Volt egyszer egy kertész; Volt egyszer egy kislány; Volt egyszer egy szabó

Akkora volt ez a kertész, mint egy öntözőkanna vagy egy fél zsák liszt, lábujjhegyre állva sem érte el a bokrok tetejét, ha azokat nyírni kellett.

Márpedig a bokrok ágai olyanok voltak, hogy nyúlánknak gondolták magukat, nőttek, zöldelltek, naponta igazítani kellett a búbjukon.

Kitalálta hát a kertész, hogy két bádogvödröt köt a lábára – így már elérte a bokrok ágait –, nyissz-nyassz, hulltak a nyúlánkságot képzelők.

Haladt a kertész az ösvényen:

– Döng, dödöng – így.

Később azt is kitalálta, hogy ha jó nagyot pumpál a hátán levő permetezőtartály karján, akkor felemelkedik a levegőbe, s ott lebeng egyet, még szebben haladva így, még szebben nyesegetve.

Két dödöng és egy lebeng, így haladt a kitalálós kertész az ösvényen, s amikor nem ezt tette, olyankor gereblyézett, fütyörészett, és mondogatta a fákon billegő pintyeknek, hogy: pípipi-pí, mint minden kertész.

Történt egyszer, idő múltával, hogy a kertnek születésnapja lett.

Már reggeltől legszebb várakozásába terült a kert, mint aki köszöntőket fogad, nézett jobbra, nézett balra, igazgatta bokrait, fáit, virágait, hogy tán csak eljön hozzá valaki, s az a valaki megállna előtte, majd mondaná:

– De jó, hogy születtél, te kert! – és megölelné őt.

Míg ebben a legszebb várakozásában a kert ilyeneket gondolt, addig a kertész csak dödöngött és lebengett az ösvényen – csattogtak a lábán a bádogvödrök, és fel-felemelkedett a levegőbe pumpáláskor, s bizony elfelejtette, hogy a kertnek, az ő kertjének születésnapja van.

A kert fészkelődött, köhintett is párat, aztán előállt:

– Ma születésnapom van. Mondjad nekem, kedves kertész, hogy: de jó, hogy születtél, te kert!

A kertész aláereszkedett az utolsó lebengből, megigazgatta a lábán álló bádogvödröket, szembenézett az ünnepelttel, mosolygott, aztán elismételte:

– De jó, hogy születtél, te kert! – és átölelte, végül egy ásónyélre rávéste: FONTOS. A KERTNEK SZÜLETÉSNAPJA VAN. (Emlékeztetőül, ha majd nem jutna eszébe, máskor.)

Aztán tovább dödöngött és lebengett estig a kert kanyargós ösvényein.

A kert örült egyet, majd lefeküdt.

Fölnézett az égre, elfújta a csillagokat.

Volt egyszer egy kislány

Volt a kislánynak háza, háza körül udvara, tágas, rajta nyújtózott az üres.

Ült ez a kislány a házában, háza ablakából nézte a nagy nyújtózót, kimenni nem mert, hitte farkasnak, fenevadnak. Ha sütött a nap, sétáló farkast látott, ha leszálltak a sötétek, akkor fenevadat.

Nem volt maradása a félésben, hát elment a világgá ez a kislány.

Amint ment, fölvett a földről egy lábnyomot, és a zsebébe tette, apró, sárból való lábnyom volt.

Ki tudja, tán valamire jó lesz – gondolta.

Ment tovább a világban, fölvett a földről egy havas lábnyomot, másik zsebébe tette.

Ki tudja, tán valamire jó lesz – gondolta.

Így haladt, zsebeiben a sok lábnyommal, voltak aprók, tipegősek, sáros cuppogók, nagy porosak, jegesen karcoltak.

Mikor elfáradt, a lábnyomokat szedő kislány hazament, az ő házába, házát körülvevő udvarára, ahol az üres nyújtózott, nem szólt, csak kivette az első lábnyomot a zsebéből, az apró, sárból valót, és lefektette az udvarra.

Ahogy ezt tette, a nyújtózó üres összerezzent.

Akkor kivette másik zsebéből is a havas lábnyomot, lefektette azt is az udvarra, akkor a nyújtózó üres összébb húzódott.

És fektette a lábnyomokat egymás mellé, az aprókat, tipegőket, sáros cuppogókat, nagy porosokat, jegesen karcoltakat, és mire az összest lefektette, az üres eltűnt, odalett.

Akkor a kislány rálépett némelyik lábnyomra, ugrált egyikről a másikra, megkereste, vannak-e páros lábnyomok, nézegette, nevet adott nekik, szólongatta őket.

És múlt így az idő, az üres nélkül.

Volt egyszer egy szabó

Hatalmas ollója volt ennek a szabónak, úgy hordta a vállán, akár a kéményseprők a létráikat.

Csak járt-kelt a városban a méretes, fényes nyiszálóval, s míg más szabók otthon görnyedtek mindenféle szövetek, flanelek, selymek fölé, kicsi ollóikkal vágva a kabátujjat, szoknyazsebet, addig ez a szabó minden járásakor, naponta a cirkuszt látogatta.

Nagyon szerette, ha beléphetett a cirkusz sátrába, mondta is minden belépésekor, hogy:

– Ájibájibá! – lekapta válláról méteres ollóját, és nekiiramodott az első útjába eső valaminek, valakinek.

Volt olyan, hogy egy zebrának lenyírta a csíkjait, de olyan is, hogy mindenféle járatokat nyírt a cirkuszporond homokjába, betűket a cirkusz sátorlapjába, azt olvashatták az ámuldozó nézők, hogy:

– Ez egy jó olló! – ezt írta ki.

Ilyen volt ez a szabó.

Nem szerették őt a cirkuszisták, sem a zebra csíkja, sem a cirkuszporond, a sátorlap. Reszkettek, mint a nyárfalevél, ha napi jártában-keltében megjelent ez a mindent vágó szabó a méretes, fényes ollójával a bejáratnál.

Történt egyszer, egy szép napon, hogy épp előadás volt a cirkuszban, akrobaták álltak egymás vállára, ez volt a fő mutatvány.

– Váó! – hallatszott a nézőtérről, hüledeztek az emberek, míg azok ott álltak: alul négy, rajta három, azokon két akrobata, tartva egy főakrobatát.

A főakrobata ilyenkor, a kettő vállán, ott a magasban hörpölte be délutáni limonádéadagját egy hatalmas vödörből, mert erősítette magát, és mert ez volt a mutatvány.

Így álltak az akrobaták, kicsit inogtak, rogyadoztak, majd kihúzták a derekukat szálfaegyenesre, s épp így álltak, amikor megjelent a cirkuszsátor bejáratánál a mindent vágó szabó, aki aznapi jártában-keltében ismét eljutott idáig.

Na, ha eddig inogtak, rogyadoztak, most még inkább reszkettek az akrobaták. Reszketett a négy, rajta a három, azokon a kettő, a kettő vállán üldögélő egy, a főakrobata, s a főakrobata főlimonádés vödre ingott ide-oda, locsogott a limonádé.

Csattogtatta ollóját a szabó, vizsgálgatta, lássuk csak, mit is nyisszantson, túl sok akrobata reszketett előtte, nem tudta, mitévő legyen.

S míg állt ott tanácstalanul, egyszer csak föntről a főakrobata fővödre kiesett annak reszkető kezéből, hullott alá, egészen az olló még csukott hegyére, éppúgy, mint egy sapka, mint egy tok.

Bárhogyan erősködött a mindent vágó szabó, hogy szétnyissa az olló éleit, nem sikerült, immár örökre rászorult a félelmetes, fényes nyiszálóra a limonádésvödör.

Az akrobaták örömükben bemutatták azt a sosem látott számukat, hogy alul állt az egy, a főakrobata – immár nem kellett fognia limonádésvödrét –, rajta a kettő, azokon a három, végül, tetején a négy.

A nézők még nagyobbat hüledeztek, a szabó pedig lefektette vödörvégű ollóját, ráült, onnan nézte az akrobaták sosem látott számát, és úgy gondolta, ez szép, nagyon szép.