Főhajtás XLVIII.

Gyalogjáró diákok Erdélyben

Évszázada, 1905. július 25-én két kalandéhes szatmárnémeti diák gyalog nekivágott az országútnak Erdélyben. A fiatalabb, de – mint büszkén írja – a másiknál egy fejjel magasabb ifjú a maga nevét nem tartotta fontosnak kéziratos naplójában följegyezni, csupán társáét ismerjük. Király Péter nem tudott németül, s amikor kénytelen volt a vendéglátó szász tanárnak bemutatkozni, a társaság kacajától kísérve imigyen tette: „ik bin Petrus von König”.

Micskéről indulnak, hegyen-völgyön áthaladva az első nap hatvan kilométert gyalogolnak. Holtfáradtan, este kilenckor érnek Élesdre.

A kéziratos naplóból nem derül ki: megtervezték útvonalukat, vagy magukat a jó szerencsére bízták. Volt, ahol ismerkedtek, volt, ahol ismerősüket keresték. Néha fölkapaszkodtak egy-egy szekérre a hamarabb haladásért, olykor pár krajcárt fizettek a jószívű fuvarosnak. Igaz, az erdélyi hegyek között akadt olyan fogat is, amelyet már vékony poggyászuk is úgy megterhelt, hogy a gazdával együtt a két diáknak kellett tolni a szekeret, nehogy az az emelkedőn a lovakkal együtt visszaguruljon.

Pénztárcájuk lapos, életkedvük hatalmas. Gyönyörködnek a tájban, bányák tárnáiban bolyonganak, gyárakban bámészkodnak, templomokban üldögélnek, városkák zegzugos utcáiban kóborolnak…

Százéves kéziratos naplót olvasok. Szeretem ezt a régen halott két gyalogjáró diákot.

A boldog naplóírónak 1905 nyarán sejtelme sincs arról, hogy tíz év múlva majd világháborús fegyverropogás dúlja a gyönyörűen zordon erdélyi tájat. Elképzelni sem tud olyan őrületet, hogy néhány felelőtlen, bazaltfejű politikus 1920. június 4-én kényére-kedvére darabokra szaggatja hazáját. Száz év múltán én meg azt nem tudom elképzelni: felnőtt emberként hogyan élt, mit csinált, miképpen gondolkodott a maradék hazában a hajdani naplóíró fiatalember.

Arról sincs fogalmam, hány közvetítő kezén át jutott el hozzám vagy másfél évtizede a megöregedett kézirat. A szépen bekötött, de ma már megviselt (itt-ott szakadozottak a kötéstáblák) napló első oldalán félig-meddig elmosódott pecsétes aláírás: D… István ref. lelkész. A naplóíró? Vagy csupán a kézirat valamelyik későbbi tulajdonosa? Kideríthetetlen. Nem is fontos.

A múltról mesélő kéziratos napló a fontos. Volt egyszer egy szatmárnémeti diák, aki száz évvel ezelőtt barátjával elindult Micskéről, és bejárta Erdély tájait. „Nagy útat bejártam, sokat láttam. 4 hétig folyton oláhok és szászok közt töltöttem időmet. Láttam gyönyörű vidéket. Zajzontól Oláh-Toplicáig folyton borvizet ittam. Végre pedig igazi kimerülést éreztem, mert egész utunk volt 1530 km. Ebből 1400-nál többet tettünk meg gyalog, az pedig sok. Általába véve 40 napig vándoroltunk. Ha stiláris hiba van leírásomban, az azért van, mert némi kihagyással, különösen pedig a végén – szóról szóra írtam az eredetiből, úgy, ahogy akkor az úton éreztem. Isten veled Erdély!”

Így fejeződik be a kézirat, miután a gyalogjáró naplóíró diák Élesdről Csucsára, onnan Bánffyhunyadon át Kolozsvárra, aztán délre, Tordára gyalogolt. Majd Vízakna, Abrudbánya, Nagyenyed, Torockó, Zalatna, Gyulafehérvár, Szászsebes, Nagyszeben, következett lent délen az országhatár, utána keletnek indulnak: Brassó, a csángó falvak, Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely, Tusnád, Csíkszereda, Mádéfalva, föl északra Besztercéig, s úgy haza, Micskére. Több mint 1500 kilométer, több mint száz falu, város, fürdőhely, bánya, ipartelep.

És közben a varázslatos erdélyi táj.

Néha vendéglőben aludtak (olcsó szobában, ketten egy ágyon), néha szénaboglyában, néha vendégszerető kezekkel vetett ágyban. Néha „natúr szeletet” ettek, máskor (sokszor!) savanyú zöld paszulyt, olykor cseresznyét kenyérrel, ha nem volt más, „kenyeret hajával”. Patak partján, forrás mellett szalonnát sütöttek, tiszta vizet ittak. És mindig danoltak. Néha jóllaktak, néha elhitték, hogy nem éhesek. Ha úgy adódott, az esti sötétben átmásztak a Persányi Gyógyfürdő „fa falán”, boldogan megmártóztak a sós vízben, és pihenni tértek éjszakára – egy kabinban.

És nem csupán nézelődnek a meglátogatott városokban. Nem csupán művelődni akarnak. Életvidám, mindenre kíváncsi emberek: sétálnak, a lányok után bámészkodnak, ha Fogarason lányos társaság akad, táncolnak, és följegyzi: „Beérkezésünk után jól bevacsoráztunk s elmentünk zenét hallgatni. Ami akkor történt, arról jobb hallgatni, elég az hozzá, hogy oly jól mulattunk, hogy ˝ 2 órakor kászolódtunk haza.”

Vitatkoznak, politizálnak, beszélgetnek az alkalmi útitársakkal vagy szállásadó gazdáikkal. Kivel így, kivel úgy, mindenkivel ahogy lehet. És esténként – bár néha már annyira fáradt, hogy a negyven-ötven kilométer gyaloglás után ülni is alig tud – naplót ír. Gondosan följegyzi, merre jártak, mit láttak, kikkel találkoztak, miről beszélgettek, miről vitáztak. Nem író. Néha elfelejti egyeztetni a hosszú mondat elejét a végével, de őszinte, tiszta szívű ember. A lelkéből szakadnak ki az elbűvölő mondatok: „Oda érkezve kifáradva, megszomjazva, s jókedvű bácsi fogadott bennünket, foglalkozásra nézve szabó mesterember. Ő danolgatva gyönyörködött abban, hogy mily jóízűen fogyasztottuk az általa fizetett sört. [...] Gyorsan haladtunk, mert elől-hátul fellegek kacérkodtak velünk. [...] Utunk folytonosan csavargós, mint a hegyek, hegyláncok keletkeznek vagy elmúlnak.”

És beragasztja a naplóba a házigazdájuktól kapott havasi gyopárt. Nézegetem a száz éve lepréselt gyönyörű virágot. Mi mindent látott ez a virág, amit én nem láthattam!

Vajon miért volt fontos gyalogjáró barátomnak – olvasom a naplóját: barátkozunk –, hogy ezt a két szál havasi gyopárt lepréselje, megőrizze?

Ha tudnám a naplóíró nevét, mai észjárásunk szerint sem sérteném személyiségi jogait, amikor kifecsegem a titkait, hisz az 1905-ben húsz év körüli diák, ha nagy kort ért is meg, már rég a túlsó parton kirándul, égi mezőkön gyalogol, és felhőkre írja útinaplóját. De 2011 napfényes őszén sárguló kéziratát silabizálva azon jár az eszem: mi lett vele, hogyan élt, mi lett belőle? Meddig őrizgette kéziratos naplóját, kire bízta, kinek mutatta meg? Kézbe vette, elolvasta újra, vagy fiók mélyén porosodott? Vagy évtizedek múlva, talán halála után jutott valamely családtagnak eszébe: hiszen ez a kézzel írt száz oldal tüneményes lenyomata annak, hogy mit érzett, mit látott, mit élt át egy magyar diák Erdélyben 1905 nyarán.

Ismeretlenül ismerős barátomnak rettenetesen fáj, hogy társával számtalan falun haladnak át, és mindenhol csak román szót hallanak. S nemegyszer durván a szemükbe vágják: nem értünk magyarul!

Barátságos szekeres ember megszánja a sáros úton, záporesőben bandukoló diákokat, felveszi őket – kérés nélkül – maga mellé a kocsijára. De „vad szász” – s a két diák úgy érzi, sötétedés után biztonságosabb lesz gyalog továbbhaladni.

A naplóíró a másfél hónap alatt kilenc kilót fogyott, az utolsó másfélszáz kilométert már többnyire vonaton tette meg; ereje megfogyatkozott, és nagyon úgy érezte: szeretne már otthon lenni, paplanos ágyban aludni, édesanyja főztjét enni. A napló is egyre szűkszavúbb. Pontos tükre a naplóíró lelkiállapotának: fogyatkoznak a világot – az erdélyi tájat, természetet, életet – birtokba venni akaró energiák. De Brassóból azért még elkocsikáznak Zernyestre, hogy megnézzék a cellulózgyárat. S mert útjuk elején Felső-Dernán a tulajdonos nem engedte be őket az aszfaltgyárba, mivel egy korábban arra járt okos német áttanulmányozta az itt újonnan feltalált gépet, és a maga számára szabadalmaztatta, hát most Zernyesten alaposan körülnéznek ebben az akkor roppant modern gyárban. És részletesen beszámol a látottakról.

A gyalogjáró diák mindent, mit érdekesnek ítél, följegyez. Cikcakkban haladnak, hol erre, hol arra kitérnek, néha szaladnak, néha sétálnak, néha bandukolnak, néha szemlélődve álldogálnak. Ismerkednek Erdéllyel.

És ahol lehet, levelezőlapokat vásárolnak. Korabeli fekete-fehér tájképek és néhány színes különlegesség: nyolcvanöt látkép a száz évvel ezelőtti Erdély városairól, természeti tájairól. Eleinte még óvatosan, a napló lapjaiba négy ék alakú rést vágva helyezi el a levelezőlapokat, aztán már – szalad az idő, fogytán a naplóját letisztázó vándor türelme, a kéziratot mind gyakrabban tarkítják áthúzások, tollhibák, javítások – mindegyik képet örökre beragasztja a naplóba.

Nézetegem a réges-régi fotókat, olvasom a naplót. Ilyen volt Erdély száz évvel ezelőtt. Ilyennek látta egy gyalogjáró diák 1905 nyarán.

Rég volt. Még rég halott édesapám sem élt.