Egressy Zoltán: Most érsz mellé

Íme egy könyv kemény borítóval (Egressy Zoltán, eddig versesköteteiről és népszerű drámáiról ismert író novelláskötete), telis-tele hibával: az Irodalmi mű technikai esendőségeivel, megjelent a Kalligramnál 2009-ben.

Most érsz mellé – történetek esernyő nélkül. Nem egészen úgy, mintha véletlen volna, a sok hiba itt közléssé válik. A történeteket mesélő, szereplői intim leveleit felolvasó hang magabiztos intonációinak, statikus, olykor már szenvtelen kijelentéseinek minden meggyőző ereje ellenére alig leplezhetően zavarban van. Keresi a stílust, a hatás formuláit. Történeteiben (novelláiban) a lírától a drámáig, naplótól a teológiai esszéig számtalan műfajt és hangnemet felhasznál, néhol egészen éles, kristályos egésszé elegyítve őket (Összesítés), de többnyire keverve csak. Térben és időben lebegő szövegtestjei (Simona hazavisz bármikor, Krokodilkönny klub) félasszociatív, terápiás mondatfolyammá puhulnak, s minden bizonnyal fel is bomlanának, ha nem tartaná őket egyben karaktereinek erős, drámai jelenléte. Kiszolgáltatottságukban, gyengeségeikben, beteljesületlenségük és megkeseredettségük állapotában megvilágított jellemük a hiány és e hiány kitöltését vágyó erőtlen akaratuk közt megfeszül. Gondolataik iránya a szegényes élet felnövesztett gondjaitól elfordulva a „szenttel” való találkozás, e találkozásban a feloldódás, a megváltás vágya felé tart, és párhuzamosan rettegés az erdő, a tenger vagy egy számukra szent ember ítéletétől. Beszédük megtelik gyásszal, sértődéssel és félelemmel. A történetüket mesélő lény pedig szeszélyes, nem feltétlen vállal közösséget velük. Cinikus omnipotenciával kezeli őket (A város ilyenkor már részeg, Csóksemmi), máskor passzív jelenlétével részvétet közvetít vagy feloldozást (Apa, I hold you tight), esetleg szerepet vállal: azonosul (Jössz, mint az élet). E történetek mesélése közben a narrátor szelídült, őszinte beszéde, egybejátszva a szöveg lírai jellegével, megszólít, megéreztet: megérteti, hogy a gyengeség vagy a csonkult jellem miatt drámai sors alá gyűrt karakterek emblémák, fájdalmasan élő, egész emberek parancsikonjai. Ugyanő a Krokodilkönny klub, Táncoltass, Tátorján történetekben férfihangjának minden nyilvánvalósága ellenére egy krosszdresszer hitelességével, affektálva, a túlon is túlcsordult finomkodással szeretné magáról elhitetni, hogy nő. Napjaink divatos feminista szociálproblémáit már fejhangon mondja (Tátorján, Simona hazavisz bármikor, Ez a ruha nem tetszik). E novellák olvastán könnyen az az érzésünk támadhat, hogy aki írta, kifejezetten nőknek írta, vagy olyan férfiaknak, akik bírni szeretnék a női lelket. A Most érsz mellé történetei nem egyfajta alapnyelvre (Barthes) hagyatkozva hangzanak el, úgy tetszik, az Irodalmiban lelik meg a támaszuk. Annak, aki az Irodalmiban nem érdekelt, szoknia kell a fantázia hűtlen magamutogatásait (Erdő, Simona hazavisz bármikor), a nagy lélegzetvételű, légüres hasonlatokat („elaludt minden, mint a tenger” – Összesítés), amelyekre a szerző időnként egész novellákat épít (Apa, Tátorján, Csóksemmi), a negédessé vált lirizáltságot („véget ért a szerelmem a szerelmemmel” – Simona hazavisz bármikor), esetleg szoknia kell a gusztustalant (A város ilyenkor már részeg). Szereplői keserű, frusztrált beszédének közvetlen, esernyő nélküli közlésével a narrátor nemegyszer annak a veszélynek teszi ki elbeszélését, hogy az önzés, a sértettség bőrébe bújt, implicit agresszió nyelvének hordozójává válik. Az ilyen beszéd nem közösködik semmilyen sorsban, nem ért meg, nem gyógyít, hanem szorongással fertőz, szabadon ereszti a kételyt, „emúlasztott” élettel kísért, hirtelen halállal (Csóksemmi). Vertesz Aba (Záróvonal), Tátorján és Cénia (Tátorján)… a szereplők legsajátabb érzéseit jól ismerő elbeszélő gyakran – túl gyakran – szenvtelen, steril távolságból narrálja őket, hiánnyal és csakis hiánnyal sújtott karakterei nem elmélyültek. Mintha egyazon lény szenvedne a túlélés ötvenszázalékosnál rosszabb esélyével (tizenhét novellából halállal végződik kilenc). Drámai műfajok talán elviselnének ilyen mértékű mészárlást, novellafüzérben inkább már parodisztikus. A közös tematika és a hasonló nyelvhasználat által is összetartó történeteket laza regénnyé szövik a szereplők utolsó hat novellabeli találkozásai. Ekkorra már a narrátor beszédének finom kettőssége nyilvánvalóvá válik. A karakterek mellébeszéléseinek ringatóan szép, ritmikus bekezdésekkel átszőtt, vibráló jelzők figyelemcsapdáival felszerelt líraisága kifullad. A megszokástól beszédük hiteltelenné válik, fölébe emelkednek a gesztusok, a hangszín és a hangsúlyozások. Működésbe lép a karakterek önnarrációja, ahogy jelenlétük puszta milyenségével jelzik önmaguk (Mi lesz a betegségem?, Táncoltass, Csak míg olvasom). Hiányérzetük konkrétan megjelölt személye, tárgya, hozzá intézett vádjaik, könyörgésük közlésbeli abszolútuma megdől, másodlagossá lesz, mert alóla egyre határozottabb kontúrokkal rajzolódik ki az igazi ok: az a jellembéli hiányosság, hogy a bennük tátongó passzív űr kitöltését egy másik embertől várják.

Néhány élesen exponált kép: az élet sajátos, leginkább magunkénak érzett ízeivel átitatott helyzetek minden más költői eszköznél erőteljesebben elevenítik meg a szöveget. Nem csak az elképzelhetőről van szó. Ezek a helyzetek nevemen szólítanak („most érsz mellé… most kell megállnod vagy nem megállnod, ezek tizedmásodpercek, mindenen múlhat minden, mellette vagy… és már tudod, hogy továbbmész), befogadnak, befogadnak szereplőnek (Jössz, mint az élet). Éppen ez az esernyő nélküli őszinteség az, amiben a szerző-mesélő szándékos vagy talán nem szándékolt etikai megingásai, a karaktereknek megengedett nyelvtani-stilisztikai esendőségek a lehető legjobban térülnek meg.

Nagy hiba lenne e könyv mellett elmenni botlásai miatt. Ugyanolyan szelíd kiszolgáltatottsággal fekszik a kezemben, a hivalkodás minden védelme nélkül, mint a maguk boldogtalan, egyedüli boldogságát űző szereplői egymás előtt, a szenvtelenül gyors, téves ítélet kockázatával, elfeledve, hogy közös könyvbe vannak beleírva. Ők, akik benne vannak, nem értik az aranyszabályt, csak aki színről színre olvassa őket.

Egressy Zoltán: Most érsz mellé, Kalligram, 2009