×

Éjszakára II.

Radics Viktória

2011 // 09
RV: Apám volt a böllér. Ő volt ebben a mester, és neki volt a legjobb kése; a kések élesítésére mindig különös figyelmet fordított. A disznóvágásra az apai nagyanyám születésnapján került sor, ami egyúttal az állam (Jugoszlávia) születésnapja volt, a köztársaság napja, november 29-e. Nekünk, gyerekeknek fantasztikus esemény volt a disznóvágás, amikor az egész família összejött, és a férfiak harsányan vitték a vezérszerepet, nagyapámmal az élen. Emlékszem a disznó hajnali visítására, és ahogy a férfiak a fülénél fogva húzták a hóban. Minket, gyerekeket nagyon izgatott az a visítás, készültünk rá, meg az egész fölfordulás, a belek kifordulását is beleértve. Nem az egész napos falatozás, zabálás és ivászat (a gyerek jobban szereti a csörögefánkot, mint a vese-velőt), hanem a felfordulás, a bendő kifordulása, s ahogy a felnőttek más arcukat mutatták, mondhatni, fölszabadultak. Kirúgtak a hámból. Mi is aznap vetemedtünk a legnagyobb csínyekre, nekem az égő gyertyával való padlásjárás volt a mániám.

Egy ilyen kis emlékkel jövök most elő, mert a világmagyarázatod olyan nagyvonalú és komplex, hogy hirtelen eltörpülök mellette, gyermekké válok. És vastag függönyöket kell széthajtanom. Mert a heideggeri létfeledés színképelemzését vélem megpillantani, mikor ezt a táplálkozási eszmefuttatást olvasom tőled. A szavak fedőlegesen viselkednek, például a vér szó, az öldöklés szó… Kép, történet, emlék és szójáték nélkül semmi sem ugrik be róluk. Vagy vicc nélkül; azt a hasonlatodat például, hogy ezeket a dolgokat úgy nem lehet szóba hozni, ahogy a fogyatékos családjában sem beszélünk arról, ami van, vagy hogy a kannibálok nyilván zagyvaságnak éreznék a cselekmény megvitatását, revelatívnak érzem, s tudni vélem, mi a probléma…

A létfeledés sűrűje így belegondolva (konkretizálva) tényleg elképesztő. Mint mikor azt mondjuk, hogy vágni lehet a füstöt. És éles megállapításokra kényszerülünk. A kultúrát az emlékeztetés, észben tartás organonjaként tartjuk számon, miközben a vastag feledésnek, altatásnak, hamisításnak és félrevezetésnek is a dagadó közege. Te a filozófia és a költészet két széke közt a padlón – fuldokolva, émelyegve, hajópadlón – merész gondolatfutamokra ragadtathatod magad, miközben az elragadtatásod hihetetlenül konkrét, reális tótumfaktumokkal operál. (Opera!)

Még azt az apróságot is el kell mondanom – miközben megállás nélkül emésztem, amiket írtál –, hogy vakbuzgó vallásos emberekkel beszélgetve megütődtem, amikor avval akartak megtéríteni, hogy Krisztus vére és teste milyen ízes, milyen mennyei finomságok ezek, és kifogyhatatlanok, egyek belőle, fogyasszam mindennap a szellemi egészségem érdekében. Miközben azonban így forgatom a számban a gondolataidat, melyek a fejembe szállnak, lefordítottam szerbre a Szájunk kezdetű versedet, és szerintem teljesen átment ebbe a másik nyelvbe; hogy örültem a disznóólat jelentő „odor”, „tor” szavaknak! Hogy hozzák a szájboltozatot! És a moslékra is három ízes szavuk van: „mekinje”, „jarma”, „pomije”. Ezt a versedet nagyon élvezem most, és teljesen interiorizáltam, az egész világképembe fölszívtam.

Közben egyetértek veled, hogy ennek a véres falás–emésztés–emésztődés gombolyagnak amúgy nem fedezhető fel a télosza. (Csak a hedonizmus és a szenvedés, szóval a szadomazochista alapszerkezet.) És itt van előttem a falon egy Merleau-Ponty-idézet: „A világ jelenléte éppen a világ húsának a saját húsomban való jelenléte; a világ húsából vagyok, de mégsem vagyok azonos vele.” Fajunknak és minden egyes individuumnak ez az elkülönböződése, kiszakadása a létből, a hasadás rései és a nyílásaink, melyekkel a kiszakadtságunkat figyeljük, próbáljuk betömni, és a saját nyílásainkat is betömni, étellel, szóval, képpel, hanggal, majd kiüríteni – mintha egy ásító és áhító lyuk lennénk, és tényleg, akárhogy forgatom, tényleg a disznó szavaknak (gondolatoknak) is ólja. Őrjítő teremtmények, mindenképp őrületre kárhoztatva, s mintha most nagyot mondtam volna, pedig lehet, hogy ez épp így van. Jézuska istállóban születése is, állatok közt, más fényben merül fel most. Visszatérve a Szájunkra, meglepő, ahogy a végén puhán koppan már-már a tüskés húsát vedlő gesztenye (visszatérő motívumod). Mesélj a kertről! Fácskáidról. A növényvilág, a vegetáció hol lakik tenálad?

MJ: Azt írod: a szavak fedőlegesen viselkednek – és nem tudom, nem azt akartad-e mondani, csak kihagytál: feddőlegesen. A szavak feddőlegesen viselkednek; tehát fenyegetően is, pirítólagosan, ránk pirítólagosan. A disznó szavak. Ma cudarul megjártam a kertet, úszással nem mertem kísérletezni, sütött a nap, gondoltam, hátha ez feldob majd, végül mégis csak négykor indultam el, és akkorra letűnt a napocska, visszanyersült a levegő nagyon. És azonnal fuldokolni kezdtem, órákon keresztül vonszoltam magam, fogyasztottam a papír zsebkendőt, majd négy óra múlva lementem egy pékboltba félárú kenyérért. De addigra befagyott a gyomrom, összefagyott a tüdőmmel meg a légcsövemmel, és azóta így vagyok itthon, most éppen hajnali kettőt mutat a gépóra, rémülten gondolok a holnapi pingpongozásra, most péntekre hozták a fiúk, múlt szombaton is megfulladtam a végére, kilenc meccset játszottam, ebből legalább öt háromszettes volt. Bocs, hogy ennyi magánéleti eseménnyel traktállak.

Erről is annyi mindent el kellene mondanom, hogy ilyen is van, magánélet, micsoda félreértés, még a séta elején döbbentem rá megint: de hiszen olyannyira létfelejtésről kell beszélnünk, hogy még a Heideggernek is utána kellene szólnunk, valamit ő értett félre, jobban mondva nem vett észre, tudniillik azt, hogy éppenséggel a(z ön)tudat rekeszti el az embert, rekeszti ki a Létből (vagy nemlétből, ez mindegy); néhány évtizeddel ezelőtt ez még így fogalmazódott meg bennem: van a Lét, mi pedig az ő metaforái vagyunk, létezők, más szóval: a reprezentánsai, másolatai, olyan másolatok, amelyeknek az eredetije csak fogalmilag létezik, a valóságban eltűnt, azaz: a valóságból (!) eltűnt. És mint létezők nyomozunk utána, egymással versengve, mintha tulajdonlása egyszerre csak egyikünket illetné meg. Legalábbis a költők közül. Öldöklő harc dúl köztünk ezért (húha, most Mahlert sugároz a Bartók! eccerűen gyönyörű ez a zene!), és többnyire egyáltalán nem nemes, hanem a legaljasabb harc, a legaljasabb kirekesztősdikkel, társulásokkal, árulásokkal, csalásokkal, hazugságokkal, gonoszságokkal mélyítve-színezve a háborúzást. És ilyen csodazenék születtek ebből a borzalomból!

Séta közben elborzadtam, ahogy eszembe villant a disznóölős mondatod, hogy a fülénél fogva húzták a szerencsétlen állatot a férfiak, és az visítva hörgött nyilván, ezt annyiszor hallottam vidéken én is, ritkán rendültem meg tőle, így fuldokolva viszont a gondolattól elállt teljesen a lélegzetem, és maradt a döbbent álmélkodás, hogy az ember milyen hétköznapias vidámsággal viseli el és bonyolítja ezt a dionüszoszi gyilkolósdit, ezt sosem értettem igazán, és ma is gyanús nekem az olyan lelkendezés, ami a hrabali „életességnek” szól, rossz lelkiismeretet és sznobságot érzek ki belőle, uramisten, micsoda egy pocsék filmet csinált belőle a Menzel! Pocsékabbat a könyvnél is. Jaj, nem tudom, miért kell emiatt csapkodnom minduntalan.

A növényekről kérdeztél, erre nekem a csehek jöttek be, a disznó kapcsán a csehek, a Hrabal meg a Menzel, és csak őutánuk a két másik kedvenc: Forman, a Fekete Péterrel, no meg a drága Holan! Pedig az életességnek nagy sznobja a Holan is (talán a Forman is), de Holannál ellensúlyozza ezt a vad indulatiság, a nemiség teveszaga, besűrűsödése, és hogy semmi vicc! Forman Fekete Péterében meg szinte csak az, a vicc és a báj, fantasztikus báj, az a fajta, ami a legsanyarúbb körülmények közt is otthont biztosít a gondolataimnak. És ez valamennyire folytatódott még a Tűz van, babám-ban is, ott is tombolt a humor és a báj, áldassék ezért a csehség. Tizenévvel ezelőtti szerelmemet szerettem így szólítani ezért: hű csehem!, mert ő valóban úgy festett, csehül, a csehség legjobb értelmében csehül, és bájos volt, mint a Fekete Péter meg a dadogó kőműves barátja, ám evvel abbahagytam végleg a magánéletezést.

Vissza a kirekesztettséghez. Éppen a báj révén, meg a humor és a bánat révén is, mind a három ebből fakadhat, a kirekesztettségből, illetve abból, amiből kirekesztettettünk, és hébehóba valamely emlőjéhez hozzájutunk, csurran-csöppen belőle valami emlékeztető. Rémlik, ezt az emlő-emlékeztető játékot valahol már megtétette velem a vers, most pedig azért jön kapóra, mert a hasonlatkomplexus jól ábrázolja a kirekesztettségi relációkat: magzatként ugye teljes szimbiózisban vagyunk az anyánkkal s általa a világmindenséggel is, ám amint bele- és összeférhetetlenség okán kitessékelődünk onnan, már csak az emlő marad emlékeztetőül, majd már az sem, hanem – és így tovább. Bátran mondhatom, hogy az életem csupa kitessékelő szakaszból tevődik ki, csupa ki-ábrándulásból, és ezt aztán igazán nem panaszlóan mondom, ha hinnék, imádkoznék érte, hogy az a végső is kiábrándulás legyen, ne rögzüljön ki bennem végül egy ábra! Egy végkép! Semmiképp se! (Jézusom, megint magánéletezek!)

Úgy sejtem tehát, hogy az élet már kirekesztődés valahonnan, lévén azonban élő, eleve nem tudhatom, hogy honnan: hiszen kirekesztődtem; és vége-nincse lehet a fokoknak, fokozatoknak, az a mi önkényes döntésünk, hogy az életet honnan számítjuk, milyen molekuláris szervezettségtől fogva, s egyáltalán: honnan tekintünk rá – és mire! Mi, akik – ismétlem – eredendően biztosan azonosak vagyunk a megtekintettel. Erre mondtam volt már, hogy kódolva van a nárcizmusunk. A Lét (vagy nemlét) a létező által gyönyörködik önmagában (vagy/és) telik meg irtózattal önmaga láttán. Kézenfekvő így gondolnom, hiszen amit a tudomány mond erről, hogy a struktúra bonyolultsága, differenciációja adja ki a kisebb- és magasabbrendű lények legváltozatosabb tömegét (na, itt jöhetne a növényi vegetáció is!), abból miért ne következtethetnék inkább arra, hogy mondjuk épp a legegyszerűbből, a még egyáltalán nem differenciáltból akaródzik valami véglegesülni, neadjisten kifejeződni, és ez az akaródzás szüli aztán a végenincs viszálykodást, az annyit emlegetett bábelezést is, tündérkertestül és disznóólastul, lápostul és gesztenyéskertestül.

Mai sétámon ez volt a főszólam: „Ragaszkodj a nyers igazsághoz!” Merthogy nagyon megszorongatta a torkomat a levegő nyers hidege, beette magát a hátamba, kevéssel kisebb akarattal talán ki se tudtam volna vergődni a teknőből az úttestre. Nyers igazságon azonban többet érthettem, értelemszerűen elsősorban a halált, amiről a legkínosabb beszélni, felszólíttatásom pedig épp erre irányul, hogy egy pillanatra se aludjak bele ebbe a szemhunyásnyi életbe. Igen, de miért ne? Olcsó erre azt mondani: mert a halálom lenne. Pedig érzetre ez közelíti meg a riasztásomat, zaklatja a lélegzésemet, ez dúlja fel összevissza testemet és a tudatomat, és diktálja a kérdést: De hát ki fél itt voltaképpen? Miért és mitől fél, félti magát általam a Lét? Biológiai meg szimpla fizikai magyarázatok nem érdekelnek, tautologikusak, ráadásul kielégülnek a saját racionalizált teleologikájukban, s ami még rosszabb: tovább fokozzák a feledékenységünket. Ugyanakkor az esztétikai megragadása, artikulálása a dolognak is többnyire taszít vagy untat, e tekintetben rosszkor születtem, a szekularizált világ utálatos nekem, visszaábrándulni pedig képtelen volnék egy hívőbe, szakrálisba, transzcendens-hierarchikusba.

De lám, ezt mondtam: rosszkor születtem. Holott fentebb: hogy a világ, a Lét maga másolódik-individualizálódik bennem, ergo szó sincs a világba való beleszületésről, hacsak nem úgy képzeljük el, hogy a világ öle újra meg újra megtelik önmagával. No de azok után, hogy kirekesztve éltük meg magunkat?! Miféle nyugtalanság transzformálja magát bennünk kérdésességekké, s teszi ki magát ennek az általa generált, provokált vallatásnak (most én merítem a hasonlatot bizonyos történelmi-politikai tényekből, vagy az illető tények parodizálták mindig is egymást és önmagukat?…), amire kínos bármit mondani, és hallgatni még kínosabb sokszor. Pedig most lefordulok a székről.

RV: Most annyira más pozícióban vagyunk, hogy nem is tudom, elérjük-e egymást a szavainkkal. Te a játékasztalod körül szökdelsz és koncentrálsz, én pedig egész nap fekszem, pedig most nem vagyok beteg (nem-e?), ilyen szinte soha nem fordul elő velem, hogy reggel, délelőtt nem kelek fel, és bármily nehézkesen és lassan is, nem szedem ráncba magam (és nem kenem magamra a ránctalanító krémet), ma viszont nem bírtam megtenni a szükséges erőfeszítéseket, egyáltalán nem feszítettem erőt a felkeléshez, s ha meggondolom: miért nem?, erre csak azzal válaszolhatok, hogy azért, mert holnap lesz a temetés, a barátnőmé, aki szörnyethalt. Reggel utazom Kanizsára. Ettől lettem nyilván ilyen enervált, leütött, és mondta fel a mindennapi szolgálatot a testem. Bár nem tudom, mi ment végbe bennem hirtelen tegnap este óta. Lepke, ez volt az utolsó gondolatom, lepke-halál, és azóta nem tudtam lábra állni.

Nem vagyok képes tudatosítani se semmit, elfelejtettem maga-magamat is, a létfeledésem magamba szállt, akarom mondani: nem tudom, hogy mit élek (ki élek), hanem csak azt, hogy egy néma és megközelíthetetlen élet dobog még bennem, a remegését, a puszta szívdobbanásokat érzékelem, a parazsát is, de nincs lángja, szava, szándéka. „Hívén, hogy a célod ismer téged” – írod egyik versedben, zárójelben. Én ezt nem hiszem. Csak az érzelmek vizét, zuhogó, csöpögő, amorfan szétterjedő vizeit érzékeltem ma, amiből semmit sem tudok kiolvasni. (C. D. Friedrich festett ilyen vizes, érzelmekkel átitatott tájképeket.) Így vagyok akkor én most szomorú hasonlata a létnek? Formátlansága miatt is szomorú. A néma, sötétben csillogó pocsolyáit, folyásait „látja” most bennem a Lét? Apropó, vizek, beszéljünk a vizekről, vízimádatodról! Az örökkévalóságot is vizesnek képzeljük általában, pedig a világűrben nincs víz. („Tegnap nem volt víz” – emlékszel? De rég írtad.)

Tegnap a szerb tanítványaimmal megnéztük a Sorstalanságot. A rendező és az operatőr végig az ég vizében fürdették a tábort, és végig iszonyatosan bántón esztétizáltak, a csíkos rabruhák tömegéből amolyan vasarelys optikai grafikákat kreáltak, s amikor a kordé viszi a félholt főhőst, a nagy kerék abroncsa és forgó küllői voltak az esztétikai élvezet tárgyává téve. A didergő rabokra hulló hó is esztétikaivá volt pallérozva, a ritmikusan eloszlatott pocsolyák csillogása is, meg a frissen mosdatott barakkok struktúrája. Mindez magyar profizmussal, tehát úgy, hogy kilógott a lóláb, fesletten, és ez a művészi feslettség jellemzi szerintem az egész filmet. Ráadásul a főszereplő kisfiú is a szépsége miatt lett kiválasztva, mert beszédkészsége egyáltalán nincs, és kamasz lévén, naturalitása sem. Egyedül némely epizódszereplők meg a nyers díszlet, a budapesti bérházak külseje-belseje vitt némi izgalmat a kreációba, a rettenetes pocséta zene azonban mindent még jobban elrontott. Na, ez volt aztán bizonyos tekintetben holokauszttagadás! Az émelyítő esztétika felülírta a szóban forgó gyilkolás irtózatosságát.

Igaz, az epizódszereplők többsége kitett magáért, ám egyéni igyekezetük mit sem ért, az egész koncepció elhibázottságán nem lehetett rést ütniük, meg is vágták őket bizonyára. A budapesti bérházak alakítottak nagyot a málló vakolatukkal, a rücskös kovácsoltvasakkal, a csengők köré feketedett kozmával, mintha a kezek melege égett volna oda. Ez szép volt, a bérházak natúr retke, amit talán csak én láttam, ez nem érdekelte az operatőrt. Én ezt nevezem szépnek. A közízlés meg amazt, és akkor ezt most hogy vitassuk meg? Az ízléskérdés! Ez hogy is alakult nálad? Az ízlésünk nem amaz eltűnt, kiveszett, áhított eredendő/eredeti felé kívánna iránytűként szolgálni?

Most, hogy olvasom az emlő-emlékeztető gondolatodat, azt hiszem, nekem a rémhalált halt barátnőm szolgált ezzel, az anyai karakterével, a foszlós kalács mivoltával, a lágy hangjával. Igaz, ebbe a kalácsba (tőled veszem a metaforát!) egyre több kavics, egérfarok, körömholdja sült bele. (Jut eszembe a nagyanyád, aki bedarálta a gyűrűsujját az ételbe.) A „titokzatos véletlen” egy motoros képében rontott neki (vagy ő a motorosnak). Már jó ideje provokálta a titokzatos véletlent, amiből aztán meglett a véletlen műve, a kihívott halál.

Négyórás út vár rám holnap a temetésre. Van-e ennél értelmetlenebb?
Egyébként egyre részletesebben nem látom semminek semmi értelmét, makro- és mikroszinten sem, fönt se, lent se. Talán csak tényleg a megfogalmazódás egy-egy pillanata, mely azonban nemigen köszön rám, olvasás közben is ritkán. Téged idézlek: „mért / ragad magával az egyik hasonlat, el- / orozva egy másik elől, mely, meglehet / százszorta hívebben viselte volna / gondunkat emennél”… Miért? Számkivetettnek érzem magam, a saját szám is kivetett magából, hiszen nem tudok beszélni, ezt a szám azért mintha tudná. Vissza a Szájunkhoz: „Észbe / fogja-e szájunk, ami ott készül / elhagyni bennünk, ha nem hal el elébb / a nyelvén.” Saját magadat idézlek, de közben annak az őrült problematikusságnak egy porcikáját, mely felmentést nem adva gyötör. Persze hogy nem tudom, miért; talán valami tévedésből, mellyel azonosulni leginkább tudhatok.

MJ: Éjszaka, amikor megérkeztem a solymári pingpongozásból (korán kellett visszaindulnunk a hirtelen havazás miatt, félő volt, hogy az autó kerekei nem bírják majd az utat), lazításul bekapcsoltam a tévét, és megnéztem egy félórás kisfilmet Máltáról, a máltai templomokról, a Szent Pál-kultuszról, merthogy Pál vagy három hónapon át térített ezen a szigeten is. Ezt azért is mesélem el most, mert az esztétikai gyönyörről mondottaiddal így ütköztem meg véletlenül; látva ezeket a templomokat, nagyon régieket is, sokadszorra ámultam el a kereszténység felhajtóerején, hogy íme, egy hit, épp a keresztre feszített ember hite, ami képes ezeket az eget ostromló házakat építeni, értelemszerűen Istennek, hiszen ember ezeket tartósan nem lakhatja, csupán meglátogathatja Teremtőjét, Gondviselőjét egy-egy szent lakoma erejéig. Tudod, káprázat-e vagy igazfény, ezek a templombelsők engem ma is lenyűgöznek, a katolikus pompa nemcsak taszít, nemcsak felháborít, lelkesít is, nem szólva a múltkor már bővebben tárgyalt egyházi zenéről.

Meglehet, most akaratlanul védelmembe vettem a Sorstalanság szerzőpárosát, a filmét, megértőleg viszonyulva Kertész Imre valószínűsíthető gyermeki öröméhez, megvásárolhatóságához, ahhoz, hogy nem tudott ellenállni a csillogás-villogás, a világhír, a mozivászon csábításának, hogy egy csapásra mintha megfeledkezett volna Gályanapló-beli dacolásairól, darócviseletéről, kérlelhetetlen emberkritikájáról. Mennyiszer elmondták már, és mégsem tudjuk elhinni: a siker a Sátán maga. De hát hogy is ne, ha egyszer jódolgodban nem tudsz nem megfeledkezni a szenvedésről, a halálról, a hiábavalóságról, a Gonosz attribútumairól stb.

Most hallottam, hogy a koalamacik napi húsz órát alukálnak, mert amint fölébrednek, elrágicsálják a következő adag eukaliptuszlevelüket, ami visszaröppenti őket színes bódulatukba. Én ha nyolc órát találok aludni egyhuzamban, már attól undorral telek meg, a világtól és önmagamtól egyaránt utálkozom, zsigeri depresszióba süppedek. A koala meg állítólag lebeg. Cserjéjét rágicsálva. Jézus pedig virrasztott a vacsora utáni éjszaka, kialvatlanul vágott neki másnap a Golgotának, úgy szögezték föl a fára, és így vettek mintát róla több ezer évre szóló érvényesítéssel. Vagy ezt hülyén sikerült megfogalmaznom? Elhenyézném a kérdést? Mert, mondhatod, micsoda bazáriság a halálra kínzott Corpust aranyból kiöntve odaállítani a katolikus dúskálások közepibe, hogy ez ugyanaz, amit aztán a Kertészék csináltak meg a Sorstalanság autentikus gondolatából (emlékéből): pontosan ugyanazt a pompát, gyarlóságot, gőgöt, harácsolhatnékot preferálták a szimbólum bevetésével, latba vetésével és aranyba öntésével, mint tette volt ezt a keresztény menedzsment úgyszólván azonnal, amint az Eszme politikailag győzedelmeskedett. Egyszerűen nem tud az ember másként tenni. Nem képes rá.

Mondom, néztem a tévét, és elragadtattam a látottaktól, a hit gerjesztette magabiztosság erejétől, amit ezek a létesítmények magukban rejtenek, s egyben sugároznak is magukból. Nem tudok nem csapongani tovább. Ria, bevillant az a szintén zavarba ejtő attitűd, amit az úgynevezett magasművészetünk (irodalomra gondolok itt elsősorban) mondhat a magáénak, amikor például afféle gyászbeszéddel, melankolikusan indázó-vonagló mondatokkal tetszeleg a Szent Tradíció sírja fölött, pontosabban e sír felé fordítva sápadt(ra sminkelt) tekintetét.

Szégyellem, hogy így beszélek róla, erről a figuráról, hogy nem futja mimikrimből többre, hasonlatosabbra; visz az indulat, csapdos jobbra-balra, ahogy mondani szokás, szüntelenül az egyik fal adja a másikat. Amit tehát igazán megcsodáltam tegnap, és csodálom magamban azóta is tovább, az a kitartás, a hit ezen potenciája, hogy képessé teszi az embert emberöltőket sokszorosan meghaladó idejű projektek végbevitelére, nem csupán faültetésre, amit gyermekkoromban sem értettem már, látva nagyanyámat, ahogy hatvanévesen, sőt hetvenévesen is ültetgeti egyre-másra a dióit, fenyőit, jóllehet megizmosodásuknak, elkérgesülésüknek nem lesz már tanúja bizonyosan. Szörnyen szenvedtem ettől a gondolattól, a szégyentől, hogy éreztem, én ilyesmire sosem lennék képes; hitem sosem tágul-bővül önkörömön túlra. Nem túlzok, emlékszem ezekre a gondolataimra még tízéves koromból. És a máltai dokumentumfilm ennek a bizalomnak a szakadéknyi mélységét idézte elébem, úgyszólván ott éreztem magam a szakadék kellős közepén. Levitáltam. Levitáltam volna? El azért talán mégsem hülyültem.

Annyira tudniillik, hogy megfeledkezzem ugyancsak régi eredetű kritikámról, miszerint ha belőlem hiányzik ez a bizalom, akkor az a bizalom bűne is, nemcsak az enyém, nem bírjuk egymást, a szó semmilyen értelmében. S ugyan miért nem? Erre nem tudok most sem válaszolni. Nem hiszek abban, hogy a bolsevizmus elégséges magyarázat; megfordítva sokkal inkább: a bolsevizmus is egyfajta türelemvesztés, hitvesztés szüleménye. Bár ez is hasbeszéd csak.

Megmaradok az észleletnél: amióta az eszemet tudom, kirekesztődtem, kiábrándultam a keresztény paradigmából. Biológiailag, idegileg, nem pedig megfontolásból, tehát nem azért, mert szegény gyermekfejemmel csalódtam benne, bár valószínűleg értek csalódások persze, de ilyesmik értek régen is, másokat is, mégsem ábrándultak ki a hitükből, mégis építkeztek, hagyományoztak és örököltek. És pereskedtek mindenféle örökségek fölött.

Nekem viszont a kafkai per volt kamaszkoromban a magától értetődő per, az abszurd tehát, valamiképpen az igazát éreztem meg, és nem a sokat emlegetett látnoki kritikáját, a látnoki perbeszédét, nem: hanem azt, hogy ő már azt kapiskálta, ami nekem természetes ön- és közérzetem, az emberi kompetencia illuzionizmusát. Gyengeségét. Jutott-e már eszedbe például összevetni a Kereszthalált A fegyencgyarmaton-nal? Valamint a technika metafizikai paródiájával, stilárisan, retorikailag, dinamikailag. És ami engem a leginkább magával ragadott: a kafkai beszéd varázslatossá fegyelmezett hisztériája. Esetenként lóláb-kilógatása is, amikor a mimikrije, már csak a hisztéria barikádja miatt is, cserbenhagyja, és szinte teljesen levegő nélkül folytat le egy egész tárgyalásnyi (!) mondatot. Amilyet soha nem engedett volna meg magának olyan kortárs szerző, mint Werfel vagy később Thomas Mann és mások, akik légzéstechnikailag az utolsó leheletükig ragaszkodtak a régi mesterekhez. (Képletesen is beszélek, ugye nem baj?) Újra hangsúlyozom – ha eddig nem tettem volna, akkor is újra: nem Kafkát jöttem dicsérni, sem nem másokat gyalázni; önkényes fenomenológiai jelentésemet végzem, lomtalanítás végett, szívem körül a cigányok hadával. (Régen hozzátettem volna tüstént: hadd el hadával; most meg csak zárójelben, lám.) No meg Proust, a másik félretüremkedő! A katedrális-megszállott, aki persze a „valóságban” belevész a katedrális-álom labirintusába, romkertjébe, szivacskövezetébe.

És itt jövök én – hogy megszakítsam az elburjánzó kitérőket. A gondolat tudniillik, amire ma ébredtem fejfájósan, csak ennyi volt: az egykor térbeli nomád mára az idő nomádjaként reinkarnálódott, semmiképp sem önhibájából, illetve egyes-egyedül önhibájából, amiről azonban nem tehet; nem tehettem gyerekfejjel arról, hogy viszolygást ébresztett bennem a faültetés én-perspektívája, viszolygást és félelmet, és szörnyű lelkifurdalást, és mindezek ellenében dacot, hogy mégse vessem alá magam szó nélkül regnáló bírák ítéletének.

Honnét e dac, sejtelmem sincs, talán a mindenkori létező önmagaságának a hol görcse, hol mimikri-türelme, de semmi esetre sem valamely morális-személyes érdeme; és honnan jutott eszembe most a türelem éppen, épp amikor az idő nomádjának a keletkezéstörténetéről elmélkedem? Tudod, ma már feltétlen hívévé váltam a fának, nem a keresztfának, hanem a gesztenyefának, a tölgyfának, platánnak, fenyőnek, csernek, mindjárt indulok is közéjük, csak ott ne fulladjak aztán, ahogy tegnapelőtt kis híján, annyira rosszul tűri lélegzésem a nyirkos hideget; hogyan értessem meg veled, hogy tán nem árulásból, hanem természetesen (!) váltam hívévé mára a templomnak éppúgy, mint a fának, és e tekintetben a keresztfának is, nem annyira esztétikailag, bár úgy is, hanem inkább az eszméjének, ami emberfeletti türelemre (!) ösztökélte csaknem kétezer évig az embert. Nehogy félreérts azonban, nem rekatolizáltam, dehogyis, azt sejtettem meg mindössze, hogy emberbe-rekedtségem a világban is magának a világnak a programja, anélkül, hogy ehhez a programhoz volna saját teleológiája is. Nem, azt ideiglenesen az embernek kell(ett) kimódolnia, majd ejtenie szép lassan. Ahogy én magam, mi magunk is csupa ejtvény vagyunk, a szakadék kellős közepén, ha szabad ismételgetnem magam.

RV: Látom ám, nem géphiba, ogy ejtvények agyunk, akadékban. Vény, melyért már nem kapni semmit, hiába nyújtod be az ablakon. Tegnap a lányom velem volt a barátnőm temetésén, aztán visszautazott Szegedre az albérletébe, és azóta, egymagában, folyton sír. (Sírni egészséges, mondaná Miklós.) A maga elemi, még gyermeki módján képtelen elfogadni a halált mint tökéletes eltűnést. Tiltakozik ellene a sírásával, az idegszálaival. Már kicsi korában ilyen volt, ha valaki ismerős meghalt, sírógörcsöt kapott, az ismerős halála szemlélteti neki a halált a szavakon túl, és ő ezt a tényt, mondhatni, a tények koronáját nem hajlandó elfogadni. Meg az apja halálától retteg, amire Miklós életkora figyelmezteti minduntalan. A temetésen, mikor rásütött a nap a gödörre, azt mondta, ez az Ági miatt (tőle vagy érte) van, mintegy ő köszön ránk így, ámde ezt nem tudta elhinni mégsem. Hozzá képest cinikus vagyok, egy ferde mosoly kíséretében elfogadom az elfogadhatatlant, és még az élvezetemet is keresem, akár a pénzemet. Az élvezet is egyfajta fizetség, amit elvárunk, kicsikarunk vak tűrésünkért cserébe. Árulásunk, ha belegondolok, alighanem folyamatos, anélkül, hogy tudni lehetne, mit árulunk el; csak érezni lehet a tisztátalan lelkiismeretet, rátenni az árulásra még néhány lapáttal, hogy ne is látsszon, betemetni, sőt fölvirágozni.

Fannynak én már nem tudtam átadni semmi napsütés-hitet, sem „krisztusi mintavételt”, amit nem is örököltem; felmenőim, amíg le tudok menni, keresztségük ellenére mind simán vallástalanok voltak, nagyapám nővérét, az öreg apáca nenát kivéve, aki csak ritkán kukkantott be a mi életünkbe, akkor is elzárta magát. Ha jött, még szobájának ajtaját is eltakarta pokróccal, nehogy az ajtó üvegén át véletlenül meglássuk skapuláré nélkül. De a családi folytonosság amúgy is szakadozott, és az én generációmmal nagyjából meg is szakadt. Én egészen gimnazista koromig a keresztény vallás alapjaival sem voltam tisztában, és az irodalomból meg a művészetekből tanultam meg. Olyan helyzetben voltam tehát, mint amiről Kafka ír, amikor kikötői munkások A fegyencgyarmaton végén ironikusan mosolyogva mutatják meg az Utazónak a kocsmaasztal alatt heverő sírkövet. Egyébként most, hogy mondod, ez az elbeszélés valóban olyan, mint a zsidó és a keresztény paradigma paródiájának paródiája, a gépezet megőrülése, szétbomlása és tönkremenetele, csakúgy, mint az őrzőjéé, alighanem az egész világirodalom és világbirodalom legnagyobb szabású, horribilis ábrája. A civilizáció, mely felzabálja önmagát, és brutálisan meggyilkolja az alanyát is, tárgyát is. Mintha a gép, mikor elromlik, megértette volna a „Légy igazságos” parancsot, amit kapott, mesterét és magamagát egyszerre felszámolva; kihányva a belét. Az Eszme itt az üdvözülés, a megváltás, ezt hajszolja a gépezet konstruktőre és a mestere, Kafka egyrészt ráfogásként leplezi le az üdvözülést, másrészt azonban fenntartja a visszataszító áldozati esemény sötét titkát, a második hat óra sötétségét. Na de elképesztően sok szempontú ez az elbeszélés, hihetetlenül komplex szerkezet, mely azonban csak vízió formájában születhetett meg szerzője fejében, aggyal kiókumlálni ilyet szerintem nem lehet, szóval a műremekre mégis azt mondanám, hogy isteni. Noha nem szép, Kafkától a szépség hiánya taszítja el az olvasókat és szerez neki híveket.

A Nárcisz-ciklusodra mondtam, hogy teli van krisztusi reminiszcenciákkal (tövisekkel). Nárcisz (lehetetlen) átváltozása állt küszöbön, és történt meg a csodaszerű szexuális-szerelmi átváltozás. Megváltás? De most miféle „társulás” történik nálad? Olyan préselt versek ezek az újak, a sűrítéseid még sűrűbbek, és egyúttal puritánabbak.

Miközben te az „idő nomádjaként” (hű, de honorálom ezt a kifejezésedet!) a máltai katolikus templomokat csodáltad messziről, nekem anyám tévéjében ebéd közben rajta ragadt a szemem egy református templombelsőn és a híveken, akiken a mimikri eklatáns példáját figyelhettem meg. Mintha a legszigorúbb parancs nyomása alatt mind egyformákká, szürkékké és nem-szépekké váltak volna, egyéniségük kimúlásának, ellárvulásuknak azonban nem lehetett látni semmi sugárzását, egón-túliságát, ellenkezőleg, szinte szúrós fájdalmat okozott a bennrekedtség látványa. Valamennyien „kenyérelégségében” voltak, kiváltképp a pirospozsgás pap, aki ezt az elteltséget sugározta, de csak úgy, mint mondjuk egy kenyérpirító. Eszembe is jutott Kenyérszar című, jó komplikált versed, melyben ott echózik az egérszar és a kegyelemkenyér is, besurran a templom egere. A kenyérszart és a kenyérszagot kínrímnek érzem, és nem győzök csodálkozni a fittyet hányó filckalapon, mely egy sírásó, egy koldus, egy igric és egy vigéc főfedője. A saját síromat ásom, csapongok (csapkodok csak inkább) most én is, tegnap a barátnőm sírját ásták meg.

Nem tudok most azonosulni a katolikus pompa iránti bámulatoddal, csak emlékezvén, de most visszaemlékezni sem tudok abbéli áhítataimra. A „hit gerjesztette magabiztosság”-ra sem tudok visszaemlékezni, és „a bizalom szakadéknyi mélysége” helyett csak valami behányt gödröt látok. Arra emlékeznék mintha, hogy Miklós kápráztatott el harminc éve, mikor beleszerettem, a katedrálisokkal, A szenny és a katedrális című esszéjével, ő, aki világot látott (én alig jártam külföldön), nyitotta meg számomra a templomi kincstárat, és lehet, hogy a szerelem kihunyásával halt ki belőlem az ez irányú megilletődés is.

Na de azt azért egészen pontosan tudom, hogy te nem „rekatolizálsz”, ellenkezőleg, inkább lecsupaszodás (kivetkezés) történik. S hogy erről a kultúráról a természettel kommunikálsz, a kopasz fákkal suttogsz (némulsz) a Fáról, az egészen megejt engem. Gondolok itt konkrétan az S-alakú és a hanyatt vetődő versbéli fáidra is. Jól értem?

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben