×

A folytonosság vonzásában

Serfőző Simon: A magunk szárnyán

Bereti Gábor

2011 // 10
Ha elfogult lennék Serfőző Simon költészete iránt, arra jószerivel csak egy kifogást találhatnék: hogy ifjúkoromban az ő líráján nevelkedtem. Az ő munkássága segített a kortárs magyar irodalom megismerésében, versei élő ízlésmintaként kalauzolták gyarapodásomat. Korabeli törekvései, poétikai gesztusai – ne feledjük, a hatvanas, hetvenes évekről van szó – iránytűként szolgáltak az akkoriban felnövő nemzedék számára. Még ha olykor az uralkodó idolok kisugárzását közvetítő szerep volt is az övé, mégis ő volt az az élő partner, aki a feltáruló nagy mítoszhoz az eleven kapcsolatot jelentette. De hol van már az az idő? S mégis igazi, élményadó tanulságul ma azt mondhatom, hogy annyi év, évtized és változás után az általa ma is képviselt esztétikai ideológiát érvényesnek, eligazító erejűnek tekinthetem. Legfrissebb, A magunk szárnyán című verskötete is ezt látszik igazolni. Annak dacára, hogy az esztétizálás módja és irálya azóta jócskán megváltozott.

Serfőző Simon lírája a magyar költészeti értékrendben ma is változatlan frissességgel képviseli a hagyomány megtartó folytonosságát. Merthogy a változások során maga is a személyesség vonzásában építkezett, ám anélkül, hogy az irányadó, posztmodern én-líra arctalan követőjévé vált volna. Serfőzőnek sikerült poézise múlt általi birtokoltságát tematikus és stiláris értékveszteség nélkül formálnia, s a paradigmaváltás okozta törést ezzel áthidalnia. Az új kötet verseinek értelmezésekor épp azon poétikai teljesítmény titkát keressük, amellyel szerzőnknek az utóbbi évtizedekben lezajlott szemléleti átrendeződés ellenére is lehetősége nyílott a képviseleti líra presztízsének megőrzésére.

A kialakult poétikai szituációban – a szövegközpontúság ellenére is – az én vált a líraszerkezet alapstátusú motívumává. Az én, amely az elmúlt évtizedek változásainak hatására a narrációban az átélt léthelyzettől és az alkati személyiségjegyektől függően válhatott a külső kapcsolataihoz ragaszkodó, őrző jellegűvé, avagy a külső kapcsolataitól eloldódóan, befelé fordulóvá. A társadalmi változásokat követve az uralkodó kánon felől érkező impulzusok a befelé forduló, az izolált én-státus kialakulásának kedveztek. Ezért lépett elő a poétikai én-megvalósítás elsődleges élményforrásává a magány, a külvilágtól, a te és a mi kapcsolati lehetőségeitől való elválasztottság. Ez utóbbiak híján pedig ezért válhatott az individualizáció elsődleges forrásává a létteljesség helyett annak részleges, töredékes, azaz hiányként történő megélése. Az élő magyar költészetben is ez a posztmodern líraérzület az uralkodó, s a kortárs poétikai teljesítmények olvasatai is ehhez igazodóan születnek. Mára ez az etalonként tételeződő izolált én-idol a kompozicionális, stiláris, tropológiai stb. szempontokat figyelembe vevő elemzések vezérfonala, s mindaz, ami ennek szemléleti horizontján kívül esik, a kritikai diskurzus számára ma szinte alig érzékelhető. E hatás – mintegy előítéletként alakítva az értékelői és az alkotói magatartást – a témaválasztás spektrumát befolyásoló kényszerként is jelentkezik.

Dióhéjban ez az a poétikai és társadalmi szituáció, amelyben a serfőzői lírának helyt kell állnia. A költő ezt a dilemmát a szűkebb környezeti, származási közösségével, a családi viszonyokat meghaladóan pedig az ezek közvetítette tágabb képződménnyel, a nemzettel való azonosulással oldja fel. Ám a nemzettel azonosuló én is veszélyeknek van kitéve. Saját oldaláról például a származási közösség értékrendjének nemzeti értékrendként történő átélése, a nemzet oldaláról pedig – annak körülhatárolt jellegéből fakadóan – az elzárkózás, a bezárkózás veszélyezteti. A külvilág iránti érzékenységre is leselkednek veszélyek. Serfőző mintegy ösztönösen érzékeli, hogy az egyént és a nemzetet e veszélyektől leginkább a létteljességhez, az emancipációs folyamathoz kötő gesztusai óvhatják meg.

Ha nyomon követjük a szüzsé formálódását, elsőként az indulás, a gyermekkor idejéből felbukkanó szavakra találunk, annak a miliőnek máig idézett, fellehető tárgyi világára, amely egyben a jelen kötet hangulati bútorzata. Hogy csak az első ciklus verseiből merítsünk: tanyaablak, karó, kórók között, kátyúk zörögnek, kukoricák tilinkóznak, rőzserakások, ereszalja, lassú fényű lámpák, lósörények vágtatása, ásott kút, búzás zsák, barázdába szántott Nap, ól, kazlak közt, eresz mellett, piszkavas, gyertyát is gyújtottam, indult szántani a vén eke, füstölögni kéményektől tanultam stb. E stílusképző szójelek nem csupán a versek hangulati és térformáló rekvizitumai, hanem – így együttesen – egy életforma, egy szemlélet, egy világértelmezési attitűd elemei is. Amint azt a Serfőző-biográfiából tudjuk, a formálódó személyiség kötődéseivel azonban nem csupán leképezte, de ambícióival meg is kívánta haladni ezt a közössége által köré vont életmódbeli horizontot. Azzal együtt, hogy az indíttatás a későbbi művészi kibontakozás tartósnak bizonyuló, inspiráló útravalója maradt, előbb a meghaladás, utóbb a megőrzés ambivalenciát sem nélkülöző érzelmi erőforrásaként.

Mindezt A magunk szárnyán opusaiból, s különösen néhány, a szerzőt az egyetemes magyar líra élvonalához soroló nagyverséből olvashatjuk ki. A kötet számos, jelentős költeménye közül is az egyik legkiemelkedőbb az Itt élnem című alkotás. Ezt akár a kortárs magyar líra egyik nagy ívű, összegző erejű szózataként is olvashatjuk. Már a címválasztással is a halhatatlan előd remekére utal. „Itt élnem”, olvassa, és halnom kell, folytatja a magyar kultúrában jártas olvasó. A címben Serfőző az egyes szám második személyből egyes szám első személyre vált, s ezzel a felhívó jelleget az életfeladat tudatos vállalásává alakítja.

„Árkok kanyarognak utánam, / kúsznak mélyedést” – nyit a megszemélyesítés és a tárgyiasítás jellegzetesen serfőzői képalkotási technikájával a költő. „Várják, hogy aláhulljak” – folytatódik a második strófa, amely így egyszerre utal a végzet árkainak szándékára és az élet kivédhetetlen törvényszerűségére. „Pillantásom már a Napé legyen” – hangzik a lét folytathatóságába vetett bizalom, amely talán a halálnak is értelmet ad. „Szavam legyen a másoké. // Osszam szét magam, / életem azok közt, / akiktől kaptam.” E sorok már jelzik, hogy a múltból eredő jelen, azaz az életmű jövőnek történő szétosztásával igyekszik egybefűzni a szétszakadni készülő időrészeket. Amit az élők érdekében meg is kell tenni, mert a tátongó üreggé beszakadt szem azt látja, hogy „elfüstölt hitek megszenesedett gerendavégei / meredeznek a világba”. Lírai kifejezése ez annak a halálban is létező létnek, melynek nem csupán saját pusztulása, de tovább élő közösségének szenvedése is fáj. „Hát hogyne félnék! / Félteném jövőjétől az életet, / magunkat.” A bedőlt fedelű ég „hogy ránk ne szakadna”. Majd érzékletes költői képekben a tisztaság, a becsületesség, az emberség iránti igény mint a megtartó erő iránti vágy fogalmazódik meg: „Ki vigyázza, / hogy leeresztett haját a fűzfa / megmoshassa tiszta árok-vizekben?” Ám szembesül a való világgal: „De mit számítanak már / madarak, bokrok!” Erények, hitek, távlatok, sorsok – olvashatjuk –, „kukákba velük, / együtt a szeméttel!”. Mintha feje tetejére állt volna a világ, a silányság uralkodik, s az értékek kerülnek szemétre. „Az évek sivárság utcasorai fölé, / mint kiégett villanyégő, / lóg le porosan a Nap” – sorjázó metaforákkal érzékelteti a megcsalatottságnak azt az állapotát, melyben bolondját járja a remény. A következő szakaszban pedig egy szociológus egzaktságával szól: „A város-mélyek megtelve / eldobált fóliaszatyrokkal, / flakonokkal, kiüresedett életekkel, / a faluszélek szegénységgel, / sorsok romhalmazával”. A kijátszottság érzésével teszi fel a kérdést: „Mivé lett, amiért megszakadtak / vénák […] Amiért a víz felforrt a gyomorban?”, amire ráment a szombat, a vasárnap. Majd mindennek történelmi dimenziót adva kérdi: „Ez a Déva vára ország lenne az?” „E düledék haza […] az / árokba borult útjaival? / Ellakott tájaival?” Összegzésében a kudarcok vereséggé állnak össze. „Ha eltemet e föld, / ez marad hátra, / sálam, a lobogó szél / odavetve egy csenevész fára.” Soraiból mégis a küzdve küzdj örök emberi parancsa szól. Az utolsó előtti strófát egy kétszavas, a továbbiakat előlegező sorral kezdi: „S mégis”, majd lejjebb, „biztat a jövő: ne adjam fel”. A több versszakon át tartó kérdő módból itt újra kijelentőre vált, jelezve, hogy a gyötrelmeken – mint seb kötésén a gyógyulást ígérő vér – átüt a remény. Végül a teret kozmikussá tágítja, s mindenen túl a múlékony emberi léttel megélt örökkévalósággal, a mindenséggel azonosul. „Az égitestek maguk közé fogadtak” – olvashatjuk. S bár „Itt lépdeltem a kor süppedékeiben”, írja, „de a csillagokig elláttam” – zárja szózatos nagyversét.

A kötet öt ciklusra oszlik. Az első, a Minden erőm, és az ötödik, az Át éjszakán, égtájakon címűek tartalmazzák az ars poetica legmélyebben átélt, kifejtett opusait. Az Ameddig az ég ért, a Te, aki vagy és a Mégis lüktet címűek, ha nem is tematikus egyneműséggel, de a régi időkből, a gyermek- és ifjúkorból vissza-visszajáró emlékeket idézik, néhány, a jelenkorra utaló, olykor humoros hangvételű verssel színesítve. Ezek közül a Nyaralást emeljük ki, amely a serfőzői lírában ritkaságszámba menő szarkasztikus humorral lepi meg az olvasót. „Nyaralni idén is / a járda-szigetekre megyek, / közlekedési táblák / pálmafái alá. // Elhűsölgetek / az aszfalt-tenger habjaiban.” A kötet alaptónusát összességében – tematikus változatossága mellett – a magyar költészetben mára oly sajnálatos módon elgyérült társadalomkritikai hang adja meg. A továbbiakban is erre érdemes figyelnünk.

Bár az olvasó előtt a személyessé válás folyamata zajlik, amint azt Az égre feljönnek című versben is nyomon követhetjük, a személyessé válás útjai a közvetlen közösséget feltételező kapcsolaton túlra, a konkretizáló megszemélyesítettségig csak ritkán vezetnek el. „Észreveszem, / valakik figyelnek az időből”, kezdődik egy általános, meghatározatlan alanyra utalván a vers. „Kik lehetnek ők?” – fogalmazódik meg az alany konkretizálására irányuló igény. „Kiknek szemét látom / világítani idáig, / pásztázni, mint véres lámpafényt / át éjszakán, égtájakon?” Ugyanakkor a konkretizálással ellentétes irányú mozgást is elindít a költő, amikor az alanyt körülvevő tér szimbolikussá tágítására törekszik. „A Hold mögé is, / ha ott járok, / utánam sugárzik tekintetük.” Ezzel mintegy az én és a mi azonosulási lehetőségét is felvillantja. „Bensőmbe benéznek, / mintha én néznék be füstös konyhájába / egy halál közeli tanyának.” A tanyára utaló környezeti pontosítás a történeti olvasat lehetőségét nyitja meg. A történeti hátteret sem nélkülöző költői szöveg a személyességnek szán kitüntetett szerepet. „Számonkérnek / akik ki tudja kik lehetnek, / akik éjszakáimban / csillagokkal az égre feljönnek […] követelik az arcukat rajtam […] én megőriztem-e”. Azonban a már-már kozmikussá táguló én–mi viszonyban sem képes a személyesség, a megszakítottság traumájának visszavételére. A való világ s a valóságra reflektáló esztétikum egy olyan megváltozott térbe kerül, ahol a számon kért hűség és példa már más jelentést kap.

A kötet verseiben a személyesség jelenléte kétségtelen, mi több, meghatározóvá válik, az élesítő konkréttá formálás azonban csak elvétve teljesedik ki. Többek között azért, mert a jelzett időbeliség egy korosztállyal korábbi közösség szerepét feltételezi.

De azért is, mert a jelen valóságában az én nem teljesedhet ki autonóm lénynyé, nem egyenrangú partnere a világnak, hanem egy olyasvalaki, akinek tudatát, önképét a megszakítottság formálta. A rögzült traumaélmények nem csupán az én harmonikus önértékeléséhez szükséges szuverenitás kiteljesedésének szabnak határt, de a külvilágot is egy olyan folyamatosan megoldandó feladatnak tételezik, amely így ugyancsak gátja az én és a külvilág közötti harmonikus kapcsolat megszilárdulásának. Ha e lírapszichológiai helyzetet aktualizáljuk, úgy a költői én-azonosság függőségtől való meghatározottságának az okát – ahogyan az a lírai konnotációban meg is jelenik – a rendszerekből rendszerekbe átívelő, hosszú idő óta tartósan jelen lévő negatív, félperiferiális társadalomkörnyezeti hatásokban lelhetjük fel. Más szavakkal, A magunk szárnyán verseiben is a magyar líratörténetben oly gyakran előforduló „muszáj-Herkules-szindrómával” szembesülünk.

Tiszteletre méltó a szerző azon vállalása, amellyel poézisét az e szituációból fakadó feladattartalmú értékek köré szervezi. Hiszen szemmel látható, hogy a megszakítottságok szakadékai fölé költészetének erejével milyen elegáns és meggyőző mozdulattal képes a folytonosságot biztosító – s a művekben működő igazság pillérein nyugvó – esztétikum hídját odaemelni. Vállalását csak nyomatékosítja, hogy mindezt a világ sokrétűségéből csupán az énre fokuszáló aktuális trenddel szemben teszi. Hiszen aligha tekinthető korszerű művészi magatartásmodellnek az ént a társadalmi környezetétől elkülönítő, a hétköznapiság súlytalan bagatelljeiben feloldani igyekvő törekvés. Ma már jól látható, hogy a harmadik évezredre kialakult társadalmi léthelyzet művészi definiálása csupán a szójátékokra, az iróniára összpontosító technével nem valósítható meg. S látható, hogy ahol a relativizáló ironizálás ábrázolástechnikai határai húzódnak, ott nyílnak meg az újdonság megfogalmazására is lehetőséget nyitó terek az alternatív, a modern művészeti törekvések előtt. (Antológia Kiadó, 2011)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben