„…sajogtam magamban az Egészet”

Kiss Benedek: Utak keresztje

Az életműösszegző könyvek, ilyen Kiss Benedek gyűjteményes verskötete is, nemcsak egy költői életművet reprezentálnak, hanem akarva-akaratlan egy egész irodalomtörténeti korszakot, annak számos politikai, irodalompolitikai vetületével. Az egyik legfontosabb problémát az egymás sarkát taposó nemzedékek irodalomba engedése jelentette. A veszélyforrásként kezelt „fiatal irodalom” manapság elképzelhetetetlen akadályokon gyötörte át magát, míg a Kádár-korszak „aczélos” kultúrpolitikája felnyitotta a sorompókat. Ennek köszönhetően a „Hetek” után egy újabb raj, a „Kilencek” nemzedéke is bekerült az irodalomba az Elérhetetlen föld című antológiával . Az ott szereplők közül Kiss Benedek versei felbukkantak korábban is, egy másik, ugyancsak ’69-es, de a nemzedékké szerveződés ismérveivel nyomokban sem jellemezhető antológiában (Költők egymás közt), ahol Juhász Ferenc írt megszívlelendő mondatokat az induló költő művei elé, amelyek azért fontosak, mert visszaigazolta őket az idő. Azt írta ugyanis az 1943-ban Akasztón („tíz kilométerre Petőfi szülőházától”) született fiatal költőről, hogy költészete „valami jó illatú, tiszta rózsafából” van kifaragva. Az idézett költői jellemzést érdemes folytatni azzal, hogy „Kiss Benedek indulatos, dacos, toporzékoló, jókedvre vágyó, bársonycsikó kedvű, tavaszra vágyó, tavasz-sejtelmű költő… Képei, vers-lényei pontosak, színesek… szinte szagolhatók és tapinthatók, mint a természet létezői.” A megállapítás mind a mai napig védjegye ennek a költészetnek, amely eltéphetetlen szálakkal kötődik a népi líra örökségéhez, jóllehet szó sincs programos elszántságról, hanem valamiféle rejtélyesen megörökölt, a népdalok színmézével táplált dalformáló kedélyről, mely a városi létforma viszonyai között sem módosult, legfeljebb színeződött, már indulásakor meghaladva a korábbi nemzedékekről ránk hagyományozódott népi és urbánus líra antinómiáját.

Kiss Benedek, mint ezt az antológiaközlések után rövidesen megjelent első kötete, a Gazdátlan évszak (1962–1970) igazolta, valójában a költészetnek egy olyan aranytartalékához nyúlt, amelyet bízvást nevezhetünk a magyar lírában talán leginkább Petőfi költészetében s persze korábban is megnyilvánuló garabonciás kedélynek, vagyis a lélek, a szellem egészséges jókedvének, mely a sorscsapások dacára sem adja meg magát a letargia, a kétségbeesés, a dezillúzió kísértéseinek. Nem mintha e költészetnek ne lettek volna elborulásai, mikor befelhősödött láthatára, mikor összhangban a jó barát Utassy Józseffel a költő rész vállalt a magyar sorskérdések drámai megjelenítésében, ám e sötétebb korszakok, utalok itt a Juharcsillag (1968–1973) bizonyos verseire, nem állandósultak ebben a lírában. Kiss Benedek ugyanis – szemben Utassy József vagy éppen Baka István drámai létmegélésével – a küldetéses (képviseleti) líra lehetőségein belül a konkrétumokat metaforikusan átértelmező gondolatiság irányába fejlesztette költészetét. Az életpusztító erőkkel szemben az örök természet minden emberi tényezőnél hatalmasabb érveit szegezi szembe. Ennek megfelelően, különösen induláskori verseiben, meglehetősen hangsúlyos a gyerekkori táj, fákkal, elvarázsolt folyókkal, szántókkal és ligetekkel. Ifjúságának egyenes folytatásaként az életindító tavasz csodáit veszi számba a költő: „halak szaltóznak a napsütésben, felcsapódó / pillanat-meteorok, / a giliszták hús-hüvelyek, / a természet kémcsövei / telítődnek zsíros agyaggal, / fúrják árkaikat…” A Tavaszra hangolt himnusznak ez a makro- és mikrokozmoszt egymásba ölelő érzéki gazdagsága csak a vers vége felé jut el a sárkányröptető gyerekig: „fúj a szél, kidagadnak a felhők, / az Isten / fölcsipeszezett fehérneműi, / közöttük sárkányom lobog, csapkodom az eget, kiáltozok: / MAGASRA LENDÜLJ / ARANYZSÍNÓRON / TE ARANYSÁRKÁNY!” A megénekelt természet, a „játszódó képzelet” erejével érzékíti meg a valóságot. Szó sincs annak átalakításáról, sokkal inkább a tenyészet metamorfózisainak lényeglátó, de a lírai ámulat gyermeki örömével telített fölfedezéséről, ahol a pontos megfigyelés bátran érintkezik az empíria mélyére hatoló tudományossággal. Például így: „a giliszták, húshüvelyek, a természet kémcsövei” vagy (a Vadkácsamítoszban) „Szembogár: tüzes csillagfókusz / enyésző idő pupillájában”. Az Utassy Józsefnek ajánlott Jegyváltásban ugyancsak érdekes, a zenei szaknyelvből ismerős kifejezéssel találkozunk: „Fellépünk a zene hintajába, / pentaton kancák szájában hathúros gyeplő – / szakadjon istráng! saroglya hulljon! / lendüljön kordénk felhők fölé!”

A lírai én valósággal egyesül a látvánnyal, fejlődő, alakuló személyes énje a természeti képeken, játékos élethelyzeteken keresztül reflektál önmagára. A nyelvemre levelet tépek lírai gesztusában a szakralitásként megélt „áldozás” nemcsak a hála és a létöröm kifejezése, hanem a múlt meghaladásának reménye: „én az vagyok csak mi ezután jön”. Azaz a vers-én már aligha odázhatja tovább önmaga intenzívebb jelenlétét. A jövőhitet azonban csak a múlt alapozhatja meg. Kiss Benedek a korszak számos versében a természeti ősvalóság mellé fölfedezi az egyén történelmi meghatározottságát. Például így: „Szél pörget züllő bibliákat, / robbannak sarjú, hippi mezők – / Fölfordult hassal a hidak, házak.” Az idézett Sugárban, bűnben miközben burkolt korkritika, ahol csupa hamisság az ünnep, csupa meghasonlás, ugyanakkor a Rimbaud-példázat fölvetése fontos adalék a költőszerep mélyebb megértéséhez. Kiss Benedek líráját olvasva részesei vagyunk annak a szellemi forrongásnak, amelyből a magyar líra új önmeghatározása született, amely épp a történelmi sorskérdések lírai újraértelmezésével erősítette a nemzeti önbecsülést. Nagy László, Juhász Ferenc és Kormos István csillagként pulzáló lírája igazodási pontot jelentett az induló nemzedéknek s különösen azoknak, akik a költői felelősségvállalás történelmi leckéjét megértették, s a nyelv erejével hitet és célt közvetítettek. Utóbb ez a messianisztikusnak kikiáltott szemlélet vált gyanússá a hatalom szemében. Olyannyira, hogy divat volt hangoztatni: az induló költő „nem akar váteszkedni”, vagyis nem képez veszélyforrást. A kijelentés ezen a váltón keresztül szép csendben átirányította a magyar költészetet, annak fontos vonulatát, mégpedig a hitelesség féltése ürügyén a veszélytelen és egyre üresebb, felelőtlenebb szövegelés irányába. Hogy ez miképp és hogyan történt, messzire vezetne. Tény azonban, hogy Kiss Benedek (és nemzedéke), nemcsak a Kilencek, hanem az utánuk következők, különös tekintettel Döbrentei Kornélra, Nagy Gáspárra, Baka Istvánra (és folytatható a névsor), részesei voltak annak a különleges szellemi áramkörnek, amelyben az egymással polemizáló versek valójában ugyanabba az erőtérbe: a nemzeti önismeret és önértékelés kérdéskörébe illeszkedtek. Aligha véletlen, hogy Kiss Benedek lírájának lombosodása épp a történelmi gyökereken keresztül történik meg. Példázhatja ezt Magyarország című verse, amely előhívja emlékezetünkben Utassy hasonló című, de jóval drámaibb hangszerelésű vallomását. Míg az utóbb emlegetett mű szenvedélyességével tesz hitet, s értelmezi át a posványba döngölt és lejáratott hazaszeretet fogalmát, addig Kiss Benedek a nemzeti önmeghatározás kérdéseit feszegeti. A „magyar golgota” útjain járva Ady önostorozó szemléletével faggatja a magyar fátumot:

Hullongó pártos nép, magát öli!
Századok sorsát
rászögecselték.

Magyarországot
feketére fessék
a világ minden térképei!

A vers hitelességéhez tartozik egyfajta stiláris szerepjáték, a magyar líra fejleményeinek alapos ismerete, amelyben a történelmi aurát sugárzó szavak és a jelenre vonatkozó kijelentések sajátos szintézisbe olvadnak. Az eltáncolt jövő képzete („ebcsont, kutyabaj, sebaj, csuhaj”), a számonkérő harag („Mikor telsz be a gyásszal: páratlan a sírásban, / részeg dülledésben, / árulásban, magakelletésben, elárvulásban?!”) szólamai közt érkezik el a vers a haza siratásának végpontjához: „Tudom én, járnál / zöld mezőben, / s tombolsz álruhásan! / Járod, halált köpül a lábad / anyák tején…”

Kiss Benedek költészetének historikus jellege éppenséggel nem jelent kimenekülést a jelenből. Sokkal inkább a jelen és a múlt kölcsönkapcsolatát érzékeli. Ennek legszembeszökőbb példája a Böjti szél című hosszúvers, amely bátor útkeresésével megelőlegezi nemcsak Nagy Gáspár Világtemetőjét, hanem Baka István Döblingjét is. A mű legfőbb hatáseszköze a költői képek filmszerű pergetéséből előállított látomás, amely a zenei komponálásnak megfelelően fő- és melléktételek formájában értelmezi a fogalminak tetsző kijelentést: „…Csak ami hullt, / csak ami múlt, / az jelen Jelen. // A történetem. A történetünk. A történelem.” Az ezt követő megdöbbentő látomás az élet és a lét rendjének kisiklását, a szabadsághiányos jelen anarchiáját ábrázolja:

Mert zúg, zúg csak e Húsvét nélküli szél, kitakarva
kése előtt a szülői ágyék, védtelenül
A Kárpát-medence kitárva a böjti szélnek
hamuval sikálja, homokkal dörzsöli,
megterméketleníti,
tombol az iszonyú
magzatelhajtás, hogy belesápad
a buja buzsáki rózsa, a rozmaring
levelét elhullatja, szemünk éléskamráiból
kifogy a zöld és hallgatással
telik meg a csángó madarak torka,
elvetélteti a múltat is, kikaparja
a halottakat is…

Az idézet sokat mond. Íme Kiss Benedek költészetének drámai magaslata. Az áradó hosszúvers mitologikus időkezelésében a történelmi jelen tényei („hatalmi handabanda, / rakétatechnika, fasizmus, bomba, / rég várt és egyetemes degeneráció kokkusz, stupidság-baktérium, / szánkat begyomosító némaság-spóra”) a „meghasított mellű Gaia” megcsúfolásának tragikus infernóját ábrázolják. A drámai felsorolás bizonyos pontokon gúnyba és iróniába torkollik: „A békahúgynak nincs párja, uram! / Ki megvakul, az belátja, uram!” A tragikum nem tocsog a förtelemben, nem öncélú elemként merül fel, kacsintva az őrülettel („Elsötétítés már régen van, uram, / szemgödrében meg mindszenti gyertya van?”), hanem szükségszerűen. Ez a fajta ökonómia, a különböző beszédmódok, lírai szólamok alkalmazása, a gondolatmenet megszakítása, a mitologikus kitekintés (a vers a versben: „Ül arany ménen Magor király / a legfőbb ménúr és furulyál…” ) külön figyelmet érdemel, s egyben azt is mutatja, hogy a mű a különböző lírai szólamok kiegyensúlyozásának köszönheti művészi egységét. S az is igaz, hogy e sikeres hosszúvers páratlanul maradt az életműben, mintegy jelezve, hogy e líra igazi terrénuma a rövidebb lélegzetű vers, gyakran dalszerű, népdalelemeket felhasználó, drámai töprengésekig érkező közlésforma. De ennél is fontosabb, hogy a költő immár teljes vértezetben áll előttünk. Nincsenek illúziói, pontosan tudja: „Szolgál az ének és kiszolgáltat”.

A gyűjteményes kötet egymásra rétegződő korszakai, így a Szemem parazsa mellett (1972–1981), majd az Alkony, hatalmas (1980–1985) és a Szükülő szemmel (1985–1994) legnagyobb újdonsága a lírai énnek a korábbinál hangsúlyosabb, szinte folyamatos jelenléte a versben. A költő a valósághoz való hétköznapi viszonyából indítja a verset, s ebből a léthelyzetből jut el a sors és a történelem összefüggésének hol drámai, hol rezignált szemléletéhez, melyet azonban szívesen ellenpontoz, mint korábban is, a valóság érzéki észleletekben gazdag megjelenítésével. Mindennek érzékeltetésére álljon itt néhány jellemző versindítás.

Az Esti vers fiamnak, fohászkodással a magyar népdalkincs és folklór elemeiből szőtt páros rímekből építkező, ütemes játékos szóvarázslat. A mesélő a képzelet erejével űzi el a gyermek sorsát fenyegető rémeket: „Hegyek szempillája már / tüzes pupillára száll. // Kese csíkó, táncos, / mesefaló táltos.” A szemem parazsa mellett esetében a leszálló éjszaka képei indítják meg az eszmélkedést: „Csobbanj meg, csillag / csillagom – / itt van az este!” A napszakok, a természeti képek, egy belső térből szemlélt világműködés ugyancsak fontos kiindulópont. Az Egy éjszakám 1973 augusztusában a költő drámai felriadásának élethelyzetét idézi: „Fölriadtam: / epezöld hányadék volt az éjjel. / Csak álltam ott, pucér konyhakövön, / maga-utáló / meztelen / szégyen…” Az élethelyzet a kisszerűség, a kiszolgáltatottság szégyenét festi. Innen rohan ki, ebből a vert helyzetből, az összeszorított végességből fedezi fel a költő, hasonlóan Kosztolányihoz, s mégis mennyire más módon, ám a csodálkozás hasonló ünnepélyességével a végtelenség kozmikus csodáját: „Kirohantam a nagy augusztusba, / annyi csillag a kasban már nem lesz, / vasként csapódott kezem szívemhez…” A csodálkozás, a játékosság képessége e lírában, amelynek formai megnyilvánulása a zenei építkezés, az ütemvariációk alkalmazása valójában tartalomkifejező szerephez jut. Példának okáért emlékezetes a Pörgetvén napok kereplőjét játékos refrénje, mely a komolyság szólamát fokozatosan fordítja át a reménységbe: „Ittam már ecetet is, epét is / hánytam vért rengeteget. / Engedj már nyílni, Uram, fölöttem / új eget, fellegeket // Hó-zsana / hó-zsana / zsana, zsana hó!” A versépítő-alakító érzés- és gondolatrétegek e lírában szerves folytonosságuk következtében egyneműnek tetszenek, holott a motivumkincs közben állandóan gazdagodik A természeti képek, a nemzeti sorskérdések, drámai töprengések „népünk életrajza, a történelmünk” (Bolyongások), a magyar folklór szócsodái, szóvillámlásai, a népi líra héroszai (Sinka zsákja), a bibliai utalások (Saul) nemcsak egy-egy vers témáiként jelentkeznek, hanem egymásra rétegeződve, akár egyetlen versben is. Ez a fajta sűrűsödés Kiss Benedek költészetében is az idő egyirányú folyására, az elmúlás drámájára figyelmeztet. A tavaszi mezőket megperzseli a nyár. Az időközi számvetés e lírában az ifjúkorra az elégedettség érzésével megy végbe: „Vagyunk bár kivetettek, / hajdani Éden-lakók – / általunk született meg / itt / a simogatás, a csók.” (Vagyunk bár kivetettek)

Új fejleményt jelent Kiss Benedek költészetében a szerepvers megjelenése. A Bruno-dalok a történelmi modellezés lehetőségét kínálják. Az apró betűs prózai megjegyzés, miszerint „Giordano Bruno Moszkvában is élhetett volna”, rávilágít a költői szándékra, mely az egyén és a hatalom örök párbaját ábrázolja. Az egyén a maga véges életét dobja az igazság serpenyőjébe, míg a másik serpenyőben az egyén felett hatalmat gyakorló, a pillanat érdekei által befolyásolt hatalmi érdek áll. Nyersebben fogalmazva: élet és halál párbaja zajlik. Ebben a pörben az igazságtevő mindenét elveszti, csak igazságát nem, mert az szellemi természetű. Erre utal a G. Bruno önmagáról és a világról című vallomása: „Koponyám egében napok, planéták / megfértek, akár a végtelen térben, / de én, parány – ó, emberi nagyság! – / a Földön nem, csak lentebb a földben.” A verssorozat pillanatképei mint a keresztút stációi logikusan vezetnek el a megsemmisülés paradoxonához: „Megégek / uraim, / de nem halok meg!” (G. Bruno végső győzelme) A szerepverstől az egyes szám első személyű vallomásig meglepően rövid az út. Hogy mennyire, azt jól példázza a Számvetés-féle, félúton, mely végső lényegében a költősors és a költőszereppel vívódva az igazságkereső ember sorsát formulázza meg. Így: „sajogtam magamban / az Egészet.” A meghatározás pontossága alapján nyilvánvaló, hogy Kiss Benedek a verset az eszmélkedés terepének tekinti. A fogalom és annak megérzékítése egymást feltételezi e lírában. A költő igazsága azonban nem harsány, és csak ritkán vakmerő. Aki a rendszerváltás körüli évek költői termését vizsgálja, meglepődve tapasztalhatja, hogy mennyi harsány, veszélytelenül kimondható érzelem fogalmazódott meg akkor. Remények szökkentek szárba, hogy aztán egyik percről a másikra elszáradjanak. Kiss Benedek ezekben az időkben sem vált harsánnyá, nem kellett átfogalmaznia magát, költői mondanivalóját a nagy idők szele nem rázta meg. Talán azért sem, mert a történelem érverésén tartotta ujjait. Pontos fogalmai voltak az elkövetkezőkről. Ezt támasztja alá a korszak talán egyetlen datált verse 1986-ból, a Petőfi lázálma az eljövendőkről című. Így záródik: „Március tizenöt – / ezer a gumibot. / Nyögnek a temetők – / mélyükben hánytorog / hány csenevész kölyök! // Március tizenöt – / zászlódísz a város. / Világlik a sötét. Sötétlik Világos.”

A gyűjteményes kötet további rétegei: A havazás mögött (1992–2000), Versek Katinak (1967–2007), Nyáresti delírium (1990–2003), Októberi tücskök (1990–2005), Szomorúan és boldogan (2002–2007), Apokrif litánia (2007–2009) e líra további módosulását jelzik. A korábbi témavonulatok kiteljesítése szükségképp együtt jár az időtudat átalakulásával. A gyermekidő s később a férfikor innen nézve idilli méhzümmögésnek tetszik az elmúlás kikerülhetetlenül megjelenő árnyaival. A megrendülés belülről támad, fokozatosan hatja át a költő szemléletét. A jókedély, a hit egyre inkább kiküzdött tulajdonság, a jellem szilárdságának bizonyítéka. Kiss Benedek élettapasztalatának természete a sokat tapasztalt Ady nemzetféltésével rokonítható. A történelem mozgását egyre inkább kivülről figyeli: „Vadgalambbúgás a zúzmarás ágon… / Áll a világ konok csipke-hidegben. / Vadgalambbúgás! Irigylem – s szánom. / Dermedt utcák kövét kongatja lábam, / pillámra hópehely hamuként rebben.” Az idézett Csipke-hidegben nyitánya csupa finom megfigyelés, mely minden erőlködés nélkül válik a megfigyelő én hangulatának ábrájává. A költő a látszólag objektív történés szubjektív minősítésével („Vadgalambbúgás! Irigylem – s szánom”) valójában már nem az adott helyzetről beszél. A vadgalambbúgás szinte észrevétlenül változik át az ifjúság, a megélt múlt, a történelmi remények jelképévé. A szubjektív kijelentés már ennek az örökre elveszettnek szól. A két ige az idő és a történelem természetét ismerő ember kinyilatkoztatása. Irigysége az ifjúság hitének, reményeinek szól. Szánalma pedig a hitek megcsúfolásának. Ezek a lírai hatáseszközök csak a mikroelemzés módszerével tárhatók fel igazán, csakis így adhatnak némi képet e líra lélektani mozgásáról. Többek közt arról a rendszerváltást követő, a költőben fokozatosan kikristályosodó felismerésről, amelyben a történelmi remények újfent megcsúfoltatnak: „…most sem születik meg a / Kisded, / nélküle nyomorgatjuk / a Földet, / mert a boldogtalan Mária / most is elvetél / bennünk // Isten szeme bevérzik, látván / mivé is lettünk!” (Újgazdag mosolyok)

Kiss Benedek költészetében aránylag kevés a szerelmes vers. Csak csillanások, villanások utalnak rá (Fóliabőrű). Változik azonban a kép, ha az eredeti kötetmegjelenéseket olvassuk egybe, akkor ugyanis tiszta időrendet kapunk, s a versfolyamból ki-kiütközik egy-egy hangosabb szívdobbanással a szerelmi összetartozás élménye. Nem lángvihar, hanem a boldogság csendes hatalma (Szerelmed csendes hatalma). A költő, eltérően a magyar líra szokásrendjétől, viszonylag kevés udvarló verset ír, kerüli a felfokozást, a hiteltelen mitizálást, a két lábbal a földön járó feleséget ünnepli verseiben, a családi köteléket: „Ólomgolyó volt bennem az árvaság, / lökődtem, gördültem iszonyodva. / Jó most, ha simogatsz, mint anya kisfiát. / Vár kávéillattal a konyha.” (Vár a konyha) Az én–te kapcsolat e lírában a kései Adyt idéző módon egyszerre fanyar és édes vallomásokat terem (Könnyel és irgalommal, Ősfa, Magasztaló ének, A zsibbadt asszony élesztése). Az én legbelső érzelmi köreinek ez a szemérmes elkendőzése azért is fontos, mert sok mindent elárul az alkatról, epikus, a drámai szélsőségeket kerülő természetéről. A súlyos gondolati tartalmak mellett egyre nagyobb hangsúlyt kap a tragikumot ellenpontozó fricska, grimasz, alkalami rögtönzés (japán versek; BAKAFÁNT MELLÉ TŰZZ KACIFÁNTOT!, avagy GÖRBETÜKÖR, avagy NYELVÖLTÖGETŐ). A jókedély parazsának élesztését jelzi a Szép magyar boroknak dicséreti, kezdve az olaszrizlingen s befejezve a zöld veltelinivel.

Az idő múlását az elköltözők és elköltözöttek jelzik. Az Apám kertjében apasíratója a miérteket sorjáztatva jut el az életmérleg elkészítéséhez: „Fiam van, lányom, egyetlen mátkám, / s hitem, hogy nem szorulok kegyelmükre. / Apám, mint magzatot én szüllek téged / azzal, hogy dolgaid, arcod bemérem. / Kisdedem vagy már, kit mindentől féltek.” A vallomás az emberi belátás golgotai útján járva jut el a megbékéléshez: „Apámat régen eltemették, / de fái gyümölcsöt ontanak.” Ez a fajta létmegértés végső soron az isteni terv elfogadásának alázatában emelkedik a létpusztító erők fölé. Pontosan tudja, hogy a világ a szabadesés sebességével rohan a jövőbe, mely csupa múlt, csupa régen lepergett dráma, csupa bohózat. A Méltóságteljesen ritka éleslátással összegez: „Méltóságteljesen hajolj, Ludas Matyi, / a libáidat elsíboló új Döbrögi / libafostos deresére! / Csak méltóságteljesen adjuk / föl és meg magunkat olyanok előtt, / akik a jóérzésről még mesét sem hallottak, / akik e fals demokrácia / újjászületett hóhérlegényei, / pipiskedő, kegyetlen Lenin-fiúi!” A kegyetlen iróniával megírt jajdulás az erkölcseit vesztett, az elaljasodás útjára került civilizációnak szól. Annak a hitnek, amely egyetlen percre sem mondhat le a lét és a művészet erkölcsi megalapozásáról. Egyetlen pillanatra se mondhat le a valóságot formáló költői küldetésről, amit oly sokan szeretnének ad acta tenni, csupán azért, mert a prófétai attitűd nem tud és nem is akar belesimulni a lét elárulásának napi gyakorlatába.

Kiss Benedek, mikor ötven év verseit, „egy ötvenéves térdeplés imáit” kínálja, „küldetéses vétójával” (Ady) irgalmat kér a Földnek (Irgalom a Földnek!).

Az elmúlás markában a kinyíló égre tekint. „Istenem, nem kérek semmit. / Én nem. / De szánd fajom. // S madárként kitelelek majd én is / száraz magon.” (Holnap Kiadó, 2010)