Pergő madárlapok
hétfő
Ez a csönd napja
Havazik a telefon
Vesztőhely nyáron
kedd
Fel fogok állni
Elérem majd az ajtót
De még maradok
szerda
Eldobált szavak
mindig soha örökké
S fönt a lyukas ég
csütörtök
Szólíthatatlan
Már a semmi jegyese
Nem fordul vissza
péntek
Megint a hangok
Majd üres szélzuhogás
Majd Már Hiába
szombat
Talán a tenger
Háttal állok Sirályok
szállják szét fejem
vasárnap
Éjjel esett A
reggel hidegszürke volt
Nincs több ráadás
Balatoni horgászat
Gáll Ádámnak, ábrahámhegyi stégjén
Messzi madárraj örvénylik
a Gyönyörök Kertje fölött
Lecsap a nád közé fölviharzik
nyomában hangos kanyiördögök
csapkodnak a nehéz légben
szétkarmolják fönt az eget
Angyalvér pereg a vízre Meghalt
Utassy Dzsó Árnya átinteget
a szélben nyögő nád közül
Imbolygó horgászúszó a létünk
táncol kicsit és elmerül
szánkba rettentő horgok akadnak
fölemel az Emberhalász
s odadobja fejünket a Napnak
De profundis
Fodor Ákosnak
Rianás az ég
Galamb bassza és vérzik
Lakója szűz volt
Történet, tükörben
Kis piros takaró, bársony,
átölel, mint kisgyerek volna,
asztalon pohár, széle csorba,
megszédülök, ahogy játszom
törött madárként az ágon,
hogy a szerelem mások dolga.
Fütyörészek, s halkan dalolva
dióba záródni vágyom.
Mert eljátszható minden,
az is, mi néha halálos,
de a játék nincs ingyen.
Embertelen üres város
– a szenvedésen innen –
lelkem az és a halálom.
Ott a lelkemben halálom
– szenvedésen még innen –
embertelen, üres város.
Ez a játék sincs ingyen,
van úgy, hogy néha halálos.
Bár eljátszható minden.
Dióként zárulni vágyom,
fütyörészek halkan, dúdolva,
hogy a szerelem mások dolga.
Torz madár ül törött ágon.
Belehalok, hogyha játszom,
aszfalt szélén a pohár csorba,
kuporog, olyan gyermekforma,
szaros kis bársonytakarón
Őrségi képek
Az erdőn túl már csak az ég
és a tompa puffanások és a vérző szarvasok
A Rába-part homályából
jégmadarak válnak ki törik a hajnal üvegét
Málló partfalak tövében
pihen meg a vándor térdére hajtja fejét a szél
Éjszaka zokog a magas
árva ablakszárnyak verődnek össze szakadnak szét
Fejszék messzi csattogása
a homlok mögött elindul vissza a múltba a film
Aranyhíd a Hársas-tavon
billegdél rajta a lélek s eléri a túlpartot
Pókháló szálai között
feszül a lét Áldozata még vergődik – elhalkul
A mezőn hagyott zongora
billentyűi maguktól játsszák az üres dallamot
Vágott virágok vázában
szarkalábak sárga angyalok emigrált pipacsok
Sötéttől elváló álom
repülő halak fák hegyén fürtökben lógó férgek
Zöldre festett kerekes kút
apró őrtornya az emlékezésnek – felejtésnek
Távolban kisvonat nyargal
elhagyott füstje varjúnyáj – kereng a házak fölött
Semmibe tartó vénasszony
kezében a szőlőkaró még egyszer kivirágzik
Mélyeket lélegző földek
dobszó emelkedik a horizonton kék sereglés
Madárijesztők éjjele
vaddisznó horkan ablak alatt kitúrt sóhajtások
Kövér fűben gurul a Nap
a valaha elejtett aranypénz végre ideért
Nádasban pontyok ropognak
kócsagok lassított röpte méri a szárnyas időt
Legyek a lovarda falán
fekete csillagok peregnek lustán fehér égre
Vízmosásban szétszórt csontok
állaté emberé istené összekeveredve