Körkép 2010; Év novellái 2010

Kézbe véve a kortárs magyar próza éves presztízsköteteit, az Év novellái 2010-et és a Körkép 2010-et, számos tisztázatlan kérdéssel találjuk szembe magunkat. Az egyik ilyen kérdés prózai módon csupán arra szorítkozik, hogy mire valók ezek az antológiák. Fontos lenne erre megnyugtató választ kapni, hiszen gazdasági szempontból rendkívül nehezen helyzetbe hozhatók ezek a könyvtárgyak. Gondolunk itt arra, hogy egy kötetet el is kell adni, és ezeknek a könyveknek nincs az eladáshoz szükséges kommunikációs hátszelük, ha egyetértünk azzal, hogy az eladás a kulturális termékek esetén a történetekre épül. Mivel antológiáról van szó, nincs olyan központi történeti elem, amelyre e könyvek marketingstratégiáját alapozni lehetne, ha úgy tetszik, egy ilyen kiadványnak nincs arca, nincs jellege. Mégis évről évre fontosnak tartják kiadóik, hogy egyfajta programszerű enumeráció keretében kiadják azokat a kisprózákat, amelyeket (vagy amelyek szerzőit) fontosnak tartják. Az Év novellái esetében a cím annyiban segítségünkre van, hogy a szerkesztők (ha hűek a sorozatcímhez) az előző év legjobb írásait igyekeznek csokorba szedni és kötetté szerkesztve közreadni, felmutatni. A Körkép címadásából arra is következtethetnénk, hogy szerkesztői csupán körültekintenek hazai prózánk berkeiben, és kiválogatják az olvasásra érdemesnek ajánlott darabokat. Az olvasó számára nyilvánvaló könnyebbséget jelent, hogy biztos kezű szerkesztők előválogatják számukra az éves folyóirattermést, és nem kell azzal tölteniük drága idejüket, hogy jó írásokra vadászva nyálazzák végig az ezernyi publikációt. Ugyanakkor nehéz megkerülnünk azt az egyszerű gyanúnál némileg erősebb szempontot, hogy ezek tulajdonképpen a két nagyobb irodalmi csoportosulás párhuzamos demonstrációkiadványai. Ezek vagyunk most mi, ezeket a szerzőket, ezeket a műveket tartjuk fontosnak ma. Hogy ez nem leegyszerűsítés, abból is kiderül, hogy a Körkép 18 novellája és az Év novellái 22 írása között mindössze két kapcsolódási pontot találunk, Bodor Ádámot és Szvoren Edinát. Ahogy Turi Tímea fogalmaz a Körképről írott recenziójában (Szoba, kilátással, Prae.hu, 2010.08.07.), ezek olyan kötetek, „amelyeknek többet olvassuk a tartalomjegyzékét, mint a bennük található szöveget”. Vagyis ha naivitást tettetünk, el kell csodálkoznunk azon, hogy a két kiadó szinte teljesen más irodalmat olvas, vagy ha olvassa is egymást, két különböző prózairodalmat tételez évről évre érdemesnek a közfigyelemre. Hogy mást ne mondjunk, a Magvető által kiadott Körkép már csak azért sem nyújthat teljes panorámát, mert a beválogatott írók majdnem fele a kiadó saját szerzője (a Magyar Napló gondozásában megjelent Év novellái esetében ennél jóval tágabb a merítés). Azt is látnunk kell, hogy míg a Körkép mindössze néhány folyóiratot szemléz (2000, Jelenkor, Holmi, ÉS), addig a féltestvére valamivel több folyóiratból válogat. De kár ezen bánkódnunk, elvégre az a lényeg, hogy a két kötetet egyszerre forgatva valóban viszonylag tág keresztmetszetet kapunk jelenkori prózánk állapotáról.

Az természetesen nem kérhető számon a köteteken, hogy kompilátorai a saját merítésükön belül miért éppen azt a szerzőt és annak a szerzőnek miért éppen azt a bizonyos művét találták közlésre érdemesnek, elvégre minden antológia esetében tiszteletben kell tartanunk a személyes értékítélet és ízlés esetlegességeit. Egyfajta szolid önkény az antológiák alanyi joga. Ha azonban félretesszük a válogatók irodalmi vagy irodalompolitikai preferenciáit, még mindig ott a kérdés, hogy miként áll össze (számtani középértéket vonva) húsz különböző profilú író műve egységes, szerves kötetté. Nos, úgy tűnik, mindkét antológia szerkesztői lemondtak egy köteten belüli, utólagosan konstruált dinamika kialakításáról. A Körkép alfabetikus sorrendbe állította alkotóit, az Év novellái pedig egy fokkal érdekesebb, de a koherenciát semmivel sem jobban szolgáló megoldást alkalmazott: a legidősebb szerzőtől haladtak a legfiatalabb felé.

Az Év novellái 2010 doyenje, Ferdinandy György szokott, elegáns stílusú önéletrajzi töredékkel nyitja a kötetet (Happy Birthday, Mom!). Különös hangulatú, feltáratlan mélységeket ígér Jámborné Balog Tünde elbeszélése (Árnyékhuszárok), amely a történelem perifériájára sodródott ’48-as huszárokról idéz fel valamely fiktív (?) családi emlékezetből komor levegőjű történetet, Báró László Anyikó című darabja pedig – ha a szöveget időnként megterhelő kiszólásoktól eltekintünk – mély átéltséggel és húsba vágóan tárja elénk a haldokló (nagy)szülő és a helyzettel nehezen boldoguló fiú történetét. Pósa Zoltán írása (Fanyalgás) a fiatalság poétikus élményét kívánja megragadni egymásba fonódó kis történetek révén, Odze György pedig a családi problematika terén mozog, a megfelelni akarásban vergődő családapával a középpontban (Nagymama nem beteg, csak haldoklik). Kontra Ferenc novelláját (Vedran legyőzi a szörnyet) a tragikum emeli el egy kamaszkori nyár puszta leírásától, Horváth (EÖ) Tamás pedig egy olyan kiábrándult korosztályról ír, amelynek adósságai vannak önmagával és másokkal szemben is (Helyettes tavasz). A kötet egyik kiváló darabja Kali Kinga Szabadhal című novellája, amelyben a diktatúra végnapjait és a kapitalizmus előszelét írja meg egy halból álló segélyszállítmány történetén keresztül, és Jakab-Köves Gyopárka Disznóölés című darabja, amely rétegzettségével és a tudatalattit ingerlő helyzeteivel igazán hiteles és megragadó írás. Kiss László prózája (Finom, körkörös mozgás) a vidékiség megéléséről, a vidéki mikrokörnyezet képzeletbeli bejárásával és a bejárt helyen való lét szükségszerűségének megértésével lírai momentum a köteten belül, Csender Levente írása pedig (Fordított zuhanás) egy transzcendenciában feloldódó szociotragédiát tár elénk. Vincze Ferenc novellája (Leborulok előttetek, véreim) az életkori sorrend miatt került ugyan a kötet végére, szerencsés, hogy így esett, a sűrű írás méltó e hangsúlyos helyre. Nagy erénye az Év novellái 2010-nek, hogy a szerzőkről a függelékben közölt rövid életrajzokkal és a hátsó borítón szereplő fotókkal segíti a tájékozódást a laikus olvasó számára, és összességében is elmondható a kötetről, hogy a szerkesztő, Bíró Gergely gondosan járt el.

Sajnos, a Körkép 2010-ből hiányoznak a kiséletrajzok és fotók, egyebekben a kiadás hasonlóan igényes. Az Év novellái decens eleganciájához képest itt figyelemfelkeltő, gusztusos megjelenéssel találkozunk. A Boldizsár Ildikó és Sárközy Bence által válogatott és szerkesztett kötet Ambrus Judit művével indít, amely az Énekek éneke blaszfém kiforgatása és tükröztetése a 21. századi szexuális ámokfutásra, amelyben a megteremteni igyekezett stiláris lazaság ugyan néhol kínosan hat, végső soron nem nélkülöz minden humort (Isten a szférák zenéjére). Bán Zsófia írása (Frau Röntgen keze) érdekes gondolatkísérlet egy archív röntgenfelvétel margójára, Berniczky Éva Temetővirág című novellája pedig egy vérfertőző kapcsolat lírai erejű története, amelynek középpontjában a kötődés természete áll. Csabai Lászlótól a Szindbád, a detektív című kötetében is olvasható novellájával szerepel (A Lupanárium), Cserna-Szabó András pedig az utóbbi idők egyik legjobb teljesítményét nyújtja Henriksen és a kölyökgibbonok című írásában, amely egy félrecsúszott életű, svéd Jimi Hendrix-imitátorról szól. Esterházy Péter egy esterházys bagatellel került be a válogatásba, Háy János novellája, a Disznó kicsi darabja pedig – nem meglepő módon – a kötet egyik legjobb írása. Jászberényi Sándor érdekes színt képvisel e palettán (Újra otthon), Kapecz Zsuzsa (Attila kölykei) gyomorszorító szocionovellával szerepel, Király Levente (Büntetés) pedig finom brutalitásával lóg ki az antológia szerzői közül. Pályi András Kutyagumi című történetének végkifejlete talán nincs eléggé előkészítve lélektanilag, végeredményben azonban nagyon jó írásról beszélhetünk. Rakovszky Zsuzsa Kalkutta liegt am Ganges című elbeszélése terjedelmileg már-már túlterjeszkedik a kötet keretein (53 oldal), azonban messzemenőkig kiérdemli e hosszabb lélegzet privilégiumát. A kötetet Tompa Andrea érzékeny írása (Nigéria) és Tóth Krisztina Játszódjatok!-ja zárja, amely szikár, látszólagos eszköztelenségével, lineáris történetvezetésével üdítőleg hat, annak ellenére, hogy az elbeszélői nézőpont kétszer is (nehezen érthető okból) megváltozik.

Szándékosan hagytam utoljára az antológiák korábban már említett két találkozási pontját. Nemcsak azért figyelemre méltóak ezek a kapcsolódások, mert finoman szólva is furcsa, hogy az azonos anyagból (nevezetesen a kortárs magyar kisprózából) dolgozó szerkesztők csak két szerzőben tudtak egyezségre jutni, hanem azért is, mert ez a két szerző (Bodor és Szvoren) valóban megérdemli a kitüntetett figyelmet. Bodor Ádám mindkét novellája a legmagasabb művészi színvonalat képviseli, világa külön bejáratú, és csak neki van hozzá kulcsa, és bárhogy igyekszünk, nem találunk benne hibát. Már ha akarnánk egyáltalán, hiszen leginkább elmerülni akarunk a novellásciklus ígéretével kecsegtető két prózában. Szvoren Edina esete még érdekesebb, hiszen nem elég, hogy mindkét kötetben szerepel, ráadásul ugyanazzal a novellájával, a Temetés cíművel. Az írónő első kötetében (Pertu, 2010, Palatinus) is szereplő darab olyan kőkemény, modorosság nélkül megírt, tűpontos próza, amilyennek a két antológia összes darabjának lennie kellene.

Összességében elmondható, hogy sem az Év novellái 2010, sem pedig a Körkép 2010 nem képvisel olyan művészi színvonalat, amilyet az ilyen kiadványoknak kellene. Vannak kiugró teljesítmények – ezekre igyekeztem is felhívni a figyelmet –, feltűnik számos kiváló szerző, és bár csak elvétve találunk olyan írást, amely kimondottan rossz lenne, a kötetek egésze a jó osztályzatával írható le, és az összkép kicsit alatta marad az elvárhatónak. Hogy ez az elmúlt év novellatermésének színvonalából következik-e, nehezen megmondható, mindenesetre még így is olvasásra érdemes kötetekről beszélünk, és az ilyen antológiák szükségességét kár lenne kétségbe vonnunk. Azzal pedig egyszerűen meg kell barátkoznunk: ha a teljes mezőnyre szeretnénk rálátást nyerni, akkor mindkét könyvet be kell szereznünk.

Körkép 2010, Magvető, 2010

Év novellái 2010, Magyar Napló, 2010