×

Sárgarigó

Dallamok egy vándorszínész sorsának symphoniáiból (I/1. rész)

Horváth Péter

2010 // 12
Előhang

A Tisza ezerkilencszázhetvenes áradása nyomán megemelkedtek a szegedi belvizek, több középület – így a Szegedi Nemzeti Színház – pincéje is víz alá került. A művészklub mögötti raktárhelyiségek egyikében őrzött s a belvíz által ronggyá áztatott ősrégi színdarabpéldányok, fényképek s egyéb dokumentumok nagyobbik részét, mint menthetetlen és hasznavehetetlen szemetet, triciklin szállították a MÉH-telepre. Néhány színházrajongó civil onnan mentett ki ezt-azt, megsárgult, öreg fotókat, hajdani kritikák újságlapjait. E fanatikusok között volt valamikori gimnáziumi osztálytársnőm, Kiszely Veronka anyja is, kinek a közelmúltban történt sajnálatos halála után, az ilyenkor szokásos, szomorú rendrakás során került elő az ezernyolcszáznegyvenkilences keltezésű kéziratfüzet, mely az itt közreadandó mű ihletője, vezérfonala. Köszönet érte Kiszelyné Marék Katalinnak s a magát Pánti Kornél néven említő1 teátristának, ki sorsának egy számunkra fontos darabját papírra vetette másfél évszázada. Százötven év távlatából nehéz eldönteni, hogy e feljegyzések mely része alapszik valós tényeken, mely fordulatait szülte vagy színezte ki a vándorszínészi képzelet. Ezt majd eldöntik az erre hivatott szakemberek, a jövő színháztörténészei. Én a kezemhez jutott kézírást szigorú sorvezetőként használva (s az olvashatatlanná ázott részeket a magam fantáziájából pótolva) adom most közre e szórakoztató s a maga nemében talán tanulságos opuszt.

*

Ezernyolcszáz és negyvennégy éveket írtunk, kora tavasz volt, midőn még a télről halasztott vizsgáimból hármat is elbukván, a kollégiumban nem lehetett tovább maradásom. Gyászos előmenetelem hírével nem mertem hazaállítani, arra gondoltam, inkább egészen elveszek.

– Kötél vagy méreg?

Hogy bármelyikhez bátorságot vegyek, utolsó filléremen iccényi csigert rendeltem a Patkány névre keresztelt városi ivóban, hová diáktársaimmal minden tiltások ellenére szokásunk volt időnként ellátogatni. Több jeles eredményű vizsgatársam évődött nagy hangon, sűrű koccingatások közt a kocsmapult körül. Alkalmasint rajtam nevettek. Magányosan ültem egy homályos, félreeső szegélyen, várván, hogy az elfogyasztott lőre bátorságot gyújtson szívembe a végzetes tett iránt, midőn egy sápatag, sárga frakkos egyéniség, ki addig víg társaim körül hajbókolt, most hozzám szökellt.

– Pánti Kornél, nemdebár?

Ráhagytam:

– Meghalni akármi névvel lehet.

A sárgafrakkos buzgón helyeselt.

– Helyes! – biztatott. – Haljon meg ön! De ne holmi félreeső zugolyban, s ne most, hanem tekintetek kereszttüzében, nyilvánosan, mint Robespierre tette volt a vérpadon! – Őrült az ipse, gondolám. – Ha elég tehetség szunnyad önben, elhunyhat többször és többféleképpen is! De már ma este oly halálnemet kínálok, amelyért hálás lesz, amíg csak él.

Végre megértettem, miféle őrülttel hozott össze a sors.

– Színész az úr?

– Széppataki Valér vagyok! – közölte oly büszkeséggel, mintha báró Wesselényit vagy Vörösmartyt mondana. – Direktor és alkalmi drámaköltő! Kellner! – intett a pincérnek, mint Napóleon a seregeinek. – Sült kolbászt kenyérrel és még egy fél iccét az ifjú úrnak! Számláját én rendezem! – Hozzám fordult megint. – Naturburschom megszökött az éjjel – közölte. – Ön helyette halhat, miután költségemre jóllakott.

– Rendben – bólintottam némi tűnődés után. – Vállalom! – De nem úgy, ahogy te véled! – tettem hozzá gondolatban, örülvén, hogy a sors így kezemre játszik.

– Nos, lakjék jól utolszor, ifjú barátom, s vértezze fel magát elég kedéllyel a pusztuláshoz! – Rémeset kacsintott. – Fertály óra múlva önért jövendek! – Elkacsázott a kocsiszín felé.

Mire végeztem a váratlan estebéddel, a kinti színben már térdig érő lábakra állt a színpad, melyre oldalfüggönyzetek kerültek, pofázata fölé a kortina (zsineggel lehetett föl- s alábocsátani). A trupp, melynek direktora a művészek közé bevezetett, nyolc főből állott. Egy alacsony, nagy fejű öreg, kit a többiek Jancsónak neveztek, kalózkapitányi rongyköpenyben, falábával kopogtatta végig a frissen ácsolt színpadot. Jobb karja végén kézfej helyett acélkampót viselt, bal szemén fekete kötést. A direktor elsőként neki mutatott volna be, de a kalóz megállás nélkül elsántikált előttünk, holmi utasításokat dörögve két, nálamnál alig idősebb teátristának, kik egy komplett hajótatot cepelve nyögtek.

– Hátrább vele, és jól lefúrni!

Egy terebélyes matróna és egy meghatározhatatlan korú nő elé kerültünk.

– Csókolj kezet anyádnak, és üdvözöld a kishúgod! – taszított rajtam a direktor. A matróna hátrább szökkent előlem, lornyont emelt a szeméhez, felhúzta szőrös orrát, s miután tetőtől talpig végigmért, fittyedt ajakkal szólott:

– Jobbat nem találtál?

– Láttunk már rosszabbat is – szólt a másik nő, ki alkatra fejletlen fruska forma volt, zöld szemének homályos tekintete viszont kiélt nőt sejtetett.

– Pánti Kornél, szolgálatukra! – próbáltam kézcsókkal üdvözölni.

Kezét elkapta, orromra koppintott.

– Ne oly hevesen, nagyfülű! – E szó elevenembe vágott. A sors szinte szamárfülekkel ajándékozott meg, orrom is hosszabb a kelleténél, hiába vártam tizenhét éven át, hogy lappadjon csöppet, egyre nőtt. – Zubolynak biztosan beválna, fölül! A kérdés, hogy derékon alul is oly derék-e.

Mielőtt felelni bírtam volna, a direktor átfogta vállamat, és továbbkormányozott.

– Nagy úr! – kiáltott egy törpe után, ki fején hatalmas, ruhákkal teli kosárral egyensúlyozva vágott át előttünk a szálkás színközépen.

– Direktorom? – A törpe letette kosarát az oldalfüggöny mögött, majd két flikk-flakk ugrással elébünk termett.

– Ez ifjú adja ma Himfy szerepét. Gondjaidra bízom.

Követtem a színfalak mögé, hol két ekhós szekér állt a kocsmaudvaron. Az egyik végéhez szaladt, a ponyva alól rongyos füzetet halászott elő.

– Olvasni tudsz?

– Latinul, magyarul és kissé franciául is.

– Kicsapott diák? – kuncogott. – Az utolsó négy sor lesz tiéd – mutatott a nyitott lap aljára. – Tanuld meg annyira, hogy súgás után hibátlanul el tudd majd szavalni! – Azzal otthagyott, magamra.

Félhangosan olvastam a mutatott sorokat:

Oh nem, anyám! Inkább enkezemtől pusztulok e gyászos pillanatban,
mintsem dicstelen idők után sorvadva, sárgaláztól gyalázott tüdővel!
Nincs, mi visszatartson, ne szólj hát, húgom, gyalázatod tanúja nem leszek!
Jöjj, gyilok, szívembe mártalak, s ártatlan, ifjúi véremben ázva, ezennel, ím,

örökre elveszek!

A lenyugvó nap vörösre festette a koszlott papírt, a kézírás gyalázatos volt, így odébb vonultam kissé, hogy kisilabizáljam az előzményeket.

– Tudod már, Hercegem? – Tüzérhadnagyi jelmezt viselő, kusza hajzatú, vidor férfi csapott a vállamra hatalmas jobbjával, ballal kiragadta kezeim közül a füzetet.

– Oh, anyám, inkább enkezemtől e gyászos pillanatban… – soroltam.

– Ne hadarj! – szakított félbe. – Búcsúszók ezek! Élvezz ki minden szótagot, hörögj, és forgasd azt a szép szemed, mielőtt megdöföd magad.

– Megdöföm?

– Így, szívközépen! – mutatta. – Nagy halál!

– Hagyja azt a gyereket, Lugossy! – termett előttünk a direktor. Csak hangjáról ösmertem fel, oly kövérre hízott az elmúlt perc alatt. Egészen apámra hajazott volna, ha nem aranyos turbánt, világoskék kaftánt és zöld selyembugyogót visel. – Inkább helyezze ki a kasszát – förmedt kéretlen oktatómra –, odakint már tolonganak!

Lugossy elvágtatott, vitte a példányt magával.

– Nem kell vizelned? – fordult hozzám a direktor. – Ez a legfontosabb a mi művészetünkben – karon fogva vonszolt a kerítés felé –, üres hólyaggal színre lépni! – Egy bokor mögé kerültünk, a kerítés tövébe. – Rajta! – csorgatta máris a magáét. – Ne szégyelld, egy család vagyunk. Anyád nejem, Tarpataki Kornélia, neves tragika egyébként, meglehetős alténekes, húsz éve járja velem a vidéket, s mondhatom… A francba! – szisszent fájdalmasan. – Időnként elakadok! – Meghimbálta magát, ismét csorogni kezdett. – Húgodat Teremi Trixi adja, káprázatos tehetség, és úgy ölel, hogy arra nincsenek szavak, de ne udvarolj neki, mert Lugossy megöl. Igaz – nevetett rázkódva, hogy odébb kellett mellőle ugranom –, ma amúgy is meghalandsz. Ez jólesett! – rázta meg magát. – Eredj vissza a szekérhez, a súgó onnan fog felvezetni. Kéz- és lábtörést!

Megint magam maradtam, setét gondolatim közt. Látám apámat, amint töltött párbajpisztolyát reám süti. „Inkább a börtön, mintsem a gyalázat!” Nem csinálok gyilkost belőle. Sorsa jobbra fordulását várta előmenetelemtől, a városházán már helyet készítend nekem, mint reménybeli segédfogalmazónak, én meg nemcsak jövőjét, de múltját is beárnyékolom. Kit nevelt e kurta kisnemes, midőn legkisebb fiát, engemet, erejét meghaladó módon támogatott, hogy tanuljak? Egy szörnyet. Igen. Egy szörny vagyok. Hogy véget vetek életemnek, ez elhatározott dolog. Ám hogy miképpen váltom a tettet valóra, ez izzította egész bensőségemet. Néhány saját szavammal búcsúzom majd a leírt szerepsorok helyett, míg bugylibicskámmal elnyiszálom ütőerem, s véremet folyatva, mint a nagy Szókratész, örökre elmegyek!

A nézők tere – jól láttam onnan – lassan telni kezdett. Elöl néhány ütött-kopott széket állítottak zsöllyének, mögöttük kétsornyi lócát középhelyül, hátrább a „karzat” kínált állóhelyet. Ott már egész sokaság toporgott, köztük diáki társaim, botokkal fegyverkezve fel az esetleges véleménykülönbségek okán a teátrumi előadásokon gyakorta kitörő verekedéshez, némelyik kezében stanicli, s benne – tudtam! – rohadt almák és záptojások. Rám készültenek a bitangok, gondolám, no, majd leszen sírás és jajszavak, ha…

– Gyere! – húzta meg kopott redingot-mat hátul a törpe. – Ebbe bújj bele! – Gyűrött tógát vetett kezembe. – A babért nyomd fejedbe. Úgy. – Oldalról vezetett a kortinával takart színközépre, ahol már kezdésre helyezkedett a kompánia.

Középütt, egy hordó tetején állott a kalóz, ép szemét a semmire függesztvén, mint ki már egy ösmeretlen tenger habjait fürkészi, vagy tán jövőbe lát. Lábánál égre emelt kezekkel térdelt a direktor, akkora bajsza nőtt, mely egy hőscincérnek is díszire válhaték. Tőle jobbra trónolt egy hamis sziklabércen tragikus neje, fehér fodrokban hullámozva, mint egy habköltemény, s mellette – nagy istenek! – maga a megvalósult tökély: áttetsző muszlinruhában egy görög istennőszobor, kiben Teremi Trixire ösmertem – de csakis szeméről, mert eladdig véznának tűnő testfölépítése igencsak javára változott. Most karcsú volt, akár egy nádszál, csípeje akár a lant, dús keblei nőttek, nem tudom, hogyan. Mindkét hölgyemény kacsóin súlyos vasbilincs, vastag láncolattal.

Belevackolódtam a fertelmes szagú tógába.

– A végszót tudod? – A törpe a két nő közé taszajtva a padozatra nyomott, lábamra ölnyi vasgolyóbis láncait csatolta.

– Hagyd, Klaudiusz! – súgta a törpének a görög istennő. – Majd én megcsípem ott, mikor tirádája jön.

– Itt a tőröd! – nyomott kezembe egy jókora findzsát a törpe.

A tőr hegyes volt, fényes pengéje kétarasznyi, meglehetős markolattal. Jobb eszköze a halálnak, mint ujjnyi bicskám, konstatáltam elégedetten.

– Mindenki kész? – pillogott körül a törpe.

– Szóljon a zenének – súgta a direktor –, kezdheti.

Nem tudom, miképpen adott jelzést nekik a törpe, de a közönség előtt vagy annak körében helyet foglaló muzsikus cigányok belekezdtek egy ösmeretlen marschba, mire a kortina méltóságteljesen fölénk emelkedett.

A terem tömve volt.

– Ne nézz ki! – súgta mellettem, félszájjal, a habos drámanő.

Lesütém pilláimat, hogy alóluk fürkésszem tovább a termet.

– Az édes bosszú ideje, ím, elközelgett! – A kalóz akkorát üvöltött, hogy önkéntelen feléje kaptam koszorús fejem. A közönség megdermedt szavára. A zene félresiklott és megállt. – Vérüket vehetném – vicsorgott a félszemű. – Kevés! – biggyesztette húsos ajkait. – Eladom őket a berbereknek!

A tragika mellettem felzokogott.

– Az Úristen szent nevére! Könyörülj rajtunk, nemes lovag! – Orcáján (esküszöm!) valódi könny patakzott. – Éltünkért cserébe dús kincsek gazdája lész, ha e törököt itt – biccentett állával a hamis hasakban bővelkedő direktor felé – futárnak küldöd hatalmatos uramhoz a hírrel, hogy immár rabjaid vagyunk.

– Ahá! – kurjantott a kalóz. – A csel! – Hosszan kacagott, majd elbődült megint. – Triumf, a pallost!

Újabb kalóz termett a színen, ama bizonyos Lugossy, ki nemrég szavalásból leckéztetett. Vállig érő, hófehér álhajat viselt, szájában aranyfogak ragyogtak, kezében óriás jatagán.

– Rőtszakáll! – szólott rekedten, mintha torokseb gátolná a hangadásban. – Édes parancsodat lesem! Mondd, mit kívánsz?

– A török fejét! – zengé a kalóz.

– Legyen! – Lugossy látványosan megnyalta ajkát (kétszer is), megpördült sarkain (de mint a szélvész), s egyetlen suhintással levágta a direktor fejét. Üvöltés szakadt volna fel belőlem, ha egy piciny, bár igen határozott tenyér a számra nem simul.

– Nyugodj! – súgták nagyra nőtt fülembe az ifjabbik művésznő édes ajkai.

A levágott fej koppanva gördült végig a deszkázaton, nyomában vastag vérsugár spriccent a lassan eldőlő direktor elmetszett nyakából. A közönség sorából női sikolyok szálltak felénk, majd néma csönd honolt. A vér bugyogva gurgulázott a félredőlt törökből. Anyám úrrá lett patakzó könnyein, s valóban tragikai hangon rebegé:

– Nincs setét szívedben csöppnyi irgalom? – Szájtátva bámultam, miként rebegteti sápadt ajkait, mint remeg nyakát előrenyújtván szinte hattyúnyaknyi hosszúra. – Ölj meg engem is hát, de hagyd élni lányom és fiam! E lenge szűz készséggel megédesíti éjszakáidat, míg a Herceg – bökött felém – készséges szolgáddá leszen, s híven teljesíti minden vérnősző parancsidat!

Tunyogi Trixi ekkor belém csípett, ahol ígérte, ott.

– Oh! – kiáltám önkéntelen.

A pallosos Lugossy eddig zordan állott, most hátat fordított a publikumnak, s rám vigyorgott.

– Te jössz, pupák!

Rettenve pillantottam körül. Mindenki engem bámult lentről, fentről is. Oldalt a törpe veszettül integetett, s besúgta szerepem kezdő szavait, melyeket rémületemben azonnal utánadadogtam.

Oh nem, anyám! Inkább enkezemtől pusztulok e gyászos pillanatban,

mintsem dicstelen idők után sorvadva, sárgaláztól gyalázott tüdővel!

– Egész ügyes! – kacsintott rám a pallosos.

– Nincs, mi visszatartson, ne szólj, hát húgom! – szavaltam szó szerint, majd újabb levegővel bátorságot gyűjtve eltértem a versezettől, s előre kigondolt szavaimat kezdém sorolni. – Nem élek tovább egy oly világban, hol a kollégium múlt századokban gyökeredző szabályrendszere szerént sem pipázni, sem inni nem szabad, hol egymás közt csakis deákul szólhatunk, s a szívünknek édes anyanyelvi szó tilos… – Ha eddig én ámultam a teátristák művészetén, most rájuk jött az ámulás sora. Láttam, hogy a fejedelmi tartású kalóz megrendül fenn a hordón, s tátott szájjal forduland felém, miként a jatagános szemébe is valódi csudálat költözik. A levágott fejű török hasából, mint a teknőc tekenője alól, centiről centire bukkan elő a levágott fej síri mása, pislogó szemmel mered rám. Anyám sóbálvánnyá lőn a jobbomon, míg Trixi zöld szeme sárgán felizzik, mint az olvasztott arany. – Igen! – emeltem hangomat. – Nem kívánok élni oly világban, hol egynehány kivételektől eltekintve tanáraink mind silányak, mi több, a tantársak legjava szószegő bitang! Jöjj, gyilok – váltottam vissza a leírt szavakra, s miként a nagy halált Lugossy mutatta, tőrömet tartó jobbomat teljes szívemből jobbra vágtam, mely mozdulat újabb riadalmat okozott, mivel a fülének hinni nem akaró s ezért hozzám kissé közelebb hajló tragikát állcsúcson ütöttem, de oly szerencsétlenül, hogy hang nélkül összecsuklott.

– Bravó! – vigyorgott rám a jatagános.

– …szívembe mártalak! – kiáltám dupla hévvel, majd saját balvégzetemtől valóban megriadván, elcsukló hanggal folytatám. – Ártatlan, ifjúi véremben ázva, ezennel, ím, örökre elveszek! – Ballal feltéptem mellemen a tógarongyot, s egyúttal könyökkel oldalba vertem Trixit is.

– Nagy halál! – bólintott jóváhagyólag a jatagános.

Magamba döftem a kétélű spádát, de nem dőlt szívemből vérpatak, a tőr karcolást se ejtett mellemen. Újra döftem, megint és megint, míg végre felfogám, hogy a gyalázatos műgyilok pengéje a markolatba csúszik, ezért nem ejt rajtam sebet. Mindezt a közönség aligha tudta, mert minden döfésre sóhaj és kiáltás szállt felém a publikum közül, s csak végül kuncogának.

– Dőlj el, te marha – sziszegte Lugossy.

– Hát még meghalni sem lehet e csalásokhoz kötött, nyomorú rabvilágban? – kiáltám, végképp kétségbeesve.

Költői kérdésemre egy síri hang válaszolt.

– Segítsd a túlvilágra a balga herceget! – intett hordójáról Lugossynak a kalóz.

Nem volt időm a csapás elől kitérni.

Lugossy a jatagán lapjával sújtott fejen, a föld megnyílott alattam, s kizuhanván térből és időből, a színi deszkázat alatt landoltam félrenyaklott fővel, káprázó szemem előtt egy kíváncsi cickány bajszos orra tűnt elő a semmiből.

Ekkor ájulhattam el.

Késő éjszaka volt, mire ájultamból magamhoz tértem az ácsolat alatt.

– Ez hát a másvilág! – leheltem kábán. – A fej itt is csak arra jó, hogy fájjon?

Alkalmasint nemcsak a jatagánütéstől hasgatott a koponyám belülről, de a korábban fogyasztott lőre is kifejtette a maga hatását, de olyannyira, hogy oldalt kellett forduljak, magamat le ne okádjam. Megkönnyülve kitornásztam a padozat alól, szédelegve egyenesedtem fel a csillagok alatt. Hűvös volt a másvilági éjjel, rázott a hideg. Fülembe édes hang hatolt: egy nő hegedűszóval kísért, sziréni éneke. Talán az angyalok fogadnak így? Egyensúlyomra igen ügyelve botorkáltam a hangozás felé. Egy ajtó akarta utamat állani, durván belöktem.

Pazar, gyertyavilágos kocsmakép tárult elém. A színi kompánia minden jelesse ott ülend más, helybéli híres lumpok és gyanús dámák közt a nagy asztal körül, melyen feltűrt szoknyában, meztélláb ropta a táncot a görög szobor. Ritmust tapsoltak alá az asztal körüliek s odébb a pultot támasztó kellnerek. A cigányok izzadtan, vigyorogva húzták a talpalávalót. Trixi mind a negyvenegy kilója külön életet élni látszott. Mindene mozgott, de szó szerint, tündérvállának soványka csontjai, telt mellének két pisze, kancsi bimbaja, aranybokái, lábkörmöcskéi, csatakos, mélybarna hajzata – pörgött, forgott, hajolgatott, s néha a levegőbe röppent, mint egy madár. Csupán két személyiség nézte távolabbról sötét szemekkel azt a táncot, az egyik a direktorné, a másik Lugossy. A direktorné állán s fején körbetekert vizes ruha, fogainak sajgó helyét szívogatta. Lugossy féltékeny-szótlanul, moccanatlan meredt előre, csak ádámcsutkája járt le-fel, ahogy a szájához emelt kancsóból nyeldeklette volt a bort.

– Ezek is mind meghalának? - torpantam meg a küszöbön, de oly szerencsétlenül, hogy tógámba botolva nagy zajjal hasra estem.

– Itt a nagyfülű! – Trixi néhány fejeket átugorván leröppent az asztalközépről, s hozzám szaladt. – Mutasd magad! Semmid nem törött el? Ott is megvan mindened?

Üdvrivalgás és tapsok fogadtak.

A direktor felszökkent az asztalfőről.

– Ugye, nem neheztelsz ránk, fiam, amiért édes álmodból föl nem rekeszténk idő előtt? Ugye, kipihented fenséges halálodat?

Valami cifrát mondhattam neki, hogy hagyjon engem, vagy nem is tudom, mert erősen sértődött pofát csinált.

– Így beszélni azzal, ki felfedte őrjítő tehetségedet? Egész rebelliót szítottál pár mondatnyi szóddal a publikum körében!

– Úgy volt! Bizony! – helyeslik szavát innen-onnan.

– Egy ily jeles, ösztönös tálentum tőlem esténként, szavamra, kap…

– Széppataki! – süvöltött a drámai matróna hangja.

– No jó – hunyászodott a direktor –, annyit talán valóban nem érdemel, de a felét megkaphatja, nem?

– Húsz krajcárt, esetleg – hagyta jóvá javadalmazásomat a tragika, de mindjárt kurtított szaván: – Miután béréből levontuk árát az új hamis fogamnak, melyeket az általa kivertek helyett Váradon haladék nélkül megcsináltatunk.

– Vivát! – zúgta a társaság.

*

Két ekhós szekérrel vonultunk a tündéri Erdély hajlókás dombjai közt kanyargó út szalagján. Az egyik kocsit a Lőrinc barát névre hallgató nyiszledék, sárga gebe, a másikat két ifjú társammal magam hurcolám. Mögöttünk, kissé lemaradva baktatott a társaság jelesse a tündökletes áprilisi ég alatt. A lovat maga az igazgatóné hajtotta: – Emeld azt a lottyadt seggedet!2

– Jól szólt a góré – folytatta korábban kezdett eszmefuttatását nyurgábbik színi társam, kit vörös lobonca okán Rézgrófnak neveztek –, nincs kis szerep, csak kis színész. Egyetlen mondat is hozhat sikert. Hogy mást ne mondjak, magam is ilyennel tűntem ki a névtelen statiszták köréből egy év előtt. A Naszreddin Hodzsát adta a grupp, amelyhez műkedvelőként szegődve kétszavas mondattal léphettem a publikum elé. „Banánt tessék!” – kellett mondanom, de én megtoldottam egy szótaggal a verset, s banántot mondtam banánt helyett. A publikum hahotával, tapssal, direktorom szerződéssel jutalmazott.3

– Igaz! – helyeselt a másik ifjonc, kiből a főszínész Lugossy szerint remek buffó válhatik idővel, hisz már most is oly kerek, mint egy jóllakott teve. – A marha Himfy épp azért sértődött halálra, mert reá osztatott a Herceg, amit te – pillantott felém – oly páratlan sikerrel adtál, hogy a publikum ordítva követelt a színre meghajolni. Te persze nem tudhattad ezt, hiszen alélva voltál, s felőlünk csúnyán elfeledve.

Rekkenő délidő volt, midőn megálltunk egy oly mező előtt, melynek szélén némely fák kínálták árnyukat. Közéjük vonszoltuk a kocsit, a direktorné is odahajtott. Lovát legelni csaptuk, két társamat a direktor vízért zavarta a fák mögött csörgedező patakhoz, Lugossy hullott gallyakból tüzet rakni készült, engemet Jancsó intett magához, a Rézgrófék által megtöltetett tót kanták egyikét kellett nyomába cipelnem. Öles léptekkel vonult a rétre. Megállt, beértem.

– Mihez fogunk itt, mesterem? – kérdeztem illő tisztelettel.

– Kuss! – Kevés szavú, komor öreg volt. – Ha nem lehet beszélni, akkor hallgatni kell!4 – közölte, mint egy szentenciát, majd a gyér fű közül előderengő földet vizsgálva körbeforgott. Óvatosan lépkedve odébb haladt, majd ismét körbefordult. – Ide! – mutatott végül egy tenyérnyi helyre, hol a morzsáló, száraz föld pofáján kerek lyuk sötétlett. – Öntsd tele! – Leguggolt, lapátkezét, mint egy nyitott, élő hurkot, a lyuk köré formálta, én meg csorgatni kezdém a vizet. Megtelt a lyuk. A víztükör bugyborékolt, majd elsimult. Jancsó merőn bámulta, moccanatlanul. Bogaraktól zizgett köröttünk a lég, zsongott a napfényes délidő. Gyomrom megkordult. Épp abban a pillanatban vált ketté a víztükör, mint hajdan Mózes intésére a tenger, s a víz alól csapzott, ázott fejét kidugva egy ürge tűnt fel. Jancsó elkapta, kitekerte a nyakát, és hatalmas köpenyének (melytől sose vált volna meg) pléhvel bélelt nagy zsebébe süllyesztvén a nyurgát, felállott. – Tovább!

Tucatnyi zsákmányt ejtettünk el így. Nyárson süténk meg őket. Sem az igazgatóné, sem az általunk vont kocsiból álmos szemekkel, kócosan előkecmergő Trixi nem kóstolt a rózsaszínre sült, ízletes ürgehúsba, mellyel mi, többiek, úgy-ahogy elvervén éhünket, szanaszét ledőltünk a poros ligetben, sziesztázni.

– Csakis a ló miatt – magyarázta a direktor. – Igen melege lehet.

A direktorné egy fatörzsnek dőlvén horgolt vagy kötött. Ura a fa túloldalának vetve hátát, mormolva körmölt.

– Mais je ne sais pas Enone na pris sa logique,

Thésée, en expirant vient de rompres les noeuds,

Qui faisaient tout le crime et l’horreur de vos feux.5

A törpe horgászzsineggel csapdosta lejjebb a patak vizét. Rézgróf és a buffó (kit a többiek mindközönségesen csak Patkónak neveztek) snóblizott. Trixi visszavonult kocsink fülledt sátora alá, hová néhány percek múlva Lugossy követte. Csakhamar irdatlan üvöltés rázta meg a szekeret. Félálomból talpra ugorván rohantam volna, gondolva, bent egymást ölik, de a tőlem pár lépésnyire heverésző Jancsó futtomban gáncsot vetett.

– Kuss! – szólott kedvenc szavával. – Ne zavard! – mormogta. – Lugossy mindég üvöltve élvez el.

Megdörgöltem a szemem. Jancsó magához intett.

– Tud ön vakarni?

– Hogy mit? – pislogtam.

– Talpat! – mozdította felém mezítlen bal bokáját. – Finoman, kérem. Körömheggyel csinálja.

Ha más meséli, nem hiszem. Tegnapelőtt még szépreményű kollégista diákként néztem biztos jövőmbe, melyet vizsgáim után elborulni látván tegnap halni akartam inkább, mintsem a bukás szégyenével öreg szüléimhez beállítani, ma meg itt ülök, a senki földjén, ölemben egy öreg komédiás medvének is díszére váló, kérges, bütykös csülkével, melyet engedelmesen vakarászok.

– Kik vagyunk? Honnét jövünk? Hová megyünk?6 – mormogta Jancsó, mintha fejembe látna. – Ezek a lét kérdései.

– Debrecenből, útban Kokadpuszta felé – feleltem készségesen.

Megsemmisítő tekintettel meredt rám.

– Most a másikat – mondta végül. – Szűk agyú vagy – szólott egy perc után –, de van benned alázat. Ennyi a művészet! – húzta vissza lábát, s oldalt fordult a fűben. – Út mindig csak lefelé s befelé vezet – mondta még, s már horkolt is, akár egy medve. Talányos szavai kiűzték szememből az álmot, holott köröttem már mindenki szunyókált. A snóblizók hanyatt, szétvetett tagokkal, a direktorné a kötésére ejtett fejjel, a direktor félredőlve. Trixiék kocsija se moccant. Kötőféken fogtam Lőrinc barátot, lebaktattam a patakhoz vele. Ivott. Odébb, hol a csermely holmi kövek közt elkanyargott, Nagy úr, a törpe derékig a vízbe merülve hajolgatott, majd félkarnyi szivárványos pisztrángot rántott elő a vízből puszta kézzel, s a parti fák közé dobta.

– Légyre nem haraptak, de így… Ez már a harmadik! – kiáltott. – Gyere! – Odaugráltam hozzá a sekély patakból kiálló fehér köveken. – Menjünk följebb kicsit! – intett –, a csurgónál mélyebb a víz, neked derékig ér csak. – Kérésére belegázoltam a patakba, s ahogy mutatta, végigtapogattam a meder széleit a víz alatt. – Ahol gödör van, ott keresd! – Három halat tapogattam ki s fogtam meg én is puszta kézzel, míg ő egy kövön guggolva irányított. Zsinegre fűztük a zsákmányt, aztán nyársra húzva Lugossy tüzének maradék parazsa fölé eresztettük, a nyársvégeket a földbe szúrván a tűzrakás körül.

– Hogy kapta ön a Klaudiusz nevet? – kérdeztem a törpét, ki ültében legyeket kapdosott.

– Sehogy – felelte. – Trixike engem úgy nevez, ahogy épp eszébe jut. Cirkuszi tornász voltam, míg magához szólított, hogy kabalája legyek.

Unszoltam, meséljen nekem a truppról.

– Ez csak a fele – közölte. – Estére csatlakozunk a zömhöz.

A „zöm” – miként Nagy úr nevezte őket – másik hat főből állott, s valóban öreg este lett, mikor a Négy Ökörhöz címzett, kokadpusztai csárdában beértük őket. Pontosabban az ő előcsapatjuk futott elénk virgoncan csaholva. Két gyönyörű kopóból s egy nyurga vizslából állott ez előcsapat. Fel-felugrálva nyaldosták végig a kompánia összes tagjait, majd engem vettek körbe, morogva láttomon, mintha szellem volnék, vagy tolvaj, netán sebesült szarvas. Na, gondoltam, itt az újabb halálnem, ezek szétszednek, darabokra. Ám Nagy úr csitító szavára megnyugodtak, a törpe a fülüknél fogva egyenként hozzám vezette őket, hogy megszagoljanak.

– Kurrah, Berreh, emez meg Duzzog! – nevezé meg őket sor szerint, majd rám mutat. – Ez meg új tagunk, Kornél. – Így bémutattatván egymásnak, az ebek megnyugodtak. – A góré kutyái – mondta a törpe. – Ne félj, most már nem bántanak.

– Nem hittem volna, hogy direktorunk ily derék, drága kutyákat tarthat.

– Nem övéi! – intett Széppataki felé. – Valér csak alkalmi főnök. Fekete úr az igazi góré. Majd megösmered.

Bevonultunk a csárda udvarára, hol egy másik, a mieinkhez igen hasonló ekhó állomásozott, megrakva bőven bástyafallal, háztetővel, dróton repülő angyalokkal; egy hólyagból csinált nap, hold és csillagok fityegtek a hátul kiálló rudak végein, mellette egy könnyű, elegáns homokfutó pihent az estben. Két magamforma kellner és egy lovászgyerek futottak üdvözlésünkre, segélyükkel beállítánk szekereinket amazok mellé, a lovász istállóba vezette a már igencsak dűlöngő Lőrinc barátot, mi pedig bevonultunk az ivóba. Pontosabban, még bévonulásunk előtt, Széppataki úr magához intett, eligazgatá csapzott hajzatomat, hogy fülemet elfedjék a tincsek, s egy gombot begombolt rajtam.

– Ön egy szót se szóljon, majd én beszélek kettőnk helyett. Jöjjön szorosan mögöttem, tartsa délcegen magát! – Megveregette a vállamat. – Így ni, pofásan, zamek! – E talányos eligazítás után léptünk a hűvös, füst- és nyirokszagot lehellő, döngölt falú terembe, hol ama bizonyos „zöm” tanyázott. Az egyik asztalfőn, mely damaszttal s drága edényneművel volt megterítve, egy horgas, fekete mentét viselő, marcona képű ember vacsorált magányosan. Odébb, de szinte a túlsarokban, hárman verték a blattot. Nagy hangon, sorra kezeltek a mi férfiainkkal. A direktorné (addig annak hittem a matrónát, kinek fogait kivertem) Trixivel a terem másik szegletén egy fatekenő körül holmikat rakosgató két idegen nőhöz futott, csináltnak tetsző, túláradó örömmel. Engem Széppataki a magányosan vacsoráló úr felé terelgetett. Két lépésre tőle megálltunk, tisztelettel néztük, miként eszik. Úgy tett, mintha semmit nem vett volna észre hangos érkezésünk felől, s minket se látna. Választékos, finom mozdulatokkal vacsorált. Utolsó falatját lenyelve poharáért nyúlt, ivott, majd száját megtörölvén magához inté a pulttól őt figyelő kellnert.

– Mi van desszert?

– Piskóta, borhabbal.

– Inkább egy konyakot.

– Az meg mi volna? – kérdezé a kellner.

– Balkán – veti a szót az úr, majd fejedelmi mozdulattal elbocsátván a pincért, felénk fordult. – Jelenthet, Valér.

– Minden a megbeszéltek szerint folyt, direktor úr… – hajolt meg előtte Széppataki –, kivéve a sajnálatos ténykörülményt, mely szerint Himfy…

– Hallottam felőle – bólintott súlyosan s mintegy elmarasztalólag az asztalfő ura. – Bevétel?

– Hatvannégy forint s negyven krajcárok maradtak a költségek után – lehelte Széppataki, s a gyanús küllemű keszkenőbe bugyolált pénzmagot az asztalra helyezte. Amaz batyustól süllyesztette valamely zsebébe.

– Mi még?

– Himfy helyett az új tagunk, amennyiben…

Az asztalfő ura egy legyintéssel szavát szakasztván odébb intette előlem, de én, emlékezvén a korábbi parancsra, szöcskeként ugrottam megint mögéje.

– Vissza! – dörrent rám azonmód a „góré”.

Nem moccanék, mivel úgy ítéltem, hűségemmel korábbi mentoromnak tartozom.

– Siket talán?

– Dehogy! – sietett felelni helyettem Széppataki. – Épp ellenkezőleg! Kiváló fülekkel áldotta meg a sors, és szavamra mondom, a tálentum se hibádzik benne! Ne bújj el! – förmedt rám. – Mutasd meg magad! Kiváló tehetség – tette hozzá –, elcsapott deákban ily alkalmasat még… Hercegként háromszor kihívták az este…

– Úgy? – vizslatott a „góré”, s hidegkék szemébe nézvén úgy találtam, vesémbe lát. – Ferblizni tud?

– Némileg… – feleltem.

Igazság szerént ferbliben, alsósban és máriásban, de még lórumban is verhetetlen játékos hírében állottam a kollégisták közt, de nem gondolám, hogy e gyanús tudásommal kérkedni illenék a művészeti alkalmasságom felőli vizsgán.

– Helyes! – csillantak a hidegkék szemek. – Látszatra megfelel.

Belső zsebéből kártyapaklit húzott elő.

– Ülj le hát! – biztatott Széppataki úr. – A főnök megtisztel téged nehány partival!

– Csak gyufában tudok játszani – szabódtam –, mivel egy árva krajcár nem sok, annyim sincs, uram.

– Helyes! – csillantak újra a szemek, ezúttal elösmerőleg, bár nem felém villantanak, hanem Széppatakira. – Ezen segíthetünk! – fordult hozzám. – Kölcsönzök önnek tíz kemény forintokat. – Szavát villámgyors tett követte: a levegőből halászva mindet, de oly sebesen, mintha bűvész volna, leszámolt elém kilenc forintot és tízszer tíz krajcárokat.

Csak néztem, mint a borjú.

– Ezt meg hogyan méltózatott?

– Több holmik vannak földön és egen, jó Horác, mintsem bölcselmetek képzelendi azt.7

– Félek, uram – szóltam hebegve –, csak sokára tudnám megadni önnek tartozásomat, mivel…

– Annál jobb. Amíg tartozik, nem hagyja el a truppot.

Sorra tizenkét partit nyert meg a cinkelt paklival, mire kiösmertem az összes körömjegyet. Nyolc forintom bánta már e hosszú iskolát. Némely tagtársaink körébünk gyűlve figyelték a harcot. Alkalmasint mind beavatottak, mivel kajánul biztattak bátor tétekre.

– Most mutasd meg!

– Ne hagyd magad kifosztani! Emeld a kóstát!

Egyedül Trixi szánt meg.

– Hagyd nyerni, nagyfülű – súgta –, különben kirak!

Ekkor még választhattam volna az édes szabadság kajla útjait, s kiüttetvén a kompániából nyakamba vehettem volna a világot, hogy valahol egy segédírnoki állást találjak, vagy hazasündörögjek mégis a szülői házhoz. Nem tudom, miféle ördög szállt meg, talán Trixi sokat ígérő, édes lehelete szédített – hagytam elveszni minden pénzemet. Ellenfelem igen elégedetten emelkedett fel az asztal fejétől, s elösmerően nyújtott kezet.

– Fekete János vagyok, öcsém. Mától tegezhetsz.

Fel lettem véve a teljes társulatba mint kardalnok, súgó, színlapkihordó és ruhafércelő, némi szerepek távoli ígéretével. Ez is egy halálnem, gondoltam magamban. Ha apám fülébe jut, hogy komédiástanoncnak álltam, feltétel nélkül agyonlő.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben