×

Balettcipők

Makkai Flóra Ágnes

2011 // 11
1.

Nyolcvannyolc júniusában, egy kis kolozsvári reggelen otthon tébláboltam. Tengernyi hajamat bogoztam, a fésű beleakadt, húzta, tépte a tincseket. Elengedtem a fésűt, koppant a fürdőszoba kövén. Csak megnéztem magam a tükörben. Olyan vagyok, mint egy lidérc. Közelebb hajolok, szemem alatt megpattant hajszálereket, ráncokat kutatok. Fájdalomcsillapítót nyelek, egymás után kettőt. Megakad. Nemrég múltam húsz, és reggelente pirulázom, ez van. Régebben tapsoltak nekem, virágokat küldtek, aztán fél éve kirúgtak az operától. Szerencsétlenül ugrottam egy próbán, és a térdműtét után két óránál többet már a tánckarban sem bírtam. Berger lesütött szemmel hajtogatta, hogy sajnos nincs abban a helyzetben, hogy megtartson. Tengek a világban. Élek a szüleim nyakán, és ezen a napon is vaktában kelek. A romos bérház emeleti lakásában húzom az időt. Az útlevelemre várok. Pesten meg tudnak gyógyítani, Lászlónak ismerősei vannak ott, már írt is egyiküknek, tegnapelőtt bizonygatta, hogy várnak rám. És minden oké lesz. László Váradon van. A családjával. A nagy kiállítására készül. Felhajtás lesz, hó végén tölti a negyvenötöt, állófogadás, újságírók, filmesek, külföldiek. Én nem leszek ott. Pedig minden festményét ismerem, kizárólag ezekről beszél, regényt írhatnék arról, hogy mennyit kínlódik egy-egy fényerőváltozás miatt. Ideges, féltékeny. Szeretnék, nagyon szeretnék okosabb lenni, felnőtt, bölcs és művelt, olyan, aki hozzá való. Nem megy. Buta vagyok, semmirekellő. Az életem darabokra hullott, a pályámnak lőttek, és egy nős férfi ágyában hentergek. Apám úgy sandít rám, naponta, a köménymagleves fölött, hogy elfacsarodik a belsőm. És mégsem teszek semmit. Most is csak ülök a kávémmal, kevergetem. Előttem, az asztalon egy cserép begónia, masszírozom a térdemet, és várom, hogy megjöjjön a hülye útlevél.

De aznap a hodályszerű konyha, gyatra kampós fürdőszobaajtó, a nagyszoba karcsú díványa, könyvespolcai valamiféle kósza derűt ígérnek. Mintha bólintanának felém. Kora nyár van. Ha elmúlik az átkozott lábfájás, napozni megyek a stadionba. Apa a nagyszobába vonult vissza, tévézik, repesve várja a hús nélküli gulyást. Ma nagymami főz, és az öregasszony kuncogó nevetése, leveskéje nyugalmat jelent. Júliusban csak kijutok Pestre. Valutát nem igényelhetek, munkahelyem nincs, de László szerez pár forintot. Ami kettőnk között van, túl sok, túl tömény és fárasztó. Ki akarok lépni belőle. Soha tisztábban nem éreztem, mint ezen a reggelen.

Akkor ront be az én nagyanyám. Mindig fehér arca kipirult. Alig tud járni, állandóan nyögdécsel, de most fürgeségről tesz tanúbizonyságot. Toncsi néninél járt, és icipici lényéről lerí, hogy hírt hozott. Nem is akármilyet. Olyat, ami szétbarmolja nyomorúságos, útlevélváró, elcsapottbalerina-létemet.

– Lillácskám, kincsem, idén nem utazol Pestre!

Világos tekintettel néz, aztán kimondja a szentenciát:

– Senki nem utazik az idén Pestre! Bezárták a konzulátust!

És fél oldalra támaszkodik, várja a hatást, akár egy színész a nagyjelenet után. Nem. Nem fogod a dédelgetett, agyonabajgatott Balt-Orient Expressz reményfonalamat elvenni. Ez az enyém. Tisztességgel kiállok érte, és kapaszkodom bele.

– Félreértetted…

– Nem vagyok szenilis, soha nem értek félre semmit. Toncsika mondta, hogy a rádió… mármint a Kossuth…

Hazudsz. Toncsi néni is. Mindenki.

– A Kossuthot nem lehet fogni délelőtt… még éjjel is perceg, zúg!

– Nagyokos vagy, te gyerek!

Csak hajtogatom a magamét:

– Nem baj, László úgyis elintézi!

– László, László… – hadonászik az orrom előtt –, a nagy művészember az összeköttetéseivel! Azért ő sem isten. Sőt, ha meggondolom, egy nagy nulla… csak festegessen szépen tovább ez a balfék!

– Hát festőművész, ezért él, ez a hivatása… – Azt érzem, hogy mindez nem velem történik.

– Bezárták a magyar konzulátust, áll a balhé az Attila úton, te meg egy ilyen jöttmentért veszekszel velem? Nem is mondok semmit többet… – Maga elé néz, orrát húzza, fintorítja, makacsul.

– Na, akkor most mi van, nagymami?

– Engem senki nem ért meg ebben a házban, elmegyek innen, pakolok, átköltözöm Icikéhez!

– Mehetsz, jól van… de csak holnap, érted? Holnap! És most ki vele, mi a fészkes nyavalyáért zárták be a konzulátust?

Leül. Vár egy kicsit. Homlokát ráncolja. A pillanatnyi csendben hallom egész belsőm dübörgését.

– Azért zárták be, mert Budapesten…

Nagymamit erős fából faragták. Elszánja magát. Halkan szól. Voltaképpen alig értem.

– A budapesti értelmiség néma tüntetése miatt. Hát ezért nem utazol. Meg más sem. Senki. Kislányom…

A budapesti értelmiség tüntetése. Ez a mondat elhangzott, a mi konyhánkban. Nincs oly hatalom, amely ki nem mondottá tehetné. Kisgyereknek érzem magam, végighúzom ujjaimat a ronda edényes szekrényen, kicsit tapad a kezem ehhez, és kinézek a világítóudvarra nyíló konyhaablakon. Gerléink turbékolása hallatszik. Minden olyan, mint tegnap. A gerlepár, az ablak. Mégis lenézően gondolok a tegnapra. De ez így nem is igaz, mert tudom már, hogy utána következett a ma. Közben nagyanyám megmarkolta a foszlott támlájú pamlag karfáját:

– Minek is mennél Pestre, gyermek? Hogy soha vissza ne gyere?

Átöleltem, odabújtam hozzá:

– Hiszen csak a lábam miatt, kisöreg… hátha van rá gyógymód. Nekem itt vagytok ti meg a balett! Te tudod! Nem adom fel.

– Dehogynem. Mind feladjátok. A Farkas utcai Lujza, meg… Nagy Juci barátnőd is! Mind – jelenti ki, és világoszöld szeme keskenyre húzódik. Nagyon távolra néz most. Az istenit. Nagymami. Neki mindent szabad. Kimondja, ő aztán mindig kimondja, amit akar, és senki nem veszekszik vele. Ahogy túl van ezen, komótosan helyezkedik, és mintha semmi nem történt volna, kérdezi:

– Kéne egy jó erős presszókávé! Nincs, Lillácska?

– Nincs! – szólok aránytalanul hangosan. – Évek óta nem lehet kapni kávét, nem vetted észre? És az epédnek sem tesz jót.

Köhécsel, rendezgeti a fotel huzatját, majd kihúzza magát:

– Csak azért mondom, Lilla, mert eddig mindig volt! Hozhatna a művész úr fél kiló Wiener cafét. Meg virslit. Elvégre, mindenhol vannak ismerősei. Egy ilyen nagy hírű művész…

Aztán felnéz rám, akár egy kiskölyök:

– Felhívhatnád!

– Nem hívom fel, összevesztünk! Elutazott. Különben is vége, kész!

– Aha… hányadszor a héten?

Miért érzem, hogy meg kell magyaráznom ennek a csepp vénasszonynak elhibázott döntésemet, éjszakai kimaradásaimat egy nős emberrel?

– Csak ameddig elintézi a pesti utazást meg a valutát, csak addig, érted? Nem is szeretem. Soha sem szerettem. Ideges, ordít és féltékeny… utálom. Érted, kisöreg?

– Ha még egyszer lekisöregezel, pofon váglak… téged senki nem tanított tiszteletre, kölyök?

Anya szatyrokkal egyensúlyozva, kipirultan lépett be. Mindig sima szőke haja repkedett arca körül. Olyan volt, mint egy fiatal lány. Azt kiáltotta természetellenesen magas hangon, hogy két kiló csirkeaprólékot hozott. Nagymama fürgén ugrott elé, gesztikulált, ahogy előadta a történteket. Kiabált, hogy mi lesz ebből, mert lezárják majd a határokat, egész biztosan le, és ki tudja, bármi megtörténhet. Bármi. Apa kirohant a nagyszobából. Teniszmeccset közvetítettek, és ő nagyon halkan azt mondta, hogy végre legyen már csend. Majd a kétszárnyas ajtót becsukta maga után, és a hangerőt maximumra csavarta. Twenty love, fourty love! Out! – hallatszott ki. Nagymami elcsöndesedve nézett maga elé, és könnyedén bólintott egyet. Out.

2.

Ezen a nyáron a megyéből senki nem utazott Pestre. A különösen meleg, fullasztó időszak megviselt mindannyiunkat. Sokat járok úszni, napozom, valamiféle csendes várakozásban élek. Nagymamit sétáltatom, ő pedig éles zöld szemével figyel. László még június végén bérelt egy garzont a Monostori negyedben, kis, négyszögű dobozt, kettőnknek. Itt tapadunk egymáshoz egyre gyakrabban. Már október van. És még mindig semmi. Balt-Orient Expressz. Bucuresti, Brasov, Sighisoara, ismételgetem magamban sorban az állomásneveket. László ígérget, szaladgál, szebeni szalámit szerez. A boltban csak mustárt lehet kapni, a Szóra indokolatlanul nagy kirakatában körbe-körbe kőkemény kifliimitációk sorakoznak, mellettük, dizájnosan, a mustárok. Imádom a mustárt. Rá lehet kenni a kenyérre, és punktum. Minek a szalámi. Szeretőm meg csak nyugtat. Azt mondja, hamarosan kikapcsolódom Pesten, feltöltődöm, megvizsgálnak, gyógyszereket adnak, esetleg kezelnek, és ha visszajövök, szóval, ha visszajöttem, decemberben a barátja elhelyez engem. Irodában. De én nem akarok nyugodt lenni, nem akarom, hogy a szeretőm intézze az életemet. Irodába sem akarok járni, semmihez nem értek, ami ezzel kapcsolatos. Arról, hogy a pályám kettétört egy véletlen miatt, nem beszélünk. Átkozottul nem bírom a sajnálatot a szemében. Mert már nem bírok spiccelni, és passz! Rémálmaim vannak. Állandóan azt kiabálják nekem, valahonnan messziről, a ködből, hogy balancé, fuetté, pirouette ŕ la seconde, demi pié, és a többi. Jéghideg leszek a rémülettől. És miért gyűlölt, ronda a világ, ha én nem spiccelhetek? László kárpótol. Megszerez mindent, és annyira utálom ezért. Mintha megvett volna. Kávé, frankfurti virsli, Impulse spray, nyavalyás, kőmosott farmer.

Az éjjelt is Monostoron töltöttük. Hozzábújtam, fáztam, szerettem volna, ha mond valamit… Tizenhét éves korom óta vagyok vele, és azóta könyörgök némán egyetlen mondatért. Mérgelődöm, elveszik az áramot. Tizenkettőkor pontban katt, jön a vakság, gyertya meg a hideg kalorifer. De jó nekünk együtt, elszabadul a pokol, felrobban a világ. Valahol azt olvastam, hogy ilyen csak egyszer adatik meg az életben.

Brasov, Sighisoara, Cluj-Napoca. De hajnalban már fagy.

A karom beszorult László válla alá, és nem akarom felébreszteni, rossz alvó nagyon. Belebámulok a sötétbe. A fürdőben égve felejtette a villanyt, mindig égve felejti, biztos otthon is ezt csinálja. Otthon. A mi otthonunk, kettőnké? Nézem a fürdő derengő fényét, a szoba bal sarkára vetődik. Kis folt. Sóvárgás fog el, fájdalmas remény. Félelem. Úgy fekszem ott, mintha ez lenne az utolsó hajnal, itt. Pedig, tudom, hogy nem. Nincs is még útlevelem, számtalan dolgot kell addig elintéznem, és két hét is hátravan még… vagy talán csak tíz nap. Nem tudom. Idegesség fog el. Fel akarom ébreszteni Lászlót. Meg akarom kérdezni, hogy vajon valóban elintézi ezt a dolgot nekem, vagy csak hanta az egész. De mégsem teszem. Ilyenkor anya már kávét főz, meleg van a konyhánkban, a kályha mellett. A nagyszobában apa most fordul a másik oldalára, nagymami meg békésen horkol az elkerített alkóvban. A hajnali derengésben László arca fölé hajolok. Ujjaimmal megkeresem dacos, finom ajkát, a mély ráncot a homlokán, hunyt szemét. Nem sírok. És tudom, hogy hamarosan befut az én expresszem, és felszállok majd arra. A fény a szoba sarkában, ennyi maradt nekem. Még alhatok egyet.

Ébredés után hisztis vagyok és pökhendi. Nem lehet kibírni, hogy ez a férfi begombolja a kabátomat, megszerzi nagyanyám gyógyszereit. Egyre elszántabban, naponta telefonál ismerőseinek, és a rendőrségre jár az én ügyemben. És minden nő megőrül utána. Átkozottul több, mint én, a kátyúba jutott életemmel. Szomorúan néz. Időtlen idők óta nem láttam mosolyogni. A taxipénzt azért is visszalöktem, és hidegen köszöntem el. Még utánam szólt, hogy délelőtt feljön. Mi a francnak. Mérgemben futottam egyet, és közben ordítva bőgtem. A megállóban senki. Erős szél tépkedte a sálamat, az első 25-ös troli ott állt, a sofőr álmosan, nyúzott arccal nézett a vigasztalan hajnalba. Fáztam. Idén gyorsan érkezett az ősz. Nyolcra otthon voltam. Anya kiabált egy kicsit, hogy miért járok idegen helyekre nős férfival, aztán, hogy nem válaszoltam, beszaladt a szobába, kirángatta a dédnagymama komódjában féltve őrzött balettcipőimet, és sápadt dühvel ledobta ezeket a küszöbre. Hogy selejtezzem már le, dobjam el, vagy égessem szét. Halom rózsaszín. Nem szóltam. Olyan fáradtságot éreztem, mintha öreg, ős öreg asszony lennék. Erre anya, magára kapva kötött kabátját, dérrel-dúrral indult sorban álló útjára. Leültem a konyhában, és néztem magam elé. A kávém kikészítve. Kiköpöm, nem kell, túl édes. A fűtést leállították. Várom Lászlót.

Egyedül vagyok otthon, nagymami Parajdra utazott egy rokonhoz, apa már bement az egyetemre. A könyve kiadását szeretné engedélyeztetni a rektorral. Nehezen megy, Bugarescu nem szíveli őt. Toncsi néni eredeti Fa sprayt hagyott az ebédlőasztalon. Ezt-azt hoz, mintha ő is nyugtatni akarna. Szórakozottan kifújok belőle egy adagot, illata orrom tövéig szalad, fel, egészen fel, szinte a homlokomig, bele az agyamba. Mindkét tenyeremmel rátámaszkodom az asztallapra. Nézem a sötétzöld tubust az ezüst felirattal, Fa deo spray, alatta kisebb betűkkel, hogy trocken. Nem. Nem, ez nem történhet meg, tizenkét éves koromban megmondták, hogy anomáliám van. Tizenkét éves koromtól tudom, hogy nem kell vigyáznom. Erre nem. Másra igen. Sok mindenre. Arra, hogy mit mondok a lépcsőházban, magyarul kérek a lenti cukiban süteményt, avagy milyen színű kitűzőt teszek fel augusztus huszonharmadikán. Képzelődés, a spray túl erős. Úgy érzem magam, mint aki éppen most menekült meg valami nagyon rossztól. Ha László feljön, látja majd, hogy más is képes egy tetves dezodort szerezni. Mennyire gyűlölöm. Csak lefekszem vele, egyre gyakrabban. László sovány, nyúzott, szeme alatt a karikák mélyülnek, és szája vonala mind dacosabb lesz. Azt mondja, jön, és sehol. Most ezt miért csinálja velem. Mindig lesen, készenlétben állok, hogy mikor van szabad ideje, egy interjú és két művészettörténet-óra között. Tehetetlenül kitárom karomat. Majd leengedem.

A nagyszoba felé indulok pulóverért, a küszöbén ledobva a sok spicc-cipő. Nézem a cipőket. Semmi dolgom. Visszalépek a konyhába, az asztal felé. Nagy Juci levele ott hever előttem. Juci prímabalerina, és idén áprilisban kiment Budapestre nyaralni, aztán, mint sokan mások, elfelejtett visszajönni. Csepelen él egy szálláson, és az OTP-ben dolgozik. Itthon minden szerepet Juci csinált, bírta is, idegekkel meg erővel, áttáncolt, most meg ott is megállja a helyét, ótépézik, és ötezer forint a fizetése. Ötezer forint, nagy pénz. Nekem meg nincs állásom. Miért lenne, semmihez nem értek a baletten kívül, ezt tanultam hatéves koromtól. Apa bólogat, régi ismerősöket keres meg, majd a könyveit bújja. Anya rakosgatja a kosztpénzt, mint egy hörcsög, dugdossa, hajnalban meg tejért áll sorban. Vagy másért. Mindennap talál valamit, hogy sorban álljon, ötkor kel, és régi, kötött kabátjában ráérősen, ráncos homlokkal lépeget lefelé a lépcsőkön. Néha, egyre ritkábban, dúdol magában, és hajtogatja, hogy van egy reménye. Talán az, hogy állást kapok a sarki kozmetikaboltban.

Megcsikordul a folyosóajtó. A pici fali tükörbe nézek, a cikornyás bronzkacskaringók keretében arcom ijesztően fehér. Megborzolom a hajam, a pulóverkivágást lejjebb húzom.. Mert annyi szép, csinos nő van körülötte. És az utóbbi időben gyengén nézek ki, csak úgy feltűzöm a hajam, és tréningnadrágban gubbasztok. Mégiscsak eljött. Talán már hozza is… a kezében van. Rohanok ajtót nyitni. Mozdul a kilincs, lassan, határozatlanul. A barna keretes ajtónkban ismeretlen nő áll. Feljebb húzom a pulóvert, de a nőt nem a ruházatom érdekli. Alacsony, kövér asszony, nem lehet megállapítani a korát, regáti tájszólásban beszél:

– Itthon van Lila Ban? – így kérdezi, és végignéz.

– Bánlilla! – javítom ki. Megszoktam, hogy a nevemet idegenül ejtik. Elég jól hozzá lehet szokni ehhez is, mint a csirkeaprólékhoz.

– A kettes számú nőgyógyászaton dolgozom mint orvosi asszisztens.

Befelé néz. Belép. Pedig nem hívtam. Megáll a konyha könyvespolccal leválasztott előterében, megköszörüli a torkát, áll a horgolt terítős asztal előtt. Közlendője van. Gyorsan felém fordul, savószemével arcomba mélyed:

– Elvtársnő, hozzánk bejelentés érkezett, mely szerint az elvtársnő, …maga, Lila Ban, állapotos.

– Bánlilla! – javítom ki másodszor is a kabátos nőt, de folytatja:

– Lila Ban elvtársnő, maga bejön velem azonnal a klinikára, mert meg fogják vizsgálni.

És miközben ezt mondta, körbenézett. Az ebédlőasztal rojtos terítőjén heverő mustárospirítós-maradványokat méregette, és tekintete megállapodott a Fa dezodoron. Valamiért, fogalmam sincs, miért, berontottam a nagyszobába. A kövér nő utánam sietett, talán megijedt, hogy kiugrom az ablakon, és nem tudja teljesíteni nemes feladatát, de elbotlott a sok rózsaszín spicc-cipőben, és elvesztve egyensúlyát, megfogódzott az ajtó egyik szárnyában. Irtó nevetségesen állt ott, kimeredő szemmel, az idegen szobaajtóban, tele ambícióval. Lehajoltam, felnyaláboltam cipőimet, szalagjaikat nézegettem, megnyomkodtam az orrukat. Aztán karjaimban tartva ezeket, álltam ott. Nem ismertem ezt a nőt. Akárki lehet. A keze fejével megtörölte a homlokát, komótosan elrendezte kabátgallérját.

– Be kell jönnie velem a klinikára. Terhes.

Akkor most mi van. Valamilyen államhatalmi alakulat vagy szervezet véletlenül belelátott a hasamba. És ha igaz, nincs menekvés, szülni kell, korcsot vagy zsenit, de muszáj. A fenébe az anomáliámmal. Eszembe jut Dorina, egy kóristalány. Pár éve volt, beszedett valamit, vérezni kezdett, kórházba vitték, és addig nem kaparhatták ki, amíg a rendőrség meg nem érkezett. Azután is csak úgy, rohanva, az alagsorban, meg sem várva, hogy hasson az érzéstelenítő. Mintha valaki, egy sötétből váratlanul előugró alak erősen gyomorszájon vágott volna. Az asszony egyszerűen állt ott, arcán az érzelmek legcsekélyebb jele nélkül, barna durva szövésű kabátját kigombolta. A balettcipőket még erősebben szorítottam magamhoz. Farkasszemet néztünk.

– És mi közük maguknak ehhez?

– Elvtársnő, vigyázzon, mit mond! Maga is tudja, hogy mi a törvény. Sokan játsszák ki. Nekünk a népességszaporulat érdekében a várandós anyákat azonnal nyilvántartásba kell vennünk. Mindkettőjük érdekében. Havonta ellenőriznünk kell. Előremegyek, de induljon utánam.

Szédülés, álomkór, levertség és mustár. Mekkora marha vagyok, hogy nem vettem észre testem jelzéseit. Most fülön fognak és nyilvántartanak. Ezek igen. Kilenc hónapon át láthatatlan pallossal állnak mellettem, majd bottal kergetnek a szülőszobába. Kell nekik egy lopott szerelem eredménye. Mire kell? A balettcipőkkel a nagyszoba végében levő komódhoz lépek, a legfelső fiókjába helyezem azokat, óvatosan, páronként, vigyázva, nehogy a selyemszalagok összekeveredjenek. Egy pillanatig még nézem a nyitott fiókot. Egy időben ez a sok rózsaszínű cipő volt az életem. Ezekben sebeztem véresre a nagylábujjamat. És ezekben ugrottam oly magasra. Zajjal bevágom a fiókot, magamra kapom a bőrdzsekimet, és futok a nő után.

A rendelőben vizsgálóágy, bűz és neonfény. A középkorú, alacsony, tök kopasz nőgyógyász a fogát szívogatja. Dr. Bologhan Ladislau – így hívják, láttam az ajtóra kiírva – megkérdezi románul, hogy hol dolgozom, meg mit. Mondom, balerina vagyok, de nincs állásom. Arra is kíváncsi, mikor menstruáltam, hány napig és hogyan. Ezeket feljegyezi, és azt is, hogy mikor volt kontaktusom. László bőrének könnyű illata. Eszembe jut a márciusi este, amikor tizenhét évesen megismertem, és azonnal követtem egy bűzös motelszobába. Ezen a helyen, ahova el kellett jönnöm, mindaz, ami közöttünk van, egyszerűen egy aktus. Amiből utód születhet, és ezért engem Bologhan Ladislau és ügybuzgó csapata vegzálni jogosult. Mi több, köteles. Vetkőzöm, aztán felfekszem a vizsgálóasztalra. A doki, ez a Bologhan, a rendelő egy sarkát nézve, sokáig tágít. Megy ez neki, lelkiismeretesen teszi, amiért fizetik. Egész jól tűröm, kicsit sem sírok, turkál bennem, nagy szakértelemmel. Az is rajta van az arcán, hogy ennek a dolognak most a végére jár. Még egy perc, és hivatalosan nyilvántartott várandós nő leszek. Eldobja a kesztyűjét. Magyarul mondja:

– Elmehet! Nem terhes!

– Nem? Valóban nem…? De vajon…

– Elmehet, azt mondtam! Ami az én kötelességem, azt elvégeztem, megértette? Megértette? – förmed rám egyre hangosabban, és összerántja a szemöldökét kétszer egymás után. Egészen kicsit. Voltaképpen alig. Lehet, hogy csak képzelem. Lekászálódom, a ruháim után nyúlok, a frász tudja, hogy mitől szégyellem magam, de a doki nagy lendülettel fordul felém, és halkan, összeszorított szájjal folytatja:

– Menjen haza szépen, kislány. Nyugodjon meg, ha még egyszer valaki telefonál, én majd megmondom a véleményemet neki.

Miért mondja mindenki, hogy nyugodjak meg? László, nagymami, anya, most meg ez a furkász is. Valami baj lehet velem. Hát van. Nem akartam megfordulni, sietve öltöztem fel, de amaz folytatta:

– Kun Kinga, a szomszédja szólt ide, hogy maga együtt él egy nős férfival. Azt ajánlom, menstruáljon ezek után látványosan, úgy, ahogy a többi nő teszi, görcsökkel és kiabálva. Hadd hallja a szomszéd.

Csak lépegettem a lejtős úton, hazafelé. Kicsit sem szédültem, pedig most igazolt lehetne. A Béke téren majdnem elütött egy autó, félreugrottam. Még nincs késő. Odaát megszán valami nőgyógyász. De ha nem, nos, akkor László végleg mellettem marad. De hiszen évek óta ezért sóvárgok, miért vagyok most úgy megrémülve? Nem. Heves, erős ellenkezés száll meg. Fiatal vagyok, túl fiatal, rengeteg dolgom van még, nem szülhetek.

A nap süt, az emberek közönyösen járkálnak. Csatangolok. Egy szomszédasszony azt kiáltja felém, hogy a Szórában vajat lehet kapni. Én meg megyek a fejem után. Olyan világ ez, amelyben osztják a vizes vajat, elveszik az áramot, és akármikor beleturkálhatnak a legrejtettebb testrészembe. Körbejártam a Lábasházat, aztán kihúztam magam, nyugodt lettem. Igaz, tehetséges vagyok, voltak jó előadásaim, de közbejött a baleset. Anyám után vágyom, apa szavaira, ahogy szelíden korhol. Bármi történjen, László sosem fog elválni. Útlevelet szerez nekem, pár nap csak, és a kezemben lesz. A pillanat egy ezredrésze alatt belém villan, hogy valójában szabadulni akar tőlem. Istenem. Az, ami eddig volt közöttünk, a szerelme, a vele való találkozások, egyszeriben összezuhannak, torzzá válnak, mintha valaki akarattal összenyomta volna, mintha erőszakkal galacsint gyúrt volna ezekből. Kis szarkupac. Mellette, a mérleg másik serpenyőjében a Bologhan Ladislau bólogató képe. Bemegyek a Krokkóba, zaccból főzött barnás lé áll a csészében, mellette egy csokis szelet is, kátrány ízű. A szembeni asztaltól egy farmeres, idétlen srác méreget. Veszek egy csomag Sofiát húsz lejért, hazaindulok, közben gépiesen rágyújtok.

Aztán elhajítom a cigarettát. Megállok. Elképzelem nagymamit. Barna cipős lábát húzza, rátámaszkodik a botjára, és kimondja, dédunokám. A kurva életbe, Cluj-Napoca, Oradea, Episcopia Bihorului. Dzsekim cipzárját felhúzom, a gallérját igazítom, hozhattam volna egy nagy sálat. Vagy kabátot kellett volna magamra venni, azt a barnát, olasz csomagból kaptam. Jobban kell vigyáznom magamra, mindig megfázom, és összevissza eszem. Felötlik a sötét állomásról kikanyargó Balt-Orient Expressz, hűvös szél kerekedik, kicsit megszorul a szívem, öntudatlanul meggyorsítom lépteimet. Mintha már aznap este indulnék. A komódban levő balettcipőimre gondolok. Egy párat magammal viszek. Delet harangoznak. Igen, ez az ősz valóban korán érkezett. De valahol azt olvastam, hogy ilyen csak egyszer adatik meg az életben. Cluj-Napoca, Oradea, Episcopia Bihorului, Budapesta.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben