost nem látta a mennyezeti lámpák fényétől, de hallotta, ahogy neki is, mint minden egyes betegnek, elmondja a sablonszöveget, hogy minden rendben, szeretett volna kérdezni tőle, de annyira erősen kapart a torka, hogy nem tudott megszólalni, és nem is lett volna értelme a vécékagylóba beszélni, szerencsére ott volt a fia, hogy segítsen neki feltápászkodni, minden rendben, veregette meg részeg apja vállát, és ő szerette volna viszonozni, de szorította az inge, mozdulni sem bírt benne, hová mész az ingemben, te butus, búgott egy női hang, nem baj na, minden rendben, ő meg rohanni akart, haza a feleségéhez, hogy bocsánatot kérjen tőle, de többé nem tudott parancsolni végtagjainak, fájt a feje és melege volt, szerencsére a tábori kórház sátorponyvája kitakarta előle a napot, minden rendben, hallotta az ápolónő hangját, amint a mellette fekvő sebesülthöz beszél, aztán arra eszmélt, hogy jóval kényelmesebben fekszik, a nyugágy finoman lengedezett a fák között, ő meg felkönyökölt, és tudta, hogy nem szabad sírnia, mert minden rendben, bármiről lehet beszélni, csak az anyjáról nem, aki ott könyökölt a kiságy fölött, és elalvó gyermekét nézte, de már nem sokáig, mert ismét csupán derékig ér a víz...

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben