×

Könyvemlékmű

„Orpheusz úr” – Deák László emlékezete

Vasy Géza

2012 // 01
Amikor az én első könyvem megjelent a múlt század ma már ódonnak mutatkozó világában, azt hittem, hogy ezzel a szakmai „halhatatlanság” veszi kezdetét, hiszen a könyvtárak megőrzik munkámat, a könyv örök. Igaz, nem szépirodalom, csak egy kismonográfia volt, de az is valami. Balgaságomat sokkal később láttam be, s nem is annyira a magam sorsát, mint inkább írótársaimét, a klasszikusokét figyelve. Nem az internet időközben megszülető másfajta világára gondolok most, hanem arra az emberi természetre s annak társadalmi környezetére, amely sokkal kevesebb tudást halmoz fel, beleértve a művészetet is, mint amennyire lehetősége van, mint amennyire képes lenne. Azon persze lehetne vitatkozni, hogy a történelem változó korszakaiban az emberiség befogadhatatlan mennyiségű ismeretéből mikor és kinek éppen mire és milyen mértékben lenne szüksége, de azon már aligha, hogy egy adott ország és adott kor irodalmi életének illene számon tartania mind a felhalmozott kulturális kincset, mind a jelenkor értékeit. Magam is megtapasztalhattam, hogy még a szakember se lehet képes arra, napi nyolc-tíz órás munkával sem, hogy „mindent” elolvasson akár csak egyetlen nyelv irodalmából. Erre azonban nincs is feltétlenül szükség, csupán az lenne nélkülözhetetlen, hogy minél több értéket ismerjünk. Lássuk be, hogy ahhoz már egy adott szerző elkötelezett kutatójának kell lennünk, hogy annak minden írását elolvassuk, s még akkor sem állíthatjuk, hogy ismerjük is mindet, azaz megértettük, megítéltük, és megőriztük emlékezetünkben. Az életműről mégis biztonsággal ítélkezhetünk. Aki például József Attila tíz-húsz versét fel tudja idézni, annak már lehet megbízható képe a költőről, aki ennek a háromszorosát, az már szinte „szakember”, akár költőként, akár tanárként. József Attila persze iskolai tananyag, a nemzeti alapműveltség része, annak a keretei viszont egyre szűkebbek. A továbbiakat már önképzéssel kellene életünk során megszerezni. Hiszen nem kell ahhoz bölcsésszé válni, hogy megszerethessük valamelyik klasszikusunknak néhány művét, akár a régi századokból, akár a 20.-ból. Például Rimay Jánost, Kisfaludy Sándort, Kármán Józsefet, Tompa Mihályt, Thury Zoltánt vagy a 20. század évtizedeiben tovább haladva Kodolányi Jánost, Sinka Istvánt, Jékely Zoltánt, Vas Istvánt. S eljuthatunk a jelenkorhoz. Az irodalmi emlékezet nemcsak a régebbi és a közelebbi múlt kapcsán mutat feltűnő hiányokat, hanem a jelenkorban is. Erre nem lehet érv az, hogy az ezredfordulón mintegy kétezer, magyar íróként számon tartható, publikáló személy létezik. Őket ugyan nem lehet mind ismerni, de egyetlen szerző köteteinek sorából, azok kritikai visszhangjából mégiscsak kirajzolódik egy olyan értékrend, amely irodalmunk „első osztályába” sorol be néhány száz alkotót. Ezek között is kialakít az irodalmi meg a politikai élet többfajta értékrendet, a végső döntés mégis az utókoré. S bizony legfeljebb féltucatnyian válnak majd a nemzeti alapműveltség részévé, azaz középiskolai tananyaggá.

Dacára kételyeimnek, emlékmű mégis minden irodalmi alkotás: könyvemlékmű, megjelenésétől kezdve. S ha lezárul egy művészélet, végérvényesen befejezetté, emlékművé válnak alkotásai. Ez történt sajnálatosan korán Deák Lászlóval, a költővel, aki képzőművész és szerkesztő is volt, aki sok mindennel megbirkózott életében, a gyilkos kór azonban legyűrte őt is. A könyvemlékművek azonban nem köztéren állnak, ezért sokféle módon szükséges és lehetséges is tudatosítani a létezésüket. Különösen akkor, ha a művek szerzője életében sem volt közismertnek nevezhető. A közismertség számos dologtól függ. Petőfi Sándor, mint tudjuk, már életében rendkívül népszerűvé vált. S bizony kezdetben szerepet játszott a szerkesztői marketingmunka is: ő volt az első magyar költő, aki ebben a segítségben részesülhetett. Ady Endre műveinek vitatottságával vált ismertté, igazán népszerű inkább csak halála és Trianon után lett. József Attilát életében csak szűk szakmai kör tartotta számon, tragikus halála irányította rá a figyelmet. A népszerűség persze nem feltétlenül takar kimagasló értéket, a századfordulón nagyra tartott, akkor középiskolában tanított költők ma már nagyrészt csupán történeti értékek, a szakemberek olvasmányai. Léteznek nyelvi, művelődéstörténeti gondok is: a régi magyar irodalom alkotásait ma már csak kivételesen tudja értékelni az átlagolvasó. Az már viszont elfogadhatatlan, hogy a mai fiatalok jelentős része Arany Jánost vagy Jókai Mórt is nehezen megérthetőnek tartja, ezért nem is olvassa. Annyi szellemi erőfeszítésre mindenki képes, hogy leküzdje a nyelvi nehézségeknek ezt a szintjét. S akinek Arany János nehéz, az mit tud kezdeni a 20. század vagy a szűkebb jelenkor irodalmával? Mit tud kezdeni akár Deák Lászlóval, aki sohasem volt „népszerű”? Aki nem tartozott egyik, névsorokkal jellemezhető irányzathoz, írói csoportosuláshoz sem? Egyáltalán veszi-e az olvasó a fáradságot, hogy ezzel a most immár klasszikussá váló költészettel közelebbi ismeretségbe kerüljön?

Az emlékőrzés egyik nagyszerű eszköze az emlékkönyv. E műfajnak többféle változata lehetséges, s az egyiket készítette el Kemsei István, aki a jellegzetes, s remélhetően némi feltűnést keltő „Orpheusz úr” címet adta munkájának. Munkának? Az anyaggyűjtés, a szerkesztés természetesen munka, de amikor az ember egyik legjobb, legrégebbi költő barátját veszíti el, akkor más szavakat kellene keresnünk. A megrendültség által irányított baráti tisztelgés ez a könyv, amely számomra éppen a megrendültséggel vált leginkább emlékezetessé. A szerkesztői előszó után Marsall László verse következik, amelyet a költőtárs korábbi súlyos műtéte után írt annak, „aki megmenekült”. Sajnos már csak rövid időre. A kötet utolsó ciklusában költők verstisztelgései, emlékezései olvashatók. Ha nézem a névsorukat: Tandori Dezsőt kivéve egyikük sem számít „közismert” költőnek. De mindegyikük költő, s verskoszorújuk méltó emlékjel. Tudtak a hosszan elhúzódó betegségről, amely számukra – számunkra – elsősorban nem a gyógyíthatatlanság miatti tehetetlenség kínját idézte fel, hanem azt a Deák Lászlóból áradó bölcsességet és életakaratot, amely például is szolgált az emberi méltóságról. „Innen még van visszaút” – mondta telefonon Zsille Gábornak, három héttel a halála előtt. S ugyanebben az időben mondogatta azt is, hogy a jövő héten majd bejön a Bajza utcába, az Orpheusz Kiadó szerkesztőségi szobájába, miként L. Simon László emlékezik. S én sem tudom elfeledni azt az érzékenységet, megérintettséget, amely heteken át bennünk volt a Bajza utcában. Hogy van Deák Laci? Van-e valami remény? Tudtuk, hogy nincsen, de néha csoda is történhet. A csoda végül annyi lehet, hogy nem feledjük el őt. Miként Villányi László, a másik barát rögzítette: „Vidáman jár-kel, / a jól ismert hangján szól hozzám, / álmomban semmi sem jelzi, hogy holnap temetjük.” Vagy Jász Attila: „zuhog az eső / a temetőben inkább / élni kellene”.

A megrendültség az emlékezők írásai mellett a Deák László-szövegekben is megmutatkozik. Először is a töredékben maradt önéletrajzi regény itt olvasható részleteiben. Elgondolkoztató az is, hogy a halálos ágyon nagyobb szabású önéletírásba kezd az író, aki prózát addig alig írt, s örömteli, hogy ez a próza ragyogóan jó. A töredék felidézheti az egésznek, a teljes életnek a képzetét, egyúttal azonban azt is, hogy a létezés nem válhat teljessé. S okos szerkesztői megoldással a töredék e könyvben még töredékesebbé vált, mert az egyes fejezetek végén egy-egy rövid részlet olvasható, mégpedig a gyermek- és az ifjúkorról. Ennek azért van különös jelentése, mert a teljes szövegben bizony benne van a nyomorúságos kórházi élet. A regény címe Repkény, s 2010–2011-ben folytatásokban olvasható volt a győri Műhely lapjain. Onnan tudható, hogy a repkény „a régi lépcsőház udvarra néző falát borította be teljesen és gyönyörűen, nem győztük csodálni”. Az emlékkönyv címlapján pedig egy ugyanolyan gyönyörű, zöld borostyánlevél látható, a hátsó oldalon kettő kisebb, mindegyik ugyancsak zöld árnyékával. Egyértelműen életjelkép a regénycím örökzöldje, a címlapé, s én annak tekintem a temetőben, a sírokon is.

Van egy harmadik jelentése is a megrendültségnek, s ez Deák László költészetéből következik. Tömör zárszavában Kemsei István így összegez: „Élmény és gondolat. Bölcselet, életismeret és életszeretet Deák László költészetének legrokonszenvesebb tulajdonságai.” Majd a „férfias fájdalmat” em­líti. Tandori Dezső már 1985-ben leírta, hogy „van ebben a költő-létben mindig valami elveszettség”. S ha olvassuk most az itt közölt egykori kritikák, tanulmányok sorát, Rónay Lászlót, Balázsovics Mihályt, Baán Tibort, Eisemann Györgyöt, Reményi József Tamást, Fogarassy Miklóst, Doboss Gyulát, Sütő Csaba Andrást, Komálovics Zoltánt, Szentmártoni Jánost, a megértő és lényegbevágó megállapításokat, ha hozzájuk vesszük az itt szereplő mindössze nyolc költeményt, közülük is a mindenki által kiemelt, szinte főművé emelt feleségsiratót (1999. december 24–27.), akkor a versek igazolják az elemzőket, az elemzések még közelebb hozhatják a verseket.

Az emlékkönyv középső fejezeteinek azonos belső rendje van: Deák-vers, kritika és tanulmány, baráti emlékezés, Repkény-részlet. Kecskeméti Kálmán, Orvos András, Kiss Iván felidézik Deák László felnőtt életútjának első szakaszát is, amelyet a képzőművészet határozott meg, s ezt néhány grafika is illusztrálja. A költő ugyanis csak harmincévesen szólalt meg. A Marsall-vers után Erős Kinga 2007-es beszélgetése következik, amely felméri a teljes addigi életutat, vall a művészi törekvésekről, az Orpheusz Kiadó vezetéséről, végül a költészet jelentőségéről, mai helyzetéről. Szerinte „a költészet egész világot hordoz magában, s egyfajta gazdagodás lehetőségét, amit nem lehet olyan könnyen megosztani, csak nyilvánvalóan azokkal, akik legalább ugyanolyan jártassággal bírnak benne”.

Törekedjünk erre a jártasságra. Deák László az életében megjelent utolsó könyvének ezt a címet adta: A felejtés angyala. Az ő érett költészetének egyik fő tartománya éppen az emlékezés, s ezt teszi töredékes regényében is. Emlékezés és felejtés együtt járnak, s van, amit jobb elfelejteni, van, amit nem szabad. Sem a személyiségnek, amíg él, sem a közösségnek, ameddig létezik. „Orpheusz úr” lírája hiteles vallomástétel az ezredforduló évtizedeiből, s a felejtés ördöge sem teheti meg, hogy ezt kiirtsa emlékezetünkből. (Orpheusz Kiadó, 2010)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben