Quieto

Alig mozdul a délelőtt. Az ablakon túli világ hűvös, nyálkás, szürke – orrát se dugja ki ilyenkor az ember, ha teheti. Tehetjük, tesszük is. Hogy nem. Bevilágított nappali, rövidnadrágos jó idő, valamelyik Süsü-mese adja a zenés hátteret, gőzölgő chai masla fehér porcelánkannában. A szoba közepén négyéves fiú kapcsol tehervagonokat egy borzalmas hangú mozdonyhoz, Róza az ágyon hajtogat valamit. Otthon. És maradna is ennyi ebédig, tovább akár, mert vasárnapra épp elég. Ha naptár nem lenne. Van. Tolakodóan mutatja, hogy két nap múlva interjú a filozófussal. A pali extrém elme, planetáris kérdésekről gondol jó nagyokat, úgyhogy kockázatos rutinból nyomni a melót, ez készülős projekt. Gép az ölbe, keresgetés, bogarászás, eszembe jut egy régen olvasott esszé, az pont arról szól, ami ezt a filozófust is foglalkoztatja. Orwell dolgozata a Gulliverről, emlékszem a címére is, Politika és irodalom. A negyedik utazást elemzi főleg, a hajóorvos jellemváltozását, a modern kiábrándulást. Gulliver, miután visszatér családjához a nyihaháktól, leszakad a valóságról, a környezetét gusztustalannak látja, büdösnek érzi. Nem érdekli tovább az emberi közösség, nincs vele érintkezése. Valameddig ténfereg még a polgári Angliában, iszonyodva húzódik el minden(ki) elől, szegfűszeget dugdos az orrába az emberszag ellen. Végül, egy este felkel a hitvesi ágyból, megfogja a kispárnáját, és szó nélkül vonul az istállóba, a lovak mellett hajtja álomra fejét. Gulliver elveszíti a kíváncsiságát, mondja Orwell. Ez kell nekem. A fordítás itthon nincs meg, a neten csak eredetiben, az idő fogy, vakarózom egy ideig, aztán megértem, hogy hiába minden, ez itt nem fogja önmagát magyarítani. Szótár, jegyzettömb, behajolás a szövegbe, döcög először, de minden mondattal kicsit könnyebb. A négyéves közben bevon a játékterébe. Stramm kiskölök, nem nyafog, nem vadul, csak belakja az elérhetőt, benépesíti a saját világával. Kockákat szállít ágy alól játék vasútra, egy sárga munkagép segít neki, ő adja hozzá a berregést, és markolókanál ismétli ugyanazt a mozdulatsort nagyon sokszor, a gyerek dolgozik fáradhatatlanul. A Lego-hős a térdemről ugrik a vonat elé, a papucsom őrnaszád, amíg Róza a konyhában forgatja a palacsintát mindhármunk örömére. Az illata elér a szobáig. Nem Rózáé. Az övé is. Ebbe az idillbe rombol be Orwell. Lack of curiosity – a kíváncsiság elvesztése.

Az esszé fut tovább, a szótárért is egyre ritkábban nyúlok, és közben, belül íródik a másik történet is, a lack of indítja, automata.

Hogy ez van megint, még mindig, a kis életben reciklálja magát az eltompulás, lájt verzió, keine heroisch, de csavarja azért a műszer gombját mindig lejjebb, az ember félrenéz inkább, ha a finom ízléstelenség előtte, aztán már észre se veszi, nem lát, nem hall, érdektelen. Egyre gyakrabban ez a reflex. És nemcsak a magazinok szórakoztató mennyországától, hanem szellemi térben dettó. Mondhatnám rafináltabban, de minek legyek körmönfont, ha egyenes is lehetek. Alig egy hete segélykoncert, zenélő zenészekkel, éneklő színészekkel, beszélő írókkal. Élő nemzeti idolok a színpadon egy vidéki nagyvárosban, pénzt gyűjtenek, jól teszik, ott a helyünk. Valami vállalat felelőtlenül tárolt valamit, katasztrófa lett, tragédiák is voltak. A rangos írónő imát szaval a mikrofonnál. Az imában számonkérés, gyűlölet, a tőke rossz, a haszon a leghaszontalanabb szó, elkapni, szorítani a zsákmányolókat, felszámolni a zsákmányolást. Nem kérdez, nincsenek kétségei, dörög, bömböl, bosszúért imádkozik. Előtte, az első sorban Versace-öltönyök. Döntéshozók, az új rend titánjai, akikről, nem mellesleg, konkrétan tudható, hogy cégbirodalmak nagy hatalmú urai, egyik-másiknak én is szoktam dolgozni. Félrenézés. A teremben hatszáz ember, a produkció után tapsvihar, körbenézek – üdvözült, bádogszerű arcok. Lejjebb csúszok a széken. Szégyellem, hogy még csak fel se háborít. Azóta már ez a szégyen se. Összemaszatol minden érintkezés, a tiltakozó is, nem kell törődni vele, érdektelen – nem vagyok rá kíváncsi. A nemzeti konzumidiotizmusra ugyanúgy nem, ahogy a riszáló kánonlovagok autofellációjára. Záródik az ablak, és ami kívül van, kívülről jön/hallatszik, ahhoz nincs közöm, teszek rá, vátesz írók, bornírt próféták kíméljenek! Mostantól csak az érdekel, amit meg tudok érinteni, amit el tudok téríteni, amire rá tudok kérdezni. A négyéves, például. Amikor kifogy a szállítmányból, a küldetésekből, felcsimpaszkodik az ölembe, és a hegyeket kezdi magyarázni, az olvadt követ, rengéseket, biztos a tévében látta, a nagyanyjával folyton a Discoveryt nézik. Elér a legizgalmasabb részhez, mondja is, meg széles mozdulatokkal gesztikulál hozzá. Akkor lesz az a bóózasztó jobbanás, a lába folyik szét, aztán kialakul egy hatalmas kamufelhő. Csillog a szeme, élvezi az apokaliptikus képeket. Nevetek. Nem tudja, nem sejti, mekkora igazságra ütött félre. De ráér még világosodni. Türelmesen javítom lávára, hamura, építünk hegyet a szoba közepén színes, vidám kockákból, mutathatja rajta a vulkán működését. Magamban ismétlem csak a lényeget, hogy: Kialakul – az ki. A kamufelhő. Majd rájössz. Két nap múlva meg interjú. A filozófussal.