Majoros Sándor: Tranzitszálló

Magyar Napló, 2009

A Tranzitszálló című kisregény hőse feleségével „egy távoli, egzotikus országba” érkezik egy busznyi turista társaságában, és átmeneti szállásán – míg a többiek fürdőzni mennek a közeli tengerpartra – álomba zuhan. Álmából szorongató helyzetre ébred: eltűnt, s vissza nem tér a busz utastársaival, sőt, bizonyos jelek szerint soha nem is járt itt. Hősünk magyarázatot keres – a terrorista akciótól a rejtett kamerás tréfáig több alternatíva felmerül –, s kontaktust környezetével. Végül szerep is formálódik számára, egy birkatetemmel kell megbirkóznia, azaz helyrehoznia a helyi vízellátást, minek következtében – látszólag – feloldódik a vízió, s kerül magyarázat az eseményekre.

Majoros Sándor regényének fő erénye, hogy úgy alkalmaz és ír felül bizonyos – főképp a szórakoztató, ponyvairodalomban kedvelt – történetalakító eljárásokat, narrációs kellékeket, hogy (posztmodern) kereséstörténete önironikus értelmet nyer, s hogy – nem mellékesen – letehetetlen, érdekfeszítő szöveget hoz létre, mely „mézesmadzagként” funkcionálva játékba hoz: ponyvairodalmat a magas irodalommal, olvasót a szerzői intencióval.

(Ön)iróniát, az irodalom játékszerepét (szerző és olvasó között), a humor fontosságát is közvetítik a fent említett elemek: akár fricskának is érezheti a magvas jelentéseket kutató olvasó. A polgármester (?) lányának ágyba döntése – mint a víziószerű történetbe csöppenés záró aktusa – mindenképpen annak hat, csakúgy, mint a történet tulajdonképpeni megoldatlansága, hiszen a tranzitszálló metamorfózisa mind az álomként értelmezésnek, mind a realisztikusabb regénybeli magyarázatnak ellenáll.

A történet névtelen elbeszélője – szabad függő beszéddel induló, majd az egész történetet közvetítő és uraló magánbeszéde, tudatfolyamának ábrázolása közvetíti az eseményeket – egyéni vonásokat nem hordoz, korunk, országunk, társadalmunk tipikus figurája. Majoros kiválóan tipizál, mint ahogy atmoszférateremtése is nagyszerű: kinek ne lenne ismerős a ronda, kék csíkos törülköző, a házastársak közti (ál)dialógus, az utasok viselkedése – a cigarettázók közösségétől a nyugdíjasokig, kik „rögtön leültek a fal mellé állított székekre, de amikor rájuk került a sor, fürgén kaptak a kulcsaik után”.

A tranzitszálló – ahol felébredve szereplőnk térből, időből, korábbi „történetéből” kiesettnek tapasztalja magát, így a regény története tulajdonképpen az értelem keresése, azaz fürkészi önmagát, környezetét, oknyomoz, és alternatívákat gyárt – egyrészt az épületet jelöli, az utazás tervezett pihenőállomását. Másrészt metaforikusan jelenti a regénybeli történés egész terét, mely több szinten értelmezhető. Az első értelemben átmenetet jelent ismert és idegen világ között. Az ismert, biztonságos világ, melynek utolsó állomása a turistabusz utastere – „mert ez a jármű még hozzáköt ahhoz, amit a hegyek meg a sztrádapihenők mögött hagytam” –, s melyből végképp kiszakad szereplőnk, az utált csíkos törülközőt és pár ruhadarabot kivéve magára marad, „elvész”, s jeleket és jelzéseket kutatva meg kell fejtenie az eseményeket. Tán nem túlzás állítani, hogy ez a szituáció egy kissé humorosan „kafkás”, s ezt leginkább az álomszerű szituáció büntetésként értelmezése erősíti. Hősünk egyik legreálisabbnak tűnő magyarázata, hogy az ő „eltűnése” valójában az asszony büntetése korábbi viselkedéséért, bűneiért: „Ez tehát nem tréfa, hanem valami ormótlan kibaszás, amit végképp nem ért, mert amennyire emlékszik, nem ártott senkinek. Az asszony viselkedésére sincs semmilyen magyarázat, mert ha volt is köztük némi differencia, az ilyen cserbenhagyásos esetre aligha elég. Mintha valamennyien nyugodtan, összeszedetten távoztak volna, és ha az aszszony eldönti, hogy ezen a kietlen helyen és ezzel a gyalázatos módszerrel szabadul meg tőle, valaki biztosan jelentkezett volna a csoportból, hogy ez nem eljárás (…).” És itt kapcsolódik be a második jelentés, azaz hogy ez a helyzet lehetőség az önreflexióra is. Az idegenségben, melyben új szabályok keretei közé kerül – „azok a rendszabályok, melyeket eddig ismert, és amelyek biztonságossá tették az életét, egy messzi országban éppen olyan idegenek, mint itthon annak a messzi, idegen országnak a törvényei” –, azon túl, hogy miért rekedt itt, ki kell találnia önmagát: a második jelentés az önmegismerés, önmegalkotás folyamata – minden „kereséstörténet” alkotóeleme. Harmadikként jelen van a fülszöveg által is megemlített globalizáció paródiája: a „biztonságos tengerpart” hiányában a külföld képzeletben terroristáktól hemzsegő ellenséges közeggé vadul, s az angol nyelvvizsga, a XXI. század „határtalanságának” és egységesítéseinek dacára megközelíthetetlenebb, megfejthetetlenebb, veszélyt sugárzóbb, mint valaha. Hősünk elveszve, a rettegés okozta hascsikarástól gyötörve nemzetközi jelek után kutat, s hálásan csap le a kocsmacégér, a tangabugyi látványára vagy a fényképekre, egyértelmű, érthető ikonokra, melyek egyedüli kapcsolatait jelentik az egzotikus világgal – a nyelvi hovatartozást kutató turista sem olvasható újságot, sem működő tévét nem talál –, s melyek elindíthatják a megértés és az önmegértetés felé. A kocsmába való bemerészkedés már-már western-, sőt thrillerhangulatot sugall, hiszen az elveszett turista minden jelet veszélyként és korlátként dekódol. Tulajdonképpen saját korlátait vetíti ki környezetére („a szemben ülő borostásképű fölemeli a fejét, és kiderül, hogy a szeme helyén csak fekete gödrök vannak”), korlátainkat, írhatnám, és hálásak vagyunk a szerzőnek, hogy kiváló humorral oldja kisszerűségünket, miszerint ugyanazokkal a dolgokkal, amelyek megszokott környezetünkben működnek, sőt, amelyeket mi működtetünk, idegenben nem tudunk mit kezdeni.

Természetesen a kisregény egyik jelentésalkotásban sem veszi komolyan magát, vagyis mindhárom értelemben megalkotja önmaga paródiáját is. Az idegenségbe már-már kafkai módon csöppenő hősünk története a próbatételes kalandregény vonásait is hordozza: a döglött birka tetemének eltávolítása a kútból – orrára szorított, parfümmel átitatott kendővel – groteszk beavatódást is jelent az ismeretlen világba, s akként értelmezhető a pincérlánnyal való aktus is, mely idegen világból varázsütésre valamelyest ismerőst csinál: működik a recepció és a telefon, működik az angol mint közös nyelv, és részben működik a hirtelen kapott magyarázat a turistabusz tengelytöréses eltűnésére.

Az önmegismerés, a Bildung paródiája a fent említettekből is nyilvánvaló. Egy tipikus házasság képe villan fel az önvádló monológokban: a csak a munkájával törődő férfi, ki otthon idejét – hisz holtfáradt – alvással tölti, kinek felesége rendez el mindent, a nyaralást is beleértve, ő még csak az úti célt sem ismeri, mint ahogy másról sem kommunikálnak. S felvillan valami megértés is, miszerint hősünk saját világában is éppoly idegen, mint az egzotikusban – „az asszony könnyedén megoldotta volna ezt a helyzetet”, „neki nagy szerencséje volt az asszonnyal” stb. –, de Majoros nem ír példázatot, nem is lenne hiteles. A történet végén a főszereplő pillanatok alatt nyeri vissza korábbi „diszpozícióját”: „(…) marad egy egész hete, hogy az all inclusive szálló bárjában halálra igya magát.”

Fricska ide vagy oda, az (ön)ironikus kisregénynek van magva (a kisregény zárlata egyébként meg is erősíti az idegenség metaforikus értelmezését). Majoros kiváló humorának köszönhetően, miközben végigizgulunk egy sztorit, keserűen röhöghetünk azon, hogy idegenebb még sosem volt az ember – a világban, saját társadalmában, önmagában.

„Most még itt van ebben a városban, és az a mindjárt eléggé tág fogalom. Úgy is lehet érteni, hogy azonnal, és úgy is, hogy mindörökké. Attól függ, mihez viszonyítjuk.”