×

Pokol mélyén rózsakert,

avagy az ezredes úr golyóstolla

Balázs Attila

2011 // 11
„Megeszlek! – szólt a párduc
Annál rosszabb neked – válaszolt a kard”
(Rózsa-Flores E.)

Figyelmeztetés: Írói színezéket tartalmaz!

Olyan nagyon sokan, állítólag, nem voltak azon a tüntetésen, amelyen főképp ellenzéki képviselők tiltakoztak a bolíviai Santa Cruz városában, miközben a kormány kitüntette mindazokat a bátor, önfeláldozó kommandósokat, akik agyonlőtték Eduardóékat. A tüntetők nem hangoskodtak sokat, mindössze egy-két beszéd hangzott el, némi füttyszó hallatszott, kis taps, aztán az emberek szétszéledtek. Lévén szombat, inkább pihenni vágytak. A tiltakozást rövidre fogták azért is, mert a város fölé sötét fellegek tolultak, jókora vihart ígérve. Hogy abból aztán nem lett semmi, arról nem ők tehettek. De hogy pontosan mi történt Eduardóval és társaival, ezen írás megkezdésének pillanatában nem tudni biztosan. Az első kósza hírek úgy szóltak, hogy a Santa Cruz-i Las Américas Szállóban kettőezerkilenc április tizenhatodikának hajnalán az elit kommandó tűzpárbajba keveredett a vendégek kisebb csapatával, s hosszabb lövöldözés után sikerült ártalmatlanítani a veszélyes bandát. Rövidesen afelé bővült a dolog, hogy az áldozatok között legalább egy magyar van, név szerint bizonyos Rózsa-Flores Eduárd, aki egyáltalán nem ismeretlen Magyarhonban, lévén, hogy amikor csak tehette, hallatott magáról, hovatovább film is készült róla, amelyet a „királyi” tévé is műsorára tűzött, így szépszámú néző élvezhette. Még később Edu Flores neve mellé felzárkózott Magyarosi Árpádé, továbbá az ír Michael Martin Dwyeré. Ők tehát életüket vesztették. Élve sikerült megúsznia a horvát–bolíviai állampolgárságú Mario Tadicnak és a magyar állampolgársággal is rendelkező Tóásó Elődnek, akiket letartóztattak, majd vizsgálati fogságba helyeztek. Az esemény nyomán a bolíviai hattóságok azt állították, elvetemült terroristacsoportot számoltak fel, amely csoport többek között Evo Morales elnököt is meg akarta gyilkolni.

Bolívia történelmét szemlélve mi magyarok – őszinte sajnálatunkra – egész komoly rokonságot vélhetünk felfedezni a háborúkban hatalmas területeket veszített, tengeri kijáratuktól is megfosztott, tenger nélküli bolíviaiakkal. Persze, Edu Flores nem azért ment oda lelövetni magát, hogy előtte ne csak bérelt strandkabint, egész tengerdarabot szerezzen Bolíviának, az holtbiztos. (Vagy éppenséggel bekalkulálta volna azt is valamiféle többlépéses játszmába?) Ugyanakkor erős vágy munkálhat Evo Moralesékban, egyáltalában a bolívokban (ha van ilyen, hogy bolív), mert valaki a magyarok közül, aki a bolív tengernél, a Titicaca tónál járt, ott a már valahol tengeri ágyúként elsütött: „Tengerre, Bolívia!” jelszó alatt nem is egy hasonló felkiáltással találkozott. Így például, hogy: „Van tengerünk, csak ellopták! / Tengeri flottánk kifutásra kész! / Történelmi jogunk a tengeri kijárat! / Visszaszerezzük tengerpartunkat!”

Ezeket mind méretes táblákra írták fel, jól látható helyekre akasztották ki, hogy a magyar utazó ámulatára azokon ne botránkozzon meg egyik pillanatban se senki. Ugyanez az utazó, név szerint Siklósi Nándor, a Romániai Magyar Szó munkatársa írja azt is – jószerivel valahonnét előbányászott adatokra támaszkodva, ahogy azt mi is tesszük –, hogy Bolívia egymillió négyzetkilométernél is nagyobb, de alig hatan lakják négyzetkilométerenként (mifelénk száz körüli a népsűrűségi mutató). Emeletes ország. Legfelül, az Andok hatezer méter fölé nyúló hegyláncai között található a két Magyarországnyi Altiplano felföld, az örök (üvöltő?) szelek birodalma, maga is majdnem négyezer méter magasan (itt van a Titicaca is, ahol nagyokat lehet vitorlázni a magasban, mint egy kancsó színén, vetem közbe én; és lehet ott egész tengeri flottát állomásoztatni, gyakorlatoztatni). Középen van az állandó esők áztatta trópusi dzsungel. A völgyekben, legalul pedig a trópusi síkság. A világ tüdeje, az Amazonas-medence maga a vízgyűjtő. A hatalmas amerikai földrészen csak két tengerpart nélküli ország létezik. Egyiknek sosem volt tengere (Paraguay), a másiknak volt (Bolívia). A tizenkilencedik század elején megalakult latin-amerikai köztársaságok egymás közötti harcának következménye az emlegetett bolíviai tengeri kijárat elveszítése. Történt ugyanis, hogy Chile háborút indított egykori konföderációs társai, a peruiak meg a bolíviaiak ellen, és elragadta tőlük a salétromban és sóban gazdag sivatagos tengerpartot. Sokan guanóbányákat emlegetnek, de nem lényeges, ami pedig az elveszített kikötőt illeti, annak neve, fontos, nem fontos: Antafagosta. Az újabb időkben Perutól szerzett kijárat neve pedig Iló, pontosabban: Ilónál van e kijutás (csak hogy tudjuk ezt is).

Az új országcímerben már nincs tenger, mindössze hatalmas hegyek, tűzhányók, síkság, nap, kondorkeselyű, láma és pálma. (Megjegyzés: a keselyű valójában itt sem a fán fészkel füttyögve, mint a magyar műdalban a földlakó pacsirta.) Nincs benne az ezüst se, de az ón meg a földgáz sem. Nota bene! A spanyolokat az előbbi vonzotta, az északi, Coca-Cola Nagy Testvért pedig főként az utóbbiak érdeklik.

(Workin’ for Coca-Cola, workin’ for the Yankee dollar...)

Apropó, ezüst: Isten valahogy úgy akarhatta, hogy a szegény népség legszegényebbjei közül kerüljön ki az, aki a mitának nevezett, még az inka ősei által kitalált és alkalmazott robotrendszerben gürizve megtalálja a temérdek ezüstöt. Az ezerötszázas évek derekán történt Potosí bányáiban, hogy egy Diego Huallpa nevű indián vágyva vágyott, remélve remélt csillogásra lett figyelmes. Állítólag majd’ megütötte a guta, és teljes egészében később sosem is tért magához szegény, aki nincstelen maradt egész életére. Ágrólszakadt, csóró Diego gyerek, akinek a csákányát ezüstkeretbe foglalták Potosíban! Pont így kellett történnie, hogy egy eltiport, sziklához madzagolt indián vájárnak kelljen meglelnie a rengeteg spanyol ezüstöt?

FLORES: Le van ejtve az összes rasszista, meztelen seggű indios!

Jó, jó… Potosí egyik eredetmondája szerint ugyanakkor nem egészen így történt a dolog. Hanem úgy, hogy Diego Huallpa, amikor meglelte az ezüstöt, akkor még nem bányában dolgozott. Csak később fogták bányászatra társaival együtt. Lámákból élt Diego, s úgy esett egy szép napon, hogy az egyik kalandor lelkű példány, köpve mindenre, messze csatangolt, Huallpa pedig a nyomába eredt. Jó messzire ment, s már nem térhetett haza aznap, ezért Potosínál, vagyis a Dörgő-hegy lábánál valami kis forró italt, vélhetően kokateát készíteni tüzet gyújtott, utána elnyomta az álom. Még jó, hogy nem kaptak bele a lángok a poncsójába. Álmában a Nyomkereső Diego a szökött láma ürülékével álmodott. Akkora teveszart eladdig álmában sem látott. Valamiért, talán a spanyolok istene így akarta, vagy maga az inka Földanya, Pachamami próbálta megajándékozni egyik gyermekét, elég az hozzá, a tűz közben olyan erősen melegített, hogy valami fényes lé buggyant ki a föld alól. Színtiszta ezüstolvadék, ezüstláva, fortyogva csillámló trutymó. Baj volt, hogy a szegény, együgyű Ezüstlelő Diegónak gyorsan eljárt a szája, az esemény meg a spanyolok kapzsi, erre különösképp kihegyezett fülébe jutott. Legott kegyetlen munkára fogták a széles környék indiánjait a minél eredményesebb ezüstbányászat céljából. A sors iróniája, hogy ezt a már ugyancsak említett prekolumbián inka robotmunka, eredeti nevén a mita kaptafájára, mita-mintájára cselekedték, amelynek nemcsak Diego Huallpa lett rettenetesen szenvedő alanyává és tárgyává, hanem sok-sok benszülött vájár. Dandárjukat a szilikózisnak nevezett rettenetes tüdőkárosodás vitte el, sokuk különféle bányaszerencsétlenség vagy a babonás félelmeikben megjelenő iszonyú bányarém áldozatává vált. (Tulajdonképpen több bányarém is létezhetett.)

Szörnyű, hogy tizenkét órás váltásokban négy hónapig is a föld alatt kellett maradniuk, s amikor feljöttek a mélyből, szemüket kendővel kellett takarni, nehogy megvakuljanak. Oly mértékben tizedelődtek meg, hogy utóbb Afrikából kellett behajózni az egyébként kitartóbb, izmosabb utánpótlást. Ha úgy vesszük tehát, bajt hozott rengeteg indián emberre ez a bolond, világgá ment láma, amelynek majdnem végképp nyoma veszik a további történetben, miként Diego Huallpának is – Atahualpa vesztes népéből.

Vízbe vesző nyomok. Egyik a lámáé, másik Diegóé. (?)

Tény, hogy a bolíviai ezüstbányáknak köszönhetően Felső-Peru volt hosszú ideig a spanyol világbirodalom leggazdagabb és legnépesebb, visszhangos, csengő-bongó pénzverdével rendelkező gyarmata, ahová sok szerzetesrend vetette be magát, a krisztusi igét terjesztve. Jezsuiták, ferencesek és mások, akik közül többnek nem esett nehezére a felvilágosítással, igaz hitre való térítéssel együtt járó koldulás. Olyan erős volt ez az ezüst virágzás és a csuhás összefűződés, hogy Chuquisacában egyetemet alapítottak, ahol – képzeljék csak el, tudjuk is már tán, ha nem is egészen ennyire – külön ajmara tanszék működött! Tupac Amaru levert lázadása után – talán azért, mert a lelkiismeret-furdalásos Pachamami is megelégelte – az ezüstbányák egyszerűen kimerültek. Miként a fáradt tehén (vagy éppen alpaka), nem tejeltek tovább. Megtört az ezüst-lendület. A tizenkilencedik század történelmét aztán a gazdasági hanyatlás és az ugyancsak ismerős, már többször is szóba hozott politikai anarchia jellemezte.

Közben az ezüst helyébe az ón lépett. És egyebek.

Említésre méltó ebből az időből – másoké mellett persze – Andrés de Santa Cruz marsall személye és műve. Szentkereszt Andrásé, kinek vezetésével Bolívia lerohanta Perut. Eredménye az lett, hogy Bolívia és Peru konföderációra lépett, melynek Santa Cruz lett a fővédnöke. Aztán valamiért Chile hadat üzent a Konföderációnak, de a Konföderáció seregei csúful megverték az első chilei expedíciós sereget, egy kalap alatt majdnem megfutamították a verekedésbe belekeveredő argentint is. Az előző csata Arequipa város közelében volt, Paucarpata mezején. Az itt megkötött békeszerződés szerint a chileiek kivonulnak Peruból és Bolíviából, visszaadják a Konföderáció elfogott, vak dühükben itt-ott erősen megrongált, megfurkált hajóit, normalizálják az egymás közötti kapcsolatokat úgy, hogy Peru Chilével szembeni tartozását nem maga Peru, hanem az egész Konföderáció fizeti ki. (Vagy maga az Úristen? Netalán a Vastagbukszás Ördög? Emlegetett Földanyjuk?) A szerződés, mondani se kell, óriási felháborodást váltott ki Bolíviában, amely mint a cunami, elsöpörte a kormányt. Ez a kormányeltörés vagy -törlés, nosza, felbátorította a chileieket, legott megszervezték második expedíciós seregüket, és hatalmas csapást mértek a Konföderáció megzavarodott erőire Yungay vértől áztatott mezején, ahol egy előzőleg a lovát nincstelenségében eladni kényszerült önkéntes bolíviai költő is halálát lelte. Az ő neve azonban nem vésődött be annyira az emlékezetbe, miként nálunk bevésődött Petőfi Sándoré. Petőfié, kinek derék János vitéze spanyolul a Juan el Paladín névre hallgat. (Iluska nevét ugyanakkor nem tudjuk. Pillanat! Minden jel szerint: Elena – Tóth Éva fordításában.) Ebben a történelmi jelentőségű ütközetben, mármint a yungayiban, az volt a legtragikusabb az azóta már ott is védetté vált növény- és állatvilág jogainak lábbal való tiprásán túl (például különleges, mára majdnem kihalt ezüst bolív mezei pockok ezrei hagyták el félelmükben hanyatt-homlok a területet átmenetileg meddővé vált nőstényeikkel, és rémült fekete öves armadillók seregei futottak világnak zörgő páncélzatukkal, csak a galacsingörgetők örülhettek később), hogy az eszközben nem válogató ellenség azzal a fegyverzettel felerősítve verte szét a konföderációs sereget – tegyük hozzá, máig örökre –, mely fegyverzetet Santa Cruz adott át nekik. Ezt követően Andrés de Santa Cruz útilaput kötött a talpára, kereket oldott, az amúgy is laza Konföderáció pedig végképp szétesett. Ám ezzel közel sem lett vége a fegyveres mizériának, mert történelmi távlatokból nézve rövidest az következett, hogy Peru elnöke, Gamarra tábornok kivont karddal rárontott Bolíviára. Amiből azonban, láss csodát, vesztesen került ki, mert úgy tűnik, abban a pillanatban az egyik legnagyobb „lúzert” sem volt képes megverni. Hogy hol köszörültette a kardját? Ki tudja. Maga is életét veszítette (legott fűbe harapott ugyanott). Aztán a magyar szabadságharc kirobbanása előtt jó pár évvel a két fél békeszerződést kötött, véget vetve a háborúzásnak.

Szabadságharc? Lássuk csak, milyen módon keveredik ide ismét ez a fogalom, valódi tizenkilencedik századi huszárokkal meg gerillákkal együtt! És hogyan kerül összefüggésbe – ha első pillantásra a felszínen is, mint az ott szétterülő, lágyan hullámzó titicacai tavirózsa –, lép delikát érintkezésbe hősünk, Eduardo Flores halálával e motívum.

Nos, április tizenötödike és tizenhatodika Bolíviában a La Tablada-i ütközet ünnepe, spanyolul Efemérides de Tarija, amikor is az ország lovas pásztorai, mindenféle gaucho, vaquero és hasonló kauboj sokfelé megrendezett színes és izgalmas, veszélyektől cseppet se mentes, fogtörő-nyaktörő rodeókon, ügyességi versenyeken vesz részt. Lovakkal, bikákkal, tehenekkel (bevadult alpakákkal, repülő patkókkal és lasszókkal, kardokkal és lándzsákkal?), aztán vannak, persze, akik győznek, vannak, akik nem, de állítólag mindenki felettébb boldog, mert, ugyebár, lényeg a coubertini mondás. Már most erről a La Tablada-i ütközetről dióhéjban tudni kell, vagy legalábbis lehet, hogy azt az említett század elején vívták Tarija városánál a spanyol hódítók, Diego de Almagro munkájának lelkes vagy épp lelketlen folytatói ellen. Tarija a mai Bolívia egyik közigazgatási területének központja, lenn van Santa Cruztól délebbre, a La Tablada pedig egy tágas mező mellette, legalábbis az volt az ütközet idején, rézsű, ahol a szabadságharcosok (más szemszögből ugyancsak piszok lázadók) csúnyán megverték a királypártiakat. A véres drámának itt is több szereplője volt, de miként egészében Simón Bolívarra esett a sors választása, hogy az ő neve váljon legismertebbé, kisebb részében itt ugyanez bizonyos Moto Méndez parancsnoknak jutott ki, aki zömmel közepesen szituált keverék családokból származó mesztic embereivel, a Montonerosokkal, montonérókkal (később az argentin gerillák egyik csapata vette fel ezt a nevet!), illetve a segítségére érkezett szövetségeseivel lehengerelte a spanyolokat. Földbe döngölte azzal a maradék egy kezével, mert a másikat valamerre elveszítette régebben.

Moto Méndez, akinek kivont kardú, kidolgozásában erősen elnagyolt falloszú lovát ugrató szobra ingyen megcsodálható ma Tarijában, s aki a sorsdöntő ütközet előtt nem bizony lámával, vinnyogó vikunyával, hanem vicsorító jaguárral álmodott, Manuel Belgrano argentin tábornok tisztjei közé tartozott. Utóbbi volt az, akit később Argentína atyjaként tiszteltek (még később hadihajó lett belőle, kettő is, egyiket a britek elsüllyesztettek az 1982-es falklandi háborúban a Vaslédi visszavonhatatlan kívánságát teljesítve), Belgrano egyik – így olvasható ez idevágó angol szövegben: – gerillavezérét, a csapatnyi tucumáni hussarral is rendelkező Gregorio Aráoz de la Madridot a Potosíban és Oruróban székelő spanyol hadak ellen küldte. Útban a kitűzött cél felé Aráoz úgy döntött – lehetett benne némi betyárvér is –, lefordul a régi inka útról, benéz Tarijába friss lovakat szerezni. Tudta, hogy Moto Méndezék is ott vannak, próbálják körbezárni és megszorongatni az ellent, mintegy spanyolgallérba szorítani, így hát nem aggasztotta különösképp, hogy számbelileg mindössze feleannyi katonája van, mint a várost tartó spanyoloknak. Volt itt virtus bőven, mindenesetre úgy esett – ahogy puffant? –, hogy mielőtt berontottak Tarijába, találkoztak Méndezékkel, akik pihent, álmukat jól töltött, sokáig megtartóztatott ménekkel látták el őket, így az akció akkora sikerrel járt, amekkorát nem is reméltek. Innen származik az, hogy: „Hergel-nyargal harcra buzdít / Fél kart lendít nagyot ordít / Rendet vág és csatát rendez / Ilyen ez a Motomendez.”

Kiszorították a spanyolokat a La Tabladára, ahol másnap, 1817. április tizenötödikén megtörtént, aminek meg kellett történnie. A győztesek annyi ellenséget ejtettek foglyul, többet is, mint amennyi kellett ahhoz, hogy kikényszerítsék a vereség elismerését. Az erről szóló dokumentumot Tarija mai Bolívar parkjában írták alá azon a napon, amely annak a hangos ünneplésnek a kezdetét jelenti, melynek zsivajában – úgy gondolhatták titkos vagy nem is annyira titkos elmék: ez is belefér az ünnepi görögtűzbe – Evo Morales kommandósai a túlvilágra küldték Eduardo Florest és társait. Bizonyos értelemben harcosait? Ez itt a fogós kérdés, melyet egyelőre lehetetlen, legalábbis nehéz megválaszolni.

FLORES: Mi a háború? Teszem fel, semmi különös. Valami, amiben mindig a többiek halnak meg. Mindig a legszebb és legkedvesebb bajtársak. És ez minden.

FIÚKA: Jól hallom? Mit mondasz? Háborút mondasz?

FLORES: Árpi, te vagy az? Hol vagy, Fiúka?

FIÚKA (távolodó hangon): Messze túl a székely Üveghegyeken. A Gran Chacón, pampákon és mindenen. Egyik kezemben nyíl, a másikban korsó. Meztelen, fekete fanszőrű tündér fésüli erős szálú hajam. Úgy látom, amott mindjárt lenyugszik a nap.

FLORES: Hol vagy?

FIÚKA: Nem látod, te fasz? Istenem…

A Gran Chacóról tudni kell, ha már eljutottunk idáig, hogy annak nevéhez Bolívia egyik legszörnyűbb, ha nem a legszörnyűbb háborúja fűződik. A Gran Chaco kecsua nyelven ennyit jelent: vadászterület. Annyi ember veszett oda akkor három véres év alatt a két világháború között ezen a vadászterületen, amelynek töredéke sem állt ki egyáltalában a La Tabladára verekedni. Jó, persze, az idő nincs arányban. Modern korunk Anonymus krónikása így viccelődik a hálón: amennyiben ma Magyarországon kapásból megkérdeznénk valakiket az utcán, hogy mi is az a Gran Chaco, rögtön hárítanának, hogy ne velem szórakozz! Meg olyanokat hallanánk, hogy az tán valami együttes vagy focicsapat? Mit tudom én, talán bokszol valamerre, vagy gyógyíttatja magát? Nos, a Gran Chaco, ha netán mégis emlékeznénk valamire a suliból – azokból az időkből, amikor még tanították az ilyet –, Bolívia és Paraguay határán fekszik, nagysága körülbelül a nyolcszorosa hazánknak. Két elkülöníthető részből áll: a Felső- és az Alsó-Chacóból (Nagy- és Kis-Csákóból, mondhatni élcesen, idegesítőn? Sejtve, le van ejtve). Az iménti igencsak száraz és kopár, míg a másik kevésbé zord, bár utóbbi is emberpróbáló. A Gran Chacón nyáron plusz ötven tud lenni a hőmérséklet, télen pedig alig a nulla felett. Lakosság elszórtan, főképp a Paraguay folyó mentén található. A terület pontos hovatartozása régi idők óta tisztázatlan volt, és nem is érdekelte különösebben a felek közül egyiket sem a pokolnak ez a tág, kietlen mellékhelyisége, amíg fel nem értékelődött az olaj, fel nem emelkedett a kőolaj és származékainak ára. Nemcsak arról volt szó, hogy olajat is sejtettek a Chaco földjében, hanem rájöttek, főleg a bolíviaiak, hogy mekkora fontossággal bírhat kereskedelmükre, pontosan az olajszállításra nézve a mocsarakkal szegélyezett, ám főfolyásában hajózható, szőkéskék Paraguay. (Papagájok vize – indiánul.) Ennek tudatában és az amerikai Standard Oil támogatásával gyakorlatilag megszállta a Chacót a bolív katonaság, s aztán huzamosabb ideig úgy nézett ki, ennyi, de nem maradt ennyiben. Utóbb csak összetűzött a két fél, háború robbant ki, amely majdnem százezer emberéletet követelt. Főleg indiánét, így sokak számára mégse hatott annyira tragikus kimenetelűnek az óriás viadal.

Azt mondja szakértőnk, hogy ez az összecsapás-sorozat itt a semmi szélén, Isten háta mögött harminckettőtől felvonultatta a korabeli modern hadviselés minden elemét. Egy olyan területen kapcsolódott be a harcba légierő és páncélegység, ahol se utak, se repülőterek, sok helyütt még ivóvíz sem létezett. Korty sem, ezért nem is a fegyverektől pusztult el a legtöbb harcos, hanem az embertelen körülményektől meg a betegségektől. Állítólag a bolíviaiak vesztét jórészt az okozta, hogy zömmel magasabb fekvésű vidékekről származó katonái nem tudták elviselni a Chaco szörnyű katlanklímáját. Már ettől megroggyantak, kiszáradt a torkuk, és felforrt az agyuk, mindazonáltal úgy nézett ki, a jobban felszerelt Bolívia győz, a délibáb azonban szertefoszlott. Harmincnyolcban Buenos Airesben alá kellett írni a ma is élő békeszerződést, amely szerint Bolíviának le kellett mondania a Gran Chaco mintegy hetven százalékáról. (Pontosan akkor történt ez, abban az évben, amikor Maestro Jorge Luis Borges úgy beverte a fejét egy frissen festett ablakszárnyba az argentin fővárosban, hogy hallucináló beteggé lett, majd magához térvén később visszament egy kicsit a politikához; újságcikkeket írt, amelyek népszerűbbek voltak, mint felettébb becses, világjáró szépirodalma.) Egészében nézve Bolíviát – beleszámítva sok, összesítésben csaknem Magyarország nagyságú gumifaültetvényt is, amelyet meg Brazília vett el tőle –, megérthetjük az ottani Trianon-szindrómát. Ezzel együtt a további széteséstől való erős viszolygást, akár paranoid félelmet egész tömegek részéről. Már csak azért is, mert a gumifáról tudni való, amíg szépen virágzik, tulajdonosa is jólétben él – arrafelé ez a hit járja.

Kis Bolívia nem ország, nagy Bolívia meg, ha nem is mennyország, de közelebb áll hozzá. Hát nem? Hát de.

Nota bene! Indián a tankban, nem Winnetou. Nem apacs, indios. Átlagban tankba való méret. Mélyen tisztelt szakértőnk szerint – aki jól beleáshatta magát a témába idevágó szövegeket keresve, olvasva, összeszerkesztve, fordítva stb. – a boncolgatott Gran Chacó-i háborúban a szemben álló felek ugyan még nem használtak valódi értelemben vett tankokat, csak amolyan tanketteket. Ezek még nem igazi tankok, és akkor még nem tudták hatékony mód összekapcsolni e gépeket meg a gyalogságot, mégis már itt derengeni kezdett a kettő fontossága elengedhetetlen összhatásban. A második világháborúban aztán pontosan kidolgozódott ennek hogyanja, mikéntje. Még előtte a spanyol polgárháborúban történt ugyanez, ahol bővültek a légierő használatának tapasztalatai is. Állítólag a spanyol köztársaságiak vettek egy olyan immár kissé vacak, félig kilőtt Vickers tankot – jó, harckocsit –, amelyet a paraguayiak ejtettek zsákmányul, martak el ellenfelüktől, s hatékonyan használták. Lényeg, ami lényeg mégis, nem ezek a tankszerűségek, meg még nem a légierő – meg nem is az, hogy a bolíviai katonák összeomlottak volna teljesen a forróságtól –, hanem az döntötte el a háborút, hogy a bolíviaiak merev, poroszos hadvezetésével szemben a paraguayiak – orosz segítőik révén – valami olyan, sokkalta rugalmasabb taktikát alkalmaztak, mely taktika eredete talán a napóleoni háborúkba nyúlik vissza. Gunyoros nyelvek megfogalmazásában harapós partizán nyúlcipőnek nevezhető, s Mihail Illarionovics Kutuzov marsall (korai) partizán stílusához fűződik. Mindenesetre nem kell nagy bölcsesség annak megállapításához, legalábbis laikus szemmel nem, hogy a helyzet néha az egyik, néha a másik hozzáállásnak kedvez. Többnyire immár az utóbbinak, de van olyan, amikor szinte lehetetlenség alkalmazni az ellene szóló körülmények folytán. Körülményeknek köszönhetően? Cinikus lenne a vesztes félre nézve ezt a kifejezést használni. Akárhogy is, szomorú tény, hogy gazdaságilag a háború csaknem megadta a kegyelemdöfést Bolíviának. Még nagyobb nyomor lett úrrá, különösképp az ebből a szempontból is gyakorta emlegetett bennszülött lakosság rétegeiben. Egyedül az úgynevezett ónbárók profitáltak, mert az ezüst után az ő idejük jött el.

Ónos idők következtek. (Ki sem hagyható az „ólmos analógia”.)

Két évvel a Buenos Aires-i békeszerződés aláírása előtt a civil hatalom teljes elzüllése lehetővé tette, hogy katonák üljenek a trónra. Ők jelentős államosításokat hajtottak végre, kisajátították a Standard Oilt, állami ellenőrzés alá vonták a bankokat és a kőolajtermelést. Egy évre rá újabb katonai kormány alakult, amely megpróbálta megnyirbálni az ónbárók hatalmát, állami ellenőrzés alá vonta a bányák bankszámláit, hovatovább új alkotmányt írt, melyben az ország ásványkincseinek kitermelését állami monopóliummá nyilvánította. Kisvártatva aztán pálfordult a dolog. Vagy olyan kanyart vett hirtelen, mint a szellemvasút itt Pesten a Vidám Parkban, szorozva kettővel, mert az történt, hogy kártalanították a Standard Oilt, továbbá az ónbárók visszakapták korábbi kedvezményeiket. Grasszálhattak újra. Negyvenhárom áprilisában Bolívia hadat üzent Németországnak. Rossz nyelvek szerint a németek első pillanatban nem is tudták, ki, honnan és miért teszi ezt, sokáig kellett keresgélniük, mire megtalálták a térképen az új ellenfelet. Persze, ez aligha igaz. Ha csak azt nézzük, Bolívia Németországnál is majd háromszor nagyobb, a németeknek meg úgy összesítve sosem volt rossz a látásuk.

Persze, hogy is lett volna másképp – meséljük egy kis szusszantás előtt még tovább –, hogy is lett volna, mint úgy, hogy amint a hadüzenet megtörtént, nem sok időre rá újabb fordulat következett, nevezhetjük puccsnak is, és zsidóellenes, fasisztabarát elemek ragadták magukhoz a hatalmat az országban. Nemzetközi nyomásra azonban a nyílt átállás nem történt meg, annál az egyszerű oknál fogva, hogy Bolívia jelentette a szövetségesek számára a hadműveletekben meg egyáltalában a mindennapokban az ón legkiapadhatatlanabb forrását. A háború végeztével azonban – így olvasható egyes baloldali történészek tollából – Bolívia alföldi vidékére sok német és osztrák náci érkezett, továbbá horvát usztasák, a román Vasgárda tagjai és szép számban fasiszta bűnöző Magyarországról, Ukrajnából, Lettországból stb. Nem érkezett üres kézzel Dél-Amerikába egyikük sem. Jorge Camaras 1995-ben Buenos Airesben kiadott könyvében leírja, hogyan kötöttek ki német tengeralattjárók egy sötét éjszaka a Río de la Plata torkolatában. Fegyveres őrök kísérete mellett nemesfémből készült tárgyakkal, arannyal, drágakövekkel megpakolt ládákat raktak át róluk kis bárkákra, amelyek azután a Río Paraguayon egészes Puerto Suarezig, Santa Cruz folyami kikötőjéig vitték a rakományt. Így került vissza az ezüst egy kis része oda, ahonnan annak egy része származhatott is. A Paraguay partján élő mindenféle papagáj pedig másnap – szokás szerint – akkora, egymást túllicitáló rikácsolásba kezdett, hogy ha láttak is valamit a holdfénynél éjszaka, azt a szavukból nem érthette ki senki.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben