×

Főhajtás L.

Hercegnő a kazánházban

Szigethy Gábor

2012 // 02
Sem rokona, sem ismerőse nem vagyok a Te­scheni hercegnőnek, született Lelbach Irénnek.

Unokaöccse, Lelbach Gyula a népi demok­ráciának nevezett proletárdiktatúrával szem­beni múlhatatlan ellenszenvét családtörténeti kuta­tásokkal próbálta ellensúlyozni (lásd ellenméreg!), és több évtizedes szorgos kutató­munka után megírta a délvidéki arisztokrácia és nemesség, az arisztokrata és nemes családok év­századokon át egymásba fonódó kalandos tör­ténetét.

Romba dőlt világ – vállaltan személyes elfogultságokkal átitatott könyvében a széthullott délvidéki úri múltról mesélt Lelbach Gyula.

Az első halálos seb Trianon, a második a „múltat végképp eltörölni” hitvallású gazemberek eget-földet pusztító térnyerése Kelet-Európában.

Világégések idején – Goethe szavával – a régi rosszal pusztul a régi jó is. A Trianon vágta mély seb nem gyógyult, sajgott, üszkösödött. Elmebeteg tömeggyilkosok uralkodtak Európában, Ázsiában, lángolt a világ. Az „ideológiai mindentudás megszállottjai” (Bibó István nevezte így a kommunistákat) és a faj mítoszának fanatikusai, nácik és kommunisták, Hitler és Sztálin együttes erővel pusztították Európa kétezer éves kultúráját, erkölcsi tartását.

A 20. század derekára nemcsak a bácskai arisztokrata és nemes családok élete, életformája vált semmivé, de Európa, a hajdan volt Európa is romba dőlt világ lett. A nemzetiszocialista és a nemzetközi szocialista métely megfertőzte Európát: pusztult a múlt, ábrándképpé porladt a remélt boldog jövő.

De a romok alatt emberek éltek. És élni akartak.

Ám az életben maradáshoz az akarás kevés. Erő kell, hit, tartás, tartalék, háttér: a megőrzött, a megértett, a vállalt értékes múlt erkölcsi-szellemi támasza.

Mindannyian túl akartuk élni Trianont, Hitlert, Sztálint… De a rémület éveiben sokaknak nem volt mibe kapaszkodniuk. Kitől a hitét vették el, kitől a kenyerét. Volt, akit származásáért üldöztek, volt, akit korábbi jó sorsáért. Volt, akit őseiért száműztek az emberi létből, volt, akit ősei megtagadására kényszerítettek. Milliók váltak védtelenné, kifosztottá, megalázottá… „Lesz még egyszer ünnep a világon” – jajdult kétségbeesetten Vörösmarty Mihály 1854 őszén, mert hitte: nem tart örökké az éjszaka. A Trianon-Hitler-Sztálin pusztította Magyarországon embert próbáló kihívás volt becsületesen életben maradni. Nem megalkudni, nem beállni a sorba, nem áldozattá válni…

Csodálom a Tescheni hercegnőt, született Lelbach Irént (1897–1985), aki nem rokonom, nem ismerősöm, akinek élettörténetét csak harminc évvel a halála után ismertem meg.

Dzsentrilány volt, nagyon gazdag bácskai szülők gyermeke. Ifjúkorát jobbára Roglaticán töltötte (amíg tehette, később is sűrűn visszajárt szülőföldjére), és ahogy jól nevelt, művelt, finom modorú, csinos úrilányhoz illett, 1917-ben férjhez ment rudnói és divékújfalusi Rudnay Lajoshoz. Két gyermeke született, Béla és a gyerekkorában meghalt Lajos. Férje jogot végzett ember volt, külügyi szolgálatba lépett, 1926-ban már hágai követ. Szép feleség mellett szépen ívelő karrier.

Ámde Isten útjai kiszámíthatatlanok. Habsburg Izabella – aki Trianon következtében (mert Trianon a Habsburg uralkodóházat is porig alázta) magyaróvári földbirtokos és budapesti lakos lett – nyolc lánya után született egyetlen fiát, Albrecht főherceget eltökélten, hatalmas anyagi áldozatoktól sem visszariadva a magyar trónra szánta, és ennek ér­dekében minden (uralkodói) követ megmozgatott. A húszas évek végén fiát elküldte Vilma holland kiránynőhöz átnyújtani köszönetét a budapesti Izabella gyermekotthonnak nyújtott támogatásért. A főherceg a hágai magyar követségen szállt meg. Találkozott a követtel, megismerkedett a feleségével, Lelbach Irénnel. Beleszeretett. Fedák Sári emlékirataiban a főhercegről feljegyezte: „Szenvedélyes házasodó volt. Azonnal elvette a nőket.” A kisarjadó szerelemből világra szóló botrány kerekedett. Egy Habsburg főherceg számára az elvált asszony, a bácskai dzsentriivadék a legteljesebb, mondhatni szörnyűséges mésalliance: Lelbach Irénnel az oldalán Albrecht főherceg aligha lehet magyar király. Ha Albrecht megnősül, kútba esik édesanyja, Izabella főhercegnő legdédelgetettebb álma, a magyar korona megkaparintása. A Habsburg családi tanács úgy döntött: a főherceg utazzon egy évre Dél-Amerikába, ott majd elfelejti a bácskai szépasszonyt.

Nem felejtette el.

És Izabella főhercegasszony tudta nélkül, országot-világot megdöbbentve, miután visszatért Dél-Amerikából, 1930. augusztus 16-án Angliában – az akkor már első férjétől elvált, oda Lováry grófné álnéven utazó – Lelbach Irént feleségül vette. A magyar jogrend alapján – a feleség joga viselni férje címét, rangját – a bácskai dzsentrilányból így lett hercegnő! Kellemes modorú, elegáns, a rafináltan sokrétű társasági élet minden területén jártas, szépnek mondott főúri dáma. Férjével a Budai Várban laktak, és Izabella 1931-ben bekövetkezett halála után mintha a (volt) uralkodócsalád is megbocsátotta volna a főherceg „ballépését”. Igaz, Albrecht elutazott Brüsszelbe, és a „hivatalos” trónörökösnek, Ottónak engedelmességet és hűséget fogadott, azaz örökre lemondott a magyar trónról. (Ma már tudjuk: Ottó szép, de használhatatlan emlékként őrizhette ezt a becsületszót.)

De mert Albrecht – bölcsen látott-ítélt Fedák Sári – valóban „szenvedélyes házasodó” volt, 1937-ben elvált Lelbach Iréntől, és még abban az évben feleségül vette Bocskay Katalint. Akitől aztán már Dél-Amerikában, 1951-ben vált el, hogy újra megnősülhessen.

Lelbach Irén – egy evangélikus dzsentrilány a katolikus főherceg oldalán – mint másodszor elvált asszony „kegyajándékként” a Tescheni hercegnő címet és a Budai Várban a Tárnok utcai palotát kapta kárpótlásul. Az elkövetkező években s a háború alatt itt élt csendben, visszavonultan.

A bombák, lövedékek természetesen nem válogatnak, a Tárnok utcai palota első emeletét is lakhatatlanná tették 1945 januárjában, de – amikor idáig jutottam Lelbach Irén élettörténetének megismerésében, akkor kezdtem beleszeretni a hajdani hercegnőbe – a kétkezi munkához addig nem szokott társasági hölgy rendbe hozatta a ház földszinti helyisé­geit – és eszpresszót nyitott. Saját herendi készletében, saját kezűleg szolgálta föl vendégeinek a kávét és süteményt, és a Trianont, Hitlert, háborút túlélt „úri osztály”, arisztokraták, nemesek, polgárok, értelmiségiek boldogan üldögéltek, csevegtek, kávéztak a „hercegnő” eszpresszójában.

„Ebben az országban én itthon vagyok, és el tudom tartani magam” – vallotta haláláig a Tescheni hercegnő, született Lelbach Irén.

De azt is tudta, hogy ebben a Trianon csonkította országban az egyik őrült tömeggyilkos után a másik, Hitler után Sztálin uralkodik, és amikor Moszkva mindent legázoló támogatásával a „múltat végképp eltörölni” hitvallású gazemberek kezdték egész Magyarországot hűbérbirtokuknak tekinteni, a hercegnő gondolt egyet, összecsomagolt, és Kaposvárra költözött az akkor már két éve ott élő fiához.

A Tescheni hercegnő palotáját szó nélkül elbitorolta az állam, így Lelbach Irén elkerülte a kitelepítést. Palotájának (ma: Arany Hordó söröző) „államosításáról” később sem értesítették, de mint vidéken élő elvált asszony gond nélkül talált magának munkát. Kazánfűtő lett a kapos­vári kórházban.

Dzsentrilány, nagykövetné, hercegnő, presszósnő, munkásasszony…

Próbálom elképzelni a Tescheni hercegnőt, amint szenet lapátol. Próbálom elképzelni a már nem fiatal Lelbach Irént, amikor 1956 tavaszán megnézi a moziban Az élet hídja című szocreál agyrémet. És látja magát a filmen mint Szádváryné, a reakciós eszpresszósnő, aki nem átall kávét főzni, süteményt sütni a levitézlett múlt képviselőinek. És – hab a tortán – a reakciós eszpresszósnőt másik unokaöccse, Lelbach János felesége, a nagyszerű színésznő, Mezei Mária játssza.

Vajon miről beszélgetett Lelbach Irén és Béla fia kifelé ballagva a moziból? Ha találkozott korábban Mezei Mária és Lelbach Irén, vajon elmesélte a Tescheni hercegnő a népszerű színésznőnek, hogy 1946-ban néhány napra még börtönbe is zsuppolták, mert az ellenőrök több lisztet, cukrot találtak a kamrájában, mint amennyire engedélye volt?

Több mint fél évszázad múltán újraolvasva a Színház és Mozi 1956. január 27-én megjelent számában a filmről írott elmarasztaló, ostoba kritikát („A kelleténél nagyobb súlyt kap az ábrázolásban a »kérlekalássan«-világ, s nem látjuk azokat a rétegeket, amelyek még ekkor távol vannak ugyan a kommunista párttól, de tiszta szívükből helyeslik az országépítő programot, és éppen ennek a programnak a megvalósulása teszi őket a népi demokrácia rendszerének hívévé.”), arra már csak én gondolok, hogy vajon Keleti Márton, a film rendezője miért elraga­dóan bájos, vonzóan elbűvölő, nemesen szép három színésznőre – Berky Lilire, Mezei Máriára, Sütő Irénre – osztotta a három „reakciós” nő szerepét. És miután a derék munkásasszonyt alakító Mészáros Ágit (aki már a Nemzeti Színház színpadán is elvérzett ebben a „se hús, se hal” szerep­ben) a kritikus elmarasztalja, mondván: a szerep eljátszhatatlan, egyértelműen dicséri Mezei Mária „figyelemre méltó élelmes úriasszonyát”, méltatja Berky Lili, Sütő Irén „egy-egy jellemző színt eltaláló” játékát, valamint a harmincas évekből kényszerűen itt ragadt dizőz, Rácz Vali alakítását.

Szerettem volna látni Lelbach Irén szemét, miközben a sötét moziban nézte a filmet.

Próbálom elképzelni, hogyan és mit válaszolt 1956 novemberében az orosz patrujnak, aki éjszaka – kijárási tilalom volt! – megállította a sötét kaposvári utcán, amikor nem törődve a tilalommal, a kórházba sietett fűteni, nehogy megfázzanak az újszülöttek.

És bár hosszú évekig mint kazánfűtő dolgozott, 1963-ban egy nagy családi esküvőn elegánsan, ezüstróka keppben jelent meg, hogy a szegénységhez szokott hajdan gazdag rokonoknak is elállt szeme-szája. Mert ha dzsentrilány, ha hercegnő, ha munkásasszony, Lelbach Irén életelve: ebben az országban ő itthon van, és bármilyen is körülötte a világ, ő megáll a maga lábán. Utálta Hitlert, utálta Sztálint, utálta Szálasit, utálta Rákosit, utálta Kádárt… Lelbach Irén Tescheni hercegnő, a kaposvári kórház nyugdíjas kazánfűtője ebben az országban mindig itthon volt…

Farkasszemet nézek a hercegnő fiatalkori fényképével. A húszas évek elején készülhetett a fotó. Akkoriban aligha sejtette, az évtizedek során mi vár rá. Azt végképp nem gondolta, hogy 1968-ban családtagjai erőteljes rábeszélésére hajlandó lesz elhagyni Magyarországot. Utolsó éveiben boldog csendben élt Németországban, majd fiánál Ausztriában. 1985. december 1-jén költözött az égbe.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben