„Ez itt a park s ez itt a tó.”
(Dsida Jenő)
Motoszkál bennem egy cím:
Tóparti látomás. És minthogy nem akarom csak úgy eltulajdonítani, verskötetek sikertelen fellapozása után bekapcsolom a laptopot. Egyből kidobja az 1940-ben készült magyar film adatait, a főszerepekben Jávor Pállal és Tolnay Klárival. Szobrászé a látomás, tárgya a gyönyörűséges meztelen nő a tó közepén. Keresésem köreiben ott van ugyan a hajdani hévízi – pontosabban svájci – barát, Major-Zala Lajos, tehát maradhatnék a költőnek nyilván kedves szobrászi álomnál, mégis tovább keresek, most már a tópartot, a tó egyéb összetételeit tartva szem előtt. Így jutok el Dsida
Tóparti könyörgéséhez, Szabó Lőrinc
Tóparton cím alatt szereplő nyolc sorához, majd József Attila
Tószunnyadó című verséhez, Attila versindításához:
Tószunnyadó békességgel,
elülő végtelenséggel
óvja szerelmem, ki adta
s tenyerével megnyugtatta.
Innen folytatva a filológusi visszaolvasást nem József Attila 1928-beli szerelmére kérdezek rá, hanem a Kuncz Aladárnak írt április 25-i levélre, amelyben készülő kötete előfizetési ívét küldi Kolozsvárra, és kéri az Ellenzék irodalmi mellékletének szerkesztőjétől –
József Attila: Nincsen apám, se anyám főcímmel – Attila néhány versének, köztük a
Tószunnyadónak a közlését. (Az már az emlékezés furcsa játéka, hogy most az akadémiai kiadású József Attila-összes jegyzetétől jutok vissza saját 1980-as könyvemhez,
A hiány értelmezéséhez, ahol J. A. erdélyi kapcsolatait vizsgálva erre a levélre ugyancsak kitértem.)
Messze kanyarodtam a Hévízi-tótól és a szívet-lelket nyugtató virágos parktól – és még nem is utaltam a világirodalom-történetben számon tartott „tavi költőkre”, a híres angolokra, akik a 18. század végén telepedtek le a Lake District tavainál, és akiknek nevesebb utódait, így Shelleyt és Keatset is emlegeti a lexikon mint „a bájos vidék” meglátogatóit. Tudomásom szerint Hévíz, a tó (gyógyító vize) az említett poéták közül az angolokat nyilván nem, Szabó Lőrincet viszont látta, talán tartósabban – emléktábla szól erről, a fürdő bejáratához közel. Jóval későbbi az a tóparti társaság – költőkkel a sorában (ha nem is Szabó Lőrinc nagyságúakkal) –, amelyről bizonyos évfordulón meg kellene emlékeznem, és éppen Kolozsváron idézve fel elmúlt időket.
Nálunk, idehaza, a Kis-Szamos partján nem meghatározók a tavacskák, sétatéri tavunk partján kevés időre festők találtak otthont. Nem mondható hát törvényszerűnek, hogy tóparti társaságba keveredtem, valamikor a hetvenes–nyolcvanas években. Jellemzőbb első idekerülésem históriája. Történt, hogy családi nyaralásunk egyik estéjén Pomogáts Béláék megkérdezték, volna-e kedvünk a szigligeti kastélyból átautózni velük Hévízre, meglátogatni (megismerni) Major-Zala Lajost, a szerelem szabadszájú költőjét. (Béla ezt rövidebben fejezte ki.) Nem álltunk ellent a hívásnak; s ha nem tévedek, ennek a napnak az emlékét őrzi Major-Zala két dedikált kötete, a
Katarzis és a
Falak mögül falak mögé, utóbbiban ez az ajánlás: „Lajosnak, Erzsike férjének baráti szeretettel Hévíz, 1978. aug. 13.” Akkor tapasztalhattuk meg a Hunyadi utca 9. számú ház válogatott jó italokkal felszerelt – és a zalai kovács apa vasszerszámaival díszített – borpincéjét, Lajos és osztrák felesége, Linda vendégszeretetét. Feltételezem, hogy éppen egy előrehozott Lajos-napi házi ünnepség részesei lehettünk, a további ismeretségek is innen indulhattak, mindenekelőtt a nagyobb tó, a magyar tenger partján, a becei hegyen (dombon) bort termelő, országos hírű költővel, Takáts Gyulával. (Takáts Gyulának persze csak borminőségben kellett vetélkednie házigazdánkkal – és ez minden alkalommal ismétlődött is.)
Azt már nem tudom szétválasztani, kivel, mikor és hányszor esett emlékezetes találkozásunk Major-Zaláéknál, illetve a Lajos-napi meghívásokból alakult Csokonai Asztaltársaság, majd a Csokonai Vitéz Mihály Irodalmi és Művészeti Társaság keretei között, az idegencsalogató hévízi tó közelében. Tekintélyes listát lehetne ugyanis összeállítani már a korai vendégekből, Erdélyi Zsuzsannától Csengey Dénesig, Tüskés Tibortól és Csurka Istvántól a Vajdaságból érkezett Fülöp Gáborig, a közeli Péntek Imréig. Természetesen a vendéglátás formái is változtak; a kerti flekkenezés, Lajosunk varázslása marad az emlékezetes kezdet, a szanatóriumi étkezde minőségi ebédjei is megérdemlik az említést – mint ahogy a fogorvosi rendelő kivételezett meghívottjaiként válogathattunk a röviditalokban, a polgármesteri hentesüzletből meg éppenséggel haza is jutott finomságokból. Mert az alapító szándékához igazodva hosszú távon érvényesült a határokat átíveltető figyelem, a magyar írástudókat találkoztatni kívánó alkalomteremtés – és ebben mi, erdélyiek kiemelteknek érezhettük magunkat. Major-Zala
Kishúgom II. című versciklusának (egy 1980-ban Münchenben kiadott kötetben olvasható) bevezetőjéből idézem: „Ki gondolta volna, hogy nekem valaha, méghozzá itt Svájcban, kisebbségről kelljen írnom, egy olyan kisebbségről, amely olyannyira kisebbség már, hogy a külső erők fojtó és zsugorító hatására lassan már a kisebbség voltától is megfosztatik. Felszippantják észrevétlenül, de konok és gátlástalan következetességgel, mintha nem is a XX. században, az ünnepélyesen deklarált emberi jogok századában élne, amelyben egy rovarfaj megmentéséért is oly állhatatossággal síkraszállnak.”
A romániai Ceaułescu-idők elmúltával akadálymentessé és így gyakoribbá válhatott jelenlétünk a hévízi Csokonain, Gálfalvi Gyurkáékkal és más erdélyiekkel meg vajdaságiakkal, Kárpátalja képviselőivel (Balla Károlyékkal) – mi több, a hivatalos programba kerültünk, előadói minőségben, szerkesztőségi bemutatkozásokban. És ami ugyancsak a Csokonai-múlt része: egyszer népes hévízi küldöttséget láthattunk vendégül Kolozsvárt. De legalább annyira fontos emlékezni a gyakori beszélgetések lehetőségére Hévízen a Párizsból visszatért Nagy Pállal, az „amerikánusból” nemesvitaivá lett kitűnő, sok műfajú András Sándorral, a Csokonai Társaság megújításában szerepet vállaló Zalán Tiborral, a volt svájci nagykövet, művelődéstörténész Ódor Lászlóval, a polgármesterségig jutott délvidéki költővel, Tari Istvánnal és persze a helybeliekkel (Horváth Bélával, Tar Ferenccel), akik Major-Zala Lajostól (még halála előtt) átvették a stafétabotot.
A sorolt nevekből is kiolvasható, hogy meglehetősen sokszínű – közügyekben meg esztétikai nézetekben heterogénnak mondható –, de barátilag egykoron összetartó volt ez a mi tóparti társaságunk. Persze érthetően hiányzott közülünk József Attila, Dsida Jenő és Szabó Lőrinc, ám klasszikusok nélkül is teremtett valamit. Ha nem mást, hát az összetartozás tudatát erősítette.
