Öntükröző varázskönyv

Pollágh Péter: Cigarettás

Hagyományos értelemben a transzcendencia határozza meg a szubjektumot mint jelentéspotenciált, és a nyelv törvényei határozzák meg a beszédet. Pollágh Péter költészetében megfordul a hierarchia, illetve a külső és a belső viszonylata. A beszéd határozza meg a nyelvi jelentést, a transzcendencia jelenségei, alakjai a szubjektum működésének vannak alárendelve. Az egyház szerint a hitvallás dialogikus. A pap megkérdi a gyülekezetet, hisz-e az Úrban, hisz-e Jézus Krisztusban, hisz-e a Szentlélekben. A hit megvallása a kérdésre tett válasz aktusában van. Pollágh Péter szubjektív hitének beszédaktusa viszont a meditáció, az orákulum beszédtettéhez hasonlít. Így mosódhat össze a bibliai Jézus Krisztus és Ady Endre Az eltévedt lovas című költeményének kísérteties hőse a meghatározhatatlan Cigarettás személyében. A világ transzcendenciájának a szürkület, az estébe vagy nappalba forduló természet az arca – aki a lírai önmaga is lehet. Hiszen kinézni, megszólalni csak az tud ebből az arcból, akié az arc. „Az arca szürkület, / Nem látok ki belőle. / A haja hajnal, / rácsorog az arcra. / Átküldték az arcát / pár szivárványon, / mégis szürke / (rá a legjobb szó). / Csak őt nézem. / Közöm van hozzá. / Mindeggyé tette a többit, / nem mássá.” (A legjobb szó)

A lírai én tehát csak önmagát nézi, ő egyben a lét is, a világban nincs objektivitás, de nem a fenomenológia, hanem a szubjektív misztika értelmében. A lírai én és a világ összemosódik, azonos. A köd és a félálom motívuma az egész köteten végigvonul, a kezdet és a vég határa is lehet. Ebben a határzónában tűnnek át egymásba a figurák és jelentések. A tett, az álomtett egyben mindig nyelvtett is, amelyet az orákulum beszéde határoz meg.Varázsigeszerűekké válhatnak így még a számnevek is, egy személyes mágia részeivé. Ilyen például a 79-es szám. A szerző születésének évszámára is utal, de kitágított a jelentése, még a könyv árában is benne van ez a szám, a könyv hátsó borítóján levő képen szereplő villamos is 79-es számozású.

De Pollágh Péter költészetében a végtelenbe tartó transzcendencia egyben zárt koncept. A szándékos nyelvi szegénységben kulcsszavakra épült rend rendeződik. Ami akár egy olyan puzzle-ra is hasonlít, amelyen az egész (magán)világ hermetikus szavai kerülnek felmutatásra. Egy kirakós játékhoz hasonló a könyv, a kulcsszavak (kesztyű, ékszer stb.) különféle szövegkörnyezetben újra és újra visszatérnek. Jelentésadásra ösztökélnek, de az csak elmosódott eredményt hozhat egy olyan kitágult dimenzióban, amely már szinte az Abszolútum vagy annak ellentéte, az Űr lehet – ráadásul tükörszerűen végtelen sokszorozódásban.

Feltűnő ennek a versvilágnak a szándékos nyelvi szegénysége. Martin Heidegger szerint a nyelvi ínség az emberi lét megrendülésével van összefüggésben. Pollágh nyelvi ínsége a (magán)misztika áttetsző és valószerűtlen fényében dereng és/vagy csillog. Pollághnál csak a valószerűtlen, csak a „túli” létezhet igazán. „Ami nem transz, az nincs” (Vízi és Ecsédi).

Milyen e szemlélet nyelvi magatartása? Kétféle értelmezés is lehetséges. Pollágh Péter költészetében nagyon nagy szerepük van a jelentés kialakításában a költői képeknek. Milyen jellegűek ezek? Milyen retorikai hívja életre őket? Van-e a képben intellektuális munka, „agyalmány”, mint az allegória esetében, vagy együtt jött létre a tudatalatti folyamattal, szervesen, a kimondhatatlant akarja-e kimondani, mint a szimbólum? Tzvetan Todorov írta: „az allegória tárgyas, a szimbólum tárgyatlan”. Pollágh Péter költői képének van tárgya, de az kiismerhetetlen. Érezhető, hogy valamilyen önkényes konvencióból származik a jelentése, de a konvenció ismeretéhez beavatás szükséges. Tehát a homály nem szimbolikus, hanem allegorikus jellegű. Másrészt lehet, hogy mégis a kimondhatatlan kimondása e költészet célja. De nem a szimbólum révén, hanem szélsőségesebben, a nyelvi-retorikai abúzió által. Nevet adni a névnélkülinek. Ezért (is) kapcsolható Pollágh Péter költészete Pilinszky Jánoséhoz – itt leginkább Pilinszky Költemény, Sztavrogin visszatér, illetve a kötetben számos helyen idézett Aranykori töredékre gondolok. Eszerint a kimondhatatlan névnélkülinek nevet adó magánszakralitás aktusának, a szavak elmozdított jelentéseinek központi szerepe van a Pollágh Péter költészetében.

Egy lírai világ épülésének, alakulásának vagyunk tanúi. Pollágh Péter kötetben gondolkodott. Az egyes versek mintegy a részei ennek a nagyszabású tervnek. Az olvasás során is így, az egész kötetet végigolvasva tudjuk megalkotni a mű értelemegészét. A motívumok több költemény körül alkotnak láncolatot, így teljesednek ki. Pollágh Péter magánmitológiája nyelvszemléletének nem Bábel vagy Pünkösd a metaforája, hanem Pompei. Nem a nyelvi összezavarodottság vagy a Szentlélek általi egyesítés, hanem az anarchikus jellegű özönlés értelmében. Pollágh költészete exkluzív védekezésnek is felfogható az el- és lehasználódott kliséözön ellen. De ezt nem a dekoratív ornamentika révén éri el, hanem a létet működtető nyelvi (ellen)erő mozgósításával. Az ő költészetben a hétköznapi frazéma vagy az anagramma is a hermetikus titokkal van összefüggésben. „Kiönti minden titkát. / Feltálalja. Feltalálja.” (Pompei)

A szándékoltan szegényes, ínséges nyelvi közegben olyan titkos összefüggéseket teremtenek a kulcsszavak, motívumok, szintagmák és tematikus kapcsolódások, amelyeknek jelentését, logikáját csak a beavatott ismerheti. A teljes beavatottsággal viszont csak maga a szerző rendelkezik. Vagy még ő sem, csak az önállósult varázsnyelv.

Pollágh Péter kötetei a hermetizmus különféle ezredforduló utáni útjaiként is értelmezhetők. A Fogalom című kötetében a koncepció, a Vörösróka címűben az oldottabb hétköznapiság, a Cigarettásban a magánvarázslat érvényesül. „Az arcra szürkület, / nem látok ki belőle. / De nekem már nem is kell. / Bejelenti a játék végét: / muszáj vagyok abbahagynom, / minden szavam vonhatom, / vontathatom vissza,” (Muszáj vagyok).

A könyv olvasása tehát egy beavatási körbe való kerülésnek is értelmezhető. (Prae.hu – Palimpszeszt, 2010)