Garaczi László: Arc és hátraarc (egy lemur vallomásai)

Magvető, 2010

Érdekes ennyi év után belégondolni, miért lettek oly népszerűek Garaczi László lemúr-könyvei (Mintha élnél, 1995; Pompásan buszozunk!, 1998). Könnyű volna ráfogni a bolondos, hedonista és még mindenféle jót ígérő kilencvenes évekre, de minek? A szerző nem a kilencvenes évekről írt – sikerük (sikerültségük) a friss nyelvi leleményekben, a furcsának ható, de vonzó narratívában rejlett talán. S meglehet, abban az óhatatlanul felmerülő kérdésben, hogy tehát Garaczi önéletrajzot ír? Persze, hogy nem – mondtuk akkor. És most kiderült: persze, hogy igen.

Annyi bizonyos, a lemúr-sorozattal, pontosabban annak első két darabjával Garaczi valamiként nagyon „elkapta a fonalat” már addig is figyelemre méltó írói pályáján. Sorozatot említünk, hiszen (bár a kötetek alcímei nem egységesek: Egy lemúr vallomásai, 1.; Egy lemúr vallomásai 2.; [egy lemur vallomásai]) nyilvánvalóan szerzője is annak szánta. Most már, a harmadik könyv után rálátásunk is lehet a sorozatra mint sorozatra. Az első lemúr-vallomás afféle potpourri-nyitány volt, megpendítette mindenekelőtt a jellegzetes elbeszélői hangokat, nyelvi fordulatokat, amikre már utaltunk. (Hogy egyebet ne is említsünk, a Mintha élnél utolsó sorai között már ott volt a mondat: „Arc és hátraarc.”) Friss hang volt ez, mely bár nem szakított teljesen a korábbi Garaczi-próza olykori modorosságával, azért a kitűnő kötet okkal keltett várakozást a folytatás iránt, mely szerencsésen hamar meg is érkezett. A Pompásan buszozunk! üdítően nagyszerű könyv, egyrészt mivel beérlelte az első darab újításait, másrészt mert egészen egyszerűen, nincs jobb szavunk rá, végig lehet röhögni. (Persze úgy, mint a Tanár úr kérem-et: a röhögés ki-kihagy. S egy személyes megjegyzés: nagyon hiányzó kitűnő színészünk, Kaszás Attila felolvasásában a Rádió rögzítette a művet – a recenzens mindmáig az ő hangján hallja a sorait; mindenkinek ajánlani tudjuk, hallgassa meg egyszer.) A szerző e második darabban kimondottan felszabadult, lubickol emlékeiben, témáiban, főleg pedig saját prózájában. Épül persze az is, aminek épülnie kell: szó szerinti idézetek, utalások a harmadik kötetre.

(Melyre mielőtt rátérnénk, érdemes azon elgondolkodni, miként is épült a trilógia. Garaczi előre tervezett bő másfél évtizedre? Vissza-visszatérve önmagától csemegézett? Majd megkérdezik tőle, de ha nem, az sem baj.)

Most pedig itt a harmadik darab, az Arc és hátraarc. A nyitány és a kisgyermekkor, majd a korai kamaszkor emléktöredékei után a katonaidőéi. Jelentsük ki mindjárt: a könyv komoly csalódás. Garaczi érezhetően kisebb kedvvel idézte fel a korból származó emlékeit, így azután humornak, szellemességnek nyoma sincsen. Ez persze egyáltalán nem róható fel a könyvnek – nem ez róható fel. Első olvasásra nincs itt semmi hiba, mintha működnék a gépezet, bár kissé száradófélben, azért virágoznak a szóvirágok, bőségesek az első két kötetre való utalgatások. (Még a legszorosabban vett írástechnikai szinten is, például ahogy a század alakjai pontosan úgy skiccelődnek föl, mint az előző kötet osztálytagjai.) És mégsem működik a gépezet: sápadt, unalmas prózát kapunk. Meglehet, a szerző éppen így kívánta érzékeltetni olvasója számára, hogy amaz időszak nem élete legfényesebb korszaka – ám a katonaévek irodalmában sokkal jelesebb művek születtek már.

Az Arc és hátraarc unalmas és – nem örömmel írjuk le – stílustalan könyv, pontosabban annyi a stílusa, amennyi az önismétlésben rejlik. Az író talán (bár kár találgatni) maga is érezhette a szöveg alapvető fáradtságát, mert a kelleténél sokkal többször, a legváratlanabb s általában teljesen indokolatlan pillanatokban részelteti nyelvfilozófiai trópusokban, kis elmélkedésekben olvasóját. „Nyelvészeti vita arról, hogy mi a szó. A szó a nyelv legkisebb önálló értelmes része. Mire Szabó, hogy igen, de a toldalékok is kicsik és értelmesek, mégse szavak. Másrészt vannak szavak, amiknek nincs önálló jelentésük, például: hogy, pedig, csak.” „Külön ismeri a fákat, látványként, és külön a nevüket, szóként.” „Szabó egyszer a répaföldön azt mondta, a szavak és a dolgok csak súrolják egymást, mert a szavak sorban vannak, a dolgok halomban.” Jól idézhető, de sekélyes mondatok, melyeknek legnagyobb hibájuk, hogy nincs keresnivalójuk a könyvben. S akkor az egész művön keresztülvonuló, igen erőltetett szógyűjtő-témáról még nem is szóltunk. Garaczi egyebek mellett azért is kitűnő író, mert könyvét kritizáló megjegyzésekhez is szolgáltat hasznos mondatot: „A dosszié tele volt papírcetlivel, a jelentések láthatatlan damilon lógtak a szavakról.”

Nem tudunk szabadulni attól a gondolattól, hogy az írói kedvetlenség mellett az sem használt az új kötetnek, hogy a szerző nagyon sokáig várt vele. Nincsenek ismereteink Garaczi „műhelyéről”, nem tudjuk, hány éve foglalkozott a szöveggel, de úgy tűnik, kiesett a „lemúr-ritmusból”. A megjelenési évszámokat tekintve ezen semmi csodálnivaló nincsen.

Ám a kor kérdése inkább más szempontból elgondolkodtató. Garaczi, az író, mintha megriadt volna a felnőtté válás idejének felidézésétől. Suta és – talán furcsán hangzik – zárkózott lett. A honvéd, Csont kötete nélkülöz minden spontaneitást. Nem volna elegáns idézni a kötet Marcus Aurelius-citátumát (annyi bizonyos, hogy nem véletlenül került belé), annál szívesebben tesszük ezt a Pompásan buszozunk! leitmotivjával: „jaj, istenem, minek is nőttem meg?” És valóban: a szerző mintha esetlenül állna szemben immár felnőtt énjével – megírnia mindenesetre csupán saját – magas – színvonala alatt sikerült. „Felnőni ráfizetés, lemondani arról, ami elegáns, nagyvonalú, szellemes, szabad, játékos és eleven” – írta 1998-ban –, érdemes talán ezzel befejezni, és azzal, hogy az Arc és hátraarc utolsó sora után ott olvasható: VÉGE. Kiadói gyakorlat? Szerzői akarat? (Ekként trilógia?) Talán hasznosabb lenne az utóbbi – és köszönet a lemúroknak is.