×

Félrebeszéd „A történelem légyszaros olajnyomatán”

Péntek Imre: Félrebeszéd

Borsodi L. László

2011 // 03
Ha a Félrebeszéd című kötet Péntek Imre költői életművének keresztmetszete kíván lenni, akkor ez az összegező-áttekintő szándék nem járt sikerrel. Nem, mert a szerző – vagy Szemes Péter, aki a kötet első fülszövegét jegyzi? – nem követ világos szempontokat a kötet szerkesztésében. A fülszöveg sem igazít el, tele van ellentmondással: eszerint Péntek Imre kötete „új”, de aztán kiderül, hogy csak a megjelenés ideje az, mert a könyv nemcsak új verseket tartalmaz – amelyek a 2002-es Vi(g)aszkereskedés óta keletkeztek, és amelyek „alkalmi jelleggel születtek” –, hanem az eddig megjelent Péntek-kötetek válogatását is magában foglalja. A belső címoldalon egyébként nem szerepel a „Válogatott és új versek” alcím, és azt sem tudjuk meg, milyen arányban vannak a könyvben a korábban megjelent kötetekből átvett, illetve új szövegek. „A szövegek válogatása, kötetbe szervezése közben szándékosan hagytunk ki ismertebb költeményeket (…) mint ahogy szándékoltan történt a ciklusokba sorolás nélküli, nagyjából kronologikus elrendezés is. Úgy véljük, a többi vers elolvasható másutt, s ez az anyag ebben a formában teljes, mondhatjuk ma divatos szóval: egyfajta olvasat lenyomata, szubjektív kánont képez” – áll a fülszövegben. Valóban igaz, hogy itt „kötetbe szervezés” és nem kötetbe szerkesztés történt, amennyiben nem válik világossá, hogy milyen (szerkesztői/szerzői) szándék hagyott ki opusokat, hiszen a megjegyzés, mely szerint „a többi vers olvasható másutt”, nem meggyőző szakmai érv, és viszonylagossá válik az is, hogy azokat, amelyek bekerültek, milyen elgondolás alapján válogatták be, hacsak nem fogadjuk el, hogy van (de van-e?) „szubjektív kánon”, amelyről a fülszöveg szerzője beszél. Ha létezik is ilyen kánonképzés, be kell(ene) látnia, hogy a ciklusba sorolás hiánya és a „nagyjából kronologikus elrendezés” (kiemelés tőlem – B. L. L.) nem tesz jót sem a kötet verseinek, sem az életmű presztízsének (vö. Pécsi Györgyi: Olvasópróbák [kezdőknek és újrakezdőknek]. Székelyföld, 2010/1.), mert az egymást követő versek sora esetleges, és a kronológia jelzése, ha lenne, sem igazítana el a kötetnek mint koherens egésznek az olvasásában.

Ha túl vagyunk a kötetkompozíció gyarlóságain, a hetvenhét oldalas könyv versei ugyan manapság nem divatos, a mai (harsányabb) költői szólamoktól és témáktól eltérő, de éppen ezért (is) sajátos poétai-poétikai világot láttatnak, amely főként egyén és társadalom, egyén és politika, az embernek a különböző politikai rendszerekhez és ezeknek a rendszereknek az énhez való viszonyában értelmezhető. Ahogyan Pécsi Györgyi fogalmaz: ennek a költészetnek közélet és közérzet a témája, Péntek „társadalomkritikailag is szemléli ezt a nagy mindenséget”. Ha távol áll is a 20. század második felében született generáció tagjától az, amiként a verseket egységesítő lírai hang mindent a közélet viszonylatában vizsgál, be kell látnunk, hogy a II. világháború idején született, a Rákosi-, majd a Kádár-féle kommunizmus és az azt követő, demokráciának nevezett (a versek szerint) posztkommunista időszak visszásságait megélt és megélő alkotó számára az irodalom nem szólhat másról, mint a társadalmi életről, egyén és közélet szétválaszthatatlan viszonyáról.

Számunkra az a kérdés, hogy verseiben miként sikerül úgy megszólaltatnia ezt a – korszakba való beleszületettség folytán – kényszerűen-kelletlenül szerzett élményanyagot, műveltséget, hogy az a költői szó egyetemességében bármikor, bárki számára katartikussá váljék. Véleményünk szerint – miközben állítjuk, hogy van értékes, klasszikusnak nevezhető alkalmi szándékkal létrehozott, egy adott korszak közvetlen referenciáit tartalmazó, de az alkalmiságon túljutó minőségi magyar költészet (Vörösmarty Mihály: A Gutenberg-albumba, Petőfi Sándor: Nemzeti dal, Arany János: A walesi bárdok, Székely János: Semmi-soha, Kányádi Sándor: Kuplé a vörös villamosról stb.) – Péntek Imre könyvében nem azok a szövegek válnak katartikussá, amelyekben a kismagyarországi, aktuálpolitikai „Vasas-drukker vagy Fradi-párti” (Ó, csak lennék) típusú élethalálkérdés a tét. Nem is a „régi Népszabadság-oldalakon” fekete sügért pucoló ember vívódását fejtegető vers (Fekete sügér) lesz meghatározó olvasói élmény. Még azok a költemények sem jöhetnek számításba, amelyek nem tudják a különböző rendszerek elnyomását végigélő ember drámáját összmagyar, (kelet-közép-)európai, netán egyetemes emberi problémaként megszólaltatni, mert túl sok bennük a (kis)magyar társadalmi-politikai utalás, és zavaróak a politikai hovatartozást publicisztikai stílusban egyértelműsítő gesztusok. Ezekben a szövegekben az allegorizálás – ha egyáltalán van – erőteljesen politikai szólamokhoz igazított, túlságosan meggyőződésfüggő: „Ha nem tartozol sehova, / nem vonz a jobb, taszít a bal” (Elkötelezett értelmiségi éneke); „rendszerváltás van azt hiszed / még látványnak is borzalom / kiszúrja »kádárjancsiszeg«” (kirakós); „baloldali és elvszilárd / nehány rohamra meg nem ing / leszarja rózsás elveink / zsebében néhány milliárd” (furcsány).

Úgy gondoljuk, éppen azok a Péntek-versek meghatározóak, tehát esztétikai értelemben hiteles, jó szövegek, amelyekben a társadalom és az egyén viszonya, az egyén útkeresése úgy körvonalazódik, hogy a beszélőnek sikerül elszakadnia a politikai lufiktól, kellő iróniával távolságot teremtenie a napi politikai beszédtől és annak hangvételétől, úgy reflektálnia a közelmúlt és a jelen közéleti kérdéseire, hogy azok allegorikus síkon, általános emberi problémákként szólalnak meg. Ezekben a költeményekben az ironikus-szarkasztikus elemek, „az érzelmességtől elidegenítő effektusok szándékoltan tudatos felhasználásával” és a filozofikus-groteszk hangvétellel jellemezhető pénteki költészet egyediségét véljük felfedezni (vö. Kerék Imre: Péntek Imre költészetéről. Új Forrás, 1996/2.).

Olyan drámai világ tárul fel, amelyben a „Van-e jogunk megbolondulni / ha egészen normálisak nem lehetünk” (Van-e jogunk) alapkérdésének eldönthetetlenségéből fakadóan az értékviszonyok válsága kerül a figyelem középpontjába. Ebben a világban az én csak arra lehet büszke, hogy: „saját erőmből váltam senkivé” (Önérzet). A bolond, a bolondság visszatérő motívum a kötetben (Van-e jogunk; Megbolondulásig; Félrebeszéd), és ehhez szorosan kapcsolódnak a verseskönyvben meghatározó szerepet játszó katonaság képzetei (A nagy hadművelet előkészületei; arany-hopp), az idő–Isten–számvetés motívumköre (hidegszik; Kiárusítás; Változat reménytelenségre; Kitüntetett idő), valamint a költői szóba, a kimondhatóságba vetett hit kérdése (holt verseny; Lepusztult mondatok). Sem a kommunista totalitárius rendszert, sem az azt leváltó – felcserélő? – „új világot” illetően nincsenek illúziói a beszélőnek. Nem lehetnek, hiszen megbomlott a valamikori öröknek hitt értékhierarchia. A világ, a társadalom és benne az egyén életét a káosz jellemzi: „a vezérkari főnök / iránytű nélkül ődöng” (A nagy hadművelet előkészületei); „alul van, mi fölül lehetne”, „S akire mindez tartozik, / Isten, e bamba dinnyecsősz, / hortyog” (Vád-dal). A lírai énnek az egyén- és társadalomellenes múlt és jelen fölötti borongásánál („Sors ez is: együtt öregedni meg / egy kihalásra ítélt, / látszólag virulens rendszerrel” – Változat reménytelenségre) erősebb a tragikus felismerésben gyökerező ironikus, frivol, gyakran szarkasztikus kritikai hangja, amellyel a közelmúlt és a jelen összehasonlítása során a világ, a közélet káros jelenségeire, visszásságaira reflektál.

Rádöbben arra, hogy a „demokratikus” jelent is az erkölcstelenség jellemzi („ha céloznak is, hátulról, orvul, / lefegyverez a döbbenet” – Osztás-szorzás), hogy az új világban a letűnt rendszer fölötti győzelem valójában nem győzelem – átértékelődik, megmásíttatik, és éppen azok teszik ezt, akik a múltat is tönkretették: „Savanyodik a győzelem, / cipőből kicsap a lábszag (…) // aranyozzák a múlt időt, / ragyog, mint ódon kupola” (Kitüntetett idő). Egy olyan világban, amely látszatokban él, és látszatokból épül fel („szilárd falakból felhasadt kulissza, / nyűtt paróka a bájos hajfonat” – Ezredvégi pillanat), amelyben a „félrebeszéd” a felszínes, karneváli közéletnek az egyetlen szólama: az egyén idegen marad. Bár része a kornak („hozom, viszem én is a részem” – Kiárusítás), nem érzi otthon magát: egyetlen lehetséges, a beszélő által tudatosan választott és vállalható emberi-költői magatartás a számvetés, a kritikai szemlélet, a kételkedés és az így megőrizhető szellemi függetlenség. Ahogyan a Tamáskodás című szabadversben is megfogalmazódik: „Akkor inkább maradok hitetlen Tamás, / s hogy vérezzen, / soha ne forrjon egybe, / ujjamat tuszkolom a sebbe… / Amíg csak élek.” Úgy gondoljuk, ez az elszántság és a következetességre való törekvés ennek a kötetnek egyik katartikus pontja, akárcsak a „félrebeszéd” szó szándékolt töredezettsége, félbehagyottsága, amely kifejező nyelvi lelemény a Péntek Imre-i versvilágban körvonalazódó létállapot és magatartás jellemzésére.

A nonkonformista, a világ játékszabályait elfogadni képtelen s ezért folyton ironizáló ember fokozott közvetlenséggel, élőbeszédszerűen, a pénteki költészetre jellemző nyelvi kopársággal – a formák virtuozitásában: akár a szonett kötöttségében, akár dalban vagy a lazább szerkezetű, sodró erejű szabad- és prózaversben – szól mindarról, amit állandóan éber intellektusával az őt körülvevő világból megfigyel. E koncentráció eredményeként látja meg és láttatja, hogy a felszín mögött „A történelem légyszaros / olajnyomatán ott a rendjel” (Kitüntetett idő). Az elemző, de tehetetlen elmének a történelmi idő, a társadalom és a politikai rendszerek kritikájában érvényesülő nyelvhasználatát – amit az önirónia, a metsző öngúny is alakít – hol a hasonló hangzású vagy azonos alakú szavak eltérő vagy hasonló jelentésárnyalatainak áttünésszerű egymásra fényképezéséből származó nyelvi humor, nyelvi elegancia („Elfogták az ultima rációt”; „Kinn a bárány, benn az alkalmas”; „Pálinkás jó [el]estét kívánjunk” – Félrebeszéd), hol a csak helyenként öncélú vagy közhelyszerű blaszfémia jellemzi (mint például a hidegszikben: „pocsék az idő a betonsiklóban”; „fáznak a rakétaelhárító rakéták / taknyos orrukat piszkos zsebkendőbe fújják”). Főként utóbbi a hagyományosnak, öröknek hitt, a társadalom és az egyén életét meghatározó erkölcsi-emberi értékek hiányának konstatálásából fakad, és létjogosultságát a lefokozott világról való (lírai) (el)beszélhetőség válsága indokolja: „Ez a kölykeivel vétkező világ / öléből vágy nélkül is kiprésel; / potyogtat úton-útfelen” (Kettős némaság); „neki is eljött télen a nyári Mikulás / kis Jézus Télapó Karácsony apó / a zöld parolis fenyvesből / ki nyerte a lepényevő versenyt?” (holt verseny); „Tenyérnyi hely, ha volna is enyém / (akár csak annyi, mint egy tehénlepény), / ki tudja, mivel kéne megfizetnem…” (Helytelenkedés) stb.

A kötet költői bravúrjait a humoros-ironikus szójátékokon és a blaszfémiába hajló szótársításokon túl azok a nyelvi megoldások jelentik, amelyekben a szavak szándékoltan magyartalanok. A kötetcímen kívül ilyennek számítanak az Internacionális eset című vers nyelvtörmelékei. A költemény a Vörösmarty Szózatából ismert „nagy világ”, amelyben nem teljesedhet ki a nem a hazát választó én identitása, illetve a „nagy világ”-ból érkező – idegensége folytán – nem tud részévé válni a hazának, a nyelvnek. A vers egyszersmind kiváló történelem-travesztia: „Franz, a lakatos elvette feleség Piroska, im Pusztamagyaród. / Piroska schön, nagyon. / Lakik vier év, Deutschland, Mühlgraben. Franz dolgozik hatalmas gyár. / Piroska otthon bérelt lakás ringat gyerek. Ott ez csoda. Gyerek. (…) Hiába mond: német kenyér – magyar disznó, mindegy. Magyar kenyér – német disznó – mindegy. / Az vagy, kiabál vám. Német disznó! Tűnj már! / Nem érti a durvát. Minden disznó esz minden kenyér. Ez egy / internacionális dolog.” A játékosságról, a szarkazmusról leválaszthatatlan a tragikum: a (kis)magyar sorsra nincs megoldás, ehelyett csak a nevetséges erőlködés marad, „amelynek hőse megannyi bősz ripők…” (Helytelenkedés). Ebben a helyzetben Isten költői szóval való megteremtése – mint az én számára felvillanó, a társadalom ellenében megalkotható alternatíva – kétséges eredményekkel járhat. Ez fogalmazódik meg a Távolodóhoz című feszes szerkezetű szonettben: „Uram, tovább ne távolodj már, / mert nyújtózom, földi teremtményed, / lábujjhegyen, hátha elérlek, / s nem jutok meszszebb lábnyomodnál, // (…) De máskülönben hallgatok (rád), / s összerakom belülről orcád – / tán elhiszed, nekem elég ez…”

A pénteki vers beszélőjének kiúttalanságát és a nyelv lehetőségeinek végpontra jutását azokban a versekben fedezhetjük fel, amelyekben maga a nyelv, a közölhetőség, a nyelv mint identitás válik kérdésessé. Ezekben a szövegekben – hol jobban, hol kevésbé sikeresen – megtörténik a költői szóval való számvetés is. Ebbe az irányba mutatna, ha stilisztikailag koncentráltabb lenne, az esély-ragozás című vers, de sajnos megreked az önmagáért való szójáték szintjén, vagy egyszerűen csak közhelyszerű szóvariációról van szó: „van eset hogy így / van eset hogy úgy / van eset hogy ugyanúgy / (ha onnan nézzük: határeset) / van eset hogy van eset / jobb esetben / esetleg”. A Falazásban „a pult alatti szavak” kimondása a tét. Itt még van remény, hogy a kimondhatóság megoldást hoz, a Lepusztult mondatok viszont már arról beszél, hogy a nyelv a kaotikussá váló világot képtelen rendszerbe foglalni, átláthatóvá tenni, a költői szó, a nyelv maga is kaotikussá válik: „Finomra őrölt, alig fogyasztható fogalmak. (…) Menetgyakorlatok, csapatmozdulatok, / idétlen mozgalmi tréfák. / Viszketési, röhögési ingerek. / (És nem röhög, nem vakarózik senki.) / Rozsdaszirommal telehintett / kolosszális, működésképtelen szerkezetek.” A kirakósban már arról olvashatunk, hogy: „tépett elfoszlik a szó / vesztes a lírai asszó / bulvárszöveg a szent ige”.

A lírai én a költői szó elemzése nyomán annak devalválódását konstatálja, és a kötet címadó versével hitelesíti, hogy nincs más ebben a világban, csak „a tojásfejűek menetelése”, ahol egyetlen lehetséges magatartás az egyén józan gondolkodása, ébersége, az, hogy kételkedjék, értelmezze a történéseket, és egy állandónak vallott, láttatott értékrend szerint állást foglaljon. A kötet utolsó verseinek egyike, a Távlat talányos, metaforikus világa azt sugallja, hogy a teljes kiüresedés, az értékleépülés elkerülhetetlen, megváltás nincs, vagy elmarad, és az én, egyedül az én belső tartása teszi (túl)élhetővé ezt a társadalmi-közéleti megváltatlanságot: „Merülj a tiszta vízbe itt, / ahol a part szakad, / s halászok húzzák hajnalig / üres hálóikat.” Ebben az összefüggésben a Rögtönzés egy razglednicára című versben megfogalmazódó hitek és talánok („Talán még felugrunk a sárból és a vérből, / ahova az iszonyat lökött… / […] Talán még felugrunk – nem fekszünk nyugodtan – / a depresszióból, ahova gyorscselekvő agresszívek / kényszerítettek”) szándékoltan üres szólamok, a vergődő ember „félrebeszédének” szarkasztikus beteljesülése, délibábkergetésének költői megnyilvánulása, ahonnan a lírai beszéd önkörébe fordul vissza, és visszaírja magát a kötet elején olvasható bolondság motívumkörébe. Ilyen értelemben a vers találó befejezése a könyvnek, amelynek kompozíciós hibáit ugyan nem tünteti el, de dialógusba hozva a kötet egymástól távoli opusait, a „félrebeszédnek” mint pokoli-költői szólamnak új bugyrai felé mutat, és az erről szóló értelmezésnek új útjait nyitja meg. (Pannon Tükör könyvek, 2009)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben