Nomád poétika

A kiszáradt pocsolya repedezett arca – térkép. Térképpé ráncosodik az emberi arc és a kávétól, vörösbortól pecsétes kézirat is az idők folyamán. Gyermekkoromban porba pisiltem, hogy a sárga folyadék szűk medret törve magának a finom porszemcsék között térképpé váljék. Visszatérő álmomban a domborzatával és vizeivel ábrázolt Európa és Ázsia fölött repülök egészen föl az északi térségekig, míg végül valóságos és ismerős tájjá változnak: alattam zöld síkságok, hatalmas hegyláncok, sötétszürke óceán, hideg tengerek, zátonyok, szigetek. Félelmetes és egyszersmind határtalanul jó érzés azonosulni a természettel. Euforikus hangulatban ébredek ilyenkor: igazi otthonomat, lényem legősibb tájait járom be álmomban.

Michel Onfray Az utazás elméletében azt írja, hogy kezdetben, még az utazás tudatos akarásának és minden egyéb megnyilvánulása előtt az emberi test már dolgozik, megmozdul, kitágul, megfeszül, fölenged, lüktet. Idővel mindenki fölfedezi önmagában, hogy nomád vagy letelepedett ember-e: az áramlást, a közlekedést, a helyváltoztatást kedveli, vagy az állandóságért, a mozdulatlanságért és a gyökerekért lelkesedik. Némelyekre tudtukon kívül parancsoló varázserővel hat a hajózás csábítása: északnak indulnak, nyugatra vágynak, keletnek húznak, délnek vitorláznak – persze halandóságuk teljes ismeretében szakadatlanul helyüket változtatják, ily módon mégis az örökkévalóság töredékének megragadásával kísérletezve. Másokat ugyanígy röghöz köt a gyökéreresztés vágya, és ellenszenvvel viseltetnek minden utazás iránt. Az előbbiek a hosszú, kanyargós végeérhetetlen utakat, az utóbbiak a sötét és mély, nedves és titokzatos talajt kedvelik. E két vezérelv nem annyira archetípusként létezik, hanem inkább kibogozhatatlan keverék mindannyiunkban.

Az utazó tudja jól, hogy előbb vagy utóbb szembe kell néznie a letelepedés kényszerével, hacsak a létezéshez való jogot nem tagadják meg tőle. A vándor nem tetszik a keresztények Istenének, és nincs kedvére a hercegeknek, királyoknak, a hatalom embereinek, ők az olyan közösséget kedvelik, amelyben nincs javíthatatlan tévelygő, társadalomellenes szerzet, aki elérhetetlen a gyökeret eresztett csoportok számára. Mindegyik hatalom ellenőrzése alá vonja a nomádot, uralkodik rajta, sőt erőszakot vet be ellene. A birodalmak mindig igyekeznek eltüntetni a vándor népeket. A nemzetiszocializmus a letelepült, árja, nemzeti fajt ünnepelte, és ugyanakkor kiszemelte ellenségeit: a helyüket változtatókat, a kozmopolita zsidókat és a hazátlan, föld nélküli cigányokat.

Vándor,
kezében felrepedt gránátalma

Arcára van írva a varázslat.

Mesél a fáról, melynek gyümölcse

zöld madarak.

Az elszökő gázt gyengéden

kilöki magából,

mintha régi ízeken csodálkozna,

keresi a sötét vitorlát,

amely ráncosodni kezdett.

Mesél valami büntetésről,

távoli hajnali ködökről,

korábbi életének mozzanatairól,

a nagy feladatról.

A fehér égő kialszik torkában.

A ráomló patakok.

Amikor feleszmél, kiáltani akar.

Átmegy két tüzes gomblyukon

Átmegy két tüzes gomblyukon

vagy egyazon gomblyukon kétszer

mert kell hogy legyen valaki

akiből a világosság árad

rászánja életét

hogy ezt a gombot megtalálja.

Elindulni és rátalálni a régi istenek nyomára, a keresztutak és a véletlen, a sors és a mámor, a termékenység és az öröm, a természet és a végzet isteneire, és elszakítani a modern világhoz kötő akadályok és a szolgaság láncait. Az utazó, a nomád nem ismeri az órát, a nap vagy a csillagok állása szerint méri az időt. A szeszély kormányozza terveit a természet ritmikájához való viszonyában. Semmi egyéb nem számít, csak ő, és az, ahogyan a világot használja – ezért átok és vádaskodás az osztályrésze. Amikor útnak indul, olyan erőnek engedelmeskedik, amely lelke, tudattalanja legmélyéről tör felszínre, szinte kényszeríti az útra, és megnyitja számára a világot. Az első lépéstől kezdve saját végzetét valósítja meg. Tudja, hogy nem kerülheti el a szembesülést saját árnyával, az utazás örök, visszatérő opusában nemcsak önmaga, hanem valahányunk arcát is láttatja.

A párhuzamos világok

mint a hullámok

utol nem érik egymást

nem ömlenek egymásba

nincs múlt jövő

mert mindegyik világ

magával sodorja a hullám

az idő egy részét

az előző pillanat

nem örökre eltűnt idő

hanem örök jelen

melyben világok sorakoznak

A koromfekete csónakban

megborzongott

a szemközti tükörfalon

egyenletesen csillogó pont

a saját arca

lassan elmaradt mögötte

és egyszerre ott volt

pontosan ott ahová kívánkozott

az összetört tükör darabjai között

a párhuzamos idők

szédítő és növekvő hálózatában