×

Át a Kárpátokon

Művészeti kapcsolatok példái a történelmi lengyel–magyar határvidéken

Gyalókay Zoltán

2011 // 01
A Kárpátok hegyvonulatán olyan régiók osztoznak, amelyek – a középkortól kezdve egészen napjainkig – többkultúrájúnak tekinthetők. E sokszínűség okait kutatva ahhoz a korhoz kell időben visszanyúlnunk, amikor a hegyvidéket átszelő folyóvölgyek tudatos falu- és városalapításoknak köszönhetően lakottá, s így nemcsak gazdaságilag kiaknázhatóvá, hanem kulturálisan is élővé váltak. Ez a folyamat legnagyobb intenzitással a kb. 1250 és 1400 közé tehető százötven év során ment végbe. Ekkor szűnt meg igazán a határvidék átjárhatatlan, elválasztó jellege, s ez a régió a kulturális közvetítés színterévé válhatott.

Az itt tárgyalt térség több hullámban népesült be. A VII. századtól kezdődő szláv betelepülést a Lengyel és a Magyar Királyság tudatos politikája követte. Mind a két állam székhelyeit a hegyektől távolabbi, sík vidékeken alakította ki, és csak a XII. századtól kezdődően igyekezett az akkor még gyéren lakott határsávokra is kiterjeszteni befolyását. A királyi, főúri vagy egyházi ösztönzésre beköltöző „vendégek” (hospesek) között nagy számban voltak a később kulturálisan is fontos szerepet játszó, német ajkú telepesek: Magyarországon a szepesi szászok, Lengyelországban pedig a Sziléziából érkezők.

A középkori települések gazdagodásának alapja a kereskedelem volt, ennek színterét maguk a városok, érhálózatát pedig az ezeket összekötő utak képezték. A Kárpátokat átszelő útvonalak a hegyvidék földrajzi sajátosságaihoz igazodva elsősorban a folyóvölgyeket követték. A több száz kilométer hosszan húzódó völgyek nemcsak a folyók és patakok egymásba folyása révén válhattak távoli területeket összekötő közlekedési folyosókká, hanem azért is, mert a vízválasztó hegygerinceken (amelyek igazából magát az országhatárt jelölik) forrásaik egymáshoz közel voltak.

A szerteágazó és a századok során egyre sűrűbbé váló úthálózaton belül három fő irányt különböztethetünk meg. A legnyugatabbra fekvőt, a Tátrában eredő, északnak tartó és Krakkótól keletre a Visztulába torkolló Raba, a Magyar Királyság területén pedig a délnyugatra folyó Árva és a Vág jelölte ki az utat, megteremtve az összeköttetést Krakkó és Pozsony között, és a Duna mentén továbbhaladva Bécs és Buda felé is. Ettől keletre húzódik az az észak–déli irányú út, amely az általunk tárgyalt korszakban vált igazán jelentőssé. Ennek oka – hála a wieliczkai és bochniai só, az olkuszi ólom és a Selmecbánya környéki réz egyre nagyobb mérvű kitermelésének és a velük folytatott kereskedésnek – a XIII. századtól megjelenő bányászatban rejlik. Ezen az útvonalon, a lengyelországi kereskedők esetében Krakkóból indulva, a Raba, a Czarny Dunajec és az Árva folyót követve lehetett eljutni egészen Alsókubinig. Onnan tovább délnek, patakvölgyeken és a Fátra meredek szorosain vitt az út Rózsahegyen át Besztercebányára. Innen már a Garam széles völgye kényelmes utazást biztosított Esztergomig és Budáig. A harmadik út Krakkót és a tőle keletre fekvő kislengyelországi területeket kötötte össze Kassával, Tokajjal és az alföldi magyar városokkal, mindenekelőtt Váraddal. Ennek az útnak a hegyvidéki szakasza több ágra oszlott, elsősorban mégis a Dunajec, a Poprád és a Hernád völgyét követte.

A szélesebb értelemben vett határvidék kereskedelmének és belső kommunikációjának két végpontja a szó szoros értelmében Krakkó és Kassa volt. Csak ez a két város rendelkezett teljes körű árumegállító joggal, vagyis az idegenből érkezőknek portékájukat itt kötelezően fel kellett eladásra kínálniuk. Mindez a helyi kereskedők érdekét szolgálta, akik a felvásárolt árut így hasznukat rárakva továbbvihették, a krakkóiak Toru¬, a kassaiak pedig akár Várad felé. A régió belső áruforgalma a XIII–XIV. században szép számban alapított települések köré szerveződő helyi piacok miatt annyira élénk volt, hogy több város is jelentős kereskedelmi központtá válhatott. Közülük Magyarországon elsősorban Lőcsét és Bártfát kell megemlítenünk, a Lengyel Királyság Krakkótól délkeletre eső részein pedig a XIII. század végétől feltörekvő, később magával a királyi székhellyel is konkuráló Újszandecet (Nowy S¨cz).

A Szandeci-vidék fejlődése a klarissza rend megtelepedésével vette kezdetét. Szent Kinga, IV. Béla magyar király lánya és Szemérmes Boleszló krakkói fejedelem hitvese 1280-ban az uralkodói székhelytől többnapi járóföldre, az akkor még jórészt lakatlan határvidéken emelt kolostort. A szandeci apácazárda az elkövetkezendő évtizedekben meghatározó szerepet játszott a vidék településszerkezetének kialakításában. Alapításakor már huszonnyolc falu alkotta birtokát, amelyet további települések létrehozásával gazdagított a XIV. század első felében induló nagy kolonizációs hullám idején. A fejedelmi alapítású kolostor és a köréje szerveződő városka (a mai Ószandec, Stary S¨cz) a környéknek nemcsak vallási, de gazdasági központjává is vált. Ez teremtette meg az alapját annak a fejlődésnek, ami az 1292 körül a kolostortól nem messze kijelölt új város jelentőségében teljesedett ki. Arra, hogy a Magyar Királysággal folytatott kereskedelem Újszandec számára valódi éltetőerőt jelentett, a település topográfiája és a benne megtalálható elnevezések utalnak. A város két legfontosabb utcája észak–déli irányban a Főtéren át a Krakkóból a Magyar Királyság felé vezető kereskedelmi útvonal részeként haladt. Négy kapuja közül a délit „Magyar kapunak” hívták, az előtte elterülő városrész megjelölésére pedig a „Magyar előváros” elnevezést használták. Ezek a nevek mára már feledésbe merültek, mégis a városból Ószandec felé kivezető út neve máig „Magyar utca” (ulica W¸gierska). Bár a XVI–XVII. században a térség más városainak, főleg Biecznek és Krosnónak is jelentős kereskedelme volt, a Szandeci-vidék két ország közti közvetítő szerepe mégis kulcsfontosságú maradt.

A gazdasági felemelkedéssel egy időben a városok tárgyi kultúrája is bővült, templomaik olyan berendezési tárgyakkal gazdagodtak, amelyeket ma már nagy értékű művészi alkotásokként tartunk számon. A művészi irányzatok és művészek szabad áramlásának példái közül érdemes néhányat felsorolnunk, történelmi megvilágításba helyezve, időrendi sorrendben.

A krakkói klarisszák őrzik máig azt a néhány, fából készült szobrocskát, amelyek nagy valószínűséggel Károly Róbert hitvese, Erzsébet királyné adományaként, a XIV. század közepén kerültek a kolostorba. A klarissza rend lengyelországi meghonosítása az Árpádokkal szoros rokoni kapcsolatokat kiépítő, államalapító Piast-dinasztiához fűzhető, ezért nem meglepő, hogy a szerzetesnővérek közösségeit – mint azt Ószandec esetében is láthattuk – azl uralkodók megkülönböztetett figyelemmel övezték. A rendalapító Szalóme (Salomea) hercegnő Fehér Leszek krakkói Piast fejedelem lánya és Kálmán halicsi király, II. András magyar király fiának felesége volt. Erzsébet királynét tehát mint a Piast-dinasztia sarját (apja Lokietek Ulászló lengyel király) a XIV. században már mély kultusszal övezett elődök, Szalóme és Kinga tisztelete vezérelhette, amikor a krakkói kolostort adományokkal gazdagította. A figurák stilárisan a cseh művészethez köthetőek, ami meggyőzően utal a korabeli uralkodóházak szerteágazó európai kapcsolataira és az ehhez fűződő, nagy értékű adományként felhasznált műtárgyak gyakran kulturális közvetítő szerepet betöltő áramlására.

Ugyancsak a XIV. századból származik a madonnaszobrok egy csoportja, amely a Kárpátok vidékéhez közvetlenebbül kötődik, mint a fent említett krakkói szobrocskák. A fából készült, Máriát a kis Jézussal mint a mennyek királynőjét ábrázoló figurák egy eredetileg a francia művészetből származó típus osztrák közvetítéssel meghonosított példái. Stilárisan egymáshoz legközelebb a szepességi Toporc, Ruszkin és Svábfalva (sajnos elveszett), illetve a Szandeci-vidéken Újszandec és Dominikowice madonnaszobrai állnak. A közös jegyek egy távolabbi köréhez köthető még a Bártfa melletti Richvald és a lengyelországi Nowy Targtól nem messze fekvő Szaflary Mária-szobra. A felsorolt települések a művek feltalálási helyét jelölik, a szobrok eredetileg talán a környék városainak templomait díszítették. Sajnos, nem maradtak ránk írásos adatok a figurák keletkezési körülményeiről. Lehettek helyi vagy vándormesterek alkotásai, királyi, nemesi vagy polgári adományokként kerülhettek rendeltetési helyükre. Bármennyire hiányosak is a források, mégis ezek az eredeti gazdagság tanúiként megmaradt faszobrok a művészeti irányzatok gyors terjedésének, távolságokat és a közlekedés természeti és emberi akadályait legyőző példái. A közvetítés iránya ez esetben délről észak felé mutat; a bécsi előképek, mint például a Stephansdom „Dienstbotenmadonnája” vagy a Minorita-templom Mária-szobra a Szepességen keresztül találhatott utat Kislengyelországba és azon belül Szandec vidékére.

Száz évvel később a bártfai Szt. Egyed-templom főoltárán dolgozó lengyelországi mesterről szólnak a források. Jakab mester, akit a dokumentumok krakkóiként és szandeciként is jelölnek, festő volt, de a kor gyakorlatának megfelelően műhelyében szobrok, sőt egész oltárok is készültek. Tevékenysége 1443 és 1466 között követhető nyomon, ismert megbízatásai közül a legnagyobb feladatot éppen a bártfai főoltár jelentette. A megrendelés és kivitelezés körülményeiről a források jól tájékoztatnak. A bártfai levéltárban nemcsak az oltár elkészítésére 1460-ban kötött szerződés, de a mesternek a városi tanáccsal folytatott levelezése is fennmaradt. Innen tudjuk, hogy 1466-ban az oltár befejezésén munkálkodva hosszabb időt töltött a városban. Érkezéséről egy, még ugyanebben az évben, Újszandecen kelt levélben értesíti a városatyákat, egyben előleget kér, hogy Krakkóban festékeket vásárolhasson. Az egymástól többnapi járóföldre fekvő városokban egy időben tevékenykedő mester a XV. század művészi mobilitásának kifejező példája. Megrendelői krakkói, újszandeci, lembergi és bártfai polgárok voltak. Ez utóbbi város őrzi máig művészetének egyetlen tanúját, az időközben elbontott főoltárból megmaradt monumentális Szt. Egyed-szobrot.

A XV. és XVI. században minden tekintetben virágkorát élő Krakkó művészi kisugárzása legkifejezőbben Veit Stoss szobrászatának a környező régiókra gyakorolt hatásán mutatkozik meg. A neves nürnbergi mester több mint húszéves krakkói tartózkodása a XV. század végén nemcsak Kislengyelország szobrászatát újította meg, de termékenyen hatott mind Szilézia, mind a Szepesség és Sáros, de a bányavárosok művészetére is. Veit Stoss legkiválóbb tanítványa az a Pál mester volt, akinek műhelyében a ma létező szárnyas oltárok legmonumentálisabb képviselője, a lőcsei Szt. Jakab-templom főoltára készült. Lőcsei Pál volt mai tudásunk szerint az egyetlen Stoss-követő, aki tanulóéveiben, a céhtörvényekben előírt vándorlásai során, 1503 és 1506 között Krakkóba és Nürnbergbe egyaránt eljutott, és ott a mester művészetét közvetlen közelről megismerhette. A szepességi városba érkezése után megnyitott műhelye három évtizeden át működött, és mint két emberöltővel korábban Jakab mester, távoli városokban ő is vállalt munkát, oltárok egész sorával gazdagítva a Szepesség és Sáros megye templomait. A műhelyéből származó szobrok stílusa Veit Stoss korai, krakkói művészetéhez köthető, motívumkincsük mégis inkább a német mester későbbi, nürnbergi korszakából származó előképek ismeretéről tanúskodik. Ez a kettősség egyszerre utal a krakkói Stoss-stílus továbbélésére és a lőcsei polgárok (a megrendelők) újdonságok iránti fogékonyságára, akik a mester művészetét Krakkóból Nürnbergbe való áttelepülése után is élénk figyelemmel kísérték.

Amint a fent említett néhány példa is utal rá, a Kárpátok történelmi régióiban sem a mesterek vándorlásának, műveik szállításának, de természetesen még kevésbé a hírek áramlásának nem voltak igazán földrajzi, kulturális vagy politikai akadályai. Ugyanez mondható el Kislengyelország vagy Felső-Magyarország városainak Európa távoli területeivel való kapcsolattartásáról. Az az általános nézet tehát, miszerint a Nyugat művészetét megújító stílusváltások csak meglehetős késéssel találtak utat Közép-Európába, ma már helyesbítésre szorul. Az újdonságok meghonosításához nem emberöltőkre, hanem sokszor néhány évre volt csak szükség, és ha a távolról érkező új formák torzultan jelentek is meg, ez nem annyira a közvetítés időbeli eltolódására utal, mint arra, hogy régiónkban a mesterek mintaképeket saját szükségletük szerint voltak képesek átalakítani.

A régmúlt idők Közép–Európája e tekintetben merőben különbözik az államhatárokat gyakran a kirekesztés szándékával konzerváló XX. századétól. Talán azt az állítást is megkockáztathatjuk, hogy a helyváltoztatás szabadságának tudata a korabeli polgárnak inkább volt sajátja, mint nekünk, akiknek ezt a XXI. század elején bizony újra kell tanulnunk.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben