×

A perzsa oboista

A sülttök elfogy

Tőzsér Árpád

2011 // 05
2000. augusztus 14. A nyitott ablakomon berepül egy méh, s a függöny és az ablaküveg közé szorulva ingerülten, hosszan döng: protestál. S hirtelen elképesztő élességgel látom régen halott apámat a kaptárai között, amint épp megszívja a cigarettáját, és füstöt fúj az egyik kaptárból kiemelt keretes lépre. Más méhészeket, ha méheikkel bajlódtak, rendszerint zsákkal a fejükön láttam (az arc tájékán szitabetéttel), apám mindig fedetlen fővel-arccal járt a méhei között, őt nem bántották. A cigarettafüstöt sem önvédelemből fújta rájuk, hanem azért, hogy a „sejtről” (ő sejtnek hívta a lépet) távozásra bírja őket. S látom apámat a jesztei Skergyák tanító úr kertjében, az öreg tanító társaságában is. A tanító úr is nagy méhész, de az ő fején zsák van, ő is lépes keretet tart a kezében, s valamit nagyon magyaráz apámnak. Apám Jesztén, a szomszéd faluban született (a Tőzsér család onnan költözött Péterfalára, valamikor a század elején), Skergyák tanító úr talán még tanította is apámat, onnan az ismeretség, de az is lehet, hogy a tanítókkal való barátkozás családi örökség volt, mert apám a péterfali tanító családjával is jó viszonyba került aztán. Anyám a tanítónét úgy hívta, hogy „keresztanyám”, ugyanis mikor férjhez jött apámhoz, a katolikus Péterfalára, katolizált (korábban lutheránus volt), s a tanítóné lett a keresztanyja. Ősz van, tele a Skergyák tanító úr kertje szilvafával, a túlért, hasadozó szilvákon rengeteg a méh, a tanító úr a zsákkal a fején olyan, mint egy Ku-Klux-Klan-főnök, aki éppen felavatja a fiatalabb tagot, apámat. Én, kicsi gyerekként, tisztes távolból nézem őket, rettegek a méhcsípéstől. – A méh, most, 2000-ben, egy pozsonyi bérház ablakában nem tudja, hogy már kiment a divatból. Ma már senki sem tart méhet. És kiment a divatból a falu is. Az ötvenes és hatvanas években a magyar irodalom szinte a falurajzzal-vízióval volt egyenlő. Ma a falu mint téma eleve kudarc. Oravecz Imre Szajlája szabályt erősítő, üdítő kivétel. Az irodalomkritika viszont, hogy ne kelljen a faluval mint témával, tárggyal foglalkoznia, kisütötte a Halászó emberről, hogy annak nem a falu a tárgya, hanem az emlékezés mechanizmusa.

Augusztus 16. Egy légy nem akar tágítani a lábam szárától. Elhessegetem, újra és újra visszaszáll. Egy szál gatyában ülök, nyitott ablak mellett, s olvasni próbálok. Zavar a rettenetes meleg, s most még ez a szemtelen légy is! Most ez az egyetlen légy is zavar. Gyerekkoromban a legyek összefüggő, vastag rétegben ültek a nyári konyhánkban mindenen. S észre sem vettük. Mi volt akkor más bennünk? Az immunrendszerünk? Az ízlésünk? – Az augusztusi Kortársban Alexának van egy terjedelmes tanulmánya Grendel Tömegsírjáról és Bodor Ádám Az érsek látogatása című regényéről, illetve Czakó Gábor Aranykapu című művéről. A szerző érdekes megállapítást tesz az úgynevezett „kisebbségi” és az egyetemes magyar irodalom viszonyáról: „…éppen a »szövegcentrikus« irodalom legmerészebbjei, akik egyben a legtehetségesebbek is voltak, írták meg azokat az »irodalmi tudósításokat«, amelyek a kisebbségi magyar irodalmakat – úgy látszik – véglegesen egybeszőtték a magyarországi és az egyetemes magyar irodalommal. Lászlóffy Aladár és Tolnai Ottó, Szőcs Géza és Sziveri János – és mások – mellett ott látjuk legjobb darabjaival Grendel Lajost is.” Ez még akkor is így van, ha a szerző nekem ebben a felsorolásban csak az „és mások” kategóriájában utalt ki (ha kiutalt!) helyet.

Augusztus 17. Uborkaszezon az egész Pozsonyban, de talán egész Európában. Kihalt az egyetem épülete, egy-két külföldi diák lézeng a folyosókon, nézegetik az ajtókat, hol folyik szlovák nyelvi kurzus, amelyre beülhetnének. Csehy Zolival találkozom, újságolja, hogy a Kalligramban (a folyóiratban, amelynek most Zoli a szerkesztője) műfordításszámot készítenek, vihetnék én is valamit, mondja. Mit vigyek? Mostanában Södergrant, a svéd modernista költészet század eleji, sajátos alakját, mondhatnám: megteremtőjét fordítgatom, nyersfordítások alapján, itt-ott cseh műfordításokból puskázva. Érdekes: a költőnő rövid élete során öt verskötetet jelentetett meg, a magyar olvasók a nevét sem ismerik, csehül mind az öt megjelent, de kritikai recepciója a költőnőnek cseh nyelven sincs. Södergrant ma is sokan olvassák, de inkább csak az egzaltáltsága, expresszionizmusa, fojtott erotikája miatt, s elsősorban a szélesebb olvasóközönség kedveli. Az Arckép című versében maga a költőnő írja: „Szeszélyesen sikoltozó dalocskáimért, / a bennük homályló esthajnalfényért / megajándékozott a tavasz egy vízimadár tojásával”. Az olvasók érdeklődése valószínűleg szintén a „szeszélyesen sikoltozó dalocskáknak” szól. Szóval rá kell hajtanom Södergranra, várja a Kalligram a fordításaimat.

Augusztus 24. Mondjuk 1936, kórház. Az ágyban Kosztolányi, halálos betegen, mellette Georges Duhamel zokog, ágya körül beteglátogatók ülnek, s a költő ezt írja „beszélgetőlapjai” egyikére:



Amíg itt ültök,
elfogy a sülttök.

Erre a színjátékra az Isten egyetlen teremtménye sem képes. Ha az állat beteg, akkor üvölt vagy nyüszít, de nem játszik. Ha a fa gyökerein féreg rág, akkor a levelei lehervadnak, a fának esze ágában sincs virágozni.

Augusztus 25. Elképzelhető, hogy a két Halotti beszédet (Kosztolányiét és Máraiét) illetően előbb hatott Márai Kosztolányira, aztán Kosztolányi visszahatott Máraira? Márai Sándor első verskötetét olvasom. Az Emlékkönyv 1918-ban jelent meg, Kassán (az író 1928-ig, amikor is hivatalosan is Budapestre költözik, a sok külföldi tartózkodása ellenére is „szlovenszkói” költőnek, írónak számít), szóval az 1918-as verskötetben van egy vers, Március délutáni temetés a címe:

A ravatal – e szörnyű asztal –
Borítva dús, ezüst damaszttal.
Fölséges tál rajt a koporsó:
Az élet-étel olyan olcsó.
- - - - - — - - - - - - - - - - -
Kis fáklyák lángja száll az égbe
(Volt e halottnak öröme, kéje?)

Kosztolányi Halotti beszéde 1933-ból való, s nemcsak a vershelyzet azonos benne e korai Márai-vers alaphelyzetével s a modalitás a Márai-idézet kérdésének lejtésével, hanem egyáltalán a ductus, a rímek zenéje is a Március délutáni temetés rímeinek keresettségét idézi. Aztán jött 1951 és Posillipo, és Márai szintén megírja a maga Halotti beszédét (a címmel egyszerre utalva első nyelvemlékünkre és Kosztolányi akkor már széltiben-hosszában ismert versére).

Augusztus 30. Stendhalt hatvankilenc éves korában vitte el a második agyvérzés. Stefan Zweig így írja le a halálát: „1842. márc. 22… Váratlan csődület, kíváncsiskodó tolakodók: a kövér úr éppen a tőzsdepalota előtt összeesett, és most itt fekszik, merev, kidülledt szemekkel, elkékült arccal: a második, halálos szélütés érte.” (Stefan Zweig: Stendhal. Palatinus-könyvek Kft., 1998.) Az író maga, nem sokkal azelőtt így jósolta meg saját halálát: „Semmi nevetségeset nem találok abban, ha az utcán hal meg valaki, hacsak nem szándékosan teszi.” Ez is volt olyan prófécia, mint az „Ott essem el én, a harc mezején”. Petőfi egyébként 1842-ben tizenkilenc éves, Pápán tanul, s március 22-én (tehát Stendhal halálának napján) talán éppen az első híresebb versét, a Borozót írja. Annak is „prófétikus” a vége, de még mintegy pozitív, életvidám a próféciája:

Egykor majd borocska mellől
A halál, ha űzni jő:
Még egy korty – s nevetve dűlök
Jégöledbe, temető!

Ezek után pedig az következhetne, hogy én magam rukkolok elő valami jópofa próféciával. S hogy nem teszem, annak két oka van: először is korábban már annyiszor megjövendöltem a fiatalkori halálomat, hogy most, hatvanöt éves koromra teljesen elbizonytalanodtam, s tulajdonképpen azon sem csodálkoznék, ha valaki Márai Sándor korával és sorsával riogatna; másodszor: Végh Zsoldos Péter (magyar–spanyol–portugál műfordító, Portugália szlovákiai nagykövete) egyszer már prófétált nekem (álltunk a kramárei kórház előtt, urológustól jöttünk mindketten), s azt hiszem, érvényesebbet jövendölni én magam sem tudnék magamnak. Péter próféta azt mondta: A Mérleg jegyében születettek (ő is, én is abban a jegyben születtünk) a szerelembe halnak bele. Aránytalanul nagy a libidójuk, s aránytalanul gyatra a szexuális egészségük. Érzékenyek a prosztata-, here- és egyéb nemi szervi megbetegedésekre, mivel viszont nem bírnak parancsolni a szenvedélyeiknek, e genitália-bajok rendszerint elviszik őket. De te semmit se félj, nézett bele a tenyerembe (a Luziadák varázsló-istenei talán tenyérjóslásra is megtanították), nagyon sokáig fogsz élni, ilyen hosszú életvonalat még életemben nem láttam, mint a tiéd. Csak egy a baj: a prosztatagyulladás kilencvenéves korban sem kellemes. – Hát így! Ott essem el én, a harc mezején! A „harcmező” pedig kinek egy párizsi utca, kinek egy valóságos csatatér Segesvárnál, kinek – krónikus prostatitis.

Szeptember 2. Megint Kálvint olvasom (De Scandalis), s megint megmosolyogtat a panasza. Azt panaszolja, hogy Luther ellenfelei joggal tartják a reformációt afféle új trójai háborúnak: ez is asszonyokért folyik, mint ahogy amaz Szép Helénáért folyt. A papok levetik benne a reverendát, s feleségül veszik az apácákat. Mosolygok, holott ha jól belegondolok, a dolog nem mosolyogtató: a háborúk logikájában mindig ott van a nőszerzés motívuma, a szabin nők elrablásával kezdve, s a boszniai csetnikek nemierőszak-történeteivel befejezve.

A nők megerőszakolása hatásos formája a hadviselésnek s az egyéb indítékú bosszúknak is. Nemrégen újraolvastam Móricz A betyárját, Szörnyű Jóska, alias Avar Jani, a szegényparaszt osztálybosszúból akarja megszerezni, magáévá tenni Deát, a grófkisasszonyt. S Szabó Pál életrajzi regényeinek valamelyikében is van egy jelenet: a paraszt elbeszélő az öreg grófnőt teszi magáévá valahol az árokparton úgy, ahogy Szörnyű Jóska a grófkisasszonyt akarja. Az osztályharcban s a háborúban a nők elleni erőszak bekalkulált fegyver.

Szeptember 3. A tegnapi gondolatsorhoz még: A nemi szervek elleni erőszakot én gyermekkoromban, Gömörország rideg betyárerkölcsei közepette éltem meg és át a leghátborzongatóbban. S nem férfi–nő, hanem fiú–férfi vagy fiú–fiú viszonylatban. Élt például a falunkban egy törpenövésű, de amúgy szélességre normális, sőt csaknem kocka alakú, meglepően erős kezű legény. (A tizenöt-tizenhat évnél idősebb, de még nem nős fiatalemberek régen akkor is „legények” voltak, ha már térdig ért a szakálluk.) Ez a K. Z. jóval idősebb volt nálunk, de alacsony növése miatt mindig a fiatalabb fiúkkal barátkozott. Kortársaim sokat gyötörték, kíváncsiak voltak, hogy a penise kicsi-e vagy nagy, felnőtté-e vagy gyereké. Kérték, mutassa meg, s mikor nem volt rá hajlandó, rámentek öten-hatan, le akarták fogni, hogy „kiveszik neki” és megnézik. Nagy volt mindig a küzdelem, s néha én is úgy tettem, mintha részt vettem volna a csatában, de inkább csak akadályoztam a többieket a céljuk elérésében, lélekben mindig K. Z.-nek drukkoltam. Hál’ istennek legtöbbször lerázott bennünket magáról, mint komondor a pulikat, nem emlékszem rá, hogy egyszer is célt értünk volna. Feszülő, kidülledt erekre emlékszem az erőszakunk tárgya, K. Z. homlokán és a kezeinken. Más: Némelyik durva felnőttnek az volt a szokása, hogy odakapott a kicsi fiúgyerekek lába közé, aztán hüvelykujját az ökölbe fogott másik négy ujja között kidugva, azt mondta: kivágtam a monyadat! S mi, a szenvedő alanyok olyankor visítottunk, mint akit nyúznak. De mi magunk is, ha egymással verekedtünk, igyekeztünk az ellenfelet leteperni s a „farkát kivenni”, s megköpdösni vagy porral beszórni. Néhányszor engem is megszégyenítettek, megaláztak így, mindig bele akartam pusztulni. A nyers, alantas ösztön, az állati erőszak legtöbbször a genitáliákra irányul: így akarja az ellenfélben az életet meggyalázni.

Szeptember 14. A mai gyerekek sokszor már nem szeretetből és nem szeretetben, hanem gyűlöletből és gyűlöletben születnek. A házastársak és élettársak egykettőre meggyűlölik egymást, s a születendő gyereknek nincs választása: már az anyja méhében a gyűlölet hangjait hallja, s a szülőcsatornából egyenesen gyűlöletbe pottyan. Persze a szerelem és gyűlölet már Catullus idejében is közel volt egymáshoz, de az előbbit az utóbbi évtizedekben mintha már kifejezetten anakronizmusnak éreznénk. A férfi–nő kapcsolat azért még megvan, mert a gyűlölet is (csaknem) olyan erős kapocsnak bizonyul, mint amilyen korábban a szerelem volt. A minőségi másultság főleg az utódokban mérhető le: a mai gyerekek – sárkányfogvetemény. Jaj az elődeiknek, s jaj az utódaiknak is.

Szeptember 17. Sydneyben folynak a Nyári Olimpiai Játékok, s megvan az első magyar arany: Nagy Tímea szerezte, párbajtőrben. Nem én vagyok Nagy Tímea, még csak nem is rokonom a tőröző, mégis elérzékenyülök. Mért ilyen torokszorító a nemzetközi sportgyőzelem a nézőnek is, annak is, aki semmivel sem járult hozzá, akinek gyakorlatilag semmi része benne? Atavizmus ez a javából, nemzetségi-törzsi katarzis, de még azon túl is van benne valami transzcendens, valami érthetetlen. Sokágú benne a rejtély. Az egyik további eredő lehet a kor érzeleméhsége. Ma a sírást és bármilyen más érzelem kinyilvánítását animálisnak, de még a legenyhébb esetben is modortalanságnak érezzük. Magánügynek, amely nem tartozik ránk, mit tolakszik vele elénk bárki! – A sportgyőzelmek apropóján sok elfojtott érzelem, könny kiömlik, kitör belőlünk.

Szeptember 24. A sportújságíróink sokszor szebben, ötletesebben beszélnek, fogalmaznak, mint az íróink. Tegnap egy cseh rádióriportertől hallottam: Byl to |itelný zápas. (Olvasható mérkőzés volt.) Az „olvasható” jelzőt már sok mindenre hallottam alkalmazni, de sportmérkőzésre még nem. Pedig milyen fantáziaindító kép: egy sportpálya mint papírlap, amelyen a labda írja a sorokat, a betűket, a gólokat!

Szeptember 29. Gyönyörű őszi reggel! Süt a nap, piroslanak a fák. Verspályázatot hirdetett a Petőfi Irodalmi Múzeum, a könyv múltja, sorsa és vége a téma, s most bennem minden együtt kavarog: a pirosló fák, a természet halála, a középkori cellákban, a szerzetesek hangtalan olvasásával, meditálásával megszülető modern individuum, a futballpálya papírlapjára betűsorokat húzó labda, a sport mint nemzetségi-törzsi katarzis – istenem, hogy lesz ebből vers! Mindenesetre elkezdtem írni a „pályamunkámat”. Ott tartok, hogy:

A gyász szaka ez hát, hallgass ma, vers,
s ti mind, kik e végső pályázatot
megítelenditek, elhítt bírák,
tépjétek meg bíbor köntösötök:
Isten története ért véget itt.

Nemigen szoktam pályázatokon részt venni, s főleg nemigen szoktam nyerni. Most felkértek a részvételre. S máris dühös vagyok, előre látom a sikertelenségemet, jó előre lecseszem hát a bírálóbizottságot, könnyítek a lelkemen. Pedig a sok virtuális sydneyi győzelem után rám férne már egy kis saját győzelem is. A vízipólós Kásás Tamást lassan testvéremnek érzem (ma reggel a magyar vízilabdacsapat az olaszokat fektette két vállra, az eredmény 9:5), a saját dolgaimat meg hanyagolom! Jár-e vajon a PIM pályázata pénzjutalommal? Hóha, hó! Hová csúszom már én is! Mikor Petri György megkapta a Kossuth-díjat, a költő első reakciója állítólag az volt, hogy megkérdezte: Meg lehet ezt a díjat harmadszor is kapni?

Október 1. A sportújságírók tovább triumfálnak: szárnyal a szellemük, nyelvük. Knézy Jenő például a „vizesek” győzelmeit így közvetítette: „Jó tündér van ma velünk; ott volt reggel a kajak-kenusokkal, s még volt ideje átfutni ide, a pólósokhoz is.” A pólósok döntőbeli tizedik góljánál pedig így lelkendezett: „Az orosz kapus alól kicsúszik a sámli, s Kiss Gergely gólja besüvít fölötte a kapuba.” (Magyarország–Oroszország 13:6, lélekemelő meccs volt!) Csapó György, az egykori pólós nyelvi fantáziája is meglódul, mikor a végső eredményt kommentálja: „A vízilabda a világ legszebb sportja, de annyira azért nem szép, mint amit ma a magyarok mutattak. Ez valami valószerűtlenül gyönyörű teljesítmény volt.”

Október 2. Le kell írnom, ha túlzásnak tűnik is: Soha és sehol nem éreztem még ennyire, mint az elmúlt napokban, a sydneyi olimpiát nézve, hogy az ember élete, története kozmikus esemény. S érdekes módon nem is annyira a teljesítményekben éreztem ezt, hanem a nézők, a kommentátorok érzelmi reakcióiban és a saját transzaimban, abban, ahogy a részvevők sírtak, nevettek, örültek dühöngtek, s ahogy elragadtatásaim, lelkesültségeim mindig valahová magamon túlra, a túl jelentésű transra mutattak. Már azt hittük, hogy az ember azonos a század-, ezredvégi szerepével: a közönnyel, a sztoával, s ezekben a napokban megfürödhettünk a tiszta és magas lángú érzelmekben, szenvedélyekben, erőben és szépségben. Az evilági túlvilág lélektisztító ideje volt ez a tizenhat nap.

Október 6. Belgrádban is karneváli a hangulat, de ott politikai jellegű a karnevál: győzött az ellenzék, Miloševi´ elmenekült, az Európa szocialista felét 1989-ben végiggyarató forradalmi gereben megint működik, s az utolsó elvadult szláv-nacionalista tetűt fésüli ki régiónk hajából. S bennem is karnevál van, s nemcsak azért, hogy ilyen „szép” homéroszi metaforát sikerült összehoznom (kicsit modoros lett ugyan, de képzavar talán nincs benne), hanem azért is, mert 65 éves koromban ím, még mindig élek (engedtessék meg születésnapomon annyi fényűzés, hogy tizenhat pontos karakterrel-számmal írjam a „65”-öt!). 7,00-kor a család ébresztett, Árpád fiam ment munkába, s előtte felköszöntöttek. S most ülök nagy békességben a kedves fotelomban, s előttem hatalmas rózsacsokor. Kint, a platánfáim alatt-között-fölött ugyan borús, aradi hangulat honol, de bennem ünnep van: Isten éltessen, kiérdemesült ripacsa a lét deszkáinak, majdnem zseniális hamiskártyás, akinek sikerült hatvanöt évig úgy pókeroznod, hogy nem vertek agyon! Zsivjó! – A világ ugyan nem nagyon zsivjózik a tiszteletemre, de az előbb felhívott a Világ képviseletében Koncsol Laci barátom, gratulált a születésnapomhoz, s átadta a párizsi Magyar Kulturális Intézet meghívását: megyünk Párizsba. Vive la Paris!

Október 12. Meghalt Koczkás Sándor, az örök derű embere, családunk önzetlen barátja. Valamikor, nyolcvanban, nyolcvanegyben két hetet töltöttünk Szigligeten, ott melegedett össze a feleségem és az ő felesége (az ugyancsak mindig derűs, csupa szív Hegedős Mária), s a két asszony összehozta a férfiakat is. Szederkényi Ervin volt még a napozó-beszélgető társaságunk ötödik tagja. Kertész Imre írja valahol, hogy a rossznak, a gonosznak áttekinthető, kikövetkeztethető struktúrája van, de a jónak, a szeretetnek nincs szerkezete, nincs logikája. A mai napig nem tudom, mért szerettek bennünket ezek a tiszta, vidám emberek. Élveztük a jóságukat, érdemtelenül. – Isten veled, drága barátunk, Sándor! Őszinte részvétünk, kedves, szomorú Mara, akit talán az egész magyar irodalomban egyedül én hívok Marikának.

Október 13. Tolnai Ottó az utolsó magyar költő, aki nemcsak írja, hanem éli is a verset, a szöveget, a nyelvet, aki úgy ír, ahogy él. Jégzsinór című esszéjét (elbeszélését?, kisregényét?, szövegét?) az októberi Forrásban egy szuszra olvastam végig. Az írás, mondhatnám: gátlástalanul személyes, vallomásos és élményszerű, de az akciórádiusza (Lukács elfelejtett, pontos szava!) olyan nagy, a szerző annyira „össze-éli” Adriát, Közép-Európát, Európát, a festészetet, irodalmat, filozófiát, a színeket, nyelvet, gondolatot, az eget, földet és a létrát (Weöres), hogy neki nem kell így meg úgy facsargatni, ledögleszteni a nyelvet, akkor is tárgyias, alulretorizált, önlefokozó, személytelen, szövegszerű, intertextuális, disszeminált és egyetemes, egyszóval posztmodern, ha szinte egyenesben adja a létét. Egy ember, aki még egyenlő önmagával, egy költő, aki még egzisztenciális, néha szinte szexuális kapcsolatban van anyagi és szellemi környezetével, a világgal, valahogy úgy, ahogy írásában a „kis pásztorgyerekek az ürgelyukakkal”: időnként „megbasszák őket”. (Mármin a pásztorgyerekek az ürgelyukakat.) Érdekes viszont, hogy az úgynevezett kánonképző kritikusok (Balassa, Kulcsár Szabó, Margócsy stb.) nemigen vesznek róla tudomást. Miért vajon? Ők is „vidéki Orpheusznak” tartják (ahogyan a költő aposztrofálja saját magát)? Sajnos (vagy talán nem is annyira sajnos!), ebben a „vidékiségben” van is valami: T. O. a nyelvkezelésben autodidakta (sok nála például a funkciótlan dialektizmus), de valószínűleg innen való nyelvi gátlástalansága, féktelen szürrealizmusa is.

Gyík a napsütötte kövön

Október 27. 7, 18. A Prágát Pozsonnyal és Budapesttel összekötő Amicus gyors pontosan indul. Nézem Pozsony elmaradó házait, a rádió épületét, a csúcsára fordított piramist, s azon gondolkodom, hogy Párkánynál és Esztergomnál a napokban elkezdték újjáépíteni a második világháborúban felrobbantott Mária Valéria hidat, s az agyuk-ment politikusok azt is át akarják keresztelni Barátság hídra. Barátság vonat, Barátság olajvezeték, Barátság híd! Állítólag Jirí Menzel is gyakran utazik ezzel a vonattal Budapestre. Nincs kizárva, hogy most is itt ül valamelyik kocsiban. Ha megkérdezném, hogy mit szól ehhez a nagy barátsághoz, valószínűleg azt mondaná: Tak nevím (hát nem tudom). (Ez ugyanis egyik könyvének a címe.) Hát én sem tudom. Csak azt tudom, hogy utazom Budapestre, állítólag a PIM-pályázaton díjat nyertem, megyek átvenni. S azért csak „állítólag”, mert a hölgy, aki valamelyik nap felhívott, és a díjátadó ünnepségre invitált, igen titokzatoskodott. Én úgy sejtettem, hogy csak „közönségnek” hívnak, esetleg bekerültem az úgynevezett huszonötös keretbe, megpróbáltam hát kiforogni a buliból, mondván, más elfoglaltságom van, de a hölgy nem tágított: Magának ott kell lennie, kellemes meglepetésben lesz része. Na jó, akkor legyen. De azért… nevím, nevím!

Október 29. Szóval: felmarkoltam a Vörösmarty-díjat (Vörösmarty születésének 200. évfordulója alkalmából hirdették meg a pályázatot, a téma is vörösmartys volt: „Ment-e a könyvek által a világ elébb?”), a zsűri kilencven vers közül négyet díjazott: Tandori Dezsőét, Jász Attiláét, Lackfi Jánosét és az enyémet. Nem rossz társaság. Tandori úgy állt a várakozó tömegben, kötött sapkája fülére húzva!, mint egy nyári mikulás. Mit rejteget vajon a sapkája alatt? A zsűri összetétele (akiket a versemben már előre leteremtettem): Réz Pál, Ilia Mihály, Kukorelly Endre, Margócsy István. Délután sikerült megvennem Kukorelly Romját (Bandi és Margócsy hamarosan fellépnek Pozsonyban, én fogom a műsorukat vezetni, s a Rom kapcsán Kukorellynek a „realizmusát” akarom kiemelni), mikor elé tartottam, hogy írja alá, azt mondta: Csalódtam Margócsyban. Jó lenne tudni, miért, kinek a versén vesztek össze, csak nem az enyémen!? Pozsonyig majd csak kibékülnek.

November 1. Ahogy a nagykönyvben meg van írva: Mindenszentek van, tehát esik az eső. Et je pleure, és sír az ég is. „Mélyebbre ássák maguk’ a holtak” – írtam valamikor, ma már egyre ritkábban járok temetőkbe. A feleségem kint van a gyerekekkel a csallóközcsütörtöki sírjainknál, misét mondat az apjáért, én a Tőzsérekről többnyire azt sem tudom, hol vannak eltemetve. Jeltelen sírokban nyugszanak a péterfali temetőben, mintha harcban estek volna el. Mutasd meg a rokonaid sírját, megmondom, ki vagy! Nincs mese, mi valódi szegények voltunk. Nemrégen még bizonyos (persze, kétes) rangot jelentett szegénynek lenni, ma, ahogy leírom, hogy a nagybátyáim, nagynénéim jeltelen sírban fekszenek, szégyent érzek.

November 9. Költőinvázió Pozsonyban: tegnapelőtt az egyetemen a csuvas-orosz Genagyij Ajgi, tegnap a Magyar Kultúra Intézetében Kukorelly Endre. Ajgi keresztneve, a Genagyij eredetileg úgy hangzott, hogy Gun-nadi, azaz: Hunok fia. Nézem a pódiumon gubbasztó sámánutódot: semmi csuvas és hun nincs benne, lehetne akár francia is. Törődött, elegánsan őszülő öreg francia. (1934-ben született, egy évvel idősebb, mint én.) A Borisz Paszternakhoz kapcsolódó élményeiről beszél. Mikor Paszternak 1960-ban, Peregyelkinóban elhunyt, ő (Ajgi) éppen otthon volt, a szülőfalujában, a nagybeteg édesanyja mellett. Mutatta az anyjának a táviratot, hogy őneki most temetésre kellene mennie, meghalt az az ember, aki a költészetben apja volt. S erre az anyja, aki szintén rendelkezett bizonyos sámáni képességekkel, azt mondta, hogy menjen a temetésre, az apák temetésére el nem menni halálos bűn, s ő ígéri, hogy addig, míg vissza nem jön a temetésről, nem hal meg. És úgy lett. A költő beszámolóját követő vitában-beszélgetésben valami olyasmit mondtam, hogy én az ő költészetét a García Márqueztől Ajtmatovig nyúló mágikus realizmus egyenesén tudnám értelmezni, s erre magából kikelve kezdte szidni Ajtmatovot, Voznyeszenszkijt és Jevtusenkót mint a szovjet kurzus gátlástalan kiszolgálóit. Mikor az 1973-ban, magyarul kiadott verseinek a kötetét, A sámán fiát aláírattam vele, ajánlásként ezt írta bele: Dorogomu Arpadu, sz umilenyijem (vizsu davnuju knyigu) – Drága Árpádnak, meghatódva (a régi könyvem láttán). A baráti megszólításon szinte én is meghatódtam, bár valószínűleg csak annyi történt, hogy a keresztnevemet vezetéknévnek vélte a költő. – A Magyar Intézetben Kukorellyt Margócsy István mutatta be, de tulajdonképpen a magyar költészet mai állapotáról beszélt, elég szürkén, általánosságokban. Bandi, miután a Romra és verseinek időnként mélyebb jelentésekbe forduló „világszerű” leírásaira, helyzetképeire utalva realizmust emlegettem, azt mondta, neki megtisztelő minősítés a „realista” jelző, szívesen vállalja.

November 24.    6, 45 óra. Jó reggelt, Párizs! Jó reggelt, búbánat! Megint a Párizsi Magyar Intézetben (1992-ben voltam itt először), mintha el sem mentem volna. Minden a régi, a kiállítóteremben megint absztrakt festmények (Rozsda Endre szürrealista színkavalkádjai), a barátaim (Koncsol Laci, Grendel Lajos, a szlovák Valér Mikula) a negyedik emeleten laknak, én a földszinten, egy félig berendezett szobában, egyedül. Tegnap este bejártuk a fél Párizst, elkerültünk a Notre-Dame elé is, s csodák csodája: ott állt a Nagy Károly-szobor, amelyet a múltkor, 1992-ben nem találtam meg, s amelyről húsz évvel ezelőtt úgy írtam verset, hogy magát a szobrot csak most, 2000-ben láttam. A szobám egyetlen ablaka egy parányi, minden oldalról magas falak határolta „udvarra” nyílik. Fölötte liftaknaszerű, szűk tér, benne egy galamb vergődik. Fel-felrepül, nekicsapódik a falaknak, visszaesik. Irodalmi estre jöttünk, este lesz a bemutatkozásunk, az én feladatom az irodalmi többnyelvűségről beszélni, azonkívül verseket olvasok föl. – 1, 00 óra (éjfél után). Megvolt a fellépésünk, meglepett, hogy a közönség 70-80%-a francia volt, nem úgy, mint nálunk, Pozsonyban, ahol a budapesti művészek fellépéseire általában csak a pozsonyi magyarok járnak. A Ghymest (az is fellépett) visszatapsolták, minket, írókat, úgy éreztem, a legszívesebben letapsoltak volna a színpadról. Párizs már rég nem a vers fővárosa, megkérdeztem Kibédi Varga Áront (ő volt azt est főszónoka, ékes francia nyelven beszélt), hogy ki most a legnagyobb francia költő, azt mondta, kérdezzek könnyebbet, Párizsban ma elsősorban a filozófusokra, Foucault-ra, Deleuze-re, Derridára figyelnek, s nem a költőkre. Azt meg tudja mondani, hogy kik a legidősebb költők, Yves Bonnefoy és André du Bouchet, de olyan, hogy „legnagyobb”, mint ahogy Bernard Shaw idejében Victor Hugo volt, olyan ma még vicc formájában sincs. Prózában Michel Houellebecqet emlegetik a leggyakrabban, de legalább annyian szidják, mint amennyien dicsérik. Az előadásokat követő fogadás forgatagában mellém sodródott egy asszonyság, Bratislava, oh la la, mondta, ő is járt már Bratislavában, szép város, de mikor verjük már agyon Meyiart? Mikor megkérdeztem tőle, hogy él-e még vajon madame Françoise Sagan (tudom, hogy ő is 35-ben született, akárcsak én, azért jutott eszembe a kora), azt mondta, ő ilyen nevű politikust nem ismer. Aztán elsodorta mellőlem az ár, Szarka Tamást, a Ghymes vezetőjét sodorta a helyére, meg Pukkai Attilát, a Ghymes cimbalmosát (Attilát nemrégen még tanítottam az egyetemen, de nem cimbalomra, hanem régi magyar irodalomra), mondtam volna nekik, hogy a perzsa oboákhoz, zurnákhoz nem Grendel Lajos illenék mesélőnek, hanem Seherezádé (Lajos két Ghymes-szám között olvasta föl a Szép história című elbeszélését), de nemigen tudtunk szót váltani, mert percenként jöttek az autogramgyűjtők, nem hozzám persze, hanem Tamáshoz, így aztán fogtam magam, és méltóságteljesen visszavonultam, s most számolgatom a félig berendezett szobám sarkait, s azt szeretném álmodni, hogy perzsa oboista vagyok, s aláírásért özönlenek hozzám a párizsi nők. De egyelőre az álom nem jövel, hallgatom, ahogy a Ghymes kapatos tagjai valahol egyáltalán nem perzsa mollban azt zengik, hogy Gyere, Bodri kutyám

November 28. A hatvanöt éves ember már az emlékeiben éli meg igazában a dolgokat, Párizs, a Szajna-part is most kezd valóságos lenni számomra, néhány nappal a valóságos Paris és a valóságos Sein után, amikor is immár itthon, a Duna partján szellőztetem a fejemet. Grendel Párizsban megint formában volt (1992-ben is vele jártam be Párizst, akkor is lógott a nyelvem mellette, annyira futott mindig), végiggyalogoltuk a három kilométer hosszú Champs-Élysées-t, egy kis erdőben felfedeztük s bosszútól lihegve végigmértük Clemenceau vadászruhás-hátizsákos szobrát, Koncsol Laci közölte vele, hogy mi úgy szeretjük Párizst, hogy nem feledhetjük Trianont (ez volt a kitűnő, intézetbeli beszédének is a tengelye), aztán én leszakadtam a különítményről, közben eleredt az eső (a „párizsi eső”, a bemutakozásunk utáni fogadáson egy alkalmi ismerősöm azzal dicskedett, hogy olvasta Hevesi András franciául most megjelent regényét, s micsoda nagy élménye volt), s egyszer csak a Montparnasse-on találtam magamat, emlékeztem még a Gaumont mozikombinátra, gondoltam, beülök valami jó új francia filmre, s összekötöm a kellemest a hasznossal: közben megszárítkozom. Nem mentem moziba: a kombinátban tizenkét filmet adtak szimultán, mind a tizenkettő amerikai volt. Másnap végigmentem néhányszor, csak úgy, kegyeletből a Saint Michelen is, megállapítottam, hogy a híres utca környékén minden járda „lejt kissé”, s nemcsak a Rue Cujas sarka, de nem elölről hátra vagy fordítva, hanem oldalra, s következésképpen itt az ember úgy lépked a járdákon, mint az egyszeri szórakozott fizikatudós, aki nem vette észre, hogy egyik lábával mindig a járda mellé lép, s levonta a következtetést: az egyik lábam rövidebb. De mindez mintha már vers akarna lenni, úgy látszik, a Szent Mihály útján nem lehet nem verset írni, ráadásul, nézek ki az ablakomon, az ősz is beszökött Pozsonyba is, Párizsba is.

A Boulevard St. Michel s a Rue
Cujas sarkán még mindig lejt a járda.
Elhagytalak, jaj, gyönyörü
vad ifjuságom. Ez ősz lombu, árva,
öreg cser levelét hullatni jött ide,
s messze zúg a Danube zöld vize...

Emlékszel?, a metróban ott állt
a lompos néger lány, arca mint ében,közvetlen melletted, s felváltva turkált
az orrában s a fenekében...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Két strófa – két énnel, két véggel vemhes, kész csoda, ha ebből eleven vers lesz.Most eszem meg a Párizsból hozott, hamisítatlan párizsi „párizsim” utolsó karikáit. S közben már fél szemmel az Írószövetség tájékoztatóját olvasom. Az idei Kossuth-díjra javasoltak között én is ott vagyok – hat szavazattal. Ez Szilágyi Pista huszonöt szavazata mellett nulla. Hja, kérem, a sok erdélyi lúd... Tolnai Ottó tizenhárom voksot kapott. Tőle nem irigylem. Valér Mikula barátunk azt mondta párizsi beszédében, hogy mi abból a közép-európai őserdőből jöttünk, amelynek helyét a régi térképek még üresen hagyták, s a fehér foltokba azt írták bele, hogy Hic sunt leones. A közép-európai oroszlánok, ím, egymásra fenekednek. Itthon vagyok.

December 14. Küzdök egy verssel, de már megint elhagyott a Múzsa. (Egyetemi kollégám, Mészáros Bandi telefonált az előbb, azt újságolta, hogy egy évvel meghosszabbították a munkaviszonyomat – ez jó hír, legalább valami jó az Új Év elejére! –, s azzal vezette be a mondandóját, hogy reméli, nem a Múzsa karja közül ragadott ki, hát majdnem ráhibázott.) Írnám Szabó Lőrinc-hommage-om (címe: Vezér-monológok) újabb darabját, de csak száraz, süketen döngő szövegekre telik tőlem:
Mondják, kegyetlen és őrült vagyok,
szörnyetegnek lát az idegen önzés,
mely egyébként gyakran hivatkozik
rám, a népre, a tömegre, a sárra.
Én nem hivatkozom, magam vagyok
a nép: nyelve, feje, karja, szive,
s nem akarok mást, csak élni, de a
népben s szóban ható alkat szerint,
s miljom szóként, fejként, kézként igénylek
az akaratomhoz eszközt s teret.

December 15. Szabó Lőrinc egyik, 1956-os interjúja van előttem. Szabó a versei tömény gondolatiságával előbb hatott rám, mint Illyés Gyula. S korai interjúimban, írásaimban mégis aránytalanul többet emlegettem ez utóbbit. Magam sem tudom, miért. Szabó a kezdetek kezdetén is volt annyira mesterem, mint Illyés. Aztán mindkettőt elhagytam. Talán azért, mert Szabó Lőrincet csak okosabb Illyésnek tartottam. Most látom, milyen nagyot tévedtem. Hogy kedvenc heideggeri kifejezéseimmel éljek, s kicsit Ottlikot is bevonjam a játékba: költőként mindketten a létezésszakma gyakorlói voltak, csak Illyés sokszor a nem-tulajdonképpeni, Szabó pedig szinte mindig a tulajdonképpeni létezésé. Az interjúja végén azt mondja Szabó: Ha nem Szabó Lőrinc lennék, akkor gyík szeretnék lenni egy napsütötte kövön. No, itt eltér a véleményünk. Én Ádám szeretnék lenni a Paradicsomban. De nem a biblia, hanem Kukorelly paradicsomában. A Rom című könyv 43. oldalán ez áll: „Tucatnyi nőstény (majom) gubbaszt egy keresztben álló faágon, forgolódnak, bolhászkodnak, vakargatják egymást, a hím pedig leakasztja és sorban a faszára húzza valamennyit. Leemeli, magára húzza, kicsit mozgatja, billegeti, aztán visszarakja, és ez nyilván így a Paradicsom.”

December 22. Viszem a „nagymamát” (feleségem anyját) szemorvoshoz, lézerezni fogják a szemét, „ráment a cukor”, ahogy ő mondja. A saját apámmal, anyámmal nem törődtem ennyit. Ments Isten, hogy felrójam neki vagy bárkinek is! Gyerekeim nagyanyjának adom vissza azt, amit egykor anyámtól, apámtól kaptam. S remélem, hogy valahol, egy csillag-firmamentumos nagy irodában az Atyaisten összead, kivon, könyvel, s a végeredmény talán az lesz, hogy nem tartozom senkinek, mert teljesen mindegy, kitől kapunk és kinek adunk bármit, csak az a fontos, hogy a tartozik és követel oldal nulla szaldós legyen. – Tegnap a III. évfolyamomban Szabó Lőrinc Tücsökzenéjének a 6. része (a Közjáték) volt a téma. Úgy láttam-éreztem, hogy a gyerekeket megfogta a lélek és a kozmosz e pazar párhuzama, az én és az univerzum egybejátszása: „a nagy, kék réten kezdik mennyei / tücsökzenéjüket a csillagok”. (A kép szinte műszerileg pontos, nemcsak a látvány elemei, hanem a működés transzmissziói is helyükön vannak: a tücsökzene a szférák zenéjével azonosul, a bogarak tömege a csillagok miriádjával.) – Szabó Lőrinc képe járt eszemben az előbb is, mikor az űri hivatalban könyvelő Úristen metaforáját összehoztam. – Lapozgatok tovább a Tücsökzenében. A IV. rész 141. versében (A tanító úr) írja a költő:

Halál, hol van Szentpétery Lajos,
a tanító úr? Nyurga, tüdőbajos,
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Mondd, óh, Halál, mely föld fogadta be
Sándor bácsit? – Így keresd a nevét:
Lajosnak csak a rímért mondaték!

Lajos hát a vers hőse vagy Sándor? Naiv játéknak tűnik a névcsere, de távolról sem az. Benne az úgynevezett valóság kreálásának és a vers csinálásának a folyamata egyszerre jelenik meg. A reflektált forma – ahogy ma mondjuk – a mai versben már inkább séma, mintsem újdonság, akkor, 1947-ben, s főleg a magyar költészetben, kisebbfajta poétikai forradalom lehetett volna, ha egyáltalán felfigyelnek rá, és helyesen értelmezik, értékelik.

December 23. Füzi Laci, a kecskeméti Forrás szerkesztője „versgenezist” kér tőlem. Úgy látszik, mostanában őt is Szabó Lőrinc ihleti: a Vers és valóság című versmagyarázatok mintájára próbálja megíratni néhány költővel egy-egy versük „valósághátterét”. Én valószínűleg a Sebastianusomat „fejtem meg” neki. Ez a vers számomra is talányosan született. A kezdet kezdetén volt egy ige, felszólító módban: „ne panaszkodj!”, s az a homályos érzésem, hogy a férfi számára a nő börtön, de mivel nem neveztem meg sem a férfit, sem a nőt, maga a verscsinálás folyamata és a vers lényegült át lassan „börtönné”. De valahogy úgy, hogy a lét, az egész anyagi világ, a mindenség az igazi börtön, s ebben a makrobörtönben teljesen mindegy, hogy pluszban még milyen mikrobörtönöket „abszolválunk”. S ennek megfelelően a „börtönök” szinte strófánként változnak. S az alaphelyzetből maga Sebastianus is csak később nőtt ki: a mártír is csak a létbörtön egyik változata.

S ahogy a tekintet ki-kirepes:
a vers ablakán kihajolva
fölnyujtózkodsz egy égi sorba,
kikattan halkan a földi retesz.

S végül majd kikattan minden retesz,
és addig börtönablak ad fényt.
Most ez adatott feladatként:
ne panaszkodj! Máskor más, most meg ez.

December 24. Megint karácsony. Tegnap estefelé mentem, nagy, belső békességben bevásárolni, s szíven ütött, mennyire műreáliái vannak a karácsonyi békességünknek: az utcák fölött műcsillagok, villanykörtékből kialakított girlandok, hópelyhek lógnak, a piacon műkarácsonyfákat árulnak. S ebben a műkarácsonyi hangulatban olvasom Pelle Emilnek, gyermekkori barátomnak a kitűnő szociográfiáját a szülőfalunkról, annak még cseppet sem műmúltjáról. (Emilék családját 1947-ben kitelepítették Magyarországra. A Jóisten tudja, miért éppen őket, s egyedül csak őket. Talán azért, mert ők törték meg először az évszázados paraszti hagyományokat: az ő családjukból került ki a falu első értelmiségije: Emil Gyula nevű bátyja tanítóképzőt végzett, és tanító lett.) Emil ma mérnök Budapesten, de gyermek- és fiatal korában echte paraszt volt. (1947-ben tizenhét éves, Géza testvérbátyámmal volt egyidős, tulajdonképpen neki volt a testi-lelki jóbarátja.) Azon látom a különbséget közte s köztem, ahogy ő közelít az egykori falunk tárgyaihoz: ha ő megszólítja őket, megélednek, ha én szólítom meg őket, idegenül, csaknem ellenségesen néznek rám vissza. Neki közvetlen kapcsolata volt az ekével, kaszakoccsal, tokmánnyal, gabonás szuszékokkal, lószerszámokkal, gyeplővel, nyaklóval, tudta, melyik a lovak közül a nyerges, a rudas, a gyeplős, az ostorhegyes, a lógós, én csak mint valami előkelő idegen jártam-keltem a faluban. De hol voltam akkor otthon, úristen, hol voltam otthon? Hiszen én is ott születtem, ott nőttem föl, s mégis idegen voltam. Bacon mondja: Az emberi élet színházában csak istenek és angyalok lehetnek nézők. Ez a jó szó: én néző voltam ott, ahol ez bűn volt. De bocsánatos bűn lett volna, ha kialakítom magamban az angyali státust. Blake-ről jegyezték föl, hogy az utcán nagyot köszönt egyszer az éppen arra repülő Gábriel arkangyalnak. Hát én sem a tárgyakkal, sem az angyalokkal nem voltam köszönő viszonyban. De mi van a kettő között? Hát… az a valami, ami ilyenkor, karácsony táján a villanykörte-girlandokban, műkarácsonyfákban válik láthatóvá: a heisenbergi második természet. Én valószínűleg ennek a második természetnek, a köztes létnek voltam valamiféle korai küldötte a falumban, mindenesetre cseppet sem voltam boldog benne. Annál boldogabban járom most, Emil barátom könyvének köszönhetően, az ő egykori faluját, amely így immár másodszor is s valóságosabban is enyém lehet. Ebben a faluban még minden azonos önmagával: a víz valódi víz, a hegyoldalból buzog, a pina a lányok lába között van, és valódi „szőrös állatka” (Kolozsvári Papp László, Kortárs, 2000/1.), s nem afféle csupasz, elektromos műpunci, s a karácsonyfát a legények a behavazott erdőkből hozzák, holdvilágos, keményre fagyott éjszakai szekérutakon, s az első és hátsó kocsitengelyekből erre az alkalomra eszkábált szekereket maguk húzzák.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben