×

Hagymakisasszony

Jámborné Balog Tünde

2011 // 12
„A makói hagymalánynak
a világon nincsen párja”
(Schéner Mihály)

Boldogult úrfi koromban többször is felkerestem a maguk városát, atyámnak egy nővére lakott itten, kinek vadszőlővel befuttatott, kényelmes házában emlékezetes napokat töltöttem, az utazás azonban hosszú volt, nemcsak Jeruzsálemtől van messze Makó, hanem Pest-Budától is, és midőn végállomásához közeledett a vonat, el-elbóbiskoltam a kiürülő kupéban, kivált, ha az előző éjszakát ébren töltöttem a szép aranymívesné vasrácsos ablaka alatt, a város határában azonban mindig felébredtem.

A szagok költöttek fel.

Ne gondoljon rosszra, nem kellemetlen kipárolgásokról beszélek, errefelé akkor már nem voltak lápok, melyek fölött éjszakánként kék lidérclángok gyúlnak, sem kénhidrogénes vízfolyások – ha felettük elrepül: meghal a madár –, és gyárak füstje sem mérgezte a levegőt. Hanem amidőn a szerelvény elérte a vásárteret megkerülő nagy kanyarulatot, ahol a fordulásnál jobbra-balra lendíti a vagonokat és visszacsapja a mozdonyfüstöt a központfutó erő – Szindbád szerette beszédét ódon szavakkal fűszerezni –, a lehúzott ablakon betódult az akác, az olajfűz, a sarjú széna, a hársak mézes illata, és úgy birizgálta orromat, mint valcer közben a nők feltűzött hajából kiszabadult tincsek, de a legemlékezetesebb – nyáron és ősz elején – a vereshagymáé volt. E közönséges, mégis vonzó szag, melyet csak finomkodó fővárosi sznobok neveznek illatnak, oly serkentőleg hatott gyomornedveimre, mint egy fejedelmi vacsora ígérete, ám azonnal beleitta magát nem csupán ruháimba, hanem a bőrömbe, pórusaimba is, és midőn visszatértem a fővárosba, a nők, kik akkortájt szerettek, féltékenyen szimatoltak körül, de csak bizalmas, öreg barátném tette szóvá, kinek még Estella iránti esztelen szerelmemet is bevallottam, már megint hagymagányó lányokkal cicázott Szindbád, hát sose jön meg az esze? Mit talál ezekben a közönséges nőkben? És bár asszony létére okos volt és tisztánlátó, soha nem tudtam meggyőzni ártatlanságomról, de arról sem, hogy a maguk városának hagymáslányai szigorúbb erkölcsűek voltak más városok hajadonjainál. Régi kálvinista famíliákból származtak, és nem lehetett olyan könnyen levenni a lábukról őket, mint a római vagy görög hitűeket. Pendelyüket hamulúggal fehérítették, és munkájuk végeztével lementek a Marosra, ott feredőztek holmi tenyeres-talpas najádokként, míg fel nem kelt az agglegény Hold, az éj csősze, és sóvár lárvaarcával haza nem ijesztette őket.

Így beszélt a borostás arcú, öregedő Szindbád, természetesen konyhaasztalomra könyökölve, és monológja alatt – sőt utána is – könnyező szemét törölgette. Papírzsebkendőt kínáltam neki, de nem állhatta, még a papírszalvétáért is haragudott, micsoda bolond világ a maguké, sóhajtozott, mintha én tehetnék mindenről, ez a haszontalanság kidörzsöli az orromat, a szalvétáról nem is beszélve, mert hogyan ehet jó étvággyal az ember, ha közben attól fél, hogy a zónapörkölt sűrű és csípős szaftja vagy a főtt marhahúshoz elengedhetetlen paradicsommártás foltot hagy az ingén, ráadásul nevetségessé válik, mert ezek a mai bugrisok, bár alig tudnak késsel-villával bánni, könyörtelenül kikacagják mások ügyetlenségét, szóvá téve olyan malőröket, miket úriember nem venne észre soha. Egy fényesre vasalt, hattyúszín damasztszalvéta a gallérba tűrve megszabadít a szorongástól, és visszaadja a férfiember önbecsülését, akár a szoknyás nők látványa. Jegyezze meg, a hosszú szoknya sellőket varázsol a vastag bokájú szakácsnékból is, mert amit nem lát, azt szépnek és kívánatosnak festi a parázna képzelet, hüppögött a hajós, és ismét lobogtatni kezdte gyűrött pamutzsebkendőjét.

Sírtam én is, tudniillik éppen hagymát daraboltam a vacsorához, s nem valami ízetlen hollandit vagy felfújt egyiptomit – ilyenekkel vannak mostanában tele az áruházak polcai –, hanem dughagymáról szaporított, a második évben termő, ritka hazait, melynek telt, édes íze mellett a csípősség is tulajdonsága; pucolásakor szem nem marad szárazon, még ha az apróhagymát, melyből kinőtt, nagyüzemben szárították is, nem a kemence fölé szerelt rácsos alkalmatosságon.

Épp ez bizonyítja barátnéja bölcsességét, szólaltam meg, én sem tenném tűzbe a kezem magáért, Szindbád, ha nőkről van szó.

Szindbád elengedte füle mellett megjegyzésemet, kivett egy hagymát a kosárból, orrához emelte, majd szórakozottan simogatva hosszas magyarázatba fogott. Nem akartam elrontani a játékát, a férfiaknak szükségük van arra, hogy jobban tudjanak némely dolgokat nálunk. Illő figyelemmel hallgattam tehát, hogyan dicséri az itteni fajták szikár szépségét, kemény, bronzszínű haját és vaskos, hófehér pikkelyeit, melyeket úgy lehet kibontani, mint egy drága nőt ruhái egymásra boruló rétegeiből, de megcsalja a várakozást, mert ennek a földi gyümölcsnek a közepében is csak hagyma van, a legkisebb porcikájáig hagyma, méltatlankodott a hajós, sehol semmi meglepetés, semmi titok, édes lé vagy ropogtatni való mag…

Ne beszéljen zöldségeket, Szindbád, szakítottam félbe ismét, a hagyma magamagáért van, akár az élet, és nem azért, hogy kiábrándult, öreg gavallérok rejtélyek vagy különleges csemegék után kurkásszanak benne. Arra való, hogy megízesítse a szegény ember ételét, mint most a mi vacsoránkat, tettem fel pirulni a nagy halom hófehér hagymakockát egy kis olajjal, és kihoztam a krumplit a spájzból.

Mit tud maga erről, legyintett a hajós, és tovább fűzte a szót, mint mindig, ha kedvére való témát talált, a hagyma napszámosok és királynők eledele! Gyerekkoromban felénk még énekelték a béreslegények, hogy van vereshagyma a tarisznyába, és azt ették a kenyerük mellé, Estella pedig, az aranymívesné gyöngyfogaival friss mentalevelet rágcsált a marhafartőhöz készített hagymás krumpli és snidlingmártás elfogyasztása után, amit a pesti polgárasszonyok ebédeltek ideáljuk, az ábrándos lelkű, ám vasgyomrú császárné iránti hódolatból, ki kedvelte ezen egyszerű, parasztos ételeket. Tudja, ő volt a sztár hajdanán az ötvenkét centis derekával, térdhajlatig érő gesztenyeszín hajával, az ő rézmetszetű képét tették ezüst keretben öltözőasztalukra a nők, és csupán a beavatottaknak volt tudomása róla, hogy titkos gavallérjuk dagerrotípiája rejtőzik a királyi hölgy koronázási ruhás vagy lovagló kosztümös képmása mögött.

Megkavartam a sercegő hagymát, belélegeztem aromás gőzét, és elkábultam tőle, mint ópiumpipa füstjétől a szenvedélybeteg. Szindbád szavai jelentésüket vesztve megálltak a langyos nyáresti levegőben, már csak tücsökcirpelésre felfűzött dallamuk, a zsolozsmázó szavak lejtése csapongott körülöttem, aztán szétfoszlott az is, elnyomta a Sugárút kockaköveihez koccanó patkók csengése, kerekek zörgése, ingerült kocsisok kiáltásai, melyek felváltották a várost átszelő főúton szakadatlanul dübörgő kamioncsorda morajlását.

Gyerekkoromban az indóháztól a Hatos Kocsmáig állt a hagymával megrakott szekerek sora, fényes szőrű lovak toporzékoltak a tele zsákoktól roskadozó szekerek előtt: nagytestű feketék, táncoló sárgák és arabs szürkék ideges utódai, mert az itteni gazdák kényesek voltak a lovaikra, nem egy utánuk halt, midőn elhajtották őket a hevenyészett téesz-istállókba. Várakozás közben előkerült a zabos tarisznya, és az eltikkadt hagymások csak azután léptek be egy korsó frissen csapolt sörre, hogy a Vizes utcai artézi kútról friss vizet vittek a Fecskének meg a Bandinak. Közel volt a Sugárút, hallottunk mindent, a szekérzörgést, a horkanásokat, a nyugtalan nyihogást, és ha esőre állt az idő, a keletre és nyugatra csattogó teli szerelvényeket is, az állomás melletti raktáraknál éjjel-nappal folyó rakodás zaját. A nemzedékeken át megszokott, az itteniek által már észre sem vett hagymaszagot én mindig éreztem, talán mert nem itt születtem, és nyaranta úgy lubickoltam benne, mint a heves sodrású folyóban. Ugyanúgy elbódított, akár Szindbádot, mert valójában az élet bukéja volt, az évről évre megújuló, mindig újra sarjadó életé.

Akkor még a maguk városából szállítottak Bécsbe, Prágába és a tengeren túlra, térít vissza a hajós hangja a valóságba, de hol van az már! Manapság géppel vetik a magot, és nem bíbelődnek dughagymával. Kívülről tetszetős ez is, szabályos, mintha esztergálnák, nagyobb és gömbölyűbb a réginél, ám ha kettévágja, belsejében már felszedésekor ott vannak a rothadás barnás foltjai, a pusztulás odőrje árad belőle. A piacon meg az a szóbeszéd járja, hogy olcsó argentin hagymát csomagoltat a felvásárló, de piros-fehér-zöld címkét ragasztat rája, és az egykori hagymakereskedők jángori sírjára Brooklynból és Tel-Avivból hoznak köveket az unokák, motyogja a hajós, azután megkér, szeljek fel neki egy kis fej vereshagymát ebből az igaziból, megenné sóval és kenyérrel, úgy megkívánta. Maga tart szódabikarbónát itthon, nyugtatja éledező lelkiismeretét, mert látja rajtam, hogy nem helyeslem, a nyers hagyma méreg az öreg gyomornak, aztán majd kúrálhatom rántott levessel, háborgok, de azért elé teszek egy kistányért a hajszálvékony hagymakarikákkal. Lassan, élvezettel kóstolgatja, és bár gyakran panaszolja ízlelőbimbói sorvadását, ünnep neki az evés, rítus, amihez megfelelő miliőt ád a konyha és az én gesztusaim: ősanyáim ezerszer megismételt mozdulatával nagy kanál piros paprikát szórok a megüvegesedett hagymára, beleforgatom a hosszúkás cikkekre vágott krumplit, sót teszek rá, néhány karika csípős zöldpaprikát, és hagyom egy kicsit pörkölődni, mielőtt felengedném. Később kevés paradicsom is kerül majd bele, továbbá fél szem kockacukor Jucika szomszédasszonyom tanácsa szerint, hogy kijöjjön az íze.

Szindbád megszomjazik a hagymától, jólesne most egy korty könnyű fehérbor, néz rám még mindig könnyező szemmel. Talán maradt a múltkoriból, mondom engedékenyen, ha meg nem ecetesedett azóta, megihatja. Szindbád belekóstol a borba, elégedetten hátradől, majd minapi kalandját kezdi mesélni.

Egy fiatal lánnyal utazott idefelé az autóbuszon, kinek olyan rövid volt a szoknyája, hogy nem mert a barnára sült combjára nézni, hagymaformájú keble meg kibuggyant a blúzából. Képzelje, én pironkodtam helyette, régen csak a rosszlányok öltöztek így a piroslámpás házakban, a tisztességes nőknek még a férjük se láthatta a bokáját, a láb tabu volt a szemnek. De azért kedves lány volt, sóhajtotta Szindbád, eszembe juttatta hajdani utazásaimat. Képzelje, megkínált rágógumival, azt mondta, be kell kapnia egyet, mert zöldhagymát evett reggelire, no meg jót tesz a fogaknak is, de én nem kértem belőle, ellenben ahogy felé fordultam, valóban megéreztem rajta: sejtelmesen, alig észrevehetően, parfümként lengte körül, és minden bizonnyal friss, zsenge újhagymától származott. Ettől és kirobbanó fiatalságától lecsapott rám a múlt; ízek, színek, hangok jöttek elő, melyeket elfeledettnek hittem, és bevallom, nemigen figyeltem csacsogására, elég volt nézni őt, néha beszélni hozzá, és viaskodni a kívánsággal, hogy megérintsem karjának sima bőrét.

Amikor megérkeztek, a lány szállt le előbb. Hosszú dereka alatt hagymaformán domborodott a csípője, és amikor egy pillanatra megállt a forró aszfalton, pontosan úgy vetette fel sötét fürtös fejét, és tartotta arcát a nap felé, mint ama bizonyos Etelka, akinek kedvéért annak idején a hajós többször is megtette a hosszú vonatutat a fővárostól idáig, egyszer csupán azért, hogy holdtöltekor meglesse a folyónál.

Etelka már régóta egy fekete gránit sírboltban nyugszik az ura mellett az ótemető ciprusai alatt a maga őseinek szomszédságában, de a vezetéknevét nem árulhatom el. Úgy tudom, számos rokona és utóda él itt, nem vennék jó néven, ha foltot ejtenék nagyanyjuk emlékén, aggodalmaskodott Szindbád, azután annak ecsetelésével folytatta az elbeszélést, hogy a hasonlóság mennyire megdöbbentette. Úgy vélte, nem lehet véletlen, ezt a találkozást a Sors rendezte így, a Hagymakisasszony – ahogy magában nevezte a lányt – talán egyike annak a számos leszármazottnak, és nem engedheti csak úgy elmenni. Nagy truváj lenne a nagyanya után az unokának tenni a szépet, gondolta a hajós, akiben felébredt a hajdani vadászösztön, és elfeledkezve hajlott hátáról, hasogató derekáról, arcának háromnapos ősz borostáiról, dobogó szívvel lépett a lányhoz, hogy meghívja fagylaltozni a közeli cukrászdába. Hagymakisasszony elmosolyodott, és arcának gödröcskéi láttán Szindbádban vad hullámokat vetett a remény, de mindjárt el is apadt. Nem megy, sajnálkozott a lány, ugyanis fogyózik, máma csak nyers zöldséget ehet, különben is várja egy ismerőse, és valóban támasztotta ott a falat egy sötétarcú fiatalember atlétatrikóban, dagadó karizmain tetovált sárkányok feketéllettek ugrásra készen. Éppen telefonozott egy olyan marokmicsodával, de amikor meglátta őket, a tokba tette – a nyakában lógott, mint lovaknak a zabostarisznya –, és olyan komor arccal indult feléjük, hogy Szindbád jobbnak látta megfutamodni. Sietve elköszönt, remélem, még látjuk egymást, kisasszony, mondta búcsúzóul, mélyen beszívta a lány zöldhagymaparfümjét, és elindult a kijárat felé. Amennyire tudta, kihúzta magát, lassította lépteit – hátát szúrta a tetovált fickó pillantása –, és hallotta, amint azt kérdi, mit akart tőled ez a vén madárijesztő? Amire Hagymakisasszony azt válaszolta, hogy dobása sincs, egy szót se értett a dumájából, azért állt vele szóba, mert a nagyapjára emlékeztette, aki belevaló vén manus volt. A hajós megállt egy virágzó bokrétafa árnyékában, és onnan nézte, amint kézen fogva, hosszú léptekkel elindultak Újváros felé.

A napfény széles pászmákban zuhogott rájuk, és a lány csípője ringott járás közben, mint szélben a hagyma virága, fejezte be elbeszélését Szindbád, azután kiitta maradék borát, és letörölte még mindig szivárgó könnyeit.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben