Spiró György: Kémjelentés

Spiró György új novelláskötetének életművi előzménye a majdnem huszonöt évvel ezelőtti Álmodtam neked, amely aztán 2000-ben azonos címen, de egy sor új novellával kiegészülve jelent meg újra. S a Kémjelentés novelláinak többsége nemcsak a két Álmodtam neked írói technikáját és szemléletét ismétli sok helyen, hanem tematikusan is ugyanazokat a szálakat veszi fel és gombolyítja tovább. Spiró az 1987-es, 2000-es és 2011-es elbeszélésköteteiben nem kísérletezik az elbeszélő kitalálásával és stilizálásával, az eseményeket az olvasó számára közvetítő ént nem szereplőként, hanem adott írói pozícióként fogja fel. (Az 1994-ben megjelent, és egészen máshogy működő T-boy „rémnovelláira” majd külön ki kell térnem, hiszen az új könyv ebből is átvesz néhány írást.) A kötetek az elbeszélő személye köré szerveződnek, ami összefogja, összerántja a történeteket. A három korszak elbeszélései egyetlen én köré gyűlnek, s így lehetővé válik a régi és az új novellák összeolvasása.

Az elbeszélő, akinek életét a novellákban megismerjük, általában küzd, elmélkedik és kutat. Küzd az külvilággal, elmélkedik az életről, és kutatja múltat (a sajátját, a magyarságét, a zsidóságét). A történések a gyerekkortól a befutott íróságig terjedő időszakban, a második világháború utántól napjainkig zajlanak, általában helyileg, politikailag és társadalmilag is jól körülhatárolható, de évszámmal gyakran nem jelölt időpontban. S ugyan a felmenők történetén keresztül sokszor még mélyebbre zuhanunk a „múltnak kútjába”, a gyerekkori vagy annál is régebbi történetek mindig beágyazódnak egy későbbi síkba, a felnőtt, író én kutatói tevékenységébe. Már az Álmodtam neked emlékezetes első novellája oly módon írja le az elbeszélő nemzésének előzményeit, hogy utal a történet történetére is: „Ez biztos, anyám mesélte el nekem…”, olvassuk az utolsó bekezdésben, melyben fény derül a történet hőse, a „túlélő” (apa) és az elbeszélő (fiú) viszonyára.

A Kémjelentés nyitó novellája (Kocsiút éjjel) a Rajk-per idején, 1949-ben játszódik. Az elbeszélő ekkor kisgyerek, s észlelő- és megértőképességének korlátozottsága többször is problémaként merül fel a szövegben. Oly módon, hogy ebből rögtön tudjuk, nem kizárólag a gyermek szemszögéből látjuk az eseményeket. „Nehezen tudtam elképzelni, hogy ez a nagyon nagy ház egyetlen emberé lett volna, és ő rohangált volna benne egyedül. Nem tudom, hány ablaka van, mert még nem tudok számolni, de sok.” Egyszerre vagyunk két idősíkban, a nyomozó, kutakodó, emlékező, író felnőttében és a történéseket megélő gyermekében. S e két nézőpont csak részben különül el. Amikor az én „elvben” a gyermeki szemével lát, akkor is gyakran a felnőtt fejével gondolkodik: „Spanyolos bácsik! Már hallottam azt, hogy »spanyolos«. Volt egy háború még a háború előtt, abban harcoltak a spanyolosok. Magyarok is voltak közöttük. Talán olyanok lehettek, mint a partizánok. Ha elvtársak, akkor rendes emberek. Spanyolos, ez úgy hangzik, mint a mesében. Szívem szerint megkérdezném, mi az pontosan, hogy spanyolos, de anyám ideges. Mindig ideges, ha apám késik, olyankor rádiót szoktunk hallgatni, de most nem, némán ülünk az ő szobájukban, ülünk a sarokban az asztalnál, négy szék van hozzá, és ott van a sarokban a szép, nagy Orion rádió a zöld varázsszemével, de most nem lehet bekapcsolni, mert anyám ideges.” Három bekezdéssel később visszatérünk ugyanehhez a kérdéshez: „Ekkor hallottam először, hogy spanyolos. Mondták a rádióban, hogy az a Rajk spanyolos volt. / Ha az áruló Rajk is spanyolos volt, akkor a spanyolos bácsik talán ismerték. De ők nem lehetnek árulók, noha spanyolosok, különben nem lennének elvtársak, mert Rajk már nem az, és nem is kocsikáznánk velük sehová. Anyám ideges, úgyhogy nem faggatom, pontosan mi is az, hogy spanyolos.” A gyermekben is a kutató és mérlegelő felnőttet látjuk, akinek elsősorban a látószöge (a kapott információmennyiség), nem pedig az intellektusa korlátozott -– annak ellenére, hogy az elbeszélő hangsúlyozta, számolni még nem tudott.

Az elbeszélő gyermekkorában játszódó események egyes szám első személyű leírásakor minden író szükségképp szembesül ugyanezzel a problémával. Tolsztoj a Gyermekkorban, Paszternak a Luvers gyermekkorában, Nádas A Bibliában vagy Kertész a Sorstalanságban szintén a (felnövő) gyermek világát ábrázolja belülről. A Spiró által választott megoldás a perspektívák különbözőségének explicitté tétele s ezzel együtt az intellektusra helyezett hangsúly. Spirónál a gyermek ugyan nem érti a világot, de törekszik megérteni, és ezek a gyakran nagyon is fejlett intellektusról tanúskodó kísérletek egyes szám első személyű gondolatfutamként jelennek meg a szövegben. Ennek következtében a nem értés nem csak vagy nem elsősorban a gyerek korlátozott felfogóképességére, hanem legalább ennyire az őt körülvevő világ értelmetlen és érthetetlen működésére, jelenségeinek irracionalitására utal.

A novella végén aztán a felnőtt én is megszólal. Ő már tudja, kik azok a spanyolosok, a kép azonban most sem áll össze. Évtizedek távlatából a megértés előtti legfőbb akadály immár az időbeli távolság. „Vagy tévedek, és keverem a sorrendet? Előbb volt az éjszakai kocsikázás, mint a Rajk-per helyszíni közvetítése? Mennyire voltak lombosak a fák, amelyek miatt végtelen alagútnak láttam az országutat? […] Korán jött az ősz 1949-ben vagy későn? […] Mire az ember feltenné a kérdéseket, nincs, aki válaszolna.” A „kutatás” részben kudarcba fullad: nem a megélt esemény, hanem a múlt megélése az, ami felidézhető.

A múlt elbeszélői felderítésének és megértésének fontos pontját jelentik a kötetben a régi fényképek. Több novella is egy-egy fényképből indul ki, az elbeszélő valamely családi felvétel (esetenként épp annak hiánya vagy megsemmisülése) mögött rejlő eseményeket kutatja fel és írja meg. A Két boldog magyar egy elkallódott, a könyvet záró Két fénykép pedig két megkerült kép kapcsán „hívja elő” a múltat.

A Két fénykép a kötet záró darabja, amely több más típusú, egyes szám harmadik személyű elbeszélés után visszatér az „élettörténethez”. A címszereplő képek egy költözködés alkalmával kerülnek elő, az egyiken az anya, a másikon pedig a két szülő látható, amint „néz a jövőbe bizakodva”. Az utóbbi kép maga is „túlélő”, ugyanis az anya egyszer minden „kettős képet”, amelyen férjével együtt volt látható, megsemmisített. A bútorszállítókkal zajló párbeszédbe épülnek bele a visszaemlékező bekezdések, melyek visszacsatolnak a korábbi „önéletrajzi” novellákhoz (az anyát megörökítő fénykép például még az „orrműtét előtt” készült, amelyről a Bosszú című novellában is szó esik, a fényképrombolásról szintén hallottunk már ugyanitt). Apa–fiú párhuzamot hoz létre az ágy, amelyikben a két fénykép rejtőzött: az apa tervezte az éppen kiürítendő lakásban lévő két szekrényt – ugyanez a motívum az első novellában: „…mert a szekrényeink az előszobában vannak, apám tervezte őket, amikor elvette anyámat, még a háború előtt, feketére vannak festve, és csillogóra vannak lakkozva” –, és azt az ágyat is, amelyikben a két fénykép megbújt. De az elbeszélő is csináltatott két ágyat: „A dolgozószobámban van egy ágy, jó széles, két ilyet készíttettem, amikor beköltöztünk az első saját lakásunkba, és amikor elváltunk, a volt feleségemé lett az egyik, az most a harmadik férjénél, az özvegyénél lehet, ha ki nem dobta. Masszív darab, sokba került, az aljába beleférnek a diplomáim, a kitüntetéseim, minden szar.” A két kép végül az egyik generáció ágyából a másikéba kerül: „Felnyitom [az ágyat], a nejlonba csomagolt két képet belököm, rájuk zuttyan a matrac.” A novella és a kötet utolsó mondata a fényképen látható szülők jövőbe tekintésére is válaszol: „Dobják ki a gyerekeim az ágyammal együtt [a képet].” Az Álmodtam neked első novellájának bizakodó, gyereket és családot akaró apafigurája néz a Kémjelentésben leírt fényképről, s a rezignált, a jövőben semmi biztatót nem látó, de már saját gyermekeket nevelt fia néz vissza rá.

Megítélésem szerint a kötet gerincét adó önéletrajzi típusú novellák (s köztük mindenekelőtt a Kocsiút éjjel, a Bosszú és a Két fénykép) színvonalát a többi, részben a T-boy kötetből átemelt, egyes szám harmadik személyű elbeszélés meg sem közelíti. A T-boyban ezek az írások sokkal inkább helyükön voltak (lennének): a szükségszerűen ideologikus jövőbe nézést humorral és groteszk beállításokkal ellensúlyozó fantasztikus, (anti)utópisztikus világ sok, önmagában szájbarágós társadalomkritikát is elbírt. A Kémjelentés (és ezzel együtt a korábbi, már az Álmodtam nekedben kialakított novellavilág) kontextusába kerülve azonban ezek a történetek mesterkéltnek tűnnek. Ugyanígy nem tartom jó ötletnek, hogy Spiró annak idején a T-boyba is betett olyan szövegeket, melyek aztán a második Álmodtam nekedben kerülhettek csak az őket megillető helyre. Az írólét nehézségeire, álmaira és ambícióira egy (vágybeteljesítő) álom leírásával utaló első T-boy-novella vagy az egyébként remek Rabszolgalázadás a könyv közepén, s ugyanígy a nagyon személyes és kicsit lírai záró mű, a Fellini, köd egyáltalán nem tett jót annak a könyvnek, mert ellene dolgozott egy megteremtett, egyszerre realista és fantasztikus, víziószerű elbeszélésvilágnak.

S itt is hasonló a helyzet. Hiába, hogy sokszor az egyes szám harmadik személyű elbeszélések hősében is felfedezhetjük az én-elbeszélések énjét (a 2000-es Álmodtam neked jó írói ötlete volt egyébként, hogy ugyannak az énnek az életét hol első, hol harmadik személyű elbeszélésekből ismertük meg, de ebben az esetben nem a hős vagy a világ, csak az írói-olvasói perspektíva változott), azonban a személyesség és a belső nézőpont hiánya – ami a T-boyban egészen természetes – ezeket a történeteket a Kémjelentésben didaktikussá teszi. Az önéletrajzi novellák elbeszélője is hajlamos az általánosításra, a tanulságok fölösleges levonására, a társadalom és a társadalmi jelenségek túlzottan is magabiztos értékelésére (például Hajbók vagy az EU-lőre című novellákban). De míg az ilyen értelmező vagy túlértelmező megállapítások az egyik esetben egy ábrázolt személy, egy irodalmi hős szájából hangzanak el (bármennyire közelinek gondoljuk is őt az író személyéhez), az egyes szám harmadik személyű elbeszélésben szükségszerűen egy mindentudó narrátor, s vele együtt egy külső, az eseményeket objektíven látó nézőpont megfellebbezhetetlen igazságaivá lényegülnek át. Míg legutóbbi regényében (Tavasz Tárlat) Spiró egyes szám harmadik személyben is képes volt leválasztani elbeszélőjéről és a főhős Fátray belső életeként, jelöletlen függő beszédként „tálalni” az adott történelmi szituációjáról és annak emberéről adott (saját) értékelését, az egyes szám harmadik személyű novellákban a narrátor irányító megjegyzései nélkül is átüt a didaktikus „szerzői szándék”.

Az Ország egy autót vezető apa mai világbeli „kalandjainak” szatirikus leírása, s egyszerűen arról szól (ahogy részben az egyes szám első személyű, de szintén didaxisba hajló Őszi eső is), hogy milyen gerinctelen, silány emberek vannak ma a világon, és milyen tehetetlen velük szemben a becsületes halandó. Hiába az érzékletes leírások és az ügyes csavar az elbeszélés végén (a történet hősét az igazságszolgáltatás működésképtelensége miatt végül mégsem büntetik meg azért a gázolásért, melyben valójában nem volt bűnös, amennyiben támadói fizikailag és lelkileg belekényszerítették a gázolási szituációba), a didaxis didaxis marad. S hasonló a helyzet a Baba és a Melyik szomszéd? (és részben a Két igazgatók) esetében is. Ezek a novellák (a T-boy-beli „Only Human Madness Virus” sok mindent feloldó mítoszának köréből kikerülve) itt csak akkor lehetnének igazán jók, ha gondolatilag annyira erőteljesek lennének, hogy feloldódna a didaktikus tézis–példa szerkezet. Ez esetben tanulság helyett dilemmát példáznának, mint teszi ezt részben Az ok című novella, s aminek lehetősége felfedezhető az Ország vagy a Melyik szomszéd? című elbeszélésben is. Az ilyen új típusú, intellektuális alapon álló novellák az életrajzi jellegűektől és a „rémnovelláktól” elkülönülve akár egy új elbeszélői világot is eredményezhetnének. Így azonban csak az újabb, Bodor Ádám, Tóth Krisztina, Tolnai Ottó módra ciklussá épülő, de spirósan önéletrajzi novellagyűjtemény mellékszereplői.

Magvető, 2011