Hasznosnak ígérkező sorozat első kötetét, talán mintapéldányát tartjuk a kezünkben. A Ráció Kiadó terve: többkötetes költőket mutatnak be legjobb műveik tükrében, olyan szűk, de jellegzetes válogatásban, amely „az életmű egészét, sokszínűségét” sűríti magába, kiemelve „irányait és fordulópontjait”. Nem őseredeti, de nálunk itt és most időszerű vállalkozás. A folyóiratokban, antológiákban és egyszerzős kötetekben sok jó verssel találkozunk, de kevésbé vesszük észre a maradandó „nagy” verseket, a tartósan érvényesnek ígérkező kivételes teljesítményeket. Az elmúlt évtizedek egyik legérzékenyebb kritikusa (Domokos Mátyás) azt a látomást vetítette előre, hogy a „versírógép” kattogása hovatovább elnyomja a költészet meghittebb szívhangjait. Ez az expresszív túlzás jogos aggodalmat erősít föl: a túltermelés az értékek relativizálódásához vezet, tompul a rutin és az eredetiség megkülönböztetéséhez szükséges érzékenységünk. A Kortárs Költők Kincsestára a válogatás felelősségét és kockázatosságát vállalja, arra merészkedik, hogy egy-egy lírai életmű színe-javát, legjobb koncentrátumát – a rostáló időt megelőzve – kiválogassa.
A korán meghalt Deák László kötetét Zsille Gábor gondozta. Föladatát szakszerűen és a fiatalabb barát tapintatos szeretetével teljesítette. Igaz, az életmű tagolása nem okozott olyan filológiai nehézséget, mint más esetekben gyakorta, hiszen Deák pályáját 1988 és 2003 között hosszú hallgatás szakítja félbe és osztja két szakaszra, s a hagyatékban sem maradtak publikálatlan versek. Tandori Dezső szép méltatást írt róla, azt is fölismerte, hogy az érett Deák művei életrajzi vagy ciklikus összefüggések nélkül is értelmezhetők, értékelhetők: „már egy-egy vers révén is végső érvényt tud adni (…) az össz-érzetnek. A költemények utalás-jellege megszűnt, a művek egyenként magukra maradhatnak, önmaguk hordozói lehetnek, mert így is összetartoznak.”
A lezárult életműben utólag kirajzolódik a lappangó egység, a véglegesség pecsétje átüt a változatos részleteken, magasabb távlatból föltárul közös gyökérzetük. Deákot indulásától fogva a pontos megfigyelés és az észleletek tárgyilagos, szikár előadása jellemzi. Válogatott kötete a
Recipe ferrum című verssel kezdődik. A latin idézet Vas István és a „harmadik nemzedék” poétikai ihletésére vall; ironikussá teszi, egyben baljós folytatást valószínűsít, hogy a borotválkozó férfi (az életmű egyik kulcsmetaforája) tükörben szemlélt önarcképét szólítja meg. Egy történelmi korszak áldozata az önmagától való megcsömörlés gesztusaiban keres föloldozást el nem követett bűneiért. „Szépen fényesedik a pofám. Mintha gondom se lenne, / úgy ragyog, úgy simulkodik.” Ez az engesztelhetetlen önkritika, a bűntelen bűnösség toposzának új változata az egyik legtartósabb motívuma Deák költészetének. Akkor is részesei és felelősei vagyunk a vereségnek, ha mulasztásunk nem tetten érhetően személyes.
Az önmarcangoló moralizálás a történelmi cselekvés lehetőségétől tartósan megfosztott nemzedékek sajátossága. Deák 1946-ban született, nem lehetett részese a háború utáni újjáépítés kibontakozással kecsegtető néhány évének, de elkéste 1956 hősi vagy áldozati szereplehetőségét is. Az iskolapadokban a Rákosi-, majd a Kádár-korszak ideológiája hallgattatta el a család, a józanabb kisközösségek és a baráti csoportok felől érkező hiteles helyzetértékelést. A kollaboráció és a radikális ellenzékiség végleteitől idegenkedő értelmiségiek (és másmilyen státusú állampolgárok) azzal a váddal szembesülnek, hogy ők is a konszolidálódó szocialista politika támogatói voltak, ha nem is megalkuvók, de kiegyezők, a hatalom passzív útitársai. Deák úgy érzi magát, mint kamaszkorában megrekedt, infantilis sutaságaitól szabadulni nem tudó öreg diák: „A helyszín már örökké az iskola.”
Folytatom, ahol abbahagytam, írja egy verscímben, a felnőttéletet éretlen iskolai csínyek, gyermeteg tréfák ismétlésévé fokozza le.
Az eljátszás, az elnevetgélés érzékletes példatára kísérteties látomásba torkollik. „Mulatnak rajtam ezek a kopasz, szakállas, pocakos srácok, / vihog a halálfej a középső padsor negyedik padjában. / A katedra is szétreped a nevetéstől / és könnyezve szétrohad a szemétdombon.” Arany László nemzedéki verses regényére, Karinthy Frigyes filozofikus humorú kamaszemlékeire utal ez a hang. Az életkép levert hangulatú összegabalyítása, „kedvrontó szándékú” képbe és helyzetbe csúsztatása Vas István szerint nemzedéki tulajdonság és veszély Deák korosztályában, de a nagy költő és kritikus nem elmarasztalni, inkább megóvni akarja ezzel a magyarázattal a ’68 után végképp hitevesztett generációt.
Deák életérzésére urbanisztikai és szociológiai tapasztalatok is hatnak. Faluról „cseppent” a Nagyvárosba, eszmélkedésének színhelye, „környezetismereti” terepe a Józsefváros, a Baross utca és az Orczy tér világa
(Kiegészítés Csoóri Sándor egy sorához). A falusi emlékek érvénytelenek, az egykori lumpen környezet lebontása és lakótelepi panelházakkal beépítése a meghittség, az otthonosság utolsó maradékait is elsodorja. „Minden hiányzik, aminek pusztulni kell.” Csak a kurrogó macskák, a kivert ebek kísértő hangja emlékeztet egy távolodó, de hiányában jelen lévő világra. „Eddig azt hittem: a házak, az aszfalt, a kerület nyüszít.” Szabatosan beszél állapotáról és környezetéről, úgy ábrázolja az utcát, mintha filmen látná, a hangokat szinte belülről hallja. Véleménye megvan erről a világról, de nem ítélkezik, nem javasol kiutat, még reflexióiban sem tűnik föl háborgó vádaskodás. „Míg merengtem a halálon, kifosztották a lakásom” – a
Bűnügy áldozata csak a tényállást rögzíti; a veszteség fölsorolása humoros, csupa fiktív tárgy. Nem létező haszontalan semmiségek, de elnevezésük (ezt a fogást Kálnoky Lászlótól tanulhatta) meghökkentő és bizarr. A kietlenség végső helyzet- és állapotrajza szorongatóvá keseríti a komikus-parodisztikus hangnemet: „Üres a lakás. Bebarangolom. Szél fúj a szögletekből.”
Fölháborítóan durva provokációról számol be indulat nélküli, hivatalos stílusban a
Váratlan esemény 17 órakor című vers. Deák házmesterkedése idején eshetett meg, hogy egy csövön „emberi élvezetre alkalmatlan” folyadékot lövelltek lakásukba. Jegyzőkönyvszerű jogi precizitás ellenpontozza az előadásban az elbeszélt bűncselekmény brutalitását. A szellemi fölény jóformán az egyetlen (de nem érvényesíthető) előnye a nemesebb embernek az alpári közönségességgel szemben. Alapverse ennek a beszédmódnak az
Új szokások. Horror-történet: egy „különc” urat kihurcolnak az étteremből (neve X, szakága mérnök, családi állapota özvegy); székhez kötik, lökdösik, megverik, kilökik, éhen marad. A vers a legtermészetesebb intonációval közli az abszurdumot. A bántalmazott belső érzéseit is tompítja, kényelmetlen közérzetté degradálja az idős éhes ember sérelmét. „Mindenki megérti őt, mosolyognak. (…) Fél órát tart az egész, ki lehet bírni.” A fiatal Deákot a botrány tényénél is jobban lázítja, hogy elfogadjuk, magától értetődőnek vesszük, balek együttműködőivé válunk a tébolyult önkénynek. Nehéz nem gondolni itt Nagy Lajos novelláira, Örkény egyperceseire.
1956 akkor is meghatározó élménye és témája, ha személyesen nem vehetett részt benne. Szemtanúja volt az eseményeknek, és tudatosult benne, milyen tartós lelki torzulást okozott beavatatlan gyerekekben is a „tetemtelenítés” látványa, a hullák eltakarításának gépiessége, az eltompult öregek közönye. A tíz-tizenkét éves barátok játékukban utánozták a felnőttvilág kegyetlenségét
(1956). Deák nemzedéke – e tekintetben Nagy Gáspárral az élen – az emlékek elsikkasztása, a történelmi tudat eltompítása, a szembenézés halogatása, sőt megtorlása miatt került szembe a Kádár-rendszerrel. A
Pilátus mondja című monológban ilyen szavakat ad a Krisztus felett ítélkező római helytartó szájába:
„Elszürkül a vér a telhetetlenül gurgulázó lefolyóban. / Nem képzelődöm. Nincs lelkifurdalásom a mindennapos kivégzésektől. / Beteg sem vagyok. A vazallus nép siralma hozzám se ér.” A bűntudat mégis megkeseríti a gyilkos és a cinkos életét, nem tudja lezárt ügyként kezelni a régi árulást.
Deák László költőként akkor van igazán elemében, amikor nemzedéke s benne önmaga pubertáskorát idézi föl. Legvonzóbb emberi és művészi hajlandóságai elevenednek meg ilyenkor: a korfestő realizmus, az önkínzó lélektani precizitás, az emlékezés és elemzés konfessziós őszintesége. Mindez egy meghatározható lírai hős önarcképébe ágyazva, nem didaxisra törekvő, de tanulságot sugalló életrajz díszletei között. A vezeklő szemtanú szerepét vállalja. Korábbi moralista nemzedékek példája is a szeme előtt lebeghetett, de mindenekelőtt saját erkölcsi igényessége vezeti. Lírájának vannak számon kérő, felelősségre vonó fejezetei is, de a költészetet nem az „önsajnálat templomának” képzelte el. Egyik okos korai versében
(Élcsapat) olyan nemzedéki fejlődésregény szinopszisát vázolja, amely a tékozló tanulóévek után, a kiégettség és a bizonytalanság kerülő útjait sem elhallgatva, nagy elődök példájáért mond köszönetet, hogy segítségükkel kilábalt a gőg, a pia, az önimádat labirintusából:
Most hadd imádkozzam a Mesterekért!
Azokért, akiknek javát nem ismerhettem,
akkor a nevüket sem láttam kinyomtatva,
csak példájuk ért el – csak! –, erőt adtak.
És azokért, akiket napra nap megérinthettem,
és türelmesen, mint egyenrangúval szóltak
velem, kábult próbálkozóval.
Dicsőség nekik, és örök hála.
Deák példaképei közül most Kálnoky Lászlót emelem ki, akihez több költeményt intézett. A mostani válogatás a
Spleent tartalmazza. Emlékezetem szerint maga Kálnoky nem írt ilyen című verset, de ismeretes kötődése Baudelaire-hez, akinek kulcsszava volt ez az összetett jelentésű terminus. Deák inkább a saját lélekállapotát jellemzi vele, mint az idősebb magyar mesterét. Fölidéződhetett benne a
Hamlet elkallódott monológja sajátos belső zenéje, a gondolatritmusokba rendeződő kérdések halmozása és a rájuk következő határozott tagadás, a megalkuvás ellen tiltakozó személyiség szuverén döntése. Kálnokynál: „Visszatérjek-e a palotába?” „Várjak ama rémlátásokra tán (…)?” „Idézzem arcát az ártatlanoknak (…)?” „Nem!” Deák változata a nyelvtani szerkezet analógiája mögött kevésbé dacos, bár nem kevésbé elszánt ellenállást sugall: „Bánjam-e bűnös mulasztásaimat (…)?” „Megtagadjam-e a világot, mert (…)?” „Nem húzom már sokáig!” Mindkét drámai monológ hőse a halált választja a kínálkozó megalkuvás helyett, de egyikük a kihívó ellenszegülés pátoszával, a másik a rezignált moralista lemondásával. A versnek egy másik regiszterében is ráismerhetünk a szándékoltan hangsúlyozott Kálnoky-rájátszásra: magamagát és a világot karikírozva Deák hasonló groteszk túlzásokkal él, mint a
Mi vagyok én? önparodizáló képtelenségei: „olyanná lettem, mint hasrabukó kötéltáncos, / mint vegetáriánus asztalán kihűlt sertéskaraj”.
Jól megválogatott baráti köre volt. Emlékezetes versekben szólítja meg Kemsei Istvánt
(Miért és hogyan?) és Parancs Jánost
(Céhlegények utazása). Reménytelenül szomorú sorok vannak bennük, az idegenségről szólnak, és a társas magányról akár itthon, akár külföldön: „Hol vagyon a mi országunk?”
Magánéleti tragédiák is súlyosbítják a közérzeti terheket. Deák válogatott kötetének talán leghosszabb darabja ilyenről számol be önkínzó részletességgel:
1999. december 24–27. A dátum bizonyára naplószerűen pontos, de a kronológiai hűségnél ezúttal még megrendítőbb, hogy kitörölhetetlen emlékek bevésett adatait rögzíti. Szeretteink váratlan elveszítése közös emberi tapasztalat, a Deák által elmondott történetben azonban a kiszámíthatatlan hirtelenség fokozza tragikussá. Az előzményeket fölidéző szakaszokban többször ismétlődik az „Istenem, de jókedvűen indult” visszavetített hangulatjelentése, de már első fölbukkanásakor érzékeljük, hogy hamis illúziónak, öncsaló képzelgésnek fog bizonyulni. Egy asszony a karácsonyi ünnepi feladatok sokaságától visszarettenve szorong („Nem fogok elkészülni”), s ez a közhelyszerű panasz saját halála próféciájának bizonyul. A karácsonyi szituáció és a rituális utaláshálózat növeli szimbolikussá a „gyerek” dramaturgiai szerepét. A názáreti mítoszt, a Szent Család legendáját, a megváltás hitét is megtépázza a kérlelhetetlen valóság. A sürgető tények részletezése, a banális gyakorlati tennivalók (orvoshoz fordulni?, kórházba menni?) aprólékos tárgyalása életszerű, és beleilleszkedik a kompozícióba. A részvevő szeretet, az aggódó családi bensőség ábrázolásának zsánerrealizmusa nélkül hitelüket vesztenék azok a képek, képsorok is, amelyek a kórházi várakozást, a számítógépen bridzselő személyzetet villantják föl, utoljára „az osztályvezető főorvos urat”, aki részvétlen objektivitással közli, hogy „Sajnos, a beteg fél órája exitált”. Deák nem kórházak, orvosok kritikáját összegezi ebben a versben, hanem a másik ember iránti érdeklődést és szeretet hiányolja.
Ugyancsak jelentős vers a 2003-ban megjelent kötetből
A hetedik napon. Másfél óra történetét beszéli el, így erősítve föl az olvasóban azt a drámai kérdést, hogy vajon mi töltötte ki annak a bizonyos hetedik napnak a többi húsz-egynéhány óráját. Vagyis a magány, a hiány- és feleslegességérzés tárgyiasításáról van szó. A Biblia szerint (Mózes 1. könyve 1,2.) Isten „hetednapon” végezé el az ő munkáját, a teremtés elkészült, „És látá Isten, hogy jó”. De még hátravolt, hogy a föld porából formált emberbe életet leheljen, és a férfi mellé asszonyt (társat) teremtsen – és hogy nemsokára kiűzze az első emberpárt az Éden kertjéből. A hetedik nap a teremtés beteljesítése, de egyszersmind a vereség, az ember tragédiájának mitikus előtörténete.
A főzés a versben a magányos férfi egyetlen tennivalója, elbeszélhető programja. Ez az interpretáció akár a bibliai szövegkörnyezetből is eredeztethető. Az ember isteni rendeltetése, hogy „uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön, és a földön csúszó-mászó állatokon. (…) az legyen nektek eledelül”. (Mózes 1. 28–29) A főzés a művészetekben ősrégi hagyományú toposz, számtalanszor visszatér és újraértelmeződik. Az esszéíró Huxley arról értekezik, hogy a nagy görög hősök is előbb az étvágyukat elégítik ki, s csak jóllakottan meditálnak az elhunyt bajtársak emlékén. Másrészt a főzés szakértelmet, előkészítést, összpontosítást kíván, a recept ismerete, az összetevők megválogatása, az ízesítés, a fűszerezés tudománya kell hozzá. Természetes alapanyagokból, de mesterséges módon, emberi és technikai közvetítéssel készül el a tökéletes termék. Ilyesféle indokok magyarázzák a gasztronómia kultúratörténetének gazdagságát és ma is tartó bővülését.
Deák tárgyias analógiákkal sugallja, hogy a főzés önáltató pótcselekvésének korai befejeződése meg a reggeli zenei műsor rövidsége számára asszociatív kapcsolatban van szerelme elveszítésével, a magára maradás csapásával. De a konyhai látványok halmozott és érzékletes leírásai között fölbukkan egy olyan is, amely az érzéki emlékezés intim mélyrétegéig hatol, s a testi és lelki gyöngédség eufóriáig fokozódását éri tetten a föltámadt közös múltban:
A csöves paprikák felezve
ütésemre magvuk elvetik
– kivel a konyha telik,
konfettivel az utcakő,
miben gázoltunk ketten
egy régi szilveszteren –
A hetedik napon hasonlít Petri György egyik ismert kései verséhez,
Az szakácsnak Marseillaise-e címűhöz. Petrinél egy halálos beteg ember fájdalmasan groteszk búcsújának leszünk a tanúi, aki már lemondott az életről és a szellemi küldetésről. A két vers tónusát eleve megkülönbözteti, hogy Petri társaságban, szinte mutatványszerűen szakácskodik; megszólítja Réz Pált, név szerint említi más jelen lévő barátait. A morbid évődés, a nyers tréfa hangján beszél küszöbönálló haláláról. „És ehetünk máris! Ugye, mégiscsak szép a világ?” – mondja az antik verselést virtuóz tudatossággal torzítva az utolsó sorban. Nemcsak az ellentétek, hanem a hasonlóság érzékeltetése kedvéért is idéztem egymás után a két verset.
Stilisztikai bravúrok, késő modern és posztmodern trükkök élénkítik ezt a „tartalmilag” lehangoló életképművészetet. Deák leír vagy inkább idéz egy
Napirendet: a kispolgár átlagos napjáról szóló dokumentáció, a nominális stílus, a közhelyek apológiája torzképnek bizonyul, az igénytelenség és önelégültség szatírája lesz. A karikatúra önarcképszerű vonásokat is föltüntethet. A semmitmondás, a lényeg halogatása vagy kerülgetése a „tárgya” az
Ez meg az-nak. Párhuzamként ezúttal Vas István
Határozók és kötőszavak című verse kínálkozik. Vas kiáll a töltelékanyagnak látszó nyelvi megoldások mellett, és frappáns telitalálattal mutat rá a
csak szó tiltakozó mellékjelentésére. Deák is leleményesen sorolja az önmagukban jelentés nélküli ellentéteket és párhuzamokat (itt és ott, ezt vagy azt, hogy így, hogy úgy, ennyi meg annyi, ekkor meg akkor), de inkább bírálja a közhelyeket, mint hogy fegyvertársat keressen bennük.
Sok kitűnő, nagy vers van még a
Fogadom teljességed, idő második ciklusában:
Régi cukorkásboltok emlékezete, Házibulik, Régi arc, Kleopátra, A szegény rokon, Eső, Az asztal körül – hogy legalább néhánynak a címét idézzük. De a személyes tragédia dokumentálása jegyében ezúttal is egy szanatóriumielégia-változatot kell kiemelnünk, a
Váratlan fordulatot.
Címe és mottója ismert slágerszöveget idéz, amelynek giccset súroló banalitása később, a megállíthatatlan betegség fölismeréseként tragikus változatban tér vissza: „Úgy tetszik, váratlan bár, de végleges a fordulat.” Kálnokyhoz hasonlóan aprólékosan beszámol a betegség (ezúttal a tüdőrák) elburjánzásáról, húsz, nagyjából azonos terjedelmű bekezdésben vagy tételben. A szerkezeti fegyelem és a rezzenéstelenül szabatos előadás nem szenvtelenségből ered, hanem olyan részvéttel teli objektivitásból, amely az egyéni bajban általános emberi sorsszerűséget fedez föl. Képes odafigyelni a betegtársakra, az elődök és a kortárs művészek hasonló szenvedés- és haláltapasztalatára (Csáth Géza, Nagy Gáspár, Parancs János stb.), ugyanakkor az ápolók viselkedésére, a gyógyító kísérletekre és a kórházi fölszerelésre. Konkrét jelentésén kívül ars poeticaként is olvasható az önmagához intézett figyelmeztetés: „Nem lenne illő, ha elcsúsznék a szaron a szarba.” Emelkedetten, emberi méltósággal élte és fejezte ki azt a nyomasztó kort, amelyben élnie kellett, és azoknak a tragikus léttörvényeknek a hatását, amelyek családja, mesterei, barátai és az ő maga vesztét előidézték.
Mérlegelő irodalomtörténeti ítéletalkotás helyett, amelyhez képzőművészeti, könyvkiadó stb. tevékenységét is számba kell majd venni, álljon e rövid szemle végén egy olyan dal formájú mítoszvers, amely nem szerepel a szükségszerűen tömör válogatásban, de Deák László sok szeretni való emberi és költői tulajdonságát fölvillantja:
Káprázat
Lényed teje csorran államon,
Virrad, tegnapról mit se tudunk.
Bárány jő és vadgerle búg,
Estére már nem lesz nyomunk.
Ha elmégy, kő koppan a számon,
Szólnék én, gyere vissza,
Ébredne vágy, a régi minta,
De lényed az új virradat fölissza.
(Ráció Kiadó, Kortárs Költők Kincsestára, 2010)
