Weöres Sándornak
nyáron még bő kalászon ringtam
szárnyaim pihések voltak, mint a kiscsibék
méhek dongó álmában ríttam
vándorútján hátára vett egy menyét
szólt a Tündér – jaj –
minden más, mint tavaly
koszorúk zöldjén keringtem vígan
táncoltam a földön hangyával, katicával
egyszer a Nappal limonádét szívtam
fuvoláztam tündérpajtásaimmal s egy hárssal
szólt a Tündér – jaj –
hová tűnt a tavaly?
elfordúlt tőlem az enyhe harmat
egyedül az éjjel férek össze
a tücsökcirip már nem ad nyúgalmat
s kikezdte sípomat az Idő ősszel
szólt a Tündér – jaj –
kifakult a szőke haj
nehezemre esik magasra felszállni
savanyúvá fordult számban a som
már nem tudok az erdőhöz hogy szólni
s elérhetetlen lett kicsiny házam: az orom
szólt a Tündér – jaj –
kifáraszt a világi zaj
hát kagylóhéj lesz majd égi sírhelyem
hol fáradalmaimat elpihenhetem
