Az egzisztencia léttapasztalásának kódolási lehetőségei

Kertész Imre: A kudarc

Jelen írásomban Kertész Imre A kudarc című regényéhez egy olyan értelmezési stratégiát javasolok, amely e különös szerkezetű mű sajátosságainak miértjeire kérdez rá, és igyekszik elrugaszkodni azoktól az értelmezésektől, amelyek pusztán a Sorstalanság egyik kevéssé érthető függelékeként tekintenek e regényre. Ehhez egzisztenciálanalitikai szempontokat kell segítségül hívni annak érdekében, hogy nyilvánvalóvá váljon: A kudarc világa egy tudatosan felépített struktúra, amely jól dekódolható, ha az emberi léttapasztalat szövegbe transzformált alapelemei felől fogunk hozzá az értelmezéshez. Érdeklődésem homlokterében ezért az egzisztencia szövegen keresztüli autentikussá tételének kísérlete áll, vagyis az én reflexiója lehetőségeinek vizsgálata az adott szövegben alkalmazott, nem kifejezetten poétikai, hanem gyakran szimbólumok, nyelvi szinten nem jelölt, avagy makroszinten megmutatkozó alakzatok eszközein keresztül.

Az irónia fogalma

A kudarc összetett szimbolikája, kezdve a nevek egyértelmű utalásrendszerétől egészen a felvetett témák szintjén jelentkező szimbólumokig (például Weigandné fiának öngyilkossága mint az egzisztencia inautentikus menekvési módja, vagy Sziszüphosz eredeti, illetve Albert Camus által filozófiává gyúrt mítosza), arra sarkallja az olvasót, hogy ne szüzséje, hanem egy sajátos gondolati topográfia szerint értelmezze a regényt. Erre annál inkább szüksége lehet, mert Kertész Imre regényvilága az ember lété­nek alapkérdéseire reflektál, de nem a filozófia olykor részproblémákban elmerülő, a filozófiatörténeti hagyomány által terhelt, absztrakt nyelvén, hanem az egyén mindennapos rezignáltságából adódó kontemplatív regiszterben megszólalva. A Nobel-díjas író sajátos és eltökélt gondolkodói programja egész életművét áthatja, de a Sorstalanság radikális és (talán túl) könnyedén referencializálható szövegvilágán kívül csakis A kudarc az, amely kellően erős programmal képviseli az egzisztencia általános léttapasztalatának átadhatóságát. És e léttapasztalatot nem más jellemzi, mint a camus-i értelemben vett abszurd maga, amely alapvetően meghatározza az egzisztencia világban való létezésének minőségét.

Az abszurd mint túl-, illetve megélési stratégia nem csupán a textualizált én hol ösztönös, hol pedig tudatosan választott világinterpretációs kereteként, hanem magának a szöveg megformálásának egyedi szerkesztéstanaként is szolgál. Lényeges, hogy az abszurd gyakorlati megélésének eszközeként alkalmazza Kertész a kierkegaard-i értelemben vett iróniát. A kertészi szövegszervezéstől ugyanis egyáltalán nem áll távol a 20. századi egzisztenciafilozófiák genetikus ősatyjának nevezett Sören Kierkegaard által végletekig hajszolt szövegiróniává átvedlő létirónia (avagy egzisztenciális irónia) tudatos használata. Azért fontos leszögezni, hogy éppen a lét és az egzisztencia szükségszerűen paradoxnak felmutatott alapstruktúrája feletti kétségbeesés mint létirónia transzformálódik a szövegben alakzatok útján lejelelt iróniává, mert így az irónia megnyilvánulásait nem üres formaságként vagy öncélú színesítésként, hanem inkább az egzisztencia abszurd léttapasztalatának elviselését segítő alakzatként foghatjuk fel. A romantikus iróniafelfogásnál jóval összetettebb az egzisztenciafilozófiák néhol a paradoxonba, néhol pedig az abszurdba hajló iróniafogalma, amely így sokkal inkább válik egzisztenciális iróniává, mint a többi koncepció pusztán a verbalitást figyelembe vevő fogalma. Elég csak arra gondolni, hogy Kierkegaard Az irónia fogalma című művében az iróniát egyenesen a szubjektum felébredésének eszközeként határozza meg, sőt az iróniát gyakorló egzisztenciát képesnek tartja arra, hogy uralja a világ és közte meglévő feszültséget az ironizálás önmagát gerjesztő tudatmozgása által.

Egyébként szembetűnő, ahogyan A kudarc különös struktúrája alludál Kierkegaard Az ismétlés című művének felépítésére, szövegközi iróniává emelve éppen a kierkegaard-i értekezés végkövetkeztetését, amely a világban megtörténő események megismételhetetlenségét húzza alá. Hiszen azzal, hogy Kertész megismétli saját szövege makroszintjén a regény egyik gondolati „ősszövegének” is felfogható mű strukturális bravúrját, miszerint a folyó szöveg közepén kezdődik el a tényleges szöveg (Kierkegaard-nál ezt Az ismétlés főcím, Kertésznél a betétregény Első fejezete jelöli), éppen annak a véleményének ad hangot, hogy mégiscsak lehetséges az ismétlés valamilyen módon.

A betétregény fejezetcímei is mint tördelt és lakonikus mondatok, értelmezhetőek ironikusan is. Például Köves Berggel folytatott hangsúlyos beszélgetésének utolsó jelenetét az Érvek, ellenvetések; és egy szomorú végkövetkeztetés címmel látta el Kertész, amely annak tudatában, hogy a fejezet végén a hazaérkező Köves Weigandné fiának öngyilkosságáról értesül, filozófiai értelemben különösen abszurddá válik. Az „és egy szomorú végkövetkeztetés” a fojtogató tanulságokkal szolgáló, egyenesen a szókratészi dialógusokhoz hasonlóan radikális verbális iróniát felvonultató szövegrész után a camus-i kérdésfeltevésre utal, miszerint lehet-e öngyilkos az ember, megismervén az élet mint olyan teljes kilátástalanságát. Ám egyszersmind ironikusan teszi meg ezt az utalást, hiszen a „szomorú” szót nem tekinthetjük arányosnak egy gyerek öngyilkosságáról való megnyilatkozásban, és a „végkövetkeztetés” szó határozatlan névelője is világosan rájátszik arra a kétségbeejtő tényre, hogy az abszurddal szembesülő egzisztencia, úgymond, bír a lehetséges válaszok közötti választás limitált hatókörű szabad­ságával.¹ Ugyanígy a Köves győzelmei című jelenet, amelyet a kétszer is megismételt Folytatás (újabb győzelmek) címűek követnek, végső soron Köves banális, ám lélektani szempontból el nem hanyagolható „győzelmeire” (így arra, hogy egyáltalán bejutott a főszerkesztő irodájába) reflektál ironikus módon.

Vagyis azt tapasztaljuk, hogy az irónia eszközén keresztül lesz úrrá Kertész egy sor olyan, egyébként a legmélyebb szorongásra okot adó jelenségen, amelyek közölhetősége nem vagy csak alig lenne lehetséges az elbeszélés hagyományosnak nevezhető technikái révén. A verbális iróniával szemben az egzisztenciális természetű irónia befogadója, bár ugyanúgy rákényszerül arra, hogy az ironikus megnyilatkozás interpretációját megadja, de éppen annak mélyebb természete miatt interpretációja nem pusztán nyelvi, hanem filozófiai készségeket is feltételez. Így a befogadó közvetlenül bevonódik az irónia tárgyát képező egzisztenciális határhelyzet magjába, és érdekeltté válik abban, hogy saját interpretációjának megadása révén elköteleződjön egyfajta filozófiai igazság mellett.

Messziről jött ember azt mond, amit elvárnak tőle

Az irónia fenyegető csapdájaként éli meg Peter Handke A kapus félelme tizenegyesnél című kisregé­nyének Blochja a nyelvhasználat önkényességének jelenségét, és a köznapi világ reflexiós terén kívül került egzisztencia kétségbeesett gyanakvásával fordul nemcsak a  nyelvhasználattal nem konfrontálódó embertársai, hanem a névvel ellátott tárgyak felé is. Hozzá hasonlóan A kudarc Kövese is egy nyelvközi reflexiós térből (mint egy idegen) kapcsolódik be a betétregény világába, éppen ezért ahhoz, hogy autentikusan tudjon mozogni új élete terében, arra kényszerül, hogy megtanulja az adott világ szereplői számára egyértelműnek ható nyelvi fordulatokat és szokásokat. Jó példa a nyelv elsajátítására és használatba vételére a „Lehet azt tudni?”^2,3 visszatérő töltelék kérdése, amellyel Köves nem a fordulat jelentésén, hanem funkcióján keresztül ismerkedik meg.

Az említett példa persze a nyelvjátékba való belépés egy sikeres esetét jelzi, ám jócskán akad olyan példa is, amelyek során éppen a nyelvbeli névadás önkényességéből fakadóan nem lehetséges – még a fentiekben alkalmazott funkciókereső stratégia révén sem – a név mögé rejtett értelem felfejtése. Így Köves nem tudja kideríteni, hogy az először kutyát sétáltató, majd a „vámtiszteknek” titulált férfiak által elhurcolt „elnök” valójában minek (vagy éppen kiknek) az elnöke. És arra sem derül fény, bármennyire nyomasztóan is hat Kövesre és alkalmi partnerére, a sajtóosztály titkárnőjére,⁴ hogy mit jelent a „Felügyeleti Bizottság soros elnöke” leírásban a „soros”.

A messziről érkező idegen metaforájának értelmezésénél is érdemes elidőzni, hiszen ez nem mást, mint az egzisztencia léttapasztalásának egyik tipikus vonását, a kívülállóság tudati állapotát poétizálja. Az idegenség éppen ezért nem véletlenül vált az egzisztencialista regény egyik igen gyü­mölcsöző toposzává; elég csak felidézni mindehhez Camus Közönyének eredeti címét vagy Dino Buzzati A Tatárpusztájában szereplő Giovanni Drogo megérkezését az erődbe. Köves egy pontosabban nem megjelölt, ám minden bizonnyal nem túl messzi helyről érkezik egy ugyancsak nem megnevezett, ám Budapestre hasonlító város repülőterére. Hogy honnan jön, és milyen élethelyzetet hagy maga mögött, afelől nem hagy kétséget a narrátor, bár explicite nem mondja ki, csak jelzi a megérkezés előzményeit felgöngyölíteni akaró kitérőiben, hogy: „Köves ugyanis túlélte saját halálát, egy bizonyos időpontban, amikor meg kellett volna halnia, ő nem halt meg, holott ehhez már minden elő volt készítve, megszervezett, társadalmilag jóváhagyott, elintézett dolog volt”.⁵ Nyilvánvaló, hogy Kertész Imre Auschwitz botrányára utal mindezzel, ráadásul a Köves név közismerten közvetlen vonatkozásban áll a Sorstalanság főszereplőjével is.⁶ Fontos azonban megjegyezni, hogy maga a szerző a fentieken kívül semmilyen más utalással nem él sem a híres műre, sem pedig a történelmi faktumra. Talán azért, mert nem a történelmi jelenség az, amely e helyütt érdeklődésének fókuszpontjában áll, hanem e jelenség emberekből fakadó és embereken lecsapodó egzisztenciális határélménye. Ezt igazolja egyfelől az idézett szöveg folytatása is, amelyben Köves „ideiglenesség”-érzését írja körül, másfelől pedig a regény két, egymástól távol eső szakaszában található, az emberi etikumra vonatkozó fejtegetése is (az egyik a regény első negyedében szereplő Öreg feljegyzéseiből, a másik az Öregéhez kísértetiesen hasonlító elrendezésű lakásban élő betétregény-szereplő, Berg írásából bontakozik ki, amely egy börtönőr mechanikus gonoszságát taglalja⁷), amelyekkel nem pusztán regisztrálni kívánja a tényt, hogy a 20. század ge­­no­cídiumai megtörténtek, hanem a benne részt vevők lelkiállapotát, úgyszólván egzisztenciális hangoltságát is analizálja. A regény elején szereplő Öreg, aki a betétregény írója, maga is ezen analízis segítségével akarja túllendíteni magát a körülötte szüntelenül fellépő vákuumon, saját egykori feljegyzéseiben lapozgatva.⁸

Az Én és a Struktúra

A kudarcban azonban más oldalról is terhelődik az idegen metaforája. Úgy tűnik, hogy nem csupán a betétregény fikciós terében történik meg egyfajta megérkezés az ismeretlen város repülőterén landoló Köves révén, hanem a betétregényt író Öreg (akit egy leegyszerűsítő értelmezés könnyedén azonosíthat Kövessel és Kertész Imrével egyaránt, amit nem tartok plauzibilis értelmezési stratégiának) is megérkezik, méghozzá nem máshová, mint magába a betétregénybe. Hogy megértsük a valódi misztikáját ennek az állításnak, vissza kell kanyarodnunk az ismétlés problematikájához, mintegy megismételve azt.

Azt állítottam, hogy Kertész szerint valamilyen módon lehetséges az ismétlés. Ez egyrészről azért látszódhat első megközelítésben problematikusnak, mert a Gályanapló legelején saját maga állítja, hogy nem csupán a valóságos életben, hanem általában egy  regény struktúráján belül „semmi sem visszafordítható, vagy ismételhető”,⁹ mert a szöveg is egyfajta történés, és mint ilyen nem lehetséges benne az előre-, illetve hátrafelé való haladás. A fikcionális tér létezőinek rekurzivitására vonatkozó kitételei azonban csak azt jelzik, hogy Kertész egy egzisztenciális mélységű (tehát nem a visszatükrözés értelmében vett) mimézissel akarja a fikcionalitásban modellálni a világot, vagyis annak egzisztenciális alapstruktúráját kívánja megismételni az irodalmi műben, az arra természetszerűleg rárakódó szükség-, illetve törvényszerűségek figyelembevételével, amelyeknek eminens módon nem része a repetíció. E mimézisre való törekvés az a program, amelynek keretében az ismétlés egyáltalában lehetségessé válhat: ez az egzisztencia szövegbe történő transzkripciójának kétségbeesett igénye, vagyis az arra vonatkozó igény, hogy meg kell kísérelni a valóságos világban fenyegetett ént tulajdonképpeni létezésében átmenteni a papírra, és egzisztenciájából fakadó lehetőségmátrixának szövedékét a külvilág törvényeinek algoritmusait figyelembe véve meg kell ismételni a papíron. Az ismétlés aktusával nem másra törekszik az író, mint hogy saját múltbeli, jövőbeli és jelenbéli énjeit kísérli meg egyesíteni.¹⁰ Tehát – ahogyan arra Teslár Ákos rámutat A kudarc első, 1988-as kiadása fülszövegének az „erkölcsöm: ugyanazt a regényt élni és írni” mondatán meditálva – nem más válik a kertészi szöveg problematikájává, mint az élet és az irodalom közötti közvetíthetetlenség,¹¹ vagyis az ismétlés problémája.

Kertész szabadságról alkotott nézeteit nem hatják át (vagy inkább nem hatják meg) a „filozofikusnak” nevezett, ám nem a tudományos értelemben vett filozófiai gondolkodásra olyannyira jellemző, népszerű szabadságkoncepciók, amelyek naivan viszonyulnak az egyénen kívüli, az egyénnél szükségképpen nagyobb hatóerővel bíró tényezőkhöz. Éppen a fentiekben megidézett feljegyzésben a külvilág és az egyén kapcsolatáról írja Kertész, hogy a regényírás kiindulópontja „nem az individuum jelleme, metafizikája vagy pszichológiája, hanem életének, egzisztenciájának az a kizárólagos területe, amely a Struktúrával kapcsolódott – pozitívan vagy negatívan – össze, amit odaadott, vagy ami kisajátíttatott belőle”.¹² Vagyis a szabadság egy fichtei fordulattal lefestve nem adottnak, hanem feladottnak mutatkozik az egzisztencia számára. A szabadság rejtvénye az, amire a regénnyel rá kell kérdezni, még akkor is, ha e kérdés megválaszolhatatlannak tűnik, mivel paradox módon „vannak kérdések, melyekre lehetetlen választ adni, de éppolyan lehetetlen nem föltenni őket”.¹³ Mint ahogyan nem tud nem írni, vagyis az egzisztencia alaphelyzetét feszegető kérdéseket nem feltenni egyetlen, a léthez autentikusan viszonyuló íróalak sem A kudarcban.¹⁴ A fülszövegbeli mottó is magába foglalja a papíron való újraél(tet)és irracionális igényét, amely egyenesen a Kertész-szöveg (és annak szakirodalma) által erősen meg­idézett Sziszüphosz kőgörgetéséhez hasonlatos, hiszen az írás sosem járhat azzal az eredménnyel (vagyis az egzisztencia tényleges átmentésével), amely miatt egyáltalában feltámadt az írás igénye. Másrészről az Öreg által használt, ugyancsak ironikusan értelmezhető, folytonosan visszatérő nyelvi panel, amely felesége „haladtál valamit?” kérdésére szolgál válaszul, így hangzik: „Löktem rajta egyet.” Eszerint az író és az írás úgy van egymással kapcsolatban, mint Sziszüphosz és a kőgörgetés, amennyiben az írás folyamata hasonlíthatóvá válik a hegyen fölfelé gurított kövön végzett, értelmetlen lökő mozdulatokhoz.

Az írás mint menekülés

Erre a problémára reflektál A kudarcban az a megrendítő párbeszéd is, amelynek két résztvevője a sziszüphoszi névszimbolikából egyaránt részesülő Berg és Köves. Köves az írásban és saját, autizálódott ethoszfelfogásában vergődő Berget arról faggatja, hogy vajon létezik-e egy másik világ is az éppen aktuálisan fennálló világon kívül, ám Berg meglátása szerint ennek még csak komoly feltételezése is ahhoz vezetne, hogy beteljesülne minden egzisztencia eddig csak sejtett kifosztottságérzete (itt a magárahagyatottság, az idegenség szinonimájaként kezelhetjük ezt a kifejezést). Berg, aki maga is az írás látszólagos világteremtő kábulatába menekül, maga fedi fel az írásba menekvés abszurditását: „Ha úgy látszik, hogy írás közben létrejön egy másik világ, az csakis a műfaj átkozott követelményei miatt látszik úgy, a játék átkozott követelménye miatt, az irónia átkozott követelménye miatt… És látszani is azért látszhat úgy, mert az a másik világ nem létezik – mondta végül.”¹⁵ Vaderna Gábor meglátása szerint ezen a ponton nem más történik, mint hogy „az értelemnélküliség állapotában”¹⁶ leledző Berg egzisztencialista filozófus módjára bölcselkedik. Ám meglátásom szerint jóval hangsúlyosabb szereplője Berg a regénynek annál, hogy pusztán a regénybeli Déltengerek nevű lokál egyik különc vendégeként tartsuk számon. Már önmagában az, hogy élethelyzete megtévesztően hasonlít a betétregény írójaként azonosítható Öregéhez – mert amellett, hogy élettársa ugyancsak egy bisztróban dolgozik, lakókörülményei és az íráshoz való viszonya is rokon a betétregény szerzője által vallottakkal –, elegendő érvet szolgáltat az értelmezés szempontjából a kiemelt fontosság mellett. Másrészről meg merem kockáztatni, hogy ha az Igazság rezonőreként fellépni akaró Berget éppenséggel ténylegesen és nem ironikusan az Igazság rezonőreként fogjuk fel, akkor nem mehetünk el amellett, hogy éppen ő volt az, aki rámutatott az írás csorba replikátorfunkciójára. E felismerésének értékéből még az sem von le meglepő módon semmit, hogy az igazság érvényre juttatása sem a saját, sem a többi „köves” szereplő életében nem tűnik olyan programnak, ami a világ felől érkező folyamatos fenyegetések mellett megvalósítható lenne.

Milyen módon érkezik meg tehát az Öreg a betétregénybe? Ironikus viszonyulása a regényíráshoz megtévesztő lehet, ugyanis az Öreg nem csupán anyagi kényszerből ír. A papírnehezékként használt kavics, amellyel az olvasó számára felidéződik Sziszüphosz mítosza, egyszerre jelképezi az írás hiábavalóságát és a megírható, „megismételhető” anyag véges mennyiségét. Ez utóbbit alátámasztani látszik, hogy e konkrét kavicsnak két leírása is megjelenik a regényben: az első esetben a narrátor azon tanakodik, hogy vajon a kavics egy nagyobb sziklából törött-e le, vagy maga volt egy nagyobb szikla, amiből kaviccsá kopott, a második esetben, éppen a legutolsó fejezetben, ahol ugyan már szinte azonosíthatatlanná vált a tulajdonképpeni narrátor, a szövegben kinyilvánítódik, hogy „nem halhatatlan a szikla”.¹⁷ Az Öreg az egyetlen lehetséges regény felé tartva tisztában van vele, hogy kudarcra van ítélve, hiszen bár folytatnia kell („sosem ér véget semmi: folytatni kell, tovább, tovább”) az írást, de végső soron a bukás elkerülhetetlen, mert az általa teremtett második természetbe átmentett, „átismételt” valóságban képtelen a szó pszichofizikai értelmében is egzisztálni. Akármennyire igyekszik is magát a teremtett világ törvényeinek hatálya alól felmenteni az e világból való „kiírással”, ténylegesen mégiscsak ezek gyakorolnak rá valódi hatást.

Az Öreg, ahogyan Kertész leírja, egy „ugrásszerű stádiumban”¹⁸ lép át a betétregény világába, ezzel a kifejezéssel is utalva némiképp Kierkegaard-ra, még akkor is, ha jelen esetben a stádium és az ugrás szó teljesen más használatban tűnik föl, mint a dán filozófusnál. Az ugrás itt ontológiai jelentőséggel bír; a ténylegesen teremtett világból való átugrás a fikció világába mind Kertész részéről az Öreg szerepébe, mind az Öreg részéről Kövesébe (és az összes többi szereplőbe, amelybe szétírta magát a betétregény során) egyszerre jelenti az én megsokszorozását és a szikla felmorzsolódását is. Mert az én ugyanúgy nem halhatatlan, és nem osztható a végsőkig, mint a szikla. Fontos megjegyezni azonban, hogy a fentiekben nem a biografikus én és a regénybeli ének azonosítása történt meg, hanem – éppen azért, mert az ismétlés lehetetlen – csak annak kimutatása, hogy az eredeti, hús-vér egzisztencia létlehetőségei miképpen vetítődnek szét a szövegtestben.

Egy szomorú végkövetkeztetés

„A kudarc ma az egyetlen beteljesíthető élmény”¹⁹ – írja Gályanaplójának vége felé Kertész Imre az egzisztencia létlehetőségeit szemlélve, a lehető legmélyebb iróniával megfűszerezve e sajátos életbölcsességet, hiszen nem lehet az kudarc, ami beteljesedik, és fordítva. A paradoxon fenntartása, úgy tűnik, elemi érdeke az egzisztenciának annak érdekében, hogy kikerüljön a világ önmagát felfaló immanenciájából, és ablakot nyisson a – bárhogyan is, de – transzcendens vonásokkal bíró abszurditásra legalább. E beteljesíthető élmény Konrád György 1969-es regényében, A látogatóban, amely egyébként világképében sok hasonlóságot mutat a Kertész-regénnyel, így fogalmazódik meg a főszereplő gyámhivatalnok, T. részéről: „mit tehetek e kudarchelyzetek mozgalmas mozdulatlansága ellen? Semmit, majdnem semmit. Farkasszemezek vele…”²⁰

Idekívánkozik egy másik részlet, ugyancsak a Gályanaplóból: „morális értelemben lehet paradoxonban élni, sőt szükségszerű; kompromisszumban azonban nem.”²¹ Mert az egzisztencia kompromisszuma talán éppen abban áll, hogy letesz a világra való rákérdezésről, hogy hirtelen belesüpped a közönybe, vagy egy kevésbé méltányolható (vagy inkább kevésbé heroikus?) menekülési útvonalat választ, mint amilyen az öngyilkosság. A paradoxon botránya, az abszurd fenntartása viszont igazi teljesítmény, a szikla folytonos görgetése az elérhetetlen csúcsok felé az autentikus, 20. századi gondolkodó ember léttapasztalásának alapélménye.

Jegyzetek



¹ Kertész Imre Gályanaplójának feljegyzései között visszatérő téma az öngyilkosság. Egyik legnyilvánvalóbb, Camus-t megidéző állásfoglalása így hangzik: „[…] az öngyilkosság dezertálás”. Kertész Imre, Gályanapló, Magvető, Budapest, 1992, 11.

² Kertész Imre, A kudarc, Magvető, Budapest, 1993, 200., 213.

³ Vaderna Gábor tanulmányában pusztán nyelvi panelként mutatja fel ezt a nyelvjátékkal való ismerkedést, nem szentelve figyelmet az eltanulás aktusa mögött meghúzódó abszurd egzisztenciális helyzetre. Ugyanakkor Vaderna használja a nyelvjáték szót, amely e tanulási folyamatot feltételezi, igaz, nem az általam idézett kérdések tárgyalásánál, hanem a regényszöveg elején használt zárójelezési technikára. Hasonlóképpen nem foglalkozik a „Lehet azt tudni?” kérdésének ironikus és szorongásközeli státusával Vári György sem, aki meglátásom szerint nagyszerű Kertész-monográfiájának szűkre szabott narratívája miatt nem vette kellően figyelembe a szövegpoétikai szempontokat, és így egy túlságosan is szimplifikált olvasatot tár elénk e megnyilatkozások funkciójáról. Lásd: Vaderna Gábor, Az egyetlen lehetséges regény = Az értelmezés szükségessége. Tanulmányok Kertész Imréről, szerk. Scheibner Tamás, Szűcs Zoltán Gábor, L’Harmattan, Budapest, 2002, 145–146.; Vári György, Kertész Imre. Buchenwald fölött az ég, Kijárat, Budapest, 2003, 94.

⁴ Kertész, A kudarc, 312.

⁵ Uo., 138–139.

⁶ Felületesség lenne, ha A kudarc betétregényeinek Kövesét egy az egyben a Sorstalanság Kövesével azonosí­tanánk, sokkal szerencsésebb ezért, ha a két szereplő névazonosságának léttapasztalásban gyökeredző okait kutat­­juk.

⁷ Az arendti értelemben vett gonosz banalitása és az abban rejlő abszurd kérdése miatt érdekes ez a betétregényben szereplő, ugyancsak betétszöveg. Lásd: Szirák Péter, Kertész Imre, Kalligram, Pozsony, 2003, 121.

⁸ Kertész, A kudarc, 97.

⁹ Kertész, Gályanapló, 29–30.

¹⁰ Czakó István, Hit és egzisztencia. Tanulmány Sören Kierkegaard hitfelfogásáról, L’Harmattan, Budapest, 2001, 80.

¹¹ Teslár Ákos, Élni és (újra)írni. Morál és poétika A kudarcban, = Az értelmezés..., i. m., 145–146.

¹² Kertész, Gályanapló, 31.

¹³ Uo., 68.

¹⁴ A saját léthelyzetét radikálisan értelmezni kívánó egzisztenciára jellemző vonás ez. A tudatosság (és így a tudatos reflexió) legmagasabb szintjére eljutó egzisztencia (amint arról Kierkegaard A halálos betegség című művében is beszél) démoni kétségek közt vergődik. Ennek a beszédkényszernek látványos (és kissé ironikus) példája maga Kierkegaard, akinek több életrajzírója is az epilepszia egy könnyedebb, grafomániával járó formáját tulajdonítja. (Lásd Joakim Garff: SAK, Jelenkor, Pécs, 2004.)

¹⁵ Kertész, A kudarc, 347–348.

¹⁶ Vaderna, I. m., 145.

¹⁷ Kertész, A kudarc, 401.

¹⁸ Kertész, Gályanapló, 245.

¹⁹ Uo., 273.

²⁰ Konrád György, A látogató, Pesti Szalon, Budapest, 1995, 63.

²¹ Kertész, Gályanapló, 69.