Mesebeszéd

Az ég nyitva, bárki bemehet – mondta a volozsini jesiva feje (ros jesiva), de senki sem figyelt rá.

Meg se hallották volna, ha mondja: nyitva a jesiva ajtaja is még, bár éppen becsukódni látszik. Hamarosan odakerül Gyeljanov oktatási miniszter asztalára a reformjavaslatnak nevezett ultimátum: világi tárgyak délelőtt kilenctől délután háromig, napi tanítási idő max tíz óra, este nyolckor záróra, tanítás csak érvényes diplomával. Négy feltétel, a második és a harmadik teljesíthetetlen. Az a diák, amelyik napi hat órában világi tárgyakat tanul orosz nyelven, a vallási tanulmányokra már nem fog tudni odafigyelni délután. És hát meg van írva: a Tórán elmélkedni kell éjjel-nappal, ha ez egy percig is abbamarad, összeomlik a világ. A világ az elmélkedésen függ, az elmélkedés az Élet Fáján. Így hivták a volozsini jesivát.

A Neciv,¹ miközben minderről nem beszélt, mosolygott.

Hol volt már az az idő, amikor elődje, reb Iccele az akkori miniszter, Uvarov kérdésére, hogy hány éves korukban kezdenek el tanulni a zsidó gyerekek, ezt a választ adta: „Húsz évvel a születésük előtt”? Hiszen ez még az ötvenes években történt, és azóta a cári kormányzat már két bizottságot küldött a Neciv nyakára, hogy „felülvizsgálják” a jesiva működését. Rendőrökkel együtt érkeztek: először nála tartottak házkutatást, elvitték az összes irományát, majd egy hamisított levél segítségével államellenes tevékenységet próbáltak rábizonyítani. Állítólagos katonaszökevények és idegen ügynökök után szimatolva minden egyes diák okmányait ellenőrizték, orosz beszéd- és írásvizsgát tartottak, felforgatták a könyvtárat, felforgató irodalmat keresve tapsoltak-csapkodtak a pincében, a padláson, hátha patkány vagy egér iramodik elő. De hiába: mindent rendben találtak.

Csakhogy ahová a medve egyszer már betette a lábát, onnan nemigen tágít. Ez a világ nem az a világ már, amiből a jesiva született. Nem az utolsó nagy zsidó polihisztor, a vilnai Élijahu világa, aki ezt a minszki országút mellé települt kis falut, Volozsint maga szemelte ki a Talmud új fővárosának. Nem is a gáon tanítványáé, a volozsini Hájjim rabbié, aki 1803-ban, az alapkő letételekor sírva fakadt az örömtől – ezért tartják ők úgy, hogy a jesiva reb Hájjim könnyeire épült. Nem is a Háború és béke korabeli lengyel gróf, Józef Tyszkiewicz világa, aki a század elején, helyi sztarosztaként reb Hájjimot rendszeresen vendégül látta klasszicista kastélyában, sőt, csinos polgárházat is építtetett a rabbinak a kastéllyal átellenben, a piactér túloldalán. Ez a világ nem az a világ már: ma nem a tanulatlan, mosdatlan, babonás, részeges haszidok jelentik a legnagyobb veszedelmet a vallásra és az egyetlen Istenre nézve, nem is a mászkilok, a felvilágosult német hiszékenyek, akik vakon járnak fényes délben, és nem veszik észre, hogy el fognak süllyedni az asszimiláció (hitbolelut) tengerében. Hanem az erőszakos népboldogítók és tekintélyrombolók, akik sutba vágják a hitelveket, és forrongást szítanak Londontól Pétervárig, alapot szolgáltatva a zsidó közösségek elleni fellépéshez, a modern államok kitaszító vagy beolvasztó törekvéseihez.

A litvániai jesivákban egyre-másra reformálnak. Van, ahol felvételi vizsgát írnak elő, másutt az úgynevezett erkölccsel (muszar) cserélik fel az ismeretet, megint másutt világi tárgyakkal párosítják a Talmud-tanulmányokat. Vajon a volozsini jesiva meddig lóghat még ki a sorból? Meddig maradhat független pénzügyileg? Meddig tűri még a cári hatalom, hogy idegen test legyen a nemzeti oktatásügyben?

Őrváltás előtt állunk, gondolta a Neciv, de mondani még nem merte, akkora volt a zűrzavar (tohu) a teremben. Micsoda ribillió! Egy pofon miatt?

Tudta, hogy titkos társaságok alakulnak a jesiván belül, hogy ezek a körök Cijon és az újhéber nyelv, az ivrit szeretetére igyekeznek nevelni, és magában erősen helyeselte ezt a szervezkedést. Miért ne éledhetne fel a zsidókban is az, ami más, fiatalabb népekben, olaszokban, lengyelekben, magyarokban, németekben, bolgárokban, románokban éledezni látszik?

Kevésbé volt ínyére, ha valaki nem jelent meg a reggeli imán (saharit). Hogy is örülhetett volna ő, a jesiva feje annak, ha egy szív elhajolt, más istennek készült szolgálni, netán már le is borult előtte? A Neciv féltve szerette tanítványait, ezért heves haragra lobbant. Hiába volt szorgalmas diák az illető, egyike a legjobb eszűeknek, amikor később az utcán szembetalálkozott vele, elöntötte az indulat. Azt is észrevenni vélte, hogy a fiú levágta a halántékfürtjét. Vagy csak a füle mögé rejtette? Látni már nem látott jól a Neciv, a keze azonban még gyorsan járt, és nagy felindulásában, félretéve minden pedagógiai megfontolást, képen törölte a renitenskedőt.

A pofonnak híre ment, a tanítványok felbolydultak. Hát nem jobban megrendíti a dorgálás az értelmes embert, mint száz botütés az ostobát? (Zúgolódás a teremben.) Mi jöhet ezután? Már fölszentelt rabbik (voltak ilyenek is köztük) majd sorban állnak körmösért? Hová lettek a vallott elvek? Hát nem a Neciv hirdette fennen, hogy a tanár diákok nélkül olyan, mint a kacor friss szőlővesszők nélkül: hiába élezi az eszét, semmi haszna? Nem ő hasonlította növendékeit élő vízhez (majim hajim), magát pedig ahhoz a pálmához, amely nélkülük elszáradna?

Mintha valóban közeledett volna az őrváltás ideje: a tanítványok napok óta nem köszöntek mesterüknek, nem néztek a szemébe. A tanítás kezdete előtt szélesre tárták a jesiva ablakait, a huzat egyiket a másik után törte be. Óra elején írópultjuk fedelét döngették tiltakozásul, mire a Neciv ököllel az asztalra csapott (még nagyobb lárma).

Az ég megrendülni látszott. Ő maga is megszédült. Hetvenes évei derekán járt, időnként eszméletvesztéses rosszullét tört rá, és most úgy érezte, mindjárt fejére dől az intézmény.

Ekkor Élijahú próféta sietett a segítségére, diszkréten, ahogy szokott, közönséges földi halandó alakjában.

Prózaian szólva az történt, hogy a Necivnek (talán egyensúlya visszanyerése végett, talán pedagógiai megfontolásból) eszébe jutott Menahém, a falu vízhordója. Úgy festett, mintha a nyitott égből a földre lépdelt volna egy tyúklétrán, nem is kapaszkodva, hiszen a vállán ott imbolygott a rúd a teherrel egyetemben. Alighogy földet ért, vagy inkább le se ért a lába, már mászott vissza az égbe délcegen. És közben be nem állt a szája.

Menahém ugyanis, akármelyik kútról hozta a vizet a három közül, és akárhová vitte a két nehéz vödröt, mindig ráért, mindig megállított mindenkit, és addig nem engedte tovább, míg el nem mondott egy mesét (mejsze). Nem volt ember a stetlben, aki ne igyekezett volna lerázni Menahémet. De Menahémet nem lehetett lerázni: Hagyjuk a világot a maga sorsára, álljunk meg egy picit, a Messiást senki sem siettetheti! – mondta éppoly erőszakosan, mint kedvesen, és nem volt olyan zsidó Volozsinban, aki be ne látta volna, hogy Menahémnek igaza van.

Gyermekeim – kezdte mély sóhajjal a Neciv (hangos dübörgés). – Gyermekeim, ugye, ott tartottunk a hetiszakaszban, hogy „Déli napfényben is tapogatózni fogsz, ahogyan a vak tapogatózik a homályban”? Most arra kér mindenkit, hogy térjen el a megszokott kerékvágástól (még hangosabb dübörgés), és bízza a napfényes-homályos mesére az értelmezést. A mese: elfutó víz, hozza a felhőt, viszi a napot. Ha jó szögből nézzük, a jövőbe látunk. Felteszi, hogy a Volozsinka-patak hídján, a fakorlátnak támaszkodva, Menahém nekik is mesélt valami effélét (a dübörgés halkul).

Élt egyszer régen egy rabbinövendék Szalonikiben, Gedaljának hívták. Tudásánál csak a tudásvágya volt nagyobb. Rábízták a könyvtárat a zsinagógában. Éjjel-nappal olvasott. Egyszer a kilencvenedik zsoltár negyedik verséhez ér, ki tudja, hányadszor: „Mert ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapi nap, amely elmúlt, mint egy őrváltásnyi idő éjjel.” Hogyan lehetséges ez? Ezer év: egy nap? Nem érti. Nyugtalan lesz. Felpattan, kimegy az utcára. Egyszer csak mit lát? Egy arany madarat, egy szépen szólót. Fut utána, próbálja megfogni. Kiér a városból. A madár csak cikázik és énekel a verőfényben. Gedalja utána. Ki a mezőre, be az erdőbe. Elfárad, lefekszik, elalszik. Mikor felébred, visszamegy a zsinagógába. De furcsa: az épület eddig földszintes volt, most meg emeletes! És a bóherek! Hogy lesütik a szemüket! Gedalja lenéz: hát térdig érő szakálla van! A bóherek bekísérik a rabbihoz. Odaadja a rabbinak a könyvtár kulcsát. A rabbi benyit, a zsinagóga évkönyvében azt olvassa: Gedalja növendék nyomtalanul eltűnt. A bejegyzés háromszáz éves. Gedalja mindent megért, és porrá omlik. (Kis csend.)

Nekem másképp mesélte Menahém – szólal meg Mojse a moldvai Botołaniból. – Úgy, hogy a bóher pásztor (cioban). Ő is üldözőbe veszi a madarat, el is fárad, el is alszik. Három év múlva ébred fel, addig a kutyája, Orit őrzi a csordát. Beállít hozzá a farkas, kéri a járandóságát, mondván, egyetlen állatnak sem esett bántódása, amíg a pásztor távol volt. A pásztor odaadja neki a legszebb kisborjút. A kutya, aki addig védelmezte a csordát, bánatában világgá megy. A pásztor keresi Oritot, de nem találja. Végül azt kéri a Mindenség Urától, változtassa őt madárrá, hátha úgy könnyebben megtalálja az elbujdosott kutyát. A pásztor pacsirtává változik. „Ne ho-ro-gudj-gudj! Gye-re, O-rit-rit-rit!” – énekli mezőn-réten. Oritot sohasem találja meg.

Menahém a jelek szerint hangulatember – jegyzi meg az amszterdami Boruch. – Amikor nekem mondta, nem volt ilyen szomorú a vége, és vadász volt a főszereplő. Úgy kezdődik, hogy a vadász enni ad egy szegény asszonynak, aki cserébe elárulja neki: nem messze ide, az erdőn egy jávorfa ágai közt madarak civakodnak egy rongyos köpönyegen. Ismeritek, nem? Ott teremjek, ahol akarok. Nem?! A vadász közibük durrant a puskájával, lepottyan a köpönyeg, lezuhan egy madár is.

És a madárról kiderül, hogy királylány – kotyog közbe a berdicsevi Dov Ber.

Nem, nekem úgy mondta, hogy a madár madár. A vadász pedig kivágja és lenyeli a madár szívét. És minden reggel egy aranypénzt talál a párnája alatt.

Érdekes: nálam róka a madár – veszi át a szót a zsitomiri Nahman –, neki vannak szívproblémái. Komoly komplikációk azonban… De ne vágjunk elébe. Menahém azt mondta, ezt a mesét az öregapjától hallotta, aki még a volozsini Jicchak rabbinak, a jesivaalapító reb Hájjim apjának hordta a vizet. Így szól: A halak királya szép volt, jó volt, és erős. Csak a bölcsességnek volt híján. Ha felséged megeszi egy róka szívét, magyarázták a tanácsosai, akkor a halak körében ritka kincsre tehet szert: menten megbölcsül. A halak királya küldöttséget menesztett a rókához, mondván, a segítségét kérné. A küldöttséget a bálna (livjatan) vezette. Azonnal a hátára kapta a rókát, és máris hasította a hullámokat. Na, és mi lenne a segítség, kérdezte a róka. A bálna kertelés nélkül kimondta, miről lenne szó. A róka elmosolyodott rémületében. Ó, a halak királyának a legnagyobb örömmel áll szolgálatára! Nagy tisztesség ez neki. De hát miért nem ezzel kezdték? Akkor nem hagyta volna otthon a szívét. A rókák nem szokták mindenhová magukkal vinni a szívüket. Ugye, megértik: mindenféle komplikációk léphetnek fel… Na de ilyen esetben! Gyorsan vigyék haza, hadd vegye magához. Csak nem akarják magukra haragítani a halak királyát? A bálna megfordult, sebesen hasította a hullámokat, a róka kiugrott a partra, a tisztelt küldöttség pedig gazdagabb lett egy hasznos tanulsággal.

Nálam a halász lánya változik madárrá – veszi át a szót a virbalni Slomo. – De csak majdnem. Ugyanis fürödni megy a tengerbe a barátnéival. Parton hagyott ruhájába belemászik egy vízisikló (zaltys). Csak akkor hajlandó távozni, ha a lány megígéri, hogy hozzámegy feleségül. Az beleegyezik, hogy végre felöltözhessen. Hetednap jönnek a kérők. A család mindenféle csellel próbál túljárni az eszükön. A lány inkább az égbe menne sirály alakjában, mint egy siklóhoz feleségül. De nincs kibúvó. A parton, meglepetésre, nem egy szörnyeteg várja, hanem egy szemrevaló ifjú, a kígyókirályfi. Összeszerelmesednek, boldogan élnek a tengermélyi palotában, gyerekeik születnek. A halász lányát egyszer csak honvágy fogja el. A kígyókirály nem engedi, ő tudja, miért. Az asszony rimánkodik: csak egy napra! Ekkor a férje három lehetetlen feladatot ad neki: amíg a végtelen selyemgombolyagot erős fonallá nem sodorta, amíg a váshatatlan vaspapucsot el nem hordta, amíg egyetlen lyukas szitában a tésztát meg nem gyúrta, és meg nem sütötte kalácsnak, nem megy sehová. Egy vajákosnő segít: a gombolyag elfogy, a papucs elvásik, a kalács kisül.

Minden jó, ha a vége jó! – kotyog közbe a chicagói Jicchak.

Én is ezt mondtam – folytatja Slomo. – Menahém rögtön meg is szidott: hogyhogy én ezt a mesét nem ismerem? Litvániában a fű is ezt suttogja, a tehenek tőgyéből is ez folyik! Csak én nem hallom, aki folyton a betűket falom! Azt is mondta, hogy ha egyszer mindent elmesélt már, amit jártában-keltében hallott, akkor hallgatni fog. De addig! Még hogy a vége jó! Ha nem tudnám: a visszaút mindig keserves. A halász lánya hazalátogat, a gyerekeivel együtt. Szülei már meghaltak, testvérei nem akarják visszaengedni a férjéhez. A gyerekekből kiszedik az apjuk titkos nevét – mintha csak a szívét vennék ki –, azzal kicsalják a partra a kígyókirályt, és miszlikbe vágják (hangos jajdulások).

A visszaút nálam is keserves – helyesel az odesszai Mordke. – A madár éneklő kakas. Azt kell a szegény ember fiának elhoznia. Az égig érő fáról. Különben nem adja hozzá a lányát a király. Az éneklő kakast egy sárkány (tannijm) őrzi. A sárkány minduntalan elalszik, de százszorta gyorsabb a fiúnál. Amint felébred, üldözőbe veszi, hogy visszavegye tőle a madarat. Hanem a fiút egy tudós vénasszony már kiokosította odafelé, mondván, visszafelé egyszer csak el fog fogyni az út, de ő meg ne hátráljon, inkább dicsérje hangosan, mondja neki, ej, milyen jól kitaposott ösvény, ezen még az ő apjaura, a király is tánclépésben lejtene! – erre az ösvény megnyílik előtte, és továbbengedi a madarat. Azután egy szeméttel-ürülékkel borított árokhoz fog érni, de meg ne forduljon, inkább dicsérje azt is, mondja tejjel-mézzel teli ivóserlegnek, amiből apjaura, a király is örömest hörpintene. Hátravan még a vérrel-gennyel, férgekkel teli völgy, ott is ugyanígy tegyen. A sárkány hoppon marad, a fiú ismét kiköt a vénasszonynál, de annak csak a madár kell, majdnem kutyává változtatja a fiút. Hogy is van tovább?

Úgy – szólal meg a sklovi Jehuda –, hogy amíg a fiú a boszorkánnyal harcol, a kakas – vagy inkább szajkó! – szárnyra kap, aztán hálóba akad. Hosszasan könyörög a madarásznak. Ígér fűt-fát, feleséget, hét életre eleséget. És amikor a madarász végre fellebbenti a hálót és elengedi, mit mond a szajkó, no vajon mit? Hálálkodik? Jótett helyébe jót tesz? Nem. Felröppen egy faágra, és azt mondja: adok neked három jó tanácsot, többet érnek minden ígéretnél. Sose akarj olyasmit megszerezni, amit nem tudsz megtartani. Aztán: sose sóvárogj az után, amit elveszítettél. Végül: ne hidd el azt, ami nem hihető. És ha tudnád, mekkora gyöngy van a begyemben! Akkora, mint egy strucctojás! Azzal elrepül. (Derültség.)

Nekem is mondta Menahém; szerzés, őrzés, vesztés: örök újrakezdés – fűzi tovább a szót a mihalovkai Saul. – Élt régen egy kán. Volt neki egy kedves madara. Nem futott utána, nem ejtette tőrbe, az övé volt. Egyszer nagy vendégséget csapott. Fejedelmek az asztalánál, a madara a vállán. Úgy szerette, a tányérjából etette. Akinek sok van, sokat tart magáról. A koronás fők szokásukhoz híven hencegtek. Ki a váraival, ki a lányaival. Jó, jó, kiáltott a házigazda, de ilyen madara kinek van? És mindjárt el is röptette, hozzon neki valami csodálatosat. A madár nemsokára visszatért. Csőrében egy bot. Egy bot! A vendégsereg nagyot kacagott, a kán szégyenben maradt. Agyonütötte a madarat, elhajította a botot. Amint beleállt a földbe, a bot kihajtott, kilombosodott, és mi termett rajta? Aranyalma.

Nem! – mondta dacosan a neszvizsi David. – A madaras kán a pusztában (midbar) téved el, szomjas lesz, a szikláról nedvesség csöpög, a szolga hiába tartja oda a serleget, mert a madár, sólyom vagy sas, kiüti a kezéből. Egyszer, kétszer, háromszor. A kán haragjában agyoncsapja a madarat. Később felmászik a sziklára, és látja: a serlegbe méreg csöpögött, mert vipera fészkel odafönt. (Moraj a teremben.)

A Neciv hallgatott.

Fészek a magasban? – szólalt meg a kopili Jakob. – Igen, de nem vipera. Volt egy király, de nem Dávid, Salamon. Azt olvasta ki a csillagokból, hogy a lányát szegény ember veszi el. Szó se lehet róla! Épített neki egy égig érő tornyot (migdal) a tenger közepén. Hajóval vitték oda az élelmet, évekre felhalmozva. Hetven öreg bölcs szórakoztatta a lányt, hetven eunuch. Élt eközben a szárazföldön egy szegény ember, akinél csak a fia volt szegényebb, már napszám se jutott neki. Elment a városba munkát keresni. Útközben a rongyai is lefoszlottak róla. Elfáradt, nem volt hová lehajtsa a fejét. Megpillantott egy ökörtetemet, széthasadva. Fázott, belebújt, elaludt. Egyszer csak egy nagy madár repült fölébe, felkapta az ökröt, és felszállt vele az égig érő torony tetejére. Ott volt a fészke. Hát ahogy a madár az ökröt marcangolja, a fiú lepottyan a torony erkélyére. Meglátja a király lánya, megmosdatja, megeteti, összebarátkozik vele, megszereti. Egybekelnek a toronyban: Gábriel és Mikhaél arkangyal az esküvői tanújuk. Idő múltán a lány várandós lesz. A hetven bölcs eunuch eleinte hallgat, mint a sír. Aztán jelentik a dolgot. A király éktelen haragra gerjed, azonnal hajóra száll. A lány az égre mutat, mondván, nem más, maga az Élő küldte hozzá a fiút, akitől gyermeket vár. Salamon királyba villámként hasít a felismerés: hiszen ez mind meg volt írva a csillagokban. (Álmélkodó csend.)

Gyermekeim – nyelt egy nagyot a Neciv. – Hibáztam. Azt hittem, felnyitom a szemét valakinek, aki elveszteni látszott a fejét. Valójában én vesztettem el a fejemet, hályog ereszkedett a szememre. A mai tóraszakasznak ezzel a végére értünk. Megkövetem azt a fiút, megkövetlek benneteket.

Már mentek volna, már köszöngettek, amit nem tettek napok óta, jó napot, reb Naftali, szép napot, reb Naftali, már minden elcsitulni látszott, egyetlen madárszív sem vert, legalábbis hallhatóan nem, egyetlen csillag betűje sem követelte, hogy beteljesedjék, legalábbis látható módon nem, amikor a Neciv ujját felemelve jelezte, más közlendője is van. A következő iskolaévben a fia, reb Hájjim veszi át az intézmény irányítását.

Ekkor ismét kitört a vihar. A tanítványok kis híján megkövezték mesterüket. Későbbi klasszikus költők, leendő palesztinai főrabbik, majdani lapszerkesztők és reformjesiva-tanárok, eljövendő hittudósok és nagykereskedők egy emberként estek neki, olyan ádázul, akár a mesebeli gyilkos fejsze a hídnak.

Ez itt a Talmud temploma. És a Neciv az ajtó szemöldökfája. Ahogy a tölgygerendát nem váltja ki a nyír, a nagy reb Naftalit sem helyettesítheti a kis Hájjim! (Éktelen lárma, dobogás.)

A Neciv az imakendőjével példálózott. Nézzék meg, milyen hosszúak rajta a rojtok. Ilyen hosszú rojtokra annak van szüksége, akinek már rövid az esze. Aki a 613 parancsolatot (micvá) már nem tudja mind észben tartani. (Felhördülés.)

Na és ők, a sok kis aprófa, ők nem azért vannak itt, hogy a nagy hasábot lángra lobbantsák néha? Nem erre tanította őket reb Naftali?

A jócselekedet – idézte szegény fejére a mondást egy másik Boruch, a nowogrudoki –, a jócselekedet nem azért van, mert kell, hanem azért kell, mert van.

Szóval addig álljon az őrhelyén, amíg holtan esik össze? Ez a világ már nem az ő világa.

Megint Menahémet látta. Szakállas vénség, akárcsak ő. Két vödre két tükör. Nézed a tegnapot, látod a holnapot. Az ég nyitva, bárki bemehet. Már nem sokáig? Mesebeszéd.

Volt egy fejsze – hallotta Menahém hangját –, elment világgá. Nekiesett a tölgynek, csitt-csatt, kivágta. Neki a nyárnak, dőlt az is. A nyírre is sor került, a patakba zuhant. Végül a fejsze a hidat is diribdarabra vágta. A híd utolsó szava ez volt: te elmerülsz örökre, de a nyír meg fogja látni a tengert. A fejsze elmerült, a nyír továbbúszott a patakkal.

Az égben 5649-et, a földön 1889-et írtak.

Az Élet Fája még három évig állt fenn. Ebben a formában.

Szegénykonyha

Ne sajnáljon engem, Hersele,² jól megvagyok én. Sose hittem, hogy ilyen meszszire vetődöm Karelicstől. Maga nem járt még arra, igaz? Hát tudja meg, Karelics három dologról híres: a rabbijairól, a gobelinjeiről meg az uborkájáról. Ezek közül az uborkája a leghíresebb. Nyáron nyersen, kenyérrel, télen kaprosan kenyérrel. A karelicsi ember nem veti el a sulykot. Örül, ha egyvalaki is betéved a cipészműhelyébe vagy a családi szabó-varró szalonba. Aztán ha a csütörtöki piacon sem adott el semmit, akkor megragadja a tapogatót, és irány a Rutka. Tudja, mennyi halat fogott egyszer az én bátyám? Mint amennyi krumplit lát ott abban a kosárban. Igen, azt mind maga fogja meghámozni. De előbb a hagymát. Nem, dehogy mindet. Közben mondhatja a szomorú verseit, majd küldök belőlük reb Jákobnak, mondja el még egyszer azt a bóhereset. Hogy is van az utolsó szakasz? Mire való hát az élet? Mi dolgom e sártekén? Ezt a sártekét jól kitalálta, Karelicsben mást se csinál az igásló meg a falu parasztja, mint tavasztól őszig a sarat dagasztja. Elfonnyadni ifjúkorban, korán lenni koravén… Miért, lehet valaki későn is koravén? Ezt javítsa ki! Mindennap más házban enni, öklön nyugtatni fejet… itt elnehezül a ritmus, hogy fogják ezt énekelni, mondja meg, maga népköltő?… de a befejezés, e z t az életet megölni, várni a z t az életet!, telitalálat! Csak hát mit gondol, mit szól az én tudós férjem ehhez? Jiddis nyelven verset írni?! Hát mi maga: lány? Nem fogja mondani, ne féljen, maga népköltő! De hát persze ő is megéri a pénzét, akármilyen jó ember. Mert ő reggeltől estig, úton-útfélen azt hajtogatja, ne csak szeressük a héber nyelvet, használjuk is, éljünk vele, egymás közt is. Mi tagadás, nő létemre ugyanezt hajtogatom én is. Ez is Karelicsből jön ám! Mert engem a rabbi apám az ölébe vett, ahogy régen a kisfiúkat, meghámozta a bölcsességekkel teleírt tojást, mézet kent a palatáblára, hogy édes legyen a betű, kalácskát etetett velem hozzá, aztán kivitt a folyóhoz, és azt mondta: Rutka szalad a Szervacsba, Szervacs a Nyemanba siet, Nyeman a tengerbe folyik, így ömöljön majd a tudás tőled máshoz, holtodig. Hát nem vagyok én Nyeman, csak egy kicsi ér, de ami tudás belém szorult, azt én mind a gyerekekbe töltöttem, a három sajátba meg a más iskolás porontyaiba, a sajátjaim felől akkor leszek nyugodt, ha végre héber szitkokkal esnek egymásnak, nem bibliaiakkal, hanem amit tőlem hallanak, azokkal! Jó, én nem tudok nyelvújító ivrit himnuszokat írni, mint az én poéta Jákobom, nekem nem járnak csodámra vének és fiatalok, na de én nem is megyek, ahogy az én Jicchakom mondta, mikor még hátulkötős volt, Sájcba, tizenkét éves Shakespeare-kurzusra, anglisztikai szemináriumra a zürichi Elenhojzer meg Irliman professzorokhoz! Erzsébet kori Anglia! Jakab-kori színház! Főleg az utóbbi nem hagy nyugtot az én amúgy is nyughatatlan Jákobomnak. Ne gondoljon róla senki semmi rosszat. Nagyon jó ember ő. Még azt is elnézi ennek a színházcsináló angolnak, hogy a mi nagy hősünkből, a görögverő Júdás Makkabeusból bohócot csinál. Tudja, nálunk Karelicsben volt egy Slojme kocsis, ő fuvarozta be Mirből meg Nogrudekből aki hozzánk jött, őneki az volt a kocsizáson kívül a foglalkozása, hogy csúfneveket ragasztott a hozzánk érkező ártatlan kis bóherekre. A nagy Shakespeare is ugyanezt csinálja a nagy Makkabeussal: addig froclizza, júdásozgatja, árulózgatja, mert neki minden Júdásról a kerióti jut eszébe, amíg teljesen nevetségessé nem válik. Föl is adtam a leckét Jákobnak: na, erről írjál, Slojme és Shakespeare, erről még nincs disszertáció. De ő ott a távolban, ő el van telve attól, hogy Júda Makkabi a világtörténelem kilenc nagy hősének egyike Shakespeare szemében. Különben nem került volna bele a Lóvátett lovagokba, magyarázza, és elkezd a nemrég befejezett kölni dóm szobrairól értekezni, hogy ott áll Mózes és Dávid király mellett, és Nagy Károly és Artúr király és sajnos Bouillon Gottfried társaságában a mi görögverőnk is. És hogy ne izgassam én magam, majd megírja ő ezeknek a litvák beolvadáspártiaknak, milyen volt az igazi Júda Makkabi! A pöröly! Már vagy hat éve írja. Hat éve tartja tűzben a pörölyét. Szerencse, hogy nyaranta szünetet tart, kicsit ránk néz, nincs is ám minálunk őszi meg téli gyerek! Ne szórja szét a hagyma héját, ott a deszka, azon vágja. Igaza volt apámnak, aki azt mondta az én kérőmre: Egy Katzenelsont nem könnyű tutajba kötni. Amivel arra utalt, hogy ez egy ilyen vízi család, régen a fakereskedelmet, ma a személyszállítást tartják a kezükben, azelőtt a tutajaik, most a gőzhajóik úsznak a Berezinán. És igaza volt az én kérőmnek is, amikor erre azt válaszolta: attól függ, milyen ár sodorja az embert. Én mélyen a szemébe néztem. És képzelje, fiam, akkor nem a Shakespeare-összes nézett vissza rám. Se a Bahcsiszeráji szökőkút Puskintól. Se a Pan Tadeusz. Mickiewiczre biztos ráismertem volna, hiszen ő földim. Egy ugrásra született Karelicstől, csupa környékbelivel konspirált, egyiküket Szibériába küldték, a másik meg sem állt Chiléig, csak a Mickiewicz nem tudott letenni a szabadságról. Hát az én kopili Jákobom se nagyon. Eleinte a Cijon Barátaival barátkozgatott (Bobruiskban), majd az Ivrit Nyelv Baráti Társaságában tartózkodott (Minszkben), majd Varsóba távozott, ott nagy körültekintéssel hozzálátott, hogy irodalmi szócikkekhez gyűjtsön anyagot az első héber enciklopédiába, én meg rájöttem, hogy az én Jákobom sem a pillanatnak él. De hát hány évet is töltött távol Akiba a családjától: ugye, kétszer tizenkettőt? Szólhatok egy szót is? Szóval ha ezek után nem hívja el egy filantróp háztulajdonos ide, a szomszédos Zgierzbe reformált hédert alapítani, talán még ma is Sokolow szerkesztővel vitatkozik a szócikkek színvonalán, merthogy az én Jákobom szerint a „tudomány nem zsurnalisztika”. Szerencsére az elmérgesedő vitát Goldman, a kiadó berekesztette azzal, hogy legnagyobb sajnálatára se a sekélyes zsurnalizmusért, se a tudósi műgondért nem tud fizetni, bankrott: a több évtizedesre tervezett könyvsorozat az Órigenész szócikkel (ki lehet az?) befejeződött. Milyen szépen megszívta magát a bab! Az én Jákobom, miközben örökbecsű héber verseit írta (dobja bele a krumplit a fazékba!), komolyan gondolkodni kezdett azon, ne menjen-e át ezúttal Pétervárra, hiszen úgy hírlett, hogy ott, fellelkesülve a varsói fiaskón, már össze is állt egy csapat az orosz nyelvű zsidó enciklopédia elindítására. A főszerkesztő pedig nem más, mint az ő orvos nagybátyja, aki éppen egy regényen dolgozik, közben a Talmud és a medicina kapcsolatát dolgozza fel, hát nem fantasztikus, magyarázta, de ekkor a sarkamra álltam. Tegnap Cijonért lobogott, ma Pétervárért, én viszont Karelicsben eszem az apám kenyerét, és esténként azzal altatom el az én csecsszopó Jicchákomat, hogy Tente, kismadárka, tente, gyermekem, az én szerelmem elment, vége, jaj nekem!, vagyis nincs Pétervár, irány Zgierz, és amint berendezte a hédert, jövünk mi is. Most elszívhat egy cigarettát odakint. Na és mit gondol, kitől tanult meg írni a mi elsőszülött Jicchákunk? Nem, nem az apjától, nem is tőlem, hanem a nagyanyjától. Mert amint az én Jákobom berendezte a reformált hédert, már fel is lángolt benne a Shakespeare-szerelem, és a filantróp barátait is meggyőzte, hogy én sokkal rátermettebb pedagógus vagyok nála, úgyhogy miközben ő ment Sájcba, én jöhettem Karelicsből, de a gyerek maradt. Érzi már az illatot? Karelicsben kétféle illatot lehetett érezni: a tárkonyos paszulylevesét télen és az orgonákét nyáron. Az első illat nálunk keringett a régi és új zsinagóga, a rabbilakások, a haszid imaház, egyszóval a Súlhóf tájékán, a másik mint valami alagút vezetett a Radziwill-kastélyhoz, amit ma már a Puttkamerek birtokolnak, Puttkamer lány volt a szépséges Maria, Mickiewicz első nagy szerelme, de nem adták hozzá, rangon alulinak tartották a költőt, pedig egész Litvánia neki drukkolt, a karelicsiekkel az élen. Jicchak máig karelicsi tájszólásban beszél, habár időközben ő is beletanult mellettem a segédtanítóskodásba. Hát azt egy nyolcéves is meg tudja tanítani a kisebbeknek, hogy Mondjátok utánam, gyerekek, hadd zúgjon a szoba, mondjátok utánam még egyszer: az első betű az a, nem? És Jicchak megbabonázza ezeket a kis szarosokat a verseivel, mert persze folyton verset farag, sőt, tavaly megírta az első színdarabját is. Megírta, az apja helyett. És nem ám görögverő a hős, nem egy ezeréves történet szolgál okulásunkra, hanem az, ami itt zajlik, szinte a szemünk előtt, a Dreyfus-ügy. Hallott már ilyet? Egy tizenkét éves gyerek ír egy kétfelvonásos színművet Dreyfus és Esterházy címmel, egy kémdrámát, és előadatja Şódzban, a Zawadzka utca 4-ben, a hátsó udvaron, a hasonszőrű gyerekekkel, az ablakból meg lehet tekinteni! Most mondhatná erre bárki, hogy hát az apja is már a bár micvója előtt megkapta a rabbidiplomát, meg hogy a volozsini jesivában már tizenöt évesen beállt a Necivet helyettesíteni (pedig ő még dadogós és pirulós is volt), én mégis azt mondom, le a kalappal a fiú előtt, mert amit az újságban olvasott meg itt-ott fölszedett erről a gubancos rémhistóriáról, azt nemcsak egyszerűen összehordta kazalba, és elnevezte színműnek, hanem a kis fantáziájával olyan életszerűre formálta a szereplőket, főleg a gonoszokat, mintha isten tudja mióta tenyérjósok, hamiskártyások, politikai ügynökök és katonai kalandorok közt forgolódna. Meg is simogattam azt a borzas fejét: na hiszen, szép kis társaságba keveredtél, bikfic, hogy ilyen jól tudsz a gazemberek nyelvén. Azt már nem is teszem hozzá, hogy az apja, aki fizikailag sokkal közelebb van az eseményekhez, nemhogy tollhegyre nem tűzi a témát, hanem amikor itt van köztünk, akkor sem beszél róla annyit, mint amennyit pár évvel ezelőtt arról, hogy Sájcban népszavazást tartottak, és a lakosság úgy döntött, tilos az ott élő zsidóknak a kóser vágás. Mintha ez lenne a fontos! Mintha nem azért jöttünk volna el a mi keleti szülőföldünkről ebbe a füstös iparvárosba, mert ott már levegőt nem lehetett venni, a földet nem művelhettük, a nagyvárosban nem kereskedhettünk, hiába szőttük a gyönyörű kendőinket, a karelicsi kendő még a szluckinál is szebb volt, a kutya se vette, mert nem is tudtak róla, és a kormányzó megbízottja, mikor arra járt, mit gondol, mit talált mondani? Én a helyetekben, kedves jevreji, tanácsolta, fognám az összes gyönyörű kendőt, amit csak megszőttem, és a nyakamon maradt, összekötném szépen mindet, a sarkánál fogva szorosan, és körbekeríteném vele ezt a stetlt, ezt a girbegurba utcákkal szabdalt, csupa ránc, csupa sár, csupa füst, csupa ragya ábrázatot, ahol még a tetőt is eléktelenítik a száradó ruhák, én a helyetekben ezt tenném, elkendőzném bizony az egészet, hiszen mindenki tudja, hogy a nyomorúság arca nem szép, és a visszataszító ábrázatot nem illő mutogatni. Még mutatta is, hogy csomózná össze a kendőt, és olyan ocsmány pofát vágott hozzá, hogy csak na. És az én Jicchákom (most kóstolja meg a levest, vigyázzon, forró) ezt is beledolgozta a Dreyfusba, ezt a figurát! Az apjával nem szolgálhatok, de vele nemsokára találkozhat, ebédre haza szokott ugrani a nagybátyja szövőműhelyéből, hozza a havereket is, csupa süvölvény, és már mind dolgozik, azt mondják, Hinda néni, itt nincs idő davenolni, különben is, a munka Istennek tetsző cselekedet, és a családnak meg kell élnie valamiből. Én csak hallgatok, és mérem nekik a tojásos tésztát, a ciberekását, a spenótot meg a tököt, de a bablevesemnek híre ment már a környéken, igaz, hogy a tárkonyt csombor helyettesíti, az anyám biztos megszidna érte, de még soha senki koldus, árva vagy véletlenül betévedő potyaleső engem nem vádolt hamisítással. Mikor megtörlik a szájukat, így, mint most maga az öklével, nem szólok rájuk, hogy ejnye már, hiszen szalvétám nincsen, csak mosolygok magamban, mert tudom, hogy holnap is visszajön, ha korog a gyomra, holnap is leül a hosszú asztalhoz, meghallgatja, mit politizálnak Jicchak és a barátai, hogy mi lesz itt egy év múlva, amikor fordul a század, és nem érzékenyülök el magamtól, nem mondom, amit mások, hogy adtál enni az éhezőknek, inkább raplizok velük, töröld meg a lábadat, mielőtt belépsz, ne morzsázz az asztal alá, hadd mondják rám, hogy Miklós cár, nem kivételezek én se lengyellel, se némettel, mert azokat meg dicsérni kell, hogy te milyen szépen tudsz kapcát kötni, hogy neked már milyen szépen serken a bajuszkád, aztán mikor elrendelem, lássuk, ki tud lassabban enni, és versenyeznek, zsidó, német, lengyel, és csak úgy vánszorog a kanál, és majd kiesik a szem, akkor azt mondom magamban, na, ezeket is megfőztem.

Beiskolázási tanácsadás

Alderman úr, ön tehát Buczaczból érkezett, és itt óhajt dolgozni, Bia©ystokban. Igen. Ön orvos, és Harkovban végzett 1915-ben, szemspecialista. Igen. És városi kórházunkkal szerződéses munkaviszonyba lépett 1924. március 20-án. Igen. És mivel a családja hamarosan követni fogja, tájékoztatást kér az itteni beiskolázási lehetőségekről. Igen. Van egy nyolcéves lánya és egy ötéves fia. Igen.

Elöljáróban annyit: ön, doktor úr, jól választott. Bia©ystok, hála polgárai szorgalmának és külföldi kapcsolatainak, mára valamelyest úrrá lett a háborúk okozta gazdasági nehézségeken. Igaz, hogy Lengyelország függetlenné válásával elvesztettük az orosz piacot, ami alapjaiban rendítette meg a helyi textilgyárakat, különösen a selyemágazatot – üzemeink éveken át huszonöt százalékos kapacitással dolgoztak –, de ahogy felállt az új, fiatal nemzeti közigazgatás, kiderült: a lengyel hadsereget is el kell látni egyenruhával, és ez elégséges megrendelést jelent számunkra egyelőre. Bia©ystok nagyvárossá nőtt ugyan, de nem óriásivá, mint Şódz. Zsidósága nincs úgy összezsúfolódva, mint a patinásabb múltú Lubliné. Viszont sokkal nagyobb szerephez jut a helyi közigazgatásban, mint a krakkói zsidók. Összetartóbb is amazoknál.

Lássuk tehát a választékot. Abban az esetben, ha ön, Alderman úr azon a véleményen van, hogy leghelyesebb a gyermekeit annak az országnak a nyelvén, annak az országnak a kultúrájára taníttatni, amelyben élnek, akkor egyszerű a dolga: elmegy a lakóhelyéhez legközelebb eső lengyel állami általános iskolába, és beíratja a kislányát. Nem kérdezem, hogy eddig hová járt a gyermek, de fölteszem, hogy ír, olvas, beszél lengyelül. Amennyiben tartják a szombatot, a gyereknek lehetősége van ezen a napon az iskolából távol maradni. Ezért is nevezik ezt a fajta iskolatípust szabasówkának.

Mármost tegyük fel, hogy ön szeretné a kislányát és a kisfiát a lengyel mellett a zsidó kultúrára is taníttatni. Ebben az esetben mindjárt több lehetőség is kínálkozik. Néhány reformált héderen kívül – ezek még a cári időkből valók – ajánlhatom a hagyományos Talmud Tóra-iskolákat vagy az újabban létesült Horev-iskolákat, melyek az Agudat Jiszroel egyesület kezelésében állnak. A Horev-iskolák máris kiterjedt hálózattal és komoly állami támogatással rendelkeznek, utóbbit azért kapják, mivel az Agudat tartózkodik a jelenlegi rendszer bírálatától, mondván, „a király törvénye a törvény”. Vagyis amennyiben az ön számára a Tóra az élet alfája és omegája, illetve hisz abban, hogy csak a Messiás vezetheti vissza Izrael fiait az Ígéret Földjére, és azt akarja, hogy gyermekei is ebben a szellemben nőjenek fel, akkor ebből a tanintézményi körből érdemes választania. Jól felkészült, diplomás rabbik, héber és jiddis nyelv tanítása, hangsúly a vallásos tárgyakon, világi tárgyak lengyel nyelven. Ami pedig önnek éppen kapóra jön: az Agudat nemrég alapította meg Bet Jakov néven leányiskola-hálózatát, talán nálunk is meg fog indulni ősszel, kellő számú jelentkező esetén.

Tegyük fel, hogy ön tökéletesen elégedett az ortodox vallási iránnyal, nem kíván újítást, hacsak azt nem, hogy a lányát is taníttathassa, ámde azt mégsem gondolja, hogy a zsidó állam alapításával meg kellene várni a Messiást. Bia©ystok ebben az esetben a Mizrahi által létesített ötosztályos iskolákat kínálja; a Liliomba járathatja a kislányát, a Javnéba a kisfiát. A Mizrahi szintén fiatal szervezet, a nemzeti megújulás jegyében és a szocialista irány ellenében jött létre, és jelenleg a „Tóra és munka” kettős jelszavával toboroz híveket, amint azt nyilván ön is tapasztalta Buczaczban.

Elképzelhető azonban, hogy ön kissé a múlthoz tartozónak érzi már a hagyományhű zsidó vallásosságot és annak külsőségeit, a jarmulkás bóhereket és a parókás fiatalasszonyokat, a kóser étkezést hétköz- és ünnepnapokon, de nem akar elszakadni a kulturális gyökereitől, csupán lazítani akar rajtuk. Ha így volna, ez azt jelentené, hogy ön elsősorban a műveltséget tartja megőrzendőnek a zsidóságból – márpedig éppen ezt a célt szolgálják az ország keleti részén és így nálunk is nagy látogatottságnak örvendő Tarbut-iskolák. Hétosztályosak, koedukáltak, világi tárgyak, tudományok oktatásában erősek. Van óvodájuk is, a kisfiúról is gondoskodni tudnak. És idetartozik városunk büszkesége, a Tarbut-szellemiségű héber gimnázium a Sienkiewicz utcában. A tanári gárda rendkívül jól képzett, reál és humán tárgyakban egyaránt. Őket nagyrészt Galíciából toboroztuk, az osztrák időkben ott erőteljesebben érvényesült a hászkálá, a zsidó diákok nagyobb kanállal meríthettek a modern tudományokból Bécsben, Krakkóban vagy akár Lembergben, mint az orosz birodalom egyetemein. Kettős kötődésüket ezek a pedagógusok nyíltan vallják: Mose Adler tanár úr például, saját fülemmel hallottam, úgy tanítja a lengyel történelmet – Poniatowski, Traugutt, Pi©sudski a kedvencei –, mintha a zsidó szabadságtörekvések kelnének új életre benne.

A Tarbut szellemisége az általános cionisták polgári értékrendjét tükrözi. Bár tisztviselők, értelmiségiek többnyire erre a megbízható politikai alapra építik gyermekeik jövőjét, nincs kizárva, hogy ön mint kelet-galíciai találkozott már Ber Borohov³ eszméivel, és nem veti el az osztályharc alapján álló cionizmust. Nos, a borohovisták sajnálatos módon – és egyáltalán nem függetlenül a bolsevik forradalomtól – kettészakadtak, és amennyiben ön esetleg a mérsékelt szociáldemokrata cionista vonalat támogatná, akkor sajnos ki kell ábrándítanom: ilyen szellemiségű iskolánk nincsen. Ha azonban ön a marxi forradalmi vonalat vivő cionista szocialistákat támogatná, akkor sem lenne a helyzete egyszerű. Ez esetben ugyanis csak akkor járathatná az ön ízlésének megfelelő tanintézménybe gyermekeit, ha ugyanakkor nem utasítaná vissza az Általános Zsidó Munkásszövetség, vagyis a Bund programját sem. Homályosan hangzik? Nem az én hibám. Nos, annyi történt, hogy a szocialista cionisták baloldala a kultúra területén közös platformra lépett a Bunddal. Ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy önnek mint e koalíció hívének egyszerre kellene elfogadnia a palesztinai emigráció és a Lengyelországban maradás programját. Ilyen fából vaskarika csak a politikában lehetséges. A koalíciós CYSHO⁴-iskolák hálózatában, ahol a modern világi szemléletet házasítják az osztályharcos szocializmussal, mégis beválni látszik. Jiddis a tanítás nyelve, a rendszer már óvodáskorban felkarolja a gyermeket, és az elemin, a gimnáziumon, sőt a (vilnai) pedagógiai főiskolán át egészen a tanári diplomáig viszi. Végeredményben a CYSHO-iskola sem rossz választás. Igaz, hogy a nacionalista lengyel állam gyanakodva néz rá, és hallani sem akar semmiféle szubvencióról („még mit nem, ennek a marxista bagázsnak!”), de a helyi önkormányzatban ülő bundisták addig verik az asztalt, míg nem kapják meg a megfelelő támogatást.

Megkérdezhetné tőlem, kedves doktor úr, milyen a tanulók számszerű megoszlása a különféle tanintézményekben. Valóban tanulságos a statisztika. Körülbelül nyolcezer tankötelesünk bő háromnegyede lengyel állami elemi és polgári iskolába jár. A fennmaradó kétezer tanulónak majdnem kétharmada az ortodox tanintézményeket látogatja, a maradék nyolcszáz növendéken nagyobbrészt a Tarbut, kisebbrészt a CYSHO intézményei osztoznak. Ebből a statisztikából könnyen levonhatja azt a következtetést, hogy noha ma még a felnőtt generációk több mint kilencven százaléka vallja anyanyelvének a jiddist, ez nem marad így örökké.

Alderman úr, tapintatból nem említettem önnek néhány további lehetőséget, mert ezeket magamban már elvetettem. Elvileg ugyebár állhatna ön a világforradalom pártján, és bujtogathatná erre a környezetét, vagy hirdethetné, hogy Európában életveszélyben vannak a zsidók, ezért azonnal fegyverkezzenek és alijázzanak fiataljaink minél többen, különben még azt a keveset is elveszítjük, amit eddig nyertünk ott Palesztinában. Ám egyik esetben sem biztatnám arra, hogy itteni közösségbe küldje gyermekeit. Végtére is én vagyok a hitközség közoktatási felelőse. De ne legyen Fejgin a nevem, ha ilyen irányultságot feltételezek önről.

Köszönöm.

JEGYZETEK

¹ Betűszó Naftalin Cvi Jehuda Berlin rabbi nevéből.

² Hersz Danielowicz (1882–1941) népköltő. Éhen fog halni a varsói gettóban.

³ Dov Ber Borohov (1881–1917) cionista szocialista, a Poale Cijon (Cion Munkásai) párt alapítója, a jiddis nyelv elkötelezett híve.

⁴ Centrale Yidishe Shul Organisatsye (Központi Zsidó Iskolaszervezet).