„Az elvek mindenkiben azonosak, a kérdés csak az,
hogy kiben mennyire tudnak érvényesülni.”
(Szakállas Anna)
Itt a lét a tét
Indulása óta figyelemmel kísérem a kuk.btk.ppke.hu címmel működő műhelyhonlapot – mely 2008-ban a PPKE Esztétika Tanszéke körül szerveződött –, s máig képtelen vagyok szabadulni a honlapcímben rejlő szójáték gondolatától. A német „k. u. k.” rövidítés („kaiserlich und königlich”, „császári és királyi”) az Osztrák–Magyar Monarchia közös intézményeinek megjelölésére szolgált, megkülönböztetésül Ausztria és Magyarország saját intézményeitől. Az internetes – illetve most már (időközönként) válogatva, könyv formában is megjelenő –
KuK ugyanezt a megkülönböztető szerepet vállalja (kissé belterjes és zárkózott) irodalmi életünkben: kijelöli a közös territóriumot, ráadásul anélkül, hogy ezt a mindenki számára elérhető, nyitott felületet szigorú demarkációs vonalakkal választaná el saját szellemi platformjától.
Tóth Tündétől, a Helikon című szakfolyóirat egyik 2004-es szerzőjétől
Az olvasó lázadása – kritika, vita, internet című 2008-as kötet írókból, irodalomtörténészekből és tanárokból álló szerzőgárdájáig sokan és sokat értekeztek az utóbbi időben az elektronikus irodalom és kritika, az e-folyóiratok, valamint a nyomtatott könyvek, periodikák világhálós közzétételének ügyében. Fontos megjegyeznünk, hogy e kérdésekben – bár konszenzusról szó sincs – pró és kontra léteznek igazságok. Mindenki, aki olvas, pláne, aki rendszeresen publikál, tisztában van ezekkel: egyik oldalon a szövegromlás, a plágium lehetőségének fokozódása, a stílus leegyszerűsödése, a mennyiség növekedése (a minőség kárára), a marketingérdekeltségű zsurnálkritika térnyerése az építő, információgazdag, áttekintő kritikával szemben és így tovább. Másfelől viszont előnyt jelent, hogy a virtuális fórumok nyomán az olvasók jóval szélesebb köre kap lehetőséget egymás gondolatainak olvasására, az irodalmi diskurzusba való bekapcsolódásra, nem utolsósorban arra, hogy elsajátítsa a kritikaírás, vagyis az önálló véleményformálás, olvasatépítés és -közlés szellemi-lelki s bizony sok szempontból gyakorlati technéjét.
Ugyanezért tartom remek fórumnak a Károli Gáspár Református Egyetemen Bánki Éva író, irodalomtörténész és Borbély András költő (a lap főszerkesztője) által működtetett Újnautilus Irodalmi és Kritikai Portált is. Örvendetes tény, hogy a 2005-ben Bertha Zoltán előszavával kiadott
Králisok: Károlis útikalauz stopposoknak című irodalmi antológia nyomán 2006-ban alapított elektronikus lap rovatai a folyamatosan csatlakozó lelkes szerkesztők (legújabban Vassányi Miklós filozófus) révén egyre szaporodnak. S hogy a legkiemelkedőbb, más folyóiratban, kötetben meg nem jelenő írások itt se vesszenek el, a főszerkesztő révén a Napút folyóirat 2010. évi 5. számát (
Hajókatalógus címmel) teljes egészében a virtuális portál szerzőinek szentelte.
Bizony úgy tűnik, ez lesz a jövő technikája: bár maradnak nyomtatott folyóiratok, létrejön egyre több elektronikus portál is, melyek időnként egy-egy papír alapú periodika tematikus számába költözve vagy akár saját könyvsorozatukban – gondolok itt az
Irodalmi Jelen-könyvekre – kézzelfogható formában is elérhetővé teszik a paradigmatikus, a könyvtári emberek (hallgatók, illetve más olvasók és értekezők) érdeklődésére számot tartó vitákat, tudományos és művészi szövegeket.
Szöveggyűjtemény és szakmai párbeszéd
Szerintem a kritika című, 2007-es esszéjében írta Keresztesi József a következőket: „amikor nemrégiben összeállítottam egy kritikakötetet, kénytelen voltam újraolvasni a régi írásaimat, és be kell valljam, nem szórakoztam valami jól. Főleg a korai műbírálatokban ijesztett meg a kétségbeesett lábjegyzetek rengetege, a körülményes szerpapi mozdulatok sora. Ismétlődő retorikai fogások, stíluselemek, szögletes gesztusok. Egy vénemberarcú ifjú, aki állítólag én voltam egykor. De hát ez a legkevesebb; friss szemmel olvasva nyilvánvalóvá válnak az automatizmusok, a modor rejtett rugói. Jóval érdekesebb volt a belső elmozdulások felismerése, magyarán szólva: az inkoherencia kalandja. Ez már sokkal inkább szórakoztatott, ahogy a fölemelt mutatóujj irányt változtat, és a mozdulat tétova vakarózásban fejeződik be.” (
Az olvasó lázadása, 2008; 14.)
Amit e tömör és világos sorok példáznak, az nem más, mint a létnyelvi úton járás folyamatrajza. Annak a fejlődésnek a görbéje, ami a saját kritikai nyelv s az ezzel szoros összefüggésben lévő saját szempontrendszer kitermelődését ábrázolja; azt az utat, amely a korai kritikák kényszermimézisétől a gazdag, önteremtő olvasás eredményeképp megszülető, nyelvvel és szellemmel egyaránt át- és megélt méltatásokig ível. Ha így olvassuk a KuK alkotóinak kötetét, akkor a kritikaírás iskolájába lépünk, melynek falain végigtekinthetjük az egyes alkotók nyelvi fejlődésének egész történetét. Gazdag és tanulságos séta ez minden kritikusnak és egyetemi oktatónak, hiszen az itt föllelhető malőrökből egyfelől számtalan típushiba intő példája, másfelől – egy lehetséges pedagógiai programhoz elengedhetetlen – gyakorlati korpusz nyerhető ki. Így nézve e kötet felelet Gács Anna kérdéseire is, melyeket
Mi értelme kritikaírást tanítani az egyetemen? alcímű dolgozatában tett föl (
Az olvasó lázadása, 2008; 53–59.); azaz szöveggyűjtemény, példatár a kritikaírás oktatásához, lehetőség arra, hogy a kritikusképzés metodológiai kérdéseiről végre alternatív diskurzust kezdeményezhessünk. A továbbiakban ezek alátámasztására teszek kísérletet.
A példaanyag
(Film)
Peresztegi Miklós írása a
Kétely című filmről sajnálatos redundanciával indít: „az emberekben az a legcsodálatosabb, hogy képesek hinni és a hitükért bármit elkövetni. Az emberiség erőssége és gyengesége is éppen ebben a képességében rejlik.” A szöveg későbbi pontjain szintén vannak nyelvi pongyolaságok („a film nem akar izgalmas lenni”), Peresztegi munkája mégis áthoz valamit a film hangulatából, s a cselekmény ismertetésével kedvet csinál „fogyasztásához”.
Bicsérdi Ádám az
Utolsó idők című 2009-es magyar filmet választotta elemzése tárgyául. Bár a térbeli és időbeli elhelyezés mellett tematikus-motivikus analízist is végzett, túlzó minősítései („kiemelkedő színvonalú”, „tökéletesen testesíti meg”, „tökéletesen érvényesül”, „sikerült elérni azt a bravúrt” stb.) mégis zavaróak.
A
Máté evangéliumát elemző Toldi Gábor, noha egy jól hangzó Pasolini-idézettel indít, harmadik bekezdésében – mintha addigra kifáradt volna – igen kommersz stílusra vált: „elmondható ez a ruhákról is, amelyek több esetben érdekesek. […] Utóbbi kettő zavaró tud lenni…” A rövid cikk végére azonban rátalál a tisztább, közérthetőbb hangra: „szerényen ábrázolt csodáival képes megmutatni, felfedezni azokat az igazán fontos pontokat e bibliai történetben, melyeket a hasonló témájú, ám látványosabb filmek képtelenek”.
Szintén nyelvi hanyagság felhőzi Gondán Aranka írását az
Isten hozott az Isten háta mögött című francia vígjátékról: „pont azért jó vígjáték ez a film” stb. Akik elemzésre, olvasatra várnak – ha mégoly egyszerűre is –, itt csalódni fognak, a fabula fölmondásán túlra nem merészkedett a kritikus.
Tihanyi Mária remek, újságírói színekkel tarkított recenziót írt az 1998-as
Perfect Blue-ról. Egyszerre elemez, más művekre utal, s velük a recipiált alkotást összekapcsolja. Egyetlen stiláris hibája a második bekezdés két szórendi furcsasága: „aki maga is gyilkossá válik végül”; „otthagyja ujjlenyomatát lelkén”. A „végül” és „lelkén” szavak ilyetén hátravetése egy kissé modorossá teszi az amúgy fiatalosan pezsgő, sodró erejű szöveget. Ugyanilyen leleménnyel, ráadásul még több összehasonlító szempontot kínálva, még tágasabb nemzetközi hátteret rajzolva elemezte Puskás Lilla a
Mások vagyunk című német romantikus drámát. Írásában Kunderára, Albee-ra, Bergmanra utal, sorait zárva pedig még a film utóéletét is olvasói elé tárja.
Zavaró szóismétlés szeplői csúfítják el Juhász Enikő lényeglátó, rövid cikkét (három soron belül kétszer szerepel az „ugyanis”), míg Szabó Tamás egy sajátos és ritka etikai vétséggel haragítja magára olvasóját: „a forgatókönyv halványabb megoldásai közé tartozik egy fordulat, vétek volna leleplezni, amelynek fényében teljesen logikátlannak tűnik a lezárás”. Egyrészt a kritikus semmit sem ígérhet, amit nem teljesít, és semmit sem állíthat, amit nem bizonyít, másrészt az ilyen kijelentéseknek nincs súlyuk, nincs referenciájuk, csupán zavart okoznak.
Végül Szövényi-Lux Balázs fiatalos nyelvezetű (pl. „ezt lovagolja meg”, „túllihegett” stb.), vidám hangulatú, felütéssel és csattanóval megírt méltatását nyújtja a 2010-es angol-amerikai
Robin Hoodnak.
(Irodalom)
Bármikor, bármely szépirodalmi műről röviden véleményt formálni nemcsak azért nehéz, mert a folyóiratok hasábjain általában aktuális, azaz egy-két éven belül megjelent szövegekről kell szólni, hanem azért is, mert
egy kötetről
egy folyóiratban – tisztelet a ritka kivételnek (pl.: Holmi, Kalligram) – csak
egy ismertetés jöhet le, s ha azt már megírta vagy épp írja valaki, akkor sajnos hoppon maradtunk. S bizony sokszor előfordul, hogy egy kötet nem a megfelelő emberhez kerül, tehát olyanhoz, aki gondosan megolvasná, és szívesen elmondaná róla a véleményét. Az olyan kritikai site-ok, mint az Újnautilus és a KuK, ezt a problémát kerülik meg, hiszen bármikor, bármiről korlátlan számú szöveget fogadhatnak. A Bárkaonline – az egyes kötetekről szintén csak egy bírálatot engedélyező Bárka folyóirat elektronikus honlapja – például még 2011-ben is közölt írást Bánki Éva 2004-es
Aranyhímzés című regényéről, más kérdés persze, hogy e műfaj neve immáron nem kritika, hanem olvasónapló. A KuK szépirodalmi ismertetésein jól látszik, hogy a szerzők nem „rájuk osztott” könyveket elemeztek szerény bérért, hanem olyanokat, amelyeket maguk választottak, ezért – minden hibájuk ellenére – ezekből az írásokból tagadhatatlan lelkesedés és tárgyszeretet árad.
A rovat magasan a legjobb, legszínvonalasabb írása a jelenlegi szerkesztő, Kinyik Anita tollából származik, s Ambrus Lajos
Eldorádójának 2009-es új kiadását üdvözli. Álljon itt máris egy sziporkázó részlet e magával ragadó, házigazdához illő stílusban megírt szövegből: „hadd adjam át e kötetet a »barbároknak«, hadd örüljenek a meglelt kincsnek a maguk módján, bárgyún, esetleg esetlenül, nem történelmi emberként, reflexiókirályként vagy esztékákeretes tudósként, csak betűre éhes, új tartalmakra szomjas, játékra nyitott olvasóként”.
Ughy Szabina – az időközben a Kárpát-medence mérvadó orgánumait is sikerrel meghódító kritikus és költő (
Külső protézis című kötete megjelenés előtt áll) – Brodsky 2008-as,
Szűrt víz című regényéről közölt recenziójában még egymást érik a hasonló fordulatok („mi sem bizonyítja jobban”, „ki más érezhetné jobban”, „más sem bizonyítja jobban”). Pozitívumként értékelendő viszont, hogy a kritikus a műfaj problémájának fölvetése mellett idézetekkel, a szerzőre és művére vonatkozó információkkal is szolgál.
Szabó Dóra írása a
Hazaviszlek, jó? című Tóth Krisztina-kötetről több sebből vérzik. Szemben Mészáros Mártonnak ugyanerről a könyvről a Szépirodalmi Figyelőben közzétett szubjektív, mégis provokatív és problémafölvető recenziójával, Szabó szövegében több fölösleges, üres mondat (pl.: „különböző elbeszélők szólalnak meg izgalmas nézőpontokat megmozgatva…”), elcsépelt szólánc található („izgalmas nyelvi anyagból építkezik, tele humorral és játékkal”), melyek a még kiforratlan kritikai nyelv jellemzői. Végül, bár fölismeri, hogy a Tóth Krisztina-szövegek közös üzenete a hétköznapok elmondhatatlansága, fölismerésével mégsem tud mit kezdeni, s éppen ezért: a helyes meglátás elemző alkalmazásának elmulasztása miatt kárhoztatja a művészi megjelenítés koncepcióhűségét („a precíz, szinte dokumentáló írói figyelem […] az egysíkú vagy kényszeredett történeteket valódi téma hiányában nem tudja eléggé megízesíteni”).
A Kemény István
Kedves ismeretlen című 2009-es könyvét elemző Zsurzsán Anita méltatása kissé elfáradt a végére. Amellett, hogy az „ahány olvasat, annyi értelmezés” kitételt magam megfordítanám: „ahány értelmezés, annyi olvasat”, egy sajátos egyeztetési hibára is fölhívnám a figyelmet: „Az író tehát több lehetőségeket ad…”
Hasonló nyelvi-értelmi zavarok figyelhetők meg Bodonyi Nikolett – a
Virágzabálókat tárgyaló – írásában: „a regényre konkrét stílust nem lehet ráhúzni”; a „stílus” helyére inkább a „stílusminősítés” szó illenék, hiszen a stílust – ha ugyan ráhúzzák – az írók húzzák a műre. Figyelemre méltó viszont a Buńuel-párhuzam, mellyel a kritikus az intermedialitás felé nyitja meg az értelmezés játékterét.
(Esztétika–filozófia)
Nem szorul különösebb bizonyításra, hogy az esztétika–filozófia rovatban találjuk a kötet legérettebb szövegeit. Az itteni írások közös jellemzője az átfogó, fajsúlyos mondatokban, nemegyszer költői képekben megjelenített mondanivaló, az összehasonlítás és példakeresés láttató gesztusa, a pozitívumok mellett a negatívumok számbavétele, valamint a választott mű szerzőjének, a szerzői oeuvre tematikus csoportjának, műfaji variánsainak, szakirodalmának ismerete.
Szakállas Anna, a KuK esztétika rovatának alapító szerkesztője Edmund Burke filozófiai bestsellerének 2008-as magyar kiadásáról írt rövid méltatást. Különösen érdekes a fordító, Fogarasi György munkájának összevetése az eredeti angol verzióval: „a fordító a
delight kifejezést ambivalens konnotációi miatt fordítja
gyönyörnek, mely szerinte a magyar nyelvben negatív tartalmakat is hordoz az
örömmel szemben”. Jómagam még azt is megkockáztatnám, hogy e különbségtétel hátterében a kanti „fenséges”-fogalom visszahatása áll.
A továbbiakban két Nietzsche-kötet recenziója követi egymást, az egyik Turi Márton, a rovat jelenlegi szerkesztője, a másik Kneszl Gábor tollából. Az olvasmányos, áttekintő és mégis tárgyszerű Turi-cikket záró Mann-idézeten keresztül ezen írásból is kitetszik a szerző világirodalom iránti érdeklődése (melynek további reprezentatív példája Venyegyikt Jerofejev
Moszkva – Petuskijáról írott kritikája a Kulter.hu-n). Kneszl Gábor dolgozata ezzel szemben jóval szikárabb, s egyáltalán nem tartalmaz irodalmi utalást, ám sajátos képei és kifejezésláncai révén mégis hatásos szöveg: „túl sokszor posztmodernnek mondott állapot pátriárkája”, „patinás aprópénz fogalmaink között”, „fülszövegízzel fogalmazva”, „filozófiai kalapácsütés” stb. Az állapothatározói „mint”-ek elé tett vesszők mindazonáltal igen zavaróak („a genealógia, mint módszer”, „a szabad szellem, mint a könyv ideálja” stb.).
Zsolnai György, a Szépirodalmi Figyelő
Bejáró rovatának szerkesztője John Rawls könyvét,
A népek jogát ismerteti kifogástalan értekező stílusban, hangsúlyozva, hogy a XX. századi liberális politikai filozófiának ezen az alapművén keresztül „a népek közötti interakció kívánatos módjaiba”, illetve a „kertek alatt lévő kulturális összecsapások ideológiai megalapozottságába” nyerhet betekintést az olvasó.
Such Dávid nyelvfilozófiai érdeklődése, mely John R. Searle
Beszédaktusok című könyvéről írt recenziójából is kitűnik, nem ismeretlen a szerző saját honlapjának látogatói előtt. A cikk így az ott található blogbejegyzések
(Hétköznapi fogalmak: rasszizmus, Már megint mi a filozófia?, Nyelvromlás, Nyelvromlás reloaded) problémafölvetésének kicsúcsosodásaként is olvasható. A kritika a beszédaktusok előtörténetének vázolásán, majd a problémakör searle-i fogalmainak bemutatásán keresztül a mű tudománytörténeti jelentőségét gondolja újra. Such írása végül is oda konkludál: „aki behatóbban akar foglalkozni a nyelvfilozófiával, annak kötelező feladat, hogy vissza-visszatérjen az elődök problémafölvetéseihez, az őket mozgató intenciókhoz, hogy megismerje a mai viták gyakran háttérbe olvadó igazi tétjét”.
Arra a kérdésre, hogy miért az esztétika–filozófia rovat lett e kötet legérettebb ciklusa, a szerzők ismeretében nem nehéz válaszolni. Vajda Mihály
Szókratészi huzatban című könyvét Paár Tamás, a 2011-es OTDK Társtud. Szekciójának első helyezettje, Johann Baptist Metz
Memoria passionisát pedig a –
Pascal fogadása című dolgozattal – 2009-ben ugyanott különdíjat nyert Bernáth László ismerteti. Végül – Mucsi Ferenc részletgazdag és ismeretterjesztő Kisbali-kritikája után – Bacsó Béla könyvének,
Az elmélet elméletének bírálatát Miklósvölgyi Zsolttól, a 2011-es Duna-legendárium zsűritagjától olvashatjuk.
(Kiállítás)
A kiállítás rovat több szempontból is hullámzó színvonalú. Tulajdonképpen az egész kötetre ráfért volna egy alapos „felelős-szerkesztés”, de tény, hogy a korábbi szedési, elütési, nyelvhelyességi és helyesírási problémák mellett (pl. „előterek ént” stb.) ebben a szövegcsoportban található a legtöbb elírás.
Balog Renáta (esztétika–német szakos festőművész) Mircea Cantor-recenziója máris egy ilyen bosszantó hibával indul („szembe szálljon”). A kompozíciók bemutatását, illetve címeik frappáns fordítását azután később is különféle nehézkességek, pongyolaságok szakítják meg: „elég meghökkentő látványt nyújt”, „elég megdöbbentő és ijesztő látvány”, „ez által következik be sokszor a sokat emlegetett”. Néha épp az értelem vész el az ilyen zavarok miatt, így például a hatodik bekezdésben, ahol két „csak” szerepel egymás után, az első ráadásul igen kérdéses státusban: „számomra a látvány mégis csak rossz érzést keltett, új gondolatokat nem ébresztett, esetleg csak annyit, hogy mi jöhet még?” Az első „csak” cseréje a „kizárólag” szóra segítené az értelmezést, és javítaná a stílust is. Végül, bár tudom, hogy a „belsőtér” kifejezés építészeti szakszó, úgy vélem, az alábbi részlet jobban hangzana, ha szétbontanánk a szóalakot: „…amit a Műcsarnok monumentális belsőterére tervezett Mircea Cantor”.
A következő négy szöveg mindegyike erős szakirodalmi bázisra épített, mélyreható elemzést nyújtó, értekező nyelvű műhelyesszé, kistanulmány. Nem keveset sejtet például Mándity Krisztina
Krisztusi kor képei című részletes cikke a harminchárom évesen elhunyt Vajda Lajos 2008-as, Nemzeti Galéria-béli kiállításáról. A kritikából kiderül, hogy a szerző jól ismeri a festő monográfusának, Mándy Stefániának a könyvét is, s már úgy érkezett a kiállításra, hogy előzetes tudása révén határozott elvárásai voltak. S amit e korai szöveg sejtet, azt Mándity tevékenysége gazdagon igazolja: 2009-ben
Őskép és képmás problémája Vajda Lajos ikonos korszakában és az ortodox művészetben, majd 2010-ben
Nyugati ikonográfiai elemek a magyarországi ortodox falképeken címmel írt dolgozatot a Vajdasági Magyar TDK-ra.
Somogyi Zsófia – aki Tóth Ágnes képei kapcsán az Artportálnak is szerzője – Csörgő Attila
Arkhimédeszi pont című kiállítására látogatott el. Beszámolója végén azonban a jól felkészített következtetést mégsem vonja le, pedig abból, hogy Csörgő kompozícióinak kellékei minden háztartásban megtalálhatók, és hogy „kitartással, kreativitással, a világ folyamatos kutatásával és a jó értelemben vett kétkedéssel bármit elérhetünk”, szinte egyenesen következik az üzenet: a hétköznapok során nem állnak rendelkezésünkre különleges, földöntúli (vagy -kívüli) eszközök az önmegvalósításhoz és boldoguláshoz, abból kell (kreatívan, intuitívan) gazdálkodnunk, ami környezetünkben megterem, ami körülvesz bennünket.
Veréb Helga, aki 2008–2009 között a KuK olvasószerkesztője volt, a
Botticellitől Tizianóig címmel a Szépművészetiben rendezett festménykiállításról írt recenziót. Írásának két kiemelkedő érdeme az érett, gördülékeny stílus, valamint a kedvcsináló szöveg végén átnyújtott személyes tapasztalat, jótanács: „érdemes minimum két órát rászánni a tárlatlátogatásra, hogy kényelmesen végig tudjuk járni, és jusson mindenre elegendő idő”.
A kiállítás rovat összeállítása – a
Diafán struktúrák Erdélyi Gábor festészetében című dolgozatával a 2011-es OTDK Társtud. Szekciójának Esztétika Tagozatán megosztott második helyet nyert – Zsikla Mónika elmélyült ismeretekről tanúskodó műhelyesszéjével zárul.
(Színház)
A színházi recenziók mindegyikére érvényes a tartalmi gazdagság és a stiláris szegényesség kettőssége.
A válogatást nyitó Oresztész-kritikában a – magyarul igen rosszul hangzó Thomas Bernhard-i – „színházcsináló” kifejezés elhomályosíthatja azt a tényt, hogy a kritikus éles szemmel emeli ki Tündareosz okoskodását – mint a darab cselekményét szervező legfőbb paradoxont –, s hogy a közönség viselkedéséről, tapasztalatairól is beszámol. Már a szöveg első feléből kitűnik a szerzőnek az antik irodalomban való jártassága, ám ezen a szerzőt, Bencze Ágnes művészettörténészt ismerve egyáltalán nem csodálkozunk.
Ahogy azon sem lepődünk meg, hogy Gogol
Revizorjának Teatrul de Comedie-féle előadásáról a késő antik lélekelméletek és természetfilozófia szakértője, Lautner Péter írt kritikát. Szövegének egyetlen kifejezését vitatnám csupán, mégpedig az első bekezdésben használt „retardált” szót, mely napjainkra a szleng egyik elcsépelt, nyegle kifejezése lett. A tanár úr írásából egy nagy tanulság azonban biztosan levonható, amit a román színjátszásról való háttértudása és a Katona korábbi, saját
Revizor-előadásának ismerete vetít előre, hogy tudniillik a vizsgált műalkotás tágabb elméleti és történeti kontextusát figyelembe véve mindig tárgyközelibb véleményt fogalmazhatunk meg.
Szlamek Orsolya egy redundáns szerkezettől („lassan szivárog át érzékeinken keresztül”) és egy zavaró hátravetéstől („…van jelen a darabban mindvégig”) eltekintve gazdag áttekintő cikket írt, melyből magasan kiemelkedik a színészek pályájának érdekfeszítő ismertetése. (A szöveg utolsó két mondatát mindazonáltal érdemes lett volna összekapcsolni egymással.)
A Shakespeare-szonetteket színpadra állító Théâtres des Bouffes du Nord előadásáról értekező Papp Emese háttértudása révén máris a darab tanulmányhoz méltó értelmezését nyújtja.
Tillinger Zsófia számottevő újságírói kompetenciákat sejtető recenziója rövid, izgatott nyitó mondatával („Karfioltröszt Chicago szívében”), különös hangzású kifejezéseivel („naivaszerű ártatlansága”) egyszerűen olvastatja magát. A harmadik bekezdésben azonban hibás a névmás egyeztetése („Arturo Ui személyisége az, aki…”), ide inkább az „amely” szó illenék, az „ennél fogva” pedig egybeírandó.
Még nagyítóval vizsgálódó szemünk sem talál érdemi kivetnivalót Várhegyi András és Bedi Katalin cikkeiben, noha a tagoltan, fegyelmezetten és gördülékenyen fogalmazó Bedi mellett Várhegyi nemegyszer a kritikai nyelv határáig merészkedik („elvan a gyerek”, „nőcis hiszti” stb.).
Sajószegi Nikolett – néhol kissé nehézkes – írásával („Don Juanként sok nő karjába omló deák”) zárul a színház rovat összeállítása, mely a darab fogadtatástörténetén és a cselekmény történelmi hátterén túl személyes értelmezést és tapasztalatot is kínál az olvasónak.
(Zene)
A kultúrkritika örök anomáliái közé tartozik, hogy a könnyűzene vizsgálatának nincs kiforrott nyelve és szempontrendszere, noha éppúgy beszélhetünk a könnyűzenei textusok, mint a művészi szövegek poétikájáról, illetve a költői hang tonalitásáról. Könnyűzenei alkotókról írott cikkeimet, tanulmányaimat – egy-két kivételtől eltekintve – mégsem fogadták sehol jó szívvel. A Magyar Zene című szakfolyóirat kizárólag komolyzenével foglalkozik, míg a zsurnalisztikusabb heti- és havilapok – érthető módon – nem közölhetnek szakcikket, nagyobb lélegzetű tanulmányt. Pedig – hogy csupán egyetlen paradigmatikus példát hozzak – a Veres Róbert-féle „freestyle rap” mögött meghúzódó versnyelvi kompetencia, ez a spontán, elömlő dikció, az állandó beépülő elemek Klotsky-rendszerű mozgatása és működtetése, a rímrend és a versforma megválasztása és/vagy beállítása, valamint a ritmikus megelőzöttség automatizálása egytől egyig vizsgálat tárgya lehetne. Persze a könnyűzene-kritikusok (vagyis inkább: a könnyűzenei anyagokat recenzeáló személyek) nem föltétlenül szakképzettek a szolfézs és a zeneirodalom területén, de – valljuk be – elsősorban nem is ilyen előképzettségű, műveltségű réteget szólítanak meg. A kör ezzel gyakorlatilag bezárult.
Hogy a KuK zenei rovatában közölt recenziókból még egy ilyen zártabb kultúrközösség esetében sem rajzolódik ki legalább kvázi-egységes – egymás olvasása révén létrejövő – szempontrendszer, annak okát tehát magam a fentiekben látom. Ám legnagyobb meglepetésemre nem a szakmaiatlanság, felületesség okozta a legtöbb problémát, hanem a jól ismert nyelvi pongyolaságok, képzavarok, túlzások, helyesírási malőrök foltozzák az amúgy elmélyedt tárgyismeretről, esetenként megérlelt, személyes véleményről számot adó írásokat. Az elmondottak eklatáns példája Bradák Soma írása Ákos 2009-es lemezéről. Zavaróak többek között az olyan sűrítések, mint a „legalábbis ez az
Új törvényig így is volt”. A nem átdolgozás/feldolgozás eredményeképp létrejött
önálló, saját, eredeti Ákos-dalokra – bár e három jelölőn kívül még számtalan másik is rendelkezésére állna – a kritikus váltig az „igazi”-t alkalmazza, majd félsornyi zárójeles megjegyzésben meakulpázik miatta. S míg egy helyütt – elméleti képzésben részt vett elemzőhöz méltatlanul – leszögezi, hogy „itt a Krisztushoz való viszonyulásról van szó”, a cím
(40+) elemzését aggálytalanul elmulasztja.
Nehezen, döcögve indul Jancsó Árpád recenziója a Lux Musicae együttes 2010. május 8-i hangversenyéről. Az egyik – máris az olvasó kedvét szegő – bevezető mondat után („belépéskor nem kerülünk szembe a színpaddal, hanem inkább majdnem rálépünk”) az egybeírás–különírás problémája merül föl („mi szerint”). A cikk kétségtelen érdeme ezzel szemben, hogy számtalan (zene)történeti adatot szolgáltat. A szerző azon föltevését ugyanakkor, mely szerint a vak fellépők a látóképes hallgatókkal szemben „kiszolgáltatottak” volnának, vitatnám. Ne felejtsük: legfeljebb az olyan vak érezheti kiszolgáltatottnak magát, aki valaha látott, nem beszélve arról, hogy itt zenéről, nem pedig színházról van szó; egy másik nyelvről, mégpedig a zene nyelvéről, amit általában a zenehallgató közönség „beszél” alacsonyabb szinten. Innen nézve, ha valaki kiszolgáltatott a Lux Musicae koncertjén, az sokkal inkább a nézőtéren helyet foglaló hallgató.
Süveges Edit részletes, a korongon található felvételeket egyenként elemző kritikát közölt Sade
Soldiers of love című lemezéről. Csupán egyetlen mondat szeplőit kellett volna eltávolítania a reménybeli felelős szerkesztőnek: „az énekesnő fátyolos, füstös alt hangjához illő lírai, olykor melankolikus dalok olyan hangulatot árasztanak, mint kb. egy Szabó Éva-verseskötet, mellyel kezünkben elmélázunk egy esős délután.” Az internetes portálok stílusába még beleférnek az olyan rövidítések, mint a „kb.”, az „ún.” vagy a „tkp.”. Ezeket azonban – érzésem szerint – fel kellene oldani a kötetbeli közlés előtt. A mondat második felének szánalmas közhelyéről pedig talán nem szükséges soká bizonygatnunk, hogy az amúgy érett, gondolatgazdag párhuzamokkal, Paszternak-idézetekkel megfűszerezett szöveget a Blikk-típusú lapok „kultúrsarkainak” nyelvi regiszterébe vonja.
Bakács János bosszantó apróságokon csúszik el, rokonszenves témaválasztása (Club Era:
Kicsi nékem ez a ház…), könnyed, fiatalos stílusa, az előadókhoz fűződő sokszínű háttértudása ellenére különös stíluskeveréssel teszi nehézkessé írását: „a zenekar életében fontos szerepet kapott a bor, mely a muzsika mellett szintén egyfajta kohéziós erőként hatott a zenészekre.” A borfogyasztás ilyen tudományos bikkfanyelven való elbeszélése mindenesetre az okoskodás és a mesteri irónia határán mozog.
A zenei blokk Tisza Dorottya Makám-elemzésével zárul, melyben néhány erőltetett szókapcsolaton kívül („kifinomult átéléssel”) problémafölvető gesztus és szövegközpontú elemzés érvényesül.
*
Mivel elemzésem már így is igen terjedelmesre sikerült, az öt – bölcsen kérdező, érdekfeszítő – interjúbeszélgetést, a hat képzőművész (egy-egy saját művét elemző) írását, valamint a PPKE oktatóinak olvasónaplóit (
Most olvastam rovat) itt csupán megemlítem.
