A valóság vendége

Emlékezés Rába Györgyre

„Boldogok, akiknek szívök tiszta, mert ők az Istent meglátják.”

Mikor egy évvel ezelőtt meglátogattam az angyalföldi gondozóházban a beteg költőt, akihez évtizedek óta családostul meleg barátság fűzött, Új Testamentumot kért, mert az övé otthon maradt. Vittem neki legközelebb, de már nem tudta olvasni. A madarakat néztük a barátságos kertben, amely egykor óvoda volt, most öregek otthona. Szegény öregeké, s ő jól érezte magát az angyalföldi szegények között. Szerették, integettek neki, ha meglátták.

Mert ő maga is őrizte szegénységét. Széchenyi-díját szétajándékozta, talán artézi kutakat fúratott rossz vizű falvakban, adakozott mindenféle károsultaknak. Boldognak, boldogtalannak.

„Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek.”

Minden igaz költészet evangélium, Rába Györgyé is az. A modern ember póztalan stílusában, aki Szent Ferenc egyszerűségével prédikál a madaraknak. S megszelídíti a farkast. Meghallják-e, megszelídül-e? Példázatait megértik-e?

Magányos vándor, öntörvényű, független, aki szívében őrzi ifjúkorának eszményeit, a munkás élet, az igazmondás kötelességét, hűséget szülőkhöz, barátokhoz, szülőföldhöz.

Az eszményi Írószövetséghez, s mikor a kilépők közé sorolják, késedelem nélkül tiltakozik, marad, aki volt, egy tag a sok között. Akik nem bírják a tiszta levegőt, nem érthetik őt.

„Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért: mert övék a mennyeknek országa.”

Valami egészen új, kötetlenségében zárt, egyes embernek szóló, az egyetemes kultúrát magába ölelő, szeretetben fogant költészetet teremtett. Utolsó leheletéig küzdött érte, hogy bizonyságot tegyen az emberről. Ezt az egyet kívánta magának.

Könyvtárát pedig örökül hagyta a Nagykőrösi Református Kollégiumnak.

Beszélgetés Rába Györggyel

Dombormű

Földből földre születtem
kifejtetlen a kőben
mértana tagjaimban
orcámra aggodalmat
története rovátkolt
batyuja meggyötörvén
őt hordozva maradtam
minden porcikámban
én is határtalannak
törvényeivel egy test
sorsnak kirajzolatlan
belemetszve a térbe
kezdek s részt venni hívok
látszom és folytatódom

Albert Zsuzsa: Amíg várakoztunk a Rádió stúdiója előtt, találkoztunk valakivel, akinek tanította a feleségét. Anekdotákat tudnak róla. Éppen úgy emlékeznek rá, ahogy Németh Lászlóra a tanítványai, vagy Szabó Magdára, mert nagy hatású, varázslatos tanárok voltak. Rába Györgynek is ez a híre. Szeretett tanítani?

Rába György: Szívből és nagyon szerettem tanítani. Nemrégiben azt írta valaki rólam, más pályatársaimmal együtt megemlékezve ezekről az esztendőkről – amelyek az én életemben 1949-et jelentik mint kezdetet, és 1957 a zárókövük –, hogy megpróbáltatás volt ez nekem mint költőnek. Nem, nekem egyáltalán nem volt megpróbáltatás. Örömmel és boldogan tanítottam, mint ahogy tizenöt éves koromtól kezdve tanárnak készültem, magyar–francia szakosnak, és a pedagógus hivatását úgy képzeltem el, ahogy a pedagógus az antikvitás valóságában is élt, kézen fogva vezette a tanítványait. Ezt a gesztust mindig jelképesnek éreztem, s az óráimra úgy készültem, hogy azokon valósítok meg, ha nem is remekműveket, de a nagy írókhoz méltó munkát.

Albert Zsuzsa: Már diákkorában kezdett publikálni. Melyik iskolába járt?

Rába György: A Berzsenyi Gimnáziumba jártam, kiváló tanáraim voltak, többek között Vajthó László, Kardos Tibor, Borzsák István, Ambrózy Pál, Babits hajdani barátja a fogarasi esztendőkben, és még jó egynéhányan. Az irodalom szeretete ugyan bennem élt már, amikor az iskolába kerültem, de bizonyos, hogy irodalomtanárom, Vajthó László ezt a szeretetet megerősítette, szította, és tulajdonképpen öntudatlanul. Nem volt igazán mintaszerű pedagógus, de ahogy cikázott az egyik témáról a másikra, úgyszólván percek alatt, ezt a módszertelen asszociálást én gyerekfővel módszernek éreztem, és szándék híján is rengeteget tanultam belőle. Úgy véltem, hogy ez az irodalom. A kapcsolásoknak ez a széles köre rokonság, több századon át, írók között, gondolatoknak, érzéseknek, szemléleteknek a továbbélése, ahogy az egyik író életművéből a másikba átmegy, változik, és nemcsak életre kel, hanem életet is sugall.

Albert Zsuzsa: Egyetemista koromban még találtam olyan kiadványokat, amelyeket Vajthó László a Berzsenyi gimnázium növendékeivel rendezett sajtó alá. Nem emlékszem, milyen évből valók. Például a Bessenyei: Tariménes utazását adták ki.

Rába György: A Tariménes utazása volt az első, nyitó kötete ennek a sorozatnak, amelyre céloz. Ez Az irodalom ritkaságai sorozat, és nagy pedagógiai, nevelő hatása volt. Egy-egy iskola végzős diákjai kiadatlan műveket rendeztek sajtó alá, megismerkedtek a kéziratok, a kéziratkiadás-gondozás titkaival, és az ismerkedés közben mélyebbre hatoltak egy-egy író gondolkodásába és életművébe. Mi is kiadtunk ilyen könyvecskét, egy Bessenyei-kéziratot a sok közül, és annak idején rám esett kitűnő tanárom választása, hogy én vezessem be ezt a kis kötetet. Még ma is emlékszem, amikor kellőképpen meglatolatlan büszkeséggel, az első példánnyal berohantam a Széchényi Könyvtárba, a diáksapkámat a hónom alá szorítottam, és ahol Halász Gábor névtábláját láttam, bekopogtam az ajtón, és tisztelettel átnyújtottam neki egy dedikált példányt. Az élmény az enyém, a könyv az övé lett, erről többet nem is igen mondhatok.

Albert Zsuzsa: Halász Gábort honnan ismerte?

Rába György: Halász Gábornak az írásait ismertem. Ez volt az alkalom, hogy egyáltalán személyesen láttam, találkoztam vele, közelebbi kapcsolatra nem került sor közöttünk. Nem is igen lehetett. Ne feledje el, hogy tizenhét éves diák állított be hozzá.

Albert Zsuzsa: De tizenhét éves korában már versei jelentek meg. Milyen érzés volt egy fiatalembernek akkor elmenni mondjuk a Nyugathoz? Kihez fordulhatott? Ki fedezte fel?

Rába György: Illyés. 1941-ben, amikor eljuttattam a verseimet a Nyugathoz, akkor a Nyugat egyik törzskávéházában – amely a mai Podmaniczky téren, tehát a metróállomáson volt található – kerestem föl Illyést, hogy megtudjam a véleményét és a válaszát. Mondanom sem kell, hogy mekkora szívdobogással. A Nyugat asztala egészen egyszerű kis márványasztal volt, Illyés ült ott, és Gellért Oszkár. De beszélgetésünk alatt Gellért Oszkár nem szólt semmit, nyilvánvaló, hogy a költészet gondja akkor elsősorban már Illyésé volt. Arra is emlékszem, hogy beszélgetésünk közben Szerb Antal érkezett, és Illyés megkért, hogy üljek át egy másik asztalhoz, amíg megbeszéli vele a sürgető témát. Miután Szerb Antal elment, s így Szerb Antalt is megismertem személyesen, fejeztük be a beszélgetést, aminek a lényege az volt, hogy Illyés elismeréssel nyilatkozott. Csak, mint aki fennhangon gondolkozik, azt mondta: „Nem tudom, merjem-e közölni, mert attól félek, hogy kisistennek képzeli magát.” Milyen egy kamasz, ma és akkor? Dacos, önérzetes, öntudatos, és nem ismeri az érintkezési formákat. Én azt mondtam neki, ne közölje. Ő azonban sokkal bölcsebb volt, hogysem ezt egyáltalán tudomásul vegye, és folytatta a fennhangon gondolkozást. Azt mondja: „Ami a közlést illeti, azt Mihállyal meg fogjuk beszélni.” S így alakult, hogy két versemet fogadták el közlésre, mind a kettőnek a korrektúráját megkaptam, de csak az egyik jelent meg, mert megjelenése után meghalt Babits, és mivel a Nyugat engedélye Babits nevéhez volt kötve, új folyóiratnak kellett születnie. Új célokkal, ha nem is új köntösben, ez volt a Magyar Csillag.

Szerkesztőségi asztalok abban az időben ott voltak, ahol a szerkesztő ült, és ezenkívül csakugyan léteztek heti egyszeri találkozók a törzsgárda tagjai számára. De Nyugat-asztal volt a Flórencben is, ez a kávéház a Szabadság téren létezett, ott is dolgozott Illyés, emlékszem, ott volt vele egy másik találkozásom, többek között az életcélomról és pályámról érdeklődött. És jóváhagyta azt a döntésemet, hogy mint sokan mások előttem, a magyar–francia szakos tanári pályát választom. Azt mondta: nagyon jól teszi, ez a két irodalom kitűnően kiegészíti egymást, bölcs elhatározás. De ilyen asztala volt például Rónaynak a Révai Kiadónál, jóllehet egyszerű kis tisztviselői asztal volt, de nemzedékem nem egy tagja, köztük én is, rendszeresen és rendre fölkerestük, és az ő magatartása, foglalkozásmódja értette meg velem, hogy pedagógus minden a másiknál idősebb ember, különösképpen, hogyha egy pályatársával beszél. Soha nem lehetett érezni a korkülönbséget, azt, hogy komoly kötetek szerzője, és a nevét jól ismerik, s hozzáértéséhez nem férhet kétség. Úgy tekintette egyenrangúnak az embert már akkor, azt az embert, aki tizennyolc-tizenkilenc ha volt, mintha az valaki lett volna már.

Albert Zsuzsa: Rónay költészetében jelentős szerepe van a természetnek. Akár Csorbánál vagy Jékelynél. Rába György verseiben a természeti képek nagy része valami erősen összerántott látvány és gondolat együttese.

Rába György: A természetnek mint költői tárgynak elhatalmasodása a verseimben későbbi fejlemény. Korábban inkább célzás, párhuzam, utalás. De később volt olyan találkozásom a természettel, hogy azt az antropomorfiát, amelyet nagy művészeknél, festőknél is, muzsikusoknál is korábban megtaláltam, a saját közvetlen, tapasztalati élményemen át érzékeltem, és eszméltem arra, hogy a természet örök beszélgetőpartner, és mindig akad új meg új mondanivalója az ember számára. Mindig találkozik az ember olyan kérdésekkel, amelyekre egy-egy versben kereshet választ. De ismétlem, ez későbbi fejlemény. Az utolsó tizenöt-húsz évé.

Az alkotómunkában a képzelet sohasem kizárható mozzanat. Ugyanakkor az is igaz, hogy nem tudok merőben kitalálásból írni. Mindig kell valami indíték, valami olyan impulzus, amelyik vagy az emlékezetben, vagy rögtön, az érzéki tapasztalás során valami jelképet sugall. Általában elhanyagolja a kritika azt a mozzanatot, hogy az ember személyisége nagyon összetett, gondolati, érzelmi, akarati, képzeleti tényezőkből áll. S ezeknek egyformán fontos szerepük van a személyiség kialakulásában és különösképpen a művészi teremtésben.

Albert Zsuzsa: Például itt van az Egy katona története című verse. Az Sztravinszkijra utal, vagy annak is van életrajzi forrása? Vagy mind a kettő?

Rába György: Mind a kettő. Nyilvánvaló, hogy a verscímek utalása bizonyos párhuzamokat enged meg az alkotónak. Ezek a párhuzamok arra jók, hogy a befogadáskor a vers értelmezése, jelentése, egész jelentésrendszere egy tágabb mezőben bontakozzék ki, hozzákapcsoljon más gondolatokat, esetleg más művészi tapasztalatokat, amelyek többé nem ugyanazok: olyan művészetközi szituációban, mint a zene és az irodalom, nem is lehetnek azonosak.

Albert Zsuzsa: Szereti a zenét?

Rába György: Szeretem, de fölöttébb amatőr módon.

Albert Zsuzsa: Sztravinszkijt ezek szerint szereti.

Rába György: Igen, de elég nagy utat kellett megtennem, amíg odáig eljutottam. Kamaszkoromban mindig azt mondogattam a barátaimnak, hogy én Wagnert szeretem, holott az volt az igazság, hogy alig ismertem.

Albert Zsuzsa: Honnan ismerte?

Rába György: Akkor volt már rádió, egy-két lemezt is hallottam, rendkívül egyszerű dolgokat, de ugyanakkor bizonyos ismereteim alapján Wagner monumentalitását olyan csábító eszménynek találtam, amellyel jónak láttam kérkedni mint a magam eszményével. De a sors akaratából egy osztálytársam, akinek bérlete volt az Operába, egy este nem tudott elmenni, és nekem adta ezt a bérletet. Akkor voltam először az Operában, úgy tizenhat éves lehettem, az Istenek alkonyát láttam és hallottam. Leverő élmény volt. Én soha többé nem hangoztattam, hogy Wagner a kedvenc zeneszerzőm.

Albert Zsuzsa: Kicsit hosszú.

Rába György: De nemcsak hosszú, hanem nekem rendkívül súlyos volt. És annyi eszem már azért mégiscsak volt, hogy szembe tudtam nézni azzal, hogy ez mégsem az én világom! S akkor szépen követtem a saját ösztöneim vonzását, és kikötöttem először Mozartnál, akit ma is változatlanul szeretek mint amatőr zenerajongó, a boldogság önfeledt vágyképét érzem a zenéjében. Jóllehet először a szimfóniáit ismertem meg, de később a kamarazenéjét, mint ahogy általában a kamarazene áll legközelebb hozzám. Ebben az önfeledt boldogságban néha érez az ember egy tragikus hangot, mintha egy-egy hangszer egy-egy kamarazene-darabban emberi módon a boldogságból azt a vágyat és azt a törést is kifejezné, ami az emberi törekvésben a boldogságért megtett útban benne van.

A modern zenét csakugyan Sztravinszkijból értettem meg. Egy véletlen alkalomnak köszönhetem. Sztravinszkij Kártyajáték című hanglemezét egyik barátom vitte ajándékba valahova, elkísértem, föltették, és akkor megértettem, hogy a modern művészetben mit jelent az, amit műszóval úgy neveznek, hogy „deformálás”. Torzítás. Tudvalevőleg a Kártyajátékban más zenei motívumok olykor ironikusan, olykor deformáltan jelennek meg. Abban a pillanatban nyilván nem így fogalmaztam meg, éveknek kellett eltelniük, amíg így megfogalmaztam. Az esztétikai ellenpontozásnak, nem a zeneinek, általában az esztétikai ellenpontozásnak első példáját éreztem meg benne. Aztán másfajta ellenpontozást találtam, részben esztétikait, részben az életét Bartók művészetében, akinek a zeneműveiből a nagy, tágas természetegyetem szerkezeti rendjének megragadása fogott meg, és ez a kristályos szerkezet, ez a kristályos rend tett Bartók hívévé. Mindmáig.

Albert Zsuzsa: Ha most visszatérünk az egyik kiindulópontunkhoz, a költő tájékozódása a szerkesztőségek felől, nem mondtuk az Újholdat, ahol a ’45 utáni fiatal irodalom egy része gyülekezett, amelynek a szerkesztőségében Rába György benne volt. Hány éves volt akkor?

Rába György: Huszonegy-huszonkettő. De a többiek se voltak idősebbek, pályatársnőim mind fiatalabbak. Mert a hölgyek mindig fiatalabbak. Igen, egyik alapító tagja voltam az Újholdnak. Akkor már megjelent és kitűnő számokat publikált a Magyarok, de a Magyarok úgyszólván átfogó folyóirata volt az egész akkori magyar irodalomnak.

Már akkor megjelentek Kassák folyóiratai, az Alkotás és a Kortárs. Kassák átvette az Új Időket is, és bizonyos fokig korlátozottan, ha nem is a saját ízlése szerint formálta, de erősen átalakította a régi konzervatív lapot, s megindultak más folyóiratok is, hogy egyebet ne mondjak, például a Fórum. De mi korábban indultunk, ’46-ban. Az úgyszólván törvényszerű az irodalom történetében, ha századokra, legalábbis az elmúlt két századra visszapillant az ember, hogy a nagyjából egyívásúak együtt próbálnak megszólalni, mert úgy érzik, hogy közös eszmények fűzik össze őket, közös célok és, mondjuk ki kereken, közös érdekek. Tehát a húsz-huszonöt évesek folyóirata, az Újhold így indult meg, ennek a törekvésnek a jegyében, 1946-ban. Talán nem volt ideje megérni mint folyóiratnak, és a munkatársai a nevüket, tisztelet néhány kivételnek, későbbi írásaikkal írták be a magyar irodalom történetébe. És ne feledkezzünk meg – mert a tisztesség is így kívánja, nem is szólva arról, hogy magam is írtam oda – arról, hogy az Újhold tagjai közül jó egynéhányan publikáltak a Válaszban is.

Albert Zsuzsa: Milyen kapcsolatok fűzik Debrecenhez és Pécshez? Kiss Tamás legújabb kötetében egyszer csak találtam egy Rába Györgynek ajánlott verset, amit, tőle tudom, a maga Vendég című versére írt. Pécsett, a Jelenkorban folyamatosan publikál, és maguk közül valónak érzik a Pesten élő Rába Györgyöt Csorba Győző és mások. Debrecenben nem tanított?

Rába György: Nem, Debrecenben tanultam. A Kossuth Lajos Tudományegyetemen, még a háború alatt, aztán a sors is visszavitt egyszer-kétszer Debrecenbe, legközelebb ugyan nem a magam akaratából, a háború végén, ez a vers azonban, amelyet maga említ, egy debreceni látogatásom emlékéhez fűződik, a látogatáson előadást kell érteni, és természetesen kapcsolatoknak a fölelevenedését, illetve megszületését.

Ami Pécset illeti, az inkább sorsszerű találkozás. Diákfővel, valamikor még érettségi előtt töltöttem egy-két napot Pécsett, és úgy megszerettem, mint egy választott várost, amelynek a városképe, földrajzi fekvése egyszerre adja meg az otthonosság élményét, és egyszerre teremti meg azt a lehetőséget, hogy az ember fölfedező szemmel, valósággal turistaként bolyongjon ott. Sorsszerű az élmény, mert olyan emberi kapcsolatok fűznek ma is Pécs városához, mint amit egy régi jó barátom, egyetemista évfolyamtársam, Rajnai László testesít meg. Meg nálam idősebb költőtársaim, mint a kitűnő Csorba Győző, s ez a kapcsolat kiszélesedett a folyóirat körére, és annyira ismétlődővé vált, hogy éppen tegnap gondoltam arra, ennek valami külső formát kellene adni, nem szabad többé a sorsra bízni. Rendszeresen kellene odalátogatnom. Hiányoznak ezek a barátaim, és megérdemli a pécsi folyóirat, lett légyen a neve Sorsunk, Dunántúl vagy Jelenkor, hogy elmondjuk, bármelyik fővárosi folyóirattal fölveszi a versenyt. Ennek megvan az alapja a város eleven szellemi életében, abban, hogy érkeznek állandóan új kiművelt emberfők és tehetséges tollforgatók a folyóirathoz, másrészt megvan az alapja abban, hogy a folyóirat az ország minden részéből, így a fővárosból is, tud vonzani írókat, költőket, méghozzá a legjobbak közül.

Albert Zsuzsa: Pécsről jutott eszembe, hogy, hogy nem, Firenze. Tudom, hogy Olaszországot szereti.

Rába György: Olaszul középiskolában tanultam. De már akkor eldöntöttem, hogy a magyar szak mellé a franciát fogom másik tárgyamnak választani. S ezt a választást ma is helyesnek tartom. Kapcsolatomat az olasz irodalommal akkor elevenítettem fel, amikor 1957-ben, mint annyi más betűvetőben, bennem is föléledt az alkotásnak, az írásnak a kedve. Így a műfordítói véna is. De az igazat megvallva, annyian fordítottak franciából, hogy abban a pillanatban nem látszott lehetségesnek, hogy francia költőkkel folytassak olyan párbeszédet, amelynek publikáció a formája. Ekkor nyúltam Leopardihoz, akit egyébként középiskolai olvasmányaim óta szerettem, és ekkor publikáltam egy erős válogatást Leopardi nem nagy terjedelmű költői életművéből. Leopardi-fordításomnak köszönhetem, hogy először eljutottam Olaszországba, a Leopardi-kutatóközpont meghívására, és onnan indulhattam tovább, hogy folytassam azt a párbeszédet, a mediterrán tájjal, amelynek a földrajzi természete és ennek következtében az én számomra a párbeszédnek a természete is hasonlít arra, amelyet Péccsel folytattam és folytatok. Megnyugtató, föloldó, részben városi, részben természeti környezetben beszélgetés emberekkel, ha nem is annyira sűrítve, és nem is mindig olyan intellektuális fokon, mint Pécsett, de a hétköznapok váratlan és kedves meglepetéseivel annál fűszeresebben, annál tarkábban, Itáliában.

Albert Zsuzsa: A látvány iránt nagy érzéke van, ahogy nézegettem műfordításkötetét, az utolsó versekből szinte egy képzőművészeti tárlat bontakozik ki, különböző költőktől.

Rába György: Ha van szenvedélyem, mint ahogy másnak szenvedély a kártya vagy a lóverseny, nekem ilyen szenvedélyem a képzőművészet, amelyhez gyakorlatban éppoly kevéssé értek, mint a zenéhez. Magyarán nincs rajzkészségem, de ennek ellenére, talán ugyancsak otthoni hatásra, gyerekkorom óta – nyilván a Szépművészeti Múzeum eleinte kényszerű látogatásai nyomán s először a reneszánsz mesterek hatására – fölébredt bennem egy olyan érdeklődés, amely egyre, mondhatom nyugodtan, emésztőbbé vált bennem. Első beszédes formáját, ahogy így visszaemlékezem, egy gyűjteményes Szőnyi-kiállításban kell látnom. 1940-ben vagy ’41-ben rendezhettek egy gyűjteményes Szőnyi-kiállítást: egy nagy festő életművét összefoglalóan, áttekintően és tanulmányozhatóan akkor láttam először. Nagy hatással volt rám a lírai idillnek a színek és a fényhatások nyelvén elmondott pikturális világa. De ahogy az élmény lerakódott bennem, kiderült, hogy két kép fogott meg: az egyik a Pad, a másik pedig az Esernyők. Tulajdonképpen két olyan festménye Szőnyinek, amely nem illeszkedik nagyon szorosan ebbe az idilli, lírai pikturális világképbe, hanem valamilyen módon kiemel, jelentést sugall, és a későbbiek folyamán a képzőművészeti érdeklődésem ebben az irányban fejlődött tovább.

Az első kis tárgy, amit magamnak vásároltam, egy Van Gogh-reprodukció volt: Búzamező ciprusokkal. Most is emlékszem, amint a Corvin Áruház előtt állok, és nyitásra várok, hogy megvásárolhassam a magam egy-két pengőjével ezt a reprodukciót. Amit nagyon sokáig őriztem mint a magam darabját. Ha a folytonosságot keresem, akkor nyilvánvaló, hogy ez az antropomorfia ragadott meg, amiben valami belső rímelést kell hogy észrevegyek ma is, a természetnek egy olyan emberszabású képe, amely a párbeszédnek, a jelentésnek a szerkezeti kifejezésében nyilvánul meg. 1953 karácsonyán leptem meg magam először egy képpel, egy Nagy István-képet vásároltam, emlékszem, a Bizományi Áruházban. És elszámítottam magam, mert a tanári fizetésemnek több mint a felébe került, és a következő fizetésig csak krumplit ettem, hogy kijöjjek, de ma is nagyon kedves képem. Még arra is emlékszem, hogy két Nagy István között haboztam, egy portré és e között a kis Irtás pasztell között, és ma is megértem önmagamat, hogy ezt választottam, ez az, ami az én nyelvemen beszél. A való világnak egy olyan kiragadott részlete, amelyik igazabb a puszta látványnál, mert kiemel, hangsúlyoz, és megmutat egy olyan rendet benne, ami az ember lenyomatát viseli magán. Más szóval az öntudatlanul létező gazdag világból a racionalizálás lehetőségét.

Albert Zsuzsa: A verseit olvasva gyakran találkozom nemcsak sűrített képekkel, hanem érdekes szavakkal is. Ismeretlen szavakkal, néha csak sejtem a jelentésüket.

Rába György: Az irodalomtörténet ismer erre egy klasszikus történetet.

Albert Zsuzsa: Föl is olvashatnám, milyen szavakat írtam ki. Kijegyzeteltem!

Rába György: Ha fölolvassa, akkor is ezt a történetet mondom el rá. Amikor Baudelaire a verseivel először fölkereste Gautier-t, akit mesterének tekintett, s akinek, mint gáncstalan költőnek, a Les fleurs du malt ajánlotta, akkor távozóban Gautier megállította. Baudelaire már az ajtóban volt. Azt mondta neki Gautier: Várjon egy kicsit: mondja, szeret szótárt olvasni? – Hogyne, nagyon – mondta Baudelaire. – Akkor minden rendben van – mondta neki Gautier.

A szótár olvasása nem szükségszerűen azt jelenti, hogy az ember valóban kemény fedeles szótárakat vesz elő, és azokat böngészgeti. De létezik egy jelképes szótárolvasás is, a nagy írók műveinek olvasása, amelyekből kiragyognak szavak, amelyek aztán utóbb belevésődnek az ember emlékezetébe. Ezek jobbára vagy népi, tájnyelvi szavak, vagy olyan, tulajdonképpen élő szavak, amelyeket csak mára felejtett el tegnap óta az embermilliók sokasága.

Albert Zsuzsa: Van olyan verse is, amiben, úgy látom, mintegy kísérletképpen a vogul költészet formáját használja. Aztán a Férfihangra ciklus népdalszerű kis versei.

Rába György: Ezek nyilvánvalóan olyan vagy közvetlen, vagy tágabb értelmű parafrázisok, amelyeket a költészet története ismer. Engem elsősorban Bartók ösztönzött arra, hogy népdalformákban vagy a finnugor népköltészeti anyagon egy olyan átfogó természeti rendnek a képét próbáljam kiolvasni, amely engem izgatott, foglalkoztatott. Mint ahogy említettem volt, Bartók zenéjében is, meglehet, egy kissé önhatalmúlag, ezt a csodát érzem, hogy a természetben ezt a láthatatlan és alig hallható természeti rendet az auditív élmény útján egyértelművé és kristályosan világossá teszi.

Visszanézve

Egy szűk mezsgyén haladtam az egyetlen
ige felé elnémulóban
Ha megláttad foltot a szemhatáron
süllyedni emelkedni testemet
az út írt engem nem mehettem
másfelé s most az a mezsgye vagyok
már soha semmi több
és soha kevesebb

(Elhangzott a Kossuth Rádióban, 1984. szeptember 21-én.)