×

Classica & Theoria

Simon Attila: Dionysos színrevitele; Acél Zsolt: Orpheus éneke

Gábor Sámuel

2011 // 09
A Ráció Kiadó 2009 végén Classica & Theoria címmel indított új sorozatot. A sorozatcím, mint ezt a kötetek fülszövege meg is fogalmazza, arra utal, hogy a kiadó olyan irodalomtudományi munkákat szeretne megjelentetni, melyek egyszerre tartoznak az ókortudomány és az irodalomelmélet körébe. Ilyen művek megszületését a szerkesztők kétféle módon tartják elképzelhetőnek: vagy az irodalomelmélet hatol be a klasszika-filológia területére (hogy elméletét árnyalja), vagy az ókortudomány vonja be eszköztárába az irodalomtudományok eredményeit, ezzel az antik művek újszerű, modern elemzéséhez jutva el.

Az elképzelés figyelemre méltó, és cseppet sem életidegen. Hiszen az ókortudomány nem elsősorban paradigma: nem nézőpontja, hanem tárgya által határozódik meg, s ebből következőleg nyitott mindenfajta elméletre. (Az, hogy a gyakorlat ennek a nyitottságnak néha ellentmond, nem a diszciplína, hanem művelőinek felelőssége.) Az irodalom elmélete pedig éppen ellenkezőleg, tárgya felől nyitott, s nyilvánvalóan annál eredményesebb, minél tágabbra tudja tolni horizontját. „Classica” és „theoria” tudományának metszete tehát egészen természetes módon alakul ki.

Ami a kérdést ennél bonyolultabbá teszi, furcsa módon egy általánosabb dilemma: elmélet és műelemzés viszonya. A sorozat célkitűzéséből ugyanis áttételesen az is következik, hogy elméleti alapon elemző, illetve konkrét művek alapján elméleti állításokat megfogalmazó írások fognak a sorozatban megjelenni. Az eddig kiadott művek inkább az előbbi kategóriába tartoznak.

Simon Attila Dionysos színrevitele című tanulmánykötetében már az előszóban felvetett s később is vissza-visszatérő megállapítás, hogy mindenfajta szövegértelmezés, szövegelemzés vagy filológiai munka elméleti háttérrel és végiggondoltsággal végzendő. (Acél Zsolt, a másik kötet szerzője szintén említi ezt a követelményt, de esetében, mivel gyakorlatilag az egész könyv egyetlen elméleti alapú elemzés, ez teljesen magától értetődő.) Hogy a kérdésről kicsit világosabban s ne csak teljes általánosságban beszéljünk, érdemes közelebbről szemügyre venni Simon Attila kötetének egyik legizgalmasabb tanulmányát, mely Az antikvitás érzéki hagyománya – Kerényi Károly és a könyv problémája címet viseli.

Kerényi Ókortudomány című esszéje 1934-ben jelent meg, s ebben programszerűen megfogalmazza az ókor kutatásával kapcsolatos irányelveit. Nem konkrét módszertani elveket jelöl ki, hanem arról beszél, szerinte hogyan és miért érdemes az ókor kultúrájával elsősorban a görög-római kultúrával foglalkozni. Állásfoglalása a maga idejében több szempontból is aktuális volt, s részben azzal az elképzeléssel szemben fogalmazódott meg, mely szerint a magyar ókortudomány feladata az ókori világ „magyarországi szeletének” vizsgálata. Kerényi ezzel szemben a (magyar) ókortudományt a lehető legáltalánosabban, ideális célja felől gondolja el, mint olyan tudományos vizsgálódást, melynek célja az ókor szellemének felmutatása az ókorból ránk maradt szövegekben, művekben, épületekben. Az Ókortudomány a kutató tevékenységén belül a hangsúlyt a tárgyi, érzéki momentumra helyezi. Azt emeli ki, hogy az ókor szellemisége, kultúrája mindig valamilyen anyagban fejeződik ki, s épp ez a megformált anyag az, ami figyelmet érdemel. Kerényi szerint úgy kell befogadnunk az ókori szövegeket, hogy beleértjük, beleérezzük eredeti formájukat (a könyvtekercset) s ezzel együtt az egész közeget, melyben a ma is olvasható mű az antikvitásban létezett. (A könyv mint az ókorból „fennmaradt”, de hozzánk immár egy másik, modern formába átírt könyvként eljutó ismerettárgy az egész Kerényi-tanulmány legfőbb, de időnként rendkívül meggondolatlanul és zavarosan használt szimbóluma.)

Az így kirajzolódó ókortudományképet Kerényinél az ókortudós saját, jelenbeli pozíciójára helyezett mellékhangsúly árnyalja (ráadásul ezt Simon Attila Kerényinél sokkal erőteljesebben bontja ki, s ezzel modernizálja, aktualizálja is a tanulmányt). Kerényi tudatosítja, hogy a tudós számára az ókor saját nézőpontjából adott, s így a jelen és a múlt találkozásában egyrészt a múltat, másrészt önmagát érti meg vagyis mindkettőt csakis a másikhoz képest. E hermeneutikai szituáció szemléltetésére Kerényi Jasperst parafrazeálja: „csak olyasvalakivel való érintkezésben, aki önmaga, lehetünk és leszünk önmagunkká”, Simon pedig Gadamerre és a később kivirágzó hermeneutikai tradícióra utal, teljes joggal.

Simon Attila két felmerülő kérdéssel szembesíti Kerényi szövegét: 1. Van-e ma aktualitása a Kerényi-programnak? 2. Megvalósította-e Kerényi saját elméleti célkitűzéseit, elemzéseiben követte-e az itt lefektetett elveket? Az első kérdésre igenlő, de némileg általános választ kapunk, amennyiben az önmegértés, önreflexió nyilvánvalóan a tudományos tevékenységnek is fontos mozzanata, amelyről ma sem mondhatunk le. A második kérdésre amelyet Bolonyai Gábor egy évekkel ezelőtt, szóban feltett kérdésére válaszolva próbál körüljárni a szerző nemmel válaszol: „Ami a nyelvfelfogást illeti, véleményem szerint semmilyen kapcsolat nincs az Ókortudomány és a későbbi munkák között. Nem ismerek olyan Kerényi-írást, amelyben a nyelvi jelölő formai oldala az itt előterjesztettnek megfelelő figyelmet és elemzést kapna. És azt is meg merem kockáztatni, hogy Kerényi egész későbbi vallástörténészi-mitológusi munkásságában az »érzéki hagyomány« jelentése inkább csak a tárgyi emlékeknek a vizsgálatba történő bevonására korlátozódik, de kevés figyelem irányul e dokumentumok vagy források érzéki-anyagi összetevőjének részletező elemzése felé. […] Ugyanakkor azt is hangsúlyozni kell, hogy ez a megállapítás semmiképpen nem utal Kerényi teljesítményének valamiféle »fogyatékosságára«.” Amellett, hogy az „összhang” hiánya miért is nem fogyatékosság, Simon két érvet hoz fel: egyrészt a különböző írások közti, tehát az életművön belül érvényesülő vagy nem érvényesülő következetesség nem minősíti senkinek a tudósi kvalitásait; másrészt Kerényi más jellegű problémákkal és szövegekkel foglalkozott a későbbiekben, mint amelyekre programját kidolgozta, tehát nyilvánvalóan nem várható el megfelelés e kettő közt.

A sorozat egészének koncepciójára vonatkozó kérdéshez visszacsatolva: vajon kell(ene)-e, lehetséges-e (és ha igen, milyen értelemben) megfelelés program és tudósi tevékenység, teória és értelmezés között? A Classica & Theoria sorozat szerkesztői az utóbbi kérdésben mintha az igenlő válasz mellett köteleznék el magukat, magam a nemre szavazok tudomásul véve, hogy a kérdés nem eldönthető és nem eldöntendő , s esetenként próbálok utalni is arra, miért gondolom így.

Simon Attila kötete három fejezetre tagolódik, s mindegyikben négy tanulmány van. A Saját és idegen: a színrevitel retorikája és dramaturgiája fejezet irodalmi művek (Aiszkhülosz: Perzsák, Szophoklész: Antigoné, Arisztophanész: Békák, Lukianosz: Egy teremről) egy-egy szempont alapján kibomló elemzéseit tartalmazza, A közvetlenség kerülőútjai című egység antik filozófiával (Arisztotelész: Nikomakhoszi Etika, Platón: Phaidrosz) foglalkozik, az Élő hagyomány pedig huszadik századi kutatók (Kerényi Károly, Eric A. Havelock, Balogh József, Marót Károly) munkásságával, gondolkodásmódjával, elméleteivel kíván számot vetni. Az egyes ókortudósokkal foglalkozó tanulmányok izgalmasak, s amellett, hogy korábbi nemzedékek tudósainak újrafelfedezésére hívnak, egy közös szál is végigfut rajtuk: mindegyik foglalkozik az írás-olvasás, oralitás-textualitás kérdéskörével (amit mintegy megelőlegez az előző blokk Platón íráskritikájával foglalkozó tanulmánya). A négy írás számos tudománytörténeti tanulsággal szolgál, korunkat pedig úgy láttatja, mint a tiszta formájában a homéroszi eposzok írásban rögzítésével lezáruló orális kultúra és az Európában fokozatosan kiépülő könyv alapú világ örökébe lépő „másodlagos oralitás” korszakát (second orality W. J. Ong kifejezése). S a tanulmányokból az is kiderül, hogy oralitás és írásbeliség vizsgálatához magyar gondolkodók is érdemben hozzászóltak, hozzájárultak Balogh József elsősorban az ókori hangos olvasás kérdésének tanulmányozásával, Marót pedig az epikus oralitás érzékeny elemzésével.

A filozófiai-filozófiatörténeti írások központi témája a megismerés, megértés, önmegértés problematikája. E kérdéskörhöz először a Nikomakhoszi Etika barátság-elemzése (philia) felől közelítünk. Arisztotelész szerint a barátság önmagunk megismerésének eszköze, egyrészt mint egy „másik önmagunk” (=egy másik ember, egy másik „én”) megismerése, másrészt mint az interperszonalitás tapasztalatának valódi megélését lehetővé tevő kapcsolat. Platón kapcsán az írás és a lélekbe írás a központi kérdés, s a Phaidrosz-dialógus elemzése során Simon egyrészt arra hívja fel a figyelmet, hogy a megértés, megismerés, illetve másik oldalról a tanítás Platón/Szókratész szerint szükségszerűen retorikus is, a beszéd és a rögzítés hiába száll síkra Szókratész a „halált hozó” és „emlékezetgyilkos” írás ellen része a filozófiának és a megismerésnek. Másfelől maga a lélekbe írás Platón és az egész korszak egyik kulcsfogalma, ami megint csak arra utal, hogy az írás nem sorolható a Szókratész által véglegesen elvetendőnek tartott eszközök közé. A négy írás gondolatmenete tiszta, bár helyenként muszáj vissza-visszalapozni, a következtetések pedig érdekesek de talán nem csupán filozófiatörténetileg lennének azok, ha a modern kori perspektíva (például az első Arisztotelész-tanulmány elején felvetett Montaigne-szál és vele együtt a barátság újkori fogalma) nemcsak háttere lenne az antik nézőpont elemzésének, hanem ki lenne bontva a kettő közti viszony is.

Az irodalommal foglalkozó négy tanulmány mindegyike újonnan felvetett problémát feszeget, jó kérdésekre jó válaszokat kapunk. Látjuk, hogy az agyonelemzett művek esetében is lehet érdekes, új szempontokkal előállni, s ha sikerül eléggé szűkíteni a perspektívát, akkor azzal, amit ebből a korlátozott nézőpontból látunk, az egész mű kerülhet új megvilágításba. (Erre talán a legjobb példa az Antigoné-tanulmány, melyben a választott szempont a törvényhez való sajátos viszony a két főszereplő megnyilvánulásaiban.) Ebben a fejezetben tud igazán érvényesülni a sorozat sugallta szemléletmód is: elmélet és értelmezés összekapcsolása. Az Előszóban a szerző által választott elméleti paradigmaként a dekonstrukció, a hermeneutika és a kultúratudomány (illetve médiatudomány, mediális kultúratudomány) is meg van nevezve, mint amelyek az elemzések során s itt elsősorban az irodalom-blokk tanulmányaira gondolhatunk, bár az Előszó az egész kötethez tartozik segítséget nyújtottak. Ennek a segítségnyújtásnak azonban, legalábbis szerintem, nem érdemes túlzottan előtérbe kerülnie. Az első három tanulmányban folyton-folyvást hivatkozott és idézett De Man, Derrida, Plessner, Iser, Gadamer és mások írásai, mint az Antigoné-tanulmány eleje fogalmaz, inspirálhatták az értelmezést, de önmagukban nem tudnák legitimálni. Ahol az értelmezés mellékszálaiként, a gondolatmenetet továbblendítendő vagy árnyalandó szerepelnek az „elméletből” vett idézetek (melyek gyakran nem irodalomelméleti, hanem filozófiai hivatkozások, s ennyiben nem mutathatják irodalomelmélet és műelemzés összekapcsolását), gazdagítják az elemzést. Amikor azonban az értelmezés feltételévé válnak, mint a Békák-beli Dionüszosz szerepének értelmezése esetében, akkor inkább hiteltelenítik a konklúziót. A szerző Dionüszoszt, Arisztophanész darabjának főszereplőjét mint szerepjátszót mutatja be: az isten a darab során több-kevesebb sikerrel Héraklésznek, illetve szolgának adja ki magát. E dionüszoszi szerepjáték a komédia tárgya. Nem érzem azonban meggyőzőnek azt a következtetést, hogy e színjáték kétes eredménye az emberi vagy az isteni identitás problematikusságára utalna.

Önmagában attól, hogy a szerző Fischer-Lichtére, Iserre, Plessnerre hivatkozik, az értelmezés nem lesz hiteles, az értelmezés meggyőzőereje a mű elemzéséből és egy konzekvens olvasási módból fakadhat, melyeknek azonban inkább az általános nézői/olvasói szokásokkal, mint valamely elmélettel kell összhangban lenniük. S ha az értelmezői nézőpont „belefér” az irodalmi befogadás mai normáiba, akkor ezt az értelmezést az olvasó el is tudja fogadni, attól függetlenül, hogy mit mond a kérdésről az irodalomelmélet. Az persze, hogy az elmélet és az irodalmi művek befogadása bizonyos határok között összhangban van, egészen természetes, hiszen a kettő egymásra hat, az „elmélet” a befogadói magatartás alapján (de nem azt szabályozandó!) születik. Jogosult lehet tehát bármiféle értelmezés, ha az irodalmi mű és primer olvasói szempontok együtteseként „összerakható”. Az elmélet viszont jobb, ha mű és értelmezés között csak közvetítő szerepet tölt be ahogy az értelmezés is ehhez hasonló funkcióval bír a mű és a nézők, olvasók között.

A Classica & Theoria sorozat második (és eddig utolsó) darabja Acél Zsolt értelmezését tartalmazza Ovidius Átváltozások (Metamorphoses) című művének Orpheusról szóló részéről (10–11. ének). Ebben a részben egyrészt Orpheus életét követhetjük figyelemmel Eurydice elvesztésétől saját haláláig, másrészt különböző történeteket hallunk magának a dalnoknak a szájából, aki a köré gyűlő állatoknak és növényeknek énekel mígnem a kikón aszszonyok darabokra tépik, amiért kedvese halála óta elhanyagolja a női nemet.

A könyv a szerző doktori disszertációjának némileg átdolgozott változata, és a disszertációjelleg erőteljesen át is üt a szövegen. Témája és tézisei indokolják, hogy könyv formában megjelent, megfogalmazásai azonban néhol kiforratlanok, szemlélete gyakran naiv, s a választott elméleteket némileg leegyszerűsítően kezeli. Az intertextualitás sokszor aemulatióvá, más költőkkel való versengéssé egyszerűsödik, a metapoétikus értelmezés pedig olykor mintha azt jelentené, hogy a szöveg valamely eleme helyére behelyettesítjük a művet, s az elbeszélőt a szerzővel tekintjük azonosnak.

Az első ötven oldalon a szerző a szakirodalmat ismerteti talán a kelleténél és az elviselhetőnél részletesebben , hogy utána vázolja célkitűzéseit, és nekirugaszkodhasson saját elemzésének. A célkitűzések szimpatikusak: a szerző az Ovidius-mű megjelölt részét egy új, bukolikus háttérszöveg (=hypotextus, de Acél Zsolt a trenddel szembemenve előnyben részesíti az idegen terminusok magyar megfelelőjét), a hellenisztikus kori Bión-sirató révén új megvilágításba akarja helyezni; műfajilag be akarja határolni az elégia műfajához fűződő viszonya alapján; metapoétikus, a költészetről, illetve Ovidius költészetéről szóló elbeszélésként akarja értelmezni; s végül az ovidiusi szöveg saját olvasójával szembeni elvárásait szeretné feltérképezni. E célokat ugyanakkor furcsa megvilágításba helyezi, hogy úgy vannak felvezetve, mintha a Metamorphoses-kutatás jelenlegi állásából szükségszerűen következnének.

A könyv a célokat kijelölő első rész után négy további fejezetből áll. Az elsőben az ovidiusi Orpheus-epizód szövegközötti (intertextuális) értelmezhetőségéről és fontosnak vélt háttérszövegeiről van szó, a másodikban Orpheus történetének és énekének elégikus vonásairól, a harmadik pedig a fakatalógusról szól (vagyis arról a néhány soros részről, ahol Ovidius felsorolja, mely fák gyűlnek Orpheus köré, hogy meghallgassák énekét). A kötet azonban csak a fakatalógus elemzése során (konkrétan a 160. oldaltól) kezd igazán érdekes lenni. Eddig alapvetően adatok és elvek halmozódtak. Tömör összefoglalásokat kaptunk arról, mely kutató a mű melyik részéről mit írt, azonban magának az ovidiusi szövegrésznek az ismertetése, amelyről ezek a vélemények szólnak, sokszor teljesen hiányzik, néha pedig csak utalásszerű. A különféle értelmezési lehetőségeket csak az tudja részleteiben is követni, aki maga is jól ismeri az Átváltozások szövegét (vagy minden egyes szóban forgó részt külön megnéz).

A könyv utolsó másfél egysége viszont olyan kérdésekkel foglalkozik, amelyek valóban felkeltik az olvasó érdeklődését, s itt már a szöveg sincs túlterhelve szakirodalmi idézetekkel és módszertani megfontolásokkal. Az, hogy a hellenizmusban a műalkotás (művészeti szépség) gyakran a természet(i szépség) fölé rendelődik, valóban figyelemre méltó jelenség, s ennek izgalmas konzekvenciája, hogy a Metamorphosesben a hasonlatok szokásos formája is megváltozik: egy-egy szép dolog/jelenség műalkotáshoz hasonlítódik. Pl. „Az Europa előtt hízelgő bika kis szarva olyan szép, hogy emberi kéz alkotásának tűnik.” „A saját tükörképére lelő Narcissus elbűvölt mozdulatlansága parosi márványszoborhoz hasonlít.” Kár, hogy a számtalan példa közül egyet sem idéz a szerző, az olvasónak kell őket kikeresnie: „[a bika-Jupiter] izma nyakán kimered, s a szügyéről csüng a lebernyeg, / szarva kicsiny, de hihetnéd, hogy kéz míve, sugárzóbb / áttetsző gyönyörű kristályú drágaköveknél”, „[Narcissus] megbámulja magát, nem mozdul, az arca se rezdül, / szinte szobor: míves faragásu Paros-beli márvány”.

A természetművészet (naturaars) problémakör az utolsó fejezetben a művészet utánzásjellegének (mimészisz) kérdésével kapcsolódik össze. Ovidius poétikája mint egy nem (elsősorban) utánzáson alapuló esztétika értelmeződik, s így nyeri el helyét a hellenisztikus esztétikák fogalmi hálójában (phantaszia, energeia, pathosz stb.). Végül a mimészisz jelensége egy újabb nézőpontváltás után mint (költői) szövegek utánzása is megjelenik, s itt Acél Zsolt átfogólag fejti ki azt, amit az elemzések során már érzékelhettünk, hogy az Átváltozások szövegében feltárható intertextuális utalásokat nemcsak a hellenizmusban kialakult írásbeli kultúra egyik következményének, hanem az ovidiusi mű meghatározó sajátságának is tartja.

Várjuk a sorozat folytatását.

Simon Attila: Dionysos színrevitele, Ráció Kiadó, 2009
Acél Zsolt: Orpheus éneke, Ráció Kiadó, 2011

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben