Antik szobor a Capitoliumi Múzeumból
A mozdulat merevsége
a lendületbe fagyott lépés.
Testük szinte egybeégve
a messzi tájba utat tép, és
menekül a halál elől.
Fejük ha volna, sem nézne vissza
látni múltjuk, ahogy ledől –
bemocskolt fényből szemük mért inna?
Törékenység leplez erőt,
könnyedség a teher súlyát.
Magán menti, mit rég lerótt
előtte csókjuk. – Az nyúl át
pusztuláson, dúlt tereken,
kit hátán visz a szerelem.
Trisztán
Thomas Mann-nak
Mikor a léleknek zene kell,
zene, amelyik felemel,
és hív a zongora fekete teste,
jobban, mintha a szeretőd lenne,
nem tehetsz semmit ellene,
örvényként ránt testébe a zene,
s adnod kell, mit követel belőled,
hiába, hogy vágyad legyőzted,
a vágyat, hogy általa magad légy,
már a billentyűk közül fakad fény,
és amint beléd is átszivárog,
nő közted s e föld között az árok,
lebegsz a zongorával együtt,
a múlt, a szökőkút, minden eltűnt,
körötted csupán légüres tér,
a mély, ha húz, le már nem esnél,
le a sekélyes tüdőbeteg létbe –
aki lehettél, visszaolvad a Fénybe.
