Volver

A Szigeten, ahol éltem, van egy nóta. Csak a refrénjére emlékszem, és azt sem érdemes lefordítani. Vannak ilyen nyomatékosan ismétlődő verssorok, amikből más nyelveken semmi sem marad. Az én dalocskámat a kompon énekelték az indiánok, napnyugta után, amikor az alkonyi pára már elnyelte a Szigetet, és feltűnt a látóhatáron száműzetésük színhelye, a kontinens.

Visszatérni! Erről álmodoztak egész életükben. Hazafelé jövet mégsem énekeltek. Nem tudták, mi várja őket. Összeszorította a torkukat a rémület. Csak most szakadt fel belőlük a fájdalom, amikor véget ért a kaland. Volver, volver, voolveer! Hogy mikor? Talán soha többé. Visszatérni talán nem is lehet.

Nem így képzelték el annak idején. Úgy gondolták, diadalmas lesz hazáig az út. Diadalmas és végleges. Később már kiegyeztek volna kevesebbel is. Csak egyszer, még egyszer, utoljára visszajussanak!

A nap lement, a kontinens fényei már felvillannak az égen. Hosszan tülköl a komp. Volver! Holnapra ebből az utazásból csak ez a jajgató melódia marad.

*

De miért van, hogy a hazatérés lehetetlen? Mert nem ugyanoda tér vissza az ember? Vagy mert addigra már ő maga sem ugyanaz?

Ami engem illet, többször is megpróbáltam véget vetni a száműzetésnek. Amikor először beengedtek az óhazába, még korai volt a hazatérés. Még maradt tennivalóm a nagyvilágban, még vártak tőlem valamit az otthoniak.

Egy újabb, második próbálkozás után kiutasítottak. Talán mert akkor már túl jól végeztem a dolgomat.

Harmadszorra nem hagytam ilyen könnyen eltántorítani magam. Megpróbálkoztam a kétlakisággal. Biztos, ami biztos: nem mertem egyetlen helyen lekötni magam.

Pedig milyen szépen kezdődött a kaland! A megszálló csapatok kivonultak, megnyíltak a határok, aki akart, hazamehetett. A munkahelyemen kivettem egy szabad évet, Mari, a feleségem beiratkozott az egyetemre, kisfiam elsős elemista lett.

Ünnepeltünk. Hogy mi lesz, azt még nem tudta senki. Az ország lelkesedett és álmodozott. Esténként nálunk is összejöttek a szomszédok és a barátok. Biztosak voltunk abban, hogy itt a küszöbön a Kánaán, nekünk csak szélesre kell tárnunk a kaput, és ömlik a bőségszaru.

Engem sokat faggattak. Eleinte. Én voltam, aki onnan jövök. Később már kevesebbet. Nem szerették, ha óvatosságra intettem őket. Ha megpróbáltam elmagyarázni, hogy fel kellene készülniük erre a szép, új világra, ami a nyakukba szakadt.

Nem erősködtem, bíztam bennük. Végül is a régi táborban is ők voltak – mint akkor mondtuk – a legvidámabb barakk. Eljártam az összejöveteleikre. Tokajba, Lakitelekre. Még nem tudtam, hogy nekem a legjobb esetben is csak valamiféle Kétlaki-telek lehet majd az otthonom.

A Szigeten, ahol éltem, a gyarmatosítás modern variánsaival tusakodva töltöttem el három évtizedet. De erről hallgatnom kellett, ha nem akartam gyanúba keverni magam. Pedig hát – mit tagadjam! – tartottam tőle, hogy itt nálunk is bekövetkezik, amit egyszer már átéltem egy kis Karib-tengeri szigeten.

Egyelőre azonban mindez csak aggodalom volt. Mari, a feleségem egyetemre járt. Délben, ebédidőben kikérdezték őt a Magvető lektorai. Büszkék voltak, hogy a kis trópusi asszony milyen szépen haladt.

Az iskolában barátokra tett szert a fiam. Hamarosan hibátlanul beszélt magyarul. Még verseket is írt, petőfis, hazafias rigmusokat.

Ami engem illet, első hazai kötetemet, a Szerecsenségem történetét a Magvető adta ki. A bemutatkozásomon hosszú sor kanyargott az Andrássy úton, az Írók Boltja előtt. Tucatnyi francia könyvem után ez volt, harminc év késéssel, az első magyar kötetem.

Jó volt a sajtója is. Még azt se bántam, ha a recenzorok „szerencsétlenségem történetéről” beszéltek. Apró figyelmeztetés: vigyázat, amit írok, szokatlan a füleknek. Szokatlan és idegen.

*

Kitavaszodott, egy szép, napsütéses délután beállított nagybácsikám, Laci. Fogdákban, internálótáborokban töltötte az életét, Kistarcsán, Recsken, amíg csak fel nem számolták ezeket a közjóléti intézményeket. Sok mindent még így is összeolvasott, erre, úgy látszik, hellyel-közzel volt lehetőség. Még egy tanulmányt is írt, amit egy szeminárium brosúra formájában kiadott. Közgazdász volt, és legitimista. Ártalmatlan kis ember, valaha főiskolán tanított.

– Más világ lesz itt! – magyarázta anyámnak, aki nem értette, hogy miért kell az országot kiárusítani.

– A nyugatiak – kiáltotta lelkesen – modernizálnak. Versenyképessé tesznek minket. Mindent – ipart és mezőgazdaságot – fel fognak újítani.

Nekem – odaát, az Újvilágban – nem ez volt a tapasztalatom. Próbáltam elmondani neki, de Laci leintett:

– Ez itt – közölte – nem a harmadik világ!

Amikor itthon is megértették, hogy a piacot vették meg a nyugatiak, és nem a gyárakat, késő volt a bánat. Az üzemeket bezárták, kitört egy új, eddig ismeretlen epidémia: a munkanélküliség. Az üzletek pedig nyugati árukat reklámoztak, importárakon.

Amikor a bácsi ismét meglátogatott, már ő is buzgón kereste a bűnbakot. Volt, aki a levitézlett, régi rezsimre voksolt, mások a zsidókra. Közéjük tartozott Laci is.

Aznap történetesen magyartanárnőm, Weisz Erzsi néni is meglátogatott. Közöttünk soha nem szakadt meg a kapcsolat. Hosszú leveleket írt, elemezte az írásaimat. Nem voltam biztos benne, hogy jó, amit csinálok, de ő igen. Rendületlenül írt és biztatott.

Amikor Párizsban járt, útban hazafelé, áthaladt Strasbourgon a pesti vonat. Én ott tanultam akkor. Éjjel két órakor egy percre megállt a határon a szerelvény. Egy percig láthattam Erzsi néni kedves arcát a mocskos vonatablakon.

Most pedig itt, a kertben. Feleségem forró csokoládét tett ki elénk és illatos kalácsot. Bátyám, Laci pedig megint elkezdte a zsidózást. A szöveget, amit így kapásból még utánozni sem tudok.

Az én pártfogóim a zsidók voltak francia íróságom idején. De ez is csak most, utólag jut eszembe. Párizsban ki tartotta számon az ilyen dolgokat! Most pedig itt ez az őskeresztény! Nem ereszthettem össze a budai családot és párizsi barátaimat.

Erzsi néni már nem sokáig élt, és elment bátyám, Laci is. Végeztek vele az internálótáborok. Meg ez az ostoba gyűlölködés, amiből, úgy látszik, soha nem gyógyulnak ki az otthoniak.

Még az írók is egymásra mutogattak. Csoportok alakultak, otthon úgy mondták: szekértáborok. Tény, hogy menet közben valahol elsikkadt a Kánaán. Keresték ők is a bűnbakot.

Volt úgy, hogy engem is felszólítottak: valljak színt, tegyem le valaki mellett a garast. Hiába mondtam, nem is egyszer, hogy én egy egész országról álmodoztam negyven éven át. Nekem ne mondják, hogy most csak az egyik felét vállalhatom.

Nem volt könnyű dolga annak, aki egyik gittegyletbe se tartozott. Meg kellett értenem, hogy a Szerecsenségem sikerének irodalmon kívüli oka van. Ez volt az első fecske, vele tért haza a nyugati irodalom. Most barátoknál, kis kiadóknál jelennek meg a könyveim. Ötszáz példányban, a kezdeti sok ezer helyett.

A tanév végén Mari visszahajózott a Szigetre. A disszertációját ott is írhatta tovább. Az igazság az, hogy tétovázott: még nem döntötte el, mit akar. Megállapodtunk, hogy ősszel én is utánamegyek. Egy újabb, második tél engem se csábított.

*

Volt egy versengés a Rádiónál: ki mondta ki először, hogy 1956 forradalom volt, és nem népfelkelés vagy ellenforradalom. Hát ezzel én alaposan megelőztem Pozsgayékat. A Vasárnapi Újságban, egyenesben. Kivenni nem lehetett.

– Ne törődj vele! – vigasztalt beszélgetőpartnerem. – Ti ott kint így mondjátok. Ebből itt nem lesz baja senkinek.

Azokban az időkben az ilyen nüánszokra volt büszke az ember. Boldog napok!

Körülöttem folytak a változások. Arra, hogy beleszóljak, ilyen rövid idő után még nem tartottam illetékesnek magam. Legfeljebb olyan apróságokat írtam meg, mint hogy az istenített pesti Gavroche apja – nyilasvezér, és hogy nyugati tőkések vásárolják fel a pesti bérházakat.

Bánki Sanyival együtt jártuk meg a Bécs környéki menekülttáborokat. Sanyi hazatért a változások után, hetvenévesen. A birtokait visszakapta,  Kaposváron élt, mert az ősök kastélyában még folytak a pereskedések és a restaurációs munkálatok. Azt tervezte, versenylovakat fog tenyészteni, és elvesz egy fiatal parasztlányt a Kaliforniából importált öregecske felesége helyett.

Hát igen, folyt a visszarendeződés. Azok, akik valamiféle emberarcú szocializmusról álmodoztak, temethették az álmaikat. Megállapíthattam én is, hogy ennek a szép, új világnak Nagy Imréék forradalmához, ’56-hoz nem sok köze van.

A környezetemben egyedül anyám nem változott. Amikor már nem tudott lemenni a régi, kiszolgált pártirodába, engem küldött el évről évre, hogy befizessem a tagdíjat. Ő, aki ötven éve a régi ház alagsorában, a házmesterlakásban élt, tudta, hogy nekünk ez a begyűrűző Vadnyugat nem sok jót hozhat. Őt nem érdekelték sem a bérházak, sem a földbirtokok.

A nyilasvezér pedig itt, a szomszédunkban lakott.

A barátok – mert barátokra tettem szert az évek folyamán – hallgattak. Az írók végső soron kiváltságosok voltak a diktatúra éveiben. Ha szerényen is, de eltartotta őket az irodalom. Ezres példányszámban jelentek meg a könyveik, azokban az évtizedekben az egész ország mohón olvasott. Jó irodalmat, nem azt a silány maszlagot, amivel most elárasztották a könyvesboltokat.

A változásoknak része volt az is, hogy elveszítette szerepét, fontosságát az irodalom. Szerencsés az, akinek egy kis félnapos állása maradt.

Nekem két vigaszom volt. Egy asszony, aki a szárnya alá vett, mint mondani szoktam: a rádiós lány. Ő volt az első, sokszor az egyetlen olvasóm. És ő vezette le, szakszerűen, a könyvbemutatóimat.

Voltak azután a vidéki körutak. Csakúgy, mint annak idején, a párizsi kiadónál, évről évre vittem vidékre a könyveimet. Autóm most nem volt, vonaton közlekedtem, mint a régi könyvesek. Megismertem az országot. Behoztam a fél évszázados lemaradásomat.

Vidéken – vidéken és vonaton – még mások az emberek. Közöttük nemegyszer otthon éreztem magam.

*

Párizsban Parancs János, a költő volt az egyetlen barátom. A hatvanas évek elején, öt év után, már mind a ketten belefáradtunk a bohémiába. Jó lett volna befejezni ezt a hosszúra nyúlt tanulmányutat. ’63 tavaszán amnesztiát hirdettek, és mi bementünk a követségre, hogy kitöltsük – legalábbis így képzeltük – a hazatelepüléshez szükséges nyilatkozatokat.

Azután ’64-ben János hazament, én pedig tanár lettem a trópuson. Húsz évvel később együtt éltük át Pesten a változásokat. Akkor már beteg volt. Én már a trópusra készültem, amikor felhívott:

– Gyere át! – kérte. – Hallgassuk meg még egyszer Farkas Andrást!

A korondi zenészt, akivel annak idején spanyolra fordítottuk a cigánydalokat.

Nem mentem át. Amikor visszatértem, Janó már nem élt. Ez volt az utolsó kérése. Ma is hallom a hangját, ha Farkas Andrást hallgatok.

A Szigeten semmi sem változott. Kiadták egy könyvemet, bemutatták. A régiek eljöttek, megöleltek. Megnyerték a csatát a spanglish nyelv ellen. Spanyolul működött az állam és az egyetem. Eszembe jutott, hogy a pesti utca alig néhány év alatt mennyire elangolosodott.

Mari kiszámította, hogy a nyugdíjáig még kerek tíz éve van. Tíz év! Úgy jöttem haza, hogy tudtam: a feleségemre nem számíthatok.

A Belügyminisztérium történeti levéltára akkoriban tette nyilvánossá a jelentéseket, amiket évtizedeken át írtak az ügynökök. Biztattak engem is, hogy kérjem ki a dossziémat. Sokáig vonakodtam, nem volt semmi titkolnivalóm. Teljesen mindegy, hogy egy ügynök mit jelent.

Ha jól emlékszem, Deák Laci vitt el az Eötvös utcai irodába. Legalább megtudod – mondta ez a hűséges barát –, hogy kit állított rád a Hatalom.

Laci nem tévedett. Volt nekem is egy húszoldalas kartonom. Szigorúan titkos dosszié, állambiztonsági szolgálatok. Izgalmas olvasmánynak ígérkezett. Vajon mi lesz, amit megtudok?

Hát nem sokat. 1961: szovjetellenes verset olvastam fel Genfben, fasisztaellenes novellámnak viszont nem volt sikere ugyanott. A hallgatóság egy része tüntetően elhagyta a Diákszövetség dísztermét. Ennyi.

Volt itt aztán egy telefonjelentés. „Franciatanárnőm fia amerikai író. Hogy mit ír? Valami novellát.”

– Hogy hívják az illetőt?

Végre kimondják a nevem.

– Az nekem osztálytársam volt! – lelkendezik a tisztviselő. – A Tavaszmező utcában érettségizett!

A Tavaszmező utcai gimnáziumban szegény apám érettségizett. Még a boldog békeidőkben, a húszas évek elején. Tanítás után moziba járt. A Bodográfba. Zongorán kísérte a némafilmeket.

„A nő özvegy” – folytatódik a beszélgetés. „Teljesen ősz. Nem tudom, hány éves lehet. Engem már három éve tanít. A fia ír neki, ő pedig felolvassa a leveleket. Nagyon helyes nő, végtelenül helyes.”

Anyám már nem él. Vajon most ki körmöli rólam a jelentéseket?

*

Nyugodt, egyszerű életet élek. A nyugdíj fedezi a rezsimet, a honoráriumokból bevásárolok. Hatkor teát iszom, kilenckor kávét. Addigra elálmosodom. Meghallgatom a déli harangszót, ez az egyetlen állandó műsorom. Így ér véget a munkanap.

Délután pihenek és káromkodom. Ezen a világrészen nem szokás a szieszta, valahányszor elalszom, cseng a telefon. Finom női hangok kérdezik, hogy az idén hová utazom.

Az első időkben az Ezüstpontyba jártam. Egy kisvendéglőbe az utca sarkán, ahol hat után egy barátom zenélt, Szomora Zoli. Azután a Pontyban felszöktek az árak, és a zene is elmaradt. Találtam egy másik kisvendéglőt, a Barackost. Budaörs határában, a Szentháromság-szobor, a Heiliges Geist előtt. Egy időben itt vacsorázott Kovács Zoli. Zoli és Tarnóy Gizi. Amíg csak Gizit el nem vitte a rák. Csernobil megtizedelte a korosztályomat.

Gyerekkoromban, hatvan éve, még a tulajdonos: Geigert úr édesanyja árulta az őszibarackot a kertkapuban. Egy szék állt kint, és rajta a mérleg. Befőzés idején megraktunk két nagy kosarat.

A mama a vendéglőbe is kijött beszélgetni anyámmal. Sopánkodtak, kiabáltak. Hol vannak ma már ezek a vidám, német ajkú öregasszonyok!

Azután Geigert úr bérbe adta a Barackost, és a törzsközönség innen is elmaradt. A bérlő fehér abroszt terített az asztalokra, és csokornyakkendős pincéreket fogadott. Hátha ráharapnak a vendéglőjére az újgazdagok! Hogy hová járnak a régiek, nem tudom. A sofőrök a végállomásról, a gazdagréti kisemberek. A fekete szakállas, aki literes korsóból itta a maflát. És akit Medvének becéztek a többiek.

Talponállók nem működtek már, legalábbis nem belterületen. Én a Várfok utcába tettem át a törzshelyemet. Volt ott egy borozó, egy pince, valahol a Moszkva tér és a Bécsi kapu között, félúton. Itt még rendes bort mértek, elfogadható árakon. A tulajdonos, ha kérte a vendég, megkent egy friss, illatos zsíros kenyeret. És a hátsó asztaloknál dohányozni lehetett.

Este korán lefeküdtem. Nyolckor bezártak az ilyen szolid, régi helyek.

Hogy min dolgozik ilyenkor az ember? Amikor már kilóg a lába a világból? Amikor már sehová sem tartozik? Ami engem illet, megírtam 1956 utóéletét, egy menekülttáborban, a Rajna partján. Végül is ez volt az életem fordulópontja: a Forradalom. Mit mondjak: könyvem nem hívta fel magára a figyelmet. Itthon nem így képzelték el a Nyugatot, sem Nyugaton – mert a könyv franciául is megjelent – a forradalmárokat.

Megírtam aztán – két kötetben, három év alatt – apámat és anyámat. Leróttam valamennyi tartozásomat. Egy szó, mint száz, elkezdtem rendbe tenni a dolgaimat.

Akik az én korosztályomba tartoznak, lassan már megjelentették az összes műveiket. Még mielőtt megírták volna őket! – élcelődtem. Irántam azonban nem érdeklődtek a kiadók. Elhatároztam, hogy összeszedem, amit csak csináltam vadnyugati pályafutásom harminc éve alatt. Végül is négy nyelven és három kontinensen jelentek meg a klapanciáim, hogy hol és mikor, azt jobbára már csak én tudom. Ha én nem rakok rendet közöttük, senki sem teszi meg.

Hát csak így. Az irodalmi életből már kikoptam. Megjelent ugyan egy-egy könyvem minden évben, az ötszáz példányból két-háromszáz el is fogyott. Két-háromszáz! Nem áltathattam magam, hogy valami fontos szellemi áramlatba tartozom.

Közben új sikerírók jelentek meg a könyvpiacon. Az egyiknek én dolgoztam át valamelyik kéziratát. A húzásaimat nem fogadta el, de a munkámat kifizette. És a könyvéből állítólag százezer példányt eladott.

Így ér véget egy kultúrforradalom.

*

Lehet, hogy másnak nem sokat mond ez az én arcképcsarnokom. Nekem mindent. Négy gyerek, három asszony. Két sárga kép: anyám a kertben, apám tolókocsiban.

A társak, a barátok. Mindazok, akik mellettem meneteltek egy hosszabb-rövidebb útszakaszon. Ma már ők sem élnek. Elment Parancs Janó után Orpheusz úr, Deák Laci is. Nemrég Víg Bandi. A három legfontosabb.

Mások másképp adták fel. Zsák Madagaszkárban alkirály, Tom ógörög szerzetes. Itt egyikük se maradt. Kis pocsolya ez! – mondta volt Kvász András, a pilóta. – Mi itt csak a köpészetben vagyunk bajnokok.

Igaz, a budai játszótársak megmaradtak. Néha látom őket. Gyalogolnak patikák és lottózók, pékek és postaládák között. Szívós nép él ezen a vidéken. Én is ilyen görcsös elszántsággal rovom nap mint nap a Farkasrét és a Vérmező között az utat.

Néha még gúnyolódni is van erőm. Kinevetem azokat, akik taccsra tettek: pózmoderneket, sznobokat. Egyszer ennek a divatnak is vége lesz. És akkor milyen jó lesz elolvasni egy szép, kerek történetet!

Azok, akik szerettek, elmaradoznak. Nem vállalta a sorsomat sem a francia asszony, sem a három fiam. Az ő számukra enyhén szólva érdektelen volt ez az ország. Nem értették az én magányos nekirugaszkodásaimat.

Hogy mi köt mégis ide? Azt szoktam mondani, hogy a helyszínek. Egy fa a kertben, az utca és az ablak. Apám nevetése, anyám lába nyoma. Öcsém, kishúgom. Verssorok. A déli harangszó, az egyetlen állandó műsorom.

Egy befejezetlen kézirat.

Illúziók, odaát az Újvilágban. Tennivalók az ősmocsár és a tengerpart – a playa – között. Ott, ahol negyven éven át hasznosnak éreztem magam.

Mert itt nálunk három napig tartott a csoda. A Forradalom. A negyediken felvizeződött ez a gyönyörű pillanat.

Én mégis megpróbálkoztam: véget vetettem a száműzetésnek. Addig táncoltam, forogtam, míg elfogott a szédület, és akár a bolond arabnak, megjött a hitem.

A körhinta azonban nemsokára megáll. Egyre lassabban forog. Minden más és más nyelven jut eszembe. Az anyanyelv, az édes! Nem érdemes már leírni a dolgokat. Vannak verssorok, amikből más nyelveken semmi sem marad.

A fedélzeten énekelnek az indiánok. Volver, voolveer! A nap lement, hoszszan, fájdalmasan tülköl a komp. A trópusi éj már elnyelte a Szigetet, és a látóhatáron nincsen kontinens. Visszatérni? Hová? Minek?