×

Írni – közösség nélkül?

Grendel Lajos: A modern magyar irodalom története

Sturm László

2010 // 12
Mindig esemény, ha rangos alkotó jelentkezik irodalomtörténeti összegzéssel (gondoljunk csak Szerb Antal vagy Féja Géza vállalkozására). Különösen ilyen zilált szellemi viszonyok között, amikor az egybelátás igénye oly kívánatosnak és szinte lehetetlennek tűnik. Amikor az irodalomtörténészek újabb próbálkozásai – Kulcsár Szabó, Gintli–Schein, a Szegedy-Maszák szerkesztette A magyar irodalom történetei – egy majdani lehetséges összegzéshez legalább annyira járulnak hozzá az ellentmondás kiprovokálásával, mint tagadhatatlan részeredményeikkel.

Grendel irodalomtörténetének paradoxona, hogy miután egyszerre mélyenszántó és könnyeden élvezetes portréival kikerüli a hasonló kísérleteket manapság gyakran elsüllyesztő elméletieskedést, utána mégiscsak meginvitálja azt szövegébe. Elsősorban Kulcsár Szabóra hivatkozik, noha érzi, hogy „a kánon körül nincs minden rendben”. Úgy is vehetjük, hogy a Kulcsár Szabó nevével fémjelzett szellemiséget tágítja ki, teszi jóval méltányosabbá (és nyelvében fogyaszthatóvá). Vagy úgy, kénytelen-kelletlen nyúl csak ehhez az elmélethez, hogy egyéni meglátásaihoz valamilyen „tudományos” hátteret illesszen, és csak jobb híján (vagy, ne adj’ isten, puszta tekintélytiszteletből?) fanyalodik rá. És elkerülendő az „ideologikus fellengzést”. Úgy látszik, fellengzés és szakszerűség kettősségében fogja föl a szerző az irodalomtörténet lehetőségét, amelyből nem lát kiutat, és ezért minden fenntartása ellenére a kisebbik rossz mellett kötelezi el magát. A muszáj pedig megszépíti a dolgokat: „Én sem vagyok az irodalmi mű nyelvi megelőzöttsége dogmájának az elvakult híve. Az új irodalomtudományi és kritikai iskolák – minden türelmetlenségük, hitvitázó indulataik és egyoldalúságaik ellenére – nyereségei irodalmi életünknek. Legfőképpen azért, mert szempontjaik átláthatók, érvelésük világos, elemzéseik szövegközpontúak, s nem metaforikusan homályosak vagy kétértelműek. Érveik és terminológiájuk kerüli a fellengzős frázisokat, a patetikus kinyilatkoztatásokat és az ideológusokat oly gyakran jellemző agressziót.” Tudhatna róla Grendel, hisz oly sokan hangoztatták (az általa irodalomelméleti vezetőnek fogadott tekintélyeket illetően többek között Papp Endre és Bezeczky Gábor): ideológiailag több mint gyanús, ha egy irányzat a maga ideológiamentességével páváskodik (és ezt mások megbélyegzésével köti össze). A transzcendencia hiánya, az igazság relativitása, a személyiség és a közösség megalkothatatlansága, a bomlás (dekonstrukció) elsődlegessége, az irodalom beteljesedéseként láttatott posztmodernség mind olyan dogmák, amelyek csak részben támaszkodnak a valós tapasztalatra, főképp egy ideológia „szavatol értük”. És aligha lehet szövegközpontú elemzésnek tekinteni, ha valaki minden műre ezt az eszmekört olvassa rá. De önellentmondásba is keveredik a szerző, mikor az irányzat hitvitázó indulatait és az agresszió hiányát egyszerre tételezi. (Vagy a türelmetlenség itt csak vadhajtás? De akkor nem lehet, hogy a másik irányzatot pedig – vajon melyiket? – a vadhajtásai alapján ítéli meg?)

Alighanem mégis ez az összegzés egyelőre a leghasználhatóbb, hiszen – számomra hibásnak, de legalábbis fölöslegesnek tetsző – ideológiáját nem erőlteti rá a könyv egészére. És bár az alkotók és művek kiválasztása, valamint számos megállapítása vitatható, a felvázolt portrék mindig tanulságosak. Grendel a magyar modernség kezdetét a lírában Vajda, Reviczky és Komjáthy, a prózában pedig Petelei és néhány kortársa nevéhez köti, így a Nyugat indulása elé helyezi. A 20. század három meghatározó irodalmi mozgalmának a nyugatos, az avantgárd és a népi hagyományt tekinti, az utóbbit azonban nem fogadja el igazán modernnek. A magyar irodalom a szemében többnyire megkésett és követő irodalom, ezért fokozottan figyel a nyugati újítások magyar megfelelőire. Bár többször hangsúlyozza, hogy a modernség, az újítás nem függ össze a magas színvonallal, végül Szentkuthyt (tőle is a Prae-t) látná legszívesebben a század közepi prózakánon centrumában. Van egy idevonható, kétértelmű mondata: „Móricz és Krúdy korszakos jelentőségét senkinek sincs oka kétségbe vonni, ám az is nyilvánvaló, hogy a magyar epikának még a Nyugat hőskorában sem akadt Prousthoz, Joyce-hoz, de legalább az akkor már Magyarországon is ismert Thomas Mannhoz fogható tehetsége, aki olyan radikálisan vizsgálta volna felül a domináló regénypoétikákat, amint azt a lírában Ady, Babits és társaik tették.” Namármost: Krúdy és Móricz ne lettek volna akkora tehetségek, mint az említett külföldi írók? Vagy ezt a tehetséget ők – csak úgy mellesleg mondva – nem az újításra használták? (Ráadásul Joyce biztosan nagyobb író, mint Mann?)

Nagy erénye a kötetnek, hogy a kihagyhatatlan klasszikusok mellett kevésbé számon tartott életművekre is felhívja a figyelmet (Török Gyula, Tormay Cécile, Hunyady Sándor, Móra Ferenc, Lengyel József, Kálnoky László, Cseres Tibor, Birkás Endre, Rubin Szilárd stb.). Egy felvidéki írótól méltányos udvariasság az is, hogy a ’45 utáni irodalomban a felföldi írók száma körülbelül azonos az erdélyiekével.

Többször utal rá a szerző, hogy a hetvenes–nyolcvanas évektől a modernitás új szakaszát érzékeli a magyar irodalomban, amelyet kész a korábbi nagy virágkorokhoz mérni: „Vélhetőleg ilyen a legutóbbi negyedszázadé is, ámbár kortársak műveiről lévén szó, nem árt óvatosabban fogalmazni. Kétségtelen azonban, hogy a kortárs magyar irodalom nagy megbecsülésnek örvend külföldön is, amit az idegen nyelvekre lefordított kortárs magyar irodalmi művek nagy száma és elismerő fogadtatásuk is bizonyít. Borbély Szilárdtól Tóth Krisztinán át Zalán Tiborig a lírában, Barnás Ferenctől és Bartis Attilától Vámos Miklósig és Závada Pálig a prózában, számtalan kiváló és külföldön is ismert és részben díjakkal is elismert alkotó munkáit érdemes figyelemmel kísérni és olvasni.” Hát én bizony nem találok ebben a névsorban Petőfihez, Adyhoz vagy Weöres Sándorhoz fogható lírikust vagy Jókai, Mikszáth (vagy teszem azt, épp Grendel Lajos) mellett emlegethető írót. A – valószínűleg erősen fölnagyított – külföldi jelenlét igen esetleges mércéje egy irodalom színvonalának. De logikus következménye a magyar irodalom megkésettségét a posztmodernben végre fölszámolva látó elmélet átvételének.

Persze érzi Grendel is, hogy a kiválasztott elmélet szigorú érvényesítése az irodalmi élmény csonkolásához vezetne, ezért mindig igyekszik ellensúlyokról gondoskodni. A követő jellegről írtakhoz hozzáteszi: „az én szótáramban a követő nem a másodrendűnek vagy az epigonnak a szinonimája”; hangsúlyozza, a korszerűségre irányuló figyelmet az eszmei vagy formai jegyeknél mélyebben határozza meg, „van-e a műnek egzisztenciális tétje”. A szerző tehát kitart egy elmélet mellett, amit egyúttal cáfol is, pontosabban olyan felhangokkal és kiegészítésekkel lát el, amelyek esetleg már nem illeszthetők a rendszerbe. Az az érzésem, számára nem is az a lényeg, hogy végiggondolja mindennek a következményét, hanem hogy egy olyan lazább eszmei hálót teremtsen, ahol van egy fórum, amelyhez továbbutalhatja az előbb-utóbb felbukkanó akadékoskodást, mégis nagyjából szabadon tudja kifejteni egyéni meglátásait. Mert tudja, hogy itt az utóbbi a lényeg. És ha ízlése úgy kívánja, akkor kritizálja, ha amúgy, akkor bunkóként forgatja a divatos-uralkodó elméleteket. A zavarosban halászik? Igen, de: egyrészt a zsákmány (a portrék színvonala) igazolja, másrészt az egész irodalmári szakmát átjáró zavar, az alternatív rendszerek kidolgozásának hiányosságai, vagyis a vállalkozás merészsége némileg menti a következetlenségeket.

Mi a modernség? Mi előzte meg? Ezekre a kérdésekre nem találunk határozott választ. Vehetjük tehát úgy, hogy a szerző a megidézett szakirodalomhoz utal minket. De a szakirodalom ellentmondásait mellőzve érdemesebb megnézni, milyen kép rajzolódik ki magában a kötetben. Mik azok a jegyek, amelyeket dicsér a művekben, a művek és alkotók világképében Grendel? A technikai fogások közül ilyenek a kihagyásos szerkesztés, a nézőpontváltás, a belső monológ, az idősíkváltás, „a monológ és az elemzés”, a többértelműség, a külső cselekmény visszaszorulásával fölerősödő „sors-, lélek- vagy világmagyarázat”, az erőteljes képek, a zeneiség, a bemutatás szenvtelensége, a nyelvi és tematikai újdonságok, az intenzitás növelése. A technikai újítások természetesen nem mind egyszerre jelentkeznek. És szorosan összefüggnek, olykor összemosódnak az új világszemlélet különféle jegyeivel. A modern személyiség és közérzet fő jellemzői a nyugtalanság, „a létbevetettség, a történelmenkívüliség, a talajtalanság és gyökértelenség”, az individualizmus, a relativizálódás, az elmagányosodás, az életidegenség, esetleg az ezeket megkontrázó kozmikus vitalizmus, az „européer demokrata humanista” szemlélet, a tragikum, a tragikomikum és az irónia fölerősödése, a középszerűség megvetése. És mi az, ami nem kell? A (provincializmusként értelmezett) regionalizmus, a moralizálás, a didaxis, az anekdota, az énlíra és a képviseleti líra, a bőbeszédűség, a „lelkesültség és pátosz” (bár a lelkesültség még beleférhet: „pátosz nélkül, mégis felemelően” – írja Kardos G. György regényéről).

Mindebből egy sokkal árnyaltabb kép bontakozik ki, mint a nyíltan hivatkozott elméletből. Nem derül ki ugyan, bár kétségkívül érdekes távlatot adna, miben állt az az előzmény, amelyet a modernitás leváltott, de nem is ez a téma. A modernitás mibenléte s változatai azonban kellően kirajzolódnak. A középpont a személyiség válsága, ember és világ megváltozott, összezavarodott viszonya. A fentebbiek akár okai, akár következményei a válságnak, fölvetődik a kérdés: mi változott meg annyira az előző századforduló körül, hogy a (nyugati) ember helyzete és művészete ilyen gyökeresen alakuljon át? A szerző nem nagyon boncolgatja a problémát, magára a helyzetre koncentrál. Egyedül Márait elemezve fogalmaz meg egy feltevést: „Az egyén elmagányosodása és elidegendése, amely az egzisztencialista tanokban nemsokára majd elméletileg is megfogalmazódik, nem következménye, hanem ellenkezőleg, előidézője a személyiség válságának […] Az egyén tartósnak látszó biztonság- és identitásvesztéséről van itt szó, arról, hogy az általa teremtett és működtetett intézmény- és jogrendszer fölébe kerekedett az egyénnek, és egyre inkább ellenségként fordul szembe vele.” Olyan részproblémát állít itt előtérbe a szerző, amely a krízis számos értelmezésével „kompatibilis”. Akár azzal a Magyarországon Hamvas, Vatai László vagy Kodolányi nevével fémjelezhető értelmezéssel is, amely a baj okát a transzcendencia elvesztésében, materiálissá való átértelmezésében látja. Az errefelé nyíló kapun Grendel például Pap Károlyt bemutatva lép át, igaz, az anyagiassággal nem a transzcendenciát, hanem az erkölcsi tartást szegezi szembe, de e kettő valószínűleg nem függetleníthető egymástól: „igazságkereső volt, ha úgy tetszik, moralista, s talán ez az egyik oka annak, hogy a mi (materiálist kivéve) minden értéket relativizáló korunkban kevéssé érdekes a közönség számára”.

A kötet gyakori szavai az egzisztencia és az egzisztencializmus. Nyilvánvaló, hogy ennek a filozófiai iskolának a világértelmezése (amely Grendel ifjúsága idején élte a fénykorát), az ember világbavetettségének a közérzete áll hozzá a legközelebb. Babits a szerző szerint még nem jut el idáig: „S bár ismerte Heidegger Lét és idő című alapvető filozófiai művét, világ- és önképe nem tolódott az egzisztencializmus irányába, mint a harmincas évektől kezdve majd valamennyi jelentős kortársáé az európai irodalmakban, hanem – nem utolsósorban katolicizmusának, univerzalizmusának, kantianizmusának köszönhetően – azt az emberiség sorsáért is mély felelősséget érző humanistának az attitűdjét vállalta, amelyet kortársai közül igazán nagy művészi erudícióval ekkortájt már leginkább csak Thomas Mann képviselt.” (Jellemző, mások esetében is előforduló fogás, ahogy Grendel, mintegy önnön logikájának irányától megijedve, az eléggé fanyalgó dicséretet – láttuk, Mann nem vitán felüli márka nála – egy határozott, ám minden indoklás nélkül odavetett megállapítással igyekszik ellensúlyozni: „Mindez azonban sem költői nagyságából, sem lírája modernizmusából nem vesz el egy grammot sem.” Az elmélet kényszeredettsége és az olvasói élmény igazsága a hasonló helyeken ágazik szét jól láthatóan.) Kosztolányi aztán „az első magyar író, aki a modern világ egzisztenciális elhagyatottságát nemcsak mélyen átéli, hanem azt művészetének középpontjába állítja”. Általánossá az avantgárd kudarca után lesz: „Az avantgárd kifulladásával a kor európai irodalmában az ember magárahagyottsága, fenyegetettsége, kiszolgáltatottsága válik mindinkább aktuális témává, amely megszüli az egzisztencialista filozófiát, irodalmat, közérzetet. József Attila és Szabó Lőrinc révén ez az egzisztencialista fordulat a magyar irodalomban is végbemegy.” Lényeges, hogy Grendel számára az egzisztenciális felfogás nemcsak a kanti vagy katolikus „univerzalizmussal” áll szemben, hanem a „kollektív utópiákkal” is: „Amikor József Attila kései költészetét tárgyalva egzisztencializmusról beszélünk, ezen nem egzisztenciál-filozófiai tételek illusztrálását értjük, hanem annak belátását, hogy a személyiség a modernitás 20. századi állapotában mély válságát kénytelen átélni, amelyet a kollektív utópiák (és a vallások) csak látszólag és ideiglenesen képesek kezelni vagy feloldani.”

Azt a kétlelkűséget, amelyet Grendel irodalomtörténetét olvasva élhet át a hozzám hasonló olvasó – egyrészt lényegében nagy élvezettel követi a korszakok és az alkotók bemutatását, másrészt rengeteg kifogás merül föl benne és fokozódik bosszúságig –, minden bizonnyal az okozza, hogy az alapvetően helyes látlelet elfogadhatatlan (és ráadásul közhelyes: „ideologikus”) következtetések és jóslatok társaságában jelenik meg. (A már említett „mondom is meg nem is, engem ugyan nem kapsz rajta”-féle kétértelműségekről nem is beszélve.)

Egyetérthetünk abban, hogy a modern világ a személyiség válságával fonódik össze: ilyen vagy olyan okokból (a transzcendencia elhomályosulása, a környezet elgépiesedése, az eltömegesedés miatt?) lidércessé vált ember és világa, ember és ember, személyiségrész és személyiségrész, ember és Isten (vagy istenhiány) viszonya. (Az sem mellékes kérdés, hogy mindez ilyenné lett-e, vagy pedig mindig ilyen volt, ám mostanra vált tömegek közérzetévé és tudatilag megkerülhetetlenné.) A modern ember már nem az eszmény és valóság, nem a létező teljesség és teljességre törő rész harmóniát ígérő feszültségében él, hanem az annyit emlegetett „minden Egész eltörött” állapotában. A hozzá hasonló és körülötte hányódó részekből, mint mozaikkockákból, próbál kirakni valamiféle egészet. És mivel ez sosem sikerülhet megnyugtatóan, összezavarodnak másokhoz és önmagához fűződő beállítottságai. Leegyszerűsítve: ez az a történet, melynek logikus folyománya a tragikum és az irónia (attól függően, hogy az értelemadás kudarcaival elszenvedőként vagy kívülállóként szembesül), a magárahagyatottság és életidegenség kikényszerítette individualizmus, az individuum zavart nyugtalansága, az átfogó igazságok elvesztéséből adódó érzés, hogy „minden relatív”, és az önmaga relativitásának átéléséből adódó – többnyire másokra kivetített – önmegvetés. És persze a kétségbeesett kiútkeresés: az egyéniség teljességgé nagyítása (mindenekelőtt a vitalizmus) és a darabkák szorgos, emberközpontú összerakosgatása („européer demokrata humanista”). Ahogy mindennek logikus kifejeződése például a politikában a demokrácia (a relatív igazság emberi összerakosgatása), úgy logikus az irodalomban a teljességnek nézőpontok, idősíkok, értelmezések (többértelműségek) összevillantásával való megkísértése. A közös világ elbizonytalanodása a (mindig közös) történet elbizonytalanodásában, az egyéniség előtérbe kerülése jellemrajzban, belső monológban képződik le. A képiség és zeneiség fölerősödése az egyéniség intenzitását érzékeltetheti, vagy jelentéktelenségtudatát zsongíthatja el.

A kötetben elszórt megjegyzések alapján a modernitás szakaszait is megpróbálhatjuk elkülöníteni. A modern életérzés fokozatos tudatosítása és túlsúlyba kerülése lehetne az egyik állomás, amikor együtt jár a rémülettel a felszabadultság: az észlelés felszabadultsága az impresszionizmusban, a metafizikáé a szimbolizmusban, az egyéniségé a vitalizmusban, a (hol a technikára, hol a tudatalattira alapozó) ön- és világalakításé az avantgárdban. Majd következik az egzisztencializmus megfogalmazta helyzetértékelés és végül a hetvenes–nyolcvanas évek „paradigmaváltása” (a posztmodern?). (Könnyebben igazodunk el az idők és életművek logikájában, ha tudatosítjuk, hogy ezek a tendenciák, bár korszakonként váltakozva kerültek elő, ám nagyjából együtt, egymást feltételezve léteznek.) A hetvenes–nyolcvanas évek előtti modernség minden változatossága mellett is egységes volt abban, hogy bízott a részek összerakhatóságában, a teljesség elérhetőségében. A – nevezzük így – posztmodern lemond a hiábavalónak tetsző erőfeszítésről, és a részleges létezésben próbál berendezkedni. A megélt teljesség eszményét a látszatteljesség (fiktivitás) vagy a hiány teljessége szorítja ki. (Ebből is kiderül, a posztmodernnek szintén van felszabadult és szorongó oldala, ennyiben visszakanyarodás a modernség első szakaszához.) Az utóbbi évek irodalmának jellemző vonásaként Grendel a depoetizálást, a nyelv köznapiságát, a modellszerű elvonatkoztatást, az érzelmi higgadtságot, az iróniát és az elszemélytelenedést emeli ki, vagyis csupa olyasmit, ami az eszménytelenített hétköznapok elfogadását segít kifejezni.

A fentiekből könnyen levezethető, hogy az önmagában vett regionalizmus és realizmus miért „kevés”. Grendelnek vesszőparipája ugyanis, hogy az előbbinek fölébe kell emelkedni, az utóbbit – látomásossággal, példázatossággal – el kell mélyíteni. Hiszen a köznapi valóságkép éppúgy elszakadt a modern valóságképtől, ahogy a régió a szellemi központoktól. (Mindez igaz is lehet, csak hát realizmus, régió és központ oly illanó fogalmak!)

Ez tehát a helyzet, és ezzel küszködik az irodalom. Még ha feltételezzük és reméljük is, hogy létezik szentség és bölcsesség, akkor is kínzó probléma, hogy mi és a többség (vagy ha csak egyetlen ember is, sőt, egyetlen lény is!) nem vagyunk azok. Ezt felülmúlhatatlan állapotnak, ennek kifejezését felülmúlhatatlan irodalomnak nyilvánítani, a személyiség, a közösség, a világ egységét elérhetetlennek tekinteni egy lehetséges, de csak egy lehetséges döntés. Azt feltételezi, hogy a világ eleve és megváltoztathatatlanul ilyen (jobbára reménytelen, de legalábbis kaotikus), vagy visszafordíthatatlanul lett ilyenné. A modern állapot eszerint (az első, valószínűbb esetben) nem valaminek az elvesztése vagy még el nem nyerése révén jött létre, hanem az örök emberi léthelyzet tudatosítása. A modernség ekképp nem a valóság, hanem az illúziók elvesztése. De egy lehetőség kizárólagossá tétele – nos, ez az „ideologikusság”. A történelem tanúsága szerint inkább az a valószínű, hogy elérhető – mert vélhetőleg már többször megvalósult – a személyiség, a közösség, a világszintek egysége. Ugyanerre mutatnak belső késztetéseink és a vallás kinyilatkoztatásai is. (Nem véletlen, hogy ezeket mind illúzióként „leplezi le” a kortárs szellemiség említett, hangos tábora.) Persze a másik oldalon igen erős a kísértés, hogy a reményt valóságnak, a megoldandót megoldottnak lássuk. A Grendel eszményítette irodalomnak nagy szerepe van abban, hogy átérezzük, milyen mély a szakadék, és abban is, hogy a hamis harmóniákat valóban leleplezze. Ámde maga válik hamissá, ha az életidegen és erkölcscsősz moralizálás miatt elveti a megszenvedett erkölcsiséget, az álpátosz elviselhetetlensége miatt kiátkozza az oly ritka, mégis létező pátoszt. Pedig, ahogy Márai írja: „Pátosz nélkül nincs nagyság.” (Persze a „merjünk kicsik lenni” szemszögéből ez felfuvalkodottság.)

Ha Grendel azt mondaná, hogy ma nincsenek igazi közösségek, már ez is vitatható volna, még erősebben vitatható, mikor azt mondja, hogy ilyenek soha nem is lehetségesek. (Illetve ő ezt sem mondja ki, csupán ennek jegyében ítél.) A népi mozgalom iránti ellenszenve mindenekelőtt innen táplálkozik: közösséget épít, tehát csak hamis lehet. Hiszen újításra a népi irodalmon belül is van számtalan mód, Kodolányi mitikus regényétől a „puszták népének” felfedezésén át a például Veres Péter-i nyelvvarázsig. Elvégre nem csak a technikát és a nagyvárosi lakosságot lehet felfedezni, nem csak demitologizálva lehet megújulni, és nem csak a pesti nyelvből lehet életérzést csiholni. És az is tudható – ha máshonnan nem, hát Jánosi Zoltán kiterjedt kutatásaiból –, hogy a népi poétika, a „bartóki modell”, például a Nagy László-i költészet mennyire szinkronban van a Lorca-féle vagy a mágikus realista világirodalmi modernséggel. Vagy ez nem igazi világirodalom, hiszen ezt nem átvettük? Ahogy a belső monológ innen nem túl bonyolultnak látszó (és a szabad függő beszédben lényegében már megvalósuló) ötlete sem érhetett utol csak úgy magyar írót a nagy Joyce iránymutatása nélkül: „Amikor Füst Milán az első regényeit írta, még nem ismerhette a lelki és tudati folyamatok művészi kifejezésére a mindenféle szimbolizmusnál alkalmasabbnak bizonyuló belső monológos technikát, mivel az csak később, az Ulysses nagy fordulatát követően vált követendővé és népszerűvé.” Egyébként ha Füst vagy más mindenképpen át akarta volna venni ezt a fogást, átvehette volna a Magyarországon jóval ismertebb Arthur Schnitzlertől is, például a Joyce-könyvet évtizedekkel megelőző Guszti hadnagy című elbeszéléséből.

Az elsietett és felszínes közösségakarásnak természetesen komikusak és riasztóak a következményei. Ám ezért minden közösségvágyat „szélsőségesnek” láttatni bizony rosszhiszeműség. Vajon az álközösségek(nek kikiáltott csoportok) rombolása, ami kommunistáknak és liberoglobalistáknak egyformán szenvedélye, nem okozott-e legalább annyi bajt? És a valódi közösségek szétzüllesztésével járó szenvedések miatt kijelenthetjük-e, hogy nincsenek álközösségek? És hogy nincs hiteles baloldaliság vagy liberalizmus? Márpedig a szerző, ellenkező logikával, de ilyeneket sugall, sőt, néha már szinte ki is jelent. Javára legyen mondva, hogy számos „népi” írót szerepeltet, erényeik taglalása során azonban rendszeresen érzékelteti, hogy azok a „népi” ellenében érvényesülnek. Persze ha elfogadjuk, hogy „főleg Erdélyi József nevéhez köthető [az] újnépies líra”, akkor még egyet is érthetnénk. De hát mért ne kössük inkább Sinkához, Illyéshez, József Attilához (és akkor ez még csak a prózánál jóval kevesebb nagyságot felvonultató líra)?

Márai eszményi polgáriságának is a népi lesz az ellentéte: „a népi írók messianizmusa és harmadikutassága is mélyen idegen volt tőle. Megérezte, hogy a messianizmus sebezhetővé teszi a nép mindenáron való boldogításának elkötelezett írókat, és kiszolgáltatottá teszi őket a jobb- és baloldali totalitarizmusoknak. Sejtését, sajnos, nemsokára igazolta az idő.” Hasonlóan mosatik el máshol is a népi írók és a kommunisták ellentéte (pedig ha a kedves olvasónak hirtelenjében nem jutna eszébe a harmadikutas megsemmisítőtáborok áldozatainak hozzávetőleges száma, nem benne van a hiba): „ahogy a dolgos, de kizsákmányolt népet a két háború között és később is a népi írók, majd a kommunista írók szerették maguk elé képzelni”, illetve: „a népiek mozgalmával azonosuló vagy rokonszenvező és az ún. szocialista írók és teoretikusok a modernista írókat évtizedeken keresztül idegen minták és divatok majmolóiként bélyegezték meg”. Íme tehát: a közösségi elkötelezettség a vérgőzösségként értendő messianizmus (vajon a hagyományuk alapján szinte elrendelten messianizmussal „terhelt” zsidó magyar írók kommunizmushoz vagy akár globalista messianizmushoz sodródását mért nem említi?), harmadikutas utópia (szerintem az a tételezés, hogy egy adott korszakban „elsöpörte a történelem”, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy megvalósíthatatlan utópiáról lenne szó), szélsőségek iránti vonzódás. Ezzel szemben tudjuk: épp a harmadik út eszménye óvta meg a népi elkötelezettségű gondolkodók nagy többségét a szélsőségek – kommunizmustól-nácizmustól talán egészen a globalista liberalizmusig nyúló – csábításától. Hiszen – mint erre Grendel is utal a Németh László-portréban – nem „a nép mindenáron való boldogítása” volt a cél, hanem az erkölcsi megújulást középpontba állító felemelkedés (ez, ugye, a „mindenáron”-t eleve kizárja, és épp ez az igényesség különbözteti meg a népi mozgalmat az igazi szélsőségek erkölcsi relativizmusától). A nép fogalma sem olyan leegyszerűsítő, mint azt Grendel sugallja. Németh László például számot vet a hagyományos életformák felmorzsolódásával, a népi értékek továbbvitelén nem egy agráréletmód konzerválását, hanem az értékek értelmiségi magatartásba emelését érti (számára az értelmiségi, aki az egész szempontjából képes megragadni saját felelősségét).

Grendel egyébként máshol is dobálózik a „jobb- és baloldali szélsőségek” kifejezéssel, de adós marad a pontosítással, így a kifejezés leginkább arra szolgál, hogy bizonyos jelenségeket, alkotókat számonkérhetetlen gyanúba keverjen, illetve aláhúzza a polgári, liberális „középen állás” hősiességét.

Az elkötelezett író szomorú sorsát leginkább Németh László demonstrálja, akinek csak két, az önbecsapást és a valóság kíméletlenségét bemutató regénye nem hullik ki a rostán, az összes többi, pláne amelyek kiutat is próbálnak találni, didaktikusnak, elhibázottnak minősülnek. (Föl sem vetődhet, hogy az elkötelezettségnek nemcsak veszélyei, hanem előnyei is vannak, különösen, ha valaki saját maga dolgozza ki eszmerendszerét: például a problémaérzékenység.) Még rosszabbul jár a Kisebbségben, amely a szerző szerint Kazinczyt, Kölcseyt, Petőfit, Jókait „ebrudalja ki” a magyar irodalomból. Persze könnyen félreérthető gondolatkísérlet ez, de tudjuk (én Peéry Rezsőnél olvastam, aki valóban táborok fölött álló felvidéki volt), hogy aki rendre a könnyebbik utat választja, az végül bárgyúvá lesz. Próbáljuk meg hát átgondolni, nem arról van-e inkább szó, hogy a tisztán látó magyar helyzettudat sokkal árnyaltabb és tragikusabb, mint a friss lelkesedés (ne adj’ isten, lenézés) perspektívája, amely a maga problémátlanabb jellegével szinte szükségszerűen kisebbségi helyzetbe taszítja a tépelődőbb alkatokat. Asszimiláltakat emleget, tehát fajvédő! Na de logikusan gondolkodva, nem nyilvánvaló-e, hogy egy friss asszimiláns általában kevésbé lát rá a nemzeti sorskérdésekre, mint a tősgyökeres hagyományban nevelkedő? (Ráadásul mindez egyetemes vonatkozásaiban is fölvethető: a vesztesnek tetsző nemes ügy mellé szegődő, a mégis-morált valló személyiség egyetemes sorsáról van szó.) Egyébként Grendel a szavakkal igencsak furcsán bűvészkedve vezeti föl ezt a részt: „Az ő »fajiság« fogalmának azonban semmi köze a nácik fajelméletéhez, hanem a nemzet fogalmának szinonimája, fajon a »lélek közösségét« értve. Erkölcsi értelmezésű nacionalizmusát azonban így is éles kritika érte, s nemcsak a baloldalról, hanem polgári liberális irányból is. Nem alaptalanul. Hogy a faji alapra helyezkedő irodalomértelmezés milyen torzulásokhoz és súlyos értékzavarokhoz vezethet, arra nézve hírhedt pamfletje, a Kisebbségben (1939) a legkirívóbb példa.” A faj Némethnél tehát nem náci fogalom, de azért náci fogalom. Vagy a nemzetben gondolkodás (legalábbis ha erkölcs is jár vele) óhatatlanul torzuláshoz vezet? (Hisz a baloldaliak még csak-csak tévedhetnek, a polgári liberálisok azonban… kizárt.)

Mit lehet tenni? Grendel úgy tudja, hogy a közösségi elkötelezettség ideológia és divat: „A különböző 20. századi ideológiák és művészeti divatok (népi, nemzeti radikális, kommunista, avantgárd stb.)” – mossa megint egybe az össze nem tartozót a szokásos furmányosság. Szerintem pedig nem az az ideológia foglya, aki számot vet a közösség lehetőségével és szükségességével, vagy aki számot vet a közösség esetleges hiányával és lehetetlenségével, hanem aki megfellebbezhetetlen tényként kezeli a lehetőséget vagy a lehetetlenséget. Hogy netántán ez a mai közösségtagadó liberalizmus és az azt irodalomra vetítő posztmodern-dekonstrukciós poétika lenne be nem bizonyított tételek mindenekfölöttiségét hirdető, meg nem cáfolt tételek hamisságát kiátkozó agresszív ideológia? (Apropó: ideológiának a megmerevedett, önmagát kizárólagosnak tekintő eszmerendszereket nevezem, ezzel szemben a hatékony, érzékeny, önmaga kiigazítására képes eszmerendszert mondhatjuk például világszemléletnek.)

Közösség tehát legalábbis lehetséges, a közösségnek pedig megvannak a maga ügyei, ezeket meg képviselni kell itt is, ott is. Mivel a közösségi ügyek egyben mindig személyes ügyek is, így az irodalomban is megvan a helyük. A szerző azonban, végigpillantva a végtelen jövőt, elrévedő szemmel nyilatkoztatja ki, mit látott: „a képviseleti líra ideje végleg lejárt”. Ha legalább csak annyit mondana, hogy ez idő szerint vagy hosszú időre… Ez a végleg csak úgy vehető kicsit is komolyan, ha feltételezzük, hogy egyrészt ma korszerűtlen a képviseleti líra (ez is igencsak vitatható, hisz a bőrünkön érezzük már, hogy egyre súlyosabb közös ügyeink vannak), másrészt a világ örökké ilyen marad. Lehet, de tudhatjuk-e? Maga Grendel is ingadozik. Van, amikor változatlan emberi egzisztenciát és ebből fakadóan változatlanul gyarló világot tételez. Ám van, amikor azt sugallja, hogy jelenünk „totális érték- és identitásvesztés” eredménye – tehát nem szükségszerű, hogy ilyen legyen. Vagy a veszteség már nem nyerhető vissza? Nos, a végig nem gondolt gondolatok megint csak bosszút állnak rajta.

Vegyük még a következő megállapítást: „az Egész bölcseleti alapú megragadása kudarcra van ítélve”. Biztos, hogy ha sokan sokszor mondanak valamit, azt el kell hinni?

És mégis, mégis megéri a fáradságot a könyv elolvasása! Hisz alig fáradság: újfent bebizonyosodik, hogy az irodalomtörténet nemcsak kínos penzumként, de élvezetes regényként is továbbadható. Akkor miért főleg a kifogásokba ragadok? Egyrészt mert túl elterjedt hibák ezek, másrészt mert kikerülhetőek lennének, harmadrészt még Grendel szépírói erényein is foltot ejtenek. Nemcsak a nyelve bicsaklik bele olykor az idegen szavakba („konstituálódik”, „generál”, „újrapozicionál”, ”újraszituál”) és modoros szerkezetekbe (valamit valami „felől” olvasni), hanem nyilvánvaló – esetleg tendenciózus? ahhoz túl rajtakapható – tévedést is megenged magának (Füst Adventje kapcsán veti oda, hogy üldöztetést Horthy óta tapasztal a „magyar polgár”: és a Károlyi-korszak Tisza meggyilkolásában tetőződő garázdasága? a vörösterror?; igaz, Tisza például nem menekült, így üldözni sem lehetett).

Összegezve, az ember közösségi oldalának a kiiktatását látom a Grendel Lajos-i egyéniségkép és irodalomtörténet nagy hiányosságának. Ráadásul ez elég közhelyesen, kincstári teóriák révén fejeződik ki. Pedig az általa fő erényekként megnevezett szeretet, részvét és szabadság egyenesen feltételeznék az egyéni lét meghaladását. És ezt a Béládi Miklós-idézetben megfogalmazott belátás sem érvényteleníti: „a világ széthasadt egyénre és társadalomra, s míg az egyén rendelkezhet a tiszta ítélet lehetőségével, a társadalmi szervezet létéből eredően nem képes megvalósítani a tiszta cselekvést, mert osztályérdekek, csoportszempontok, politikai előfeltevések alakítják és szabályozzák működésüket.” Valószínű, a közösséggel (például a nemzeti közösséggel) is úgy állunk, mint az emberi abszolútumvággyal. Talán igazából csak szűk körben, ritkán élhető át, többnyire tehát nem létezik, néha hajlamosak vagyunk a tagadására is. Ahogy Grendel tagadja az egyéni beteljesedést Kosztolányiról írva: „szép és rút, jó és rossz, kellemes és kellemetlen nem egymás ellentétei, hanem ugyanazoknak a lelki tartalmaknak a kétféle diszpozíciói. Mind a kettő »emberi«, de ami emberi, az szüntelenül változik, és sosem lehet abszolút.” A diszharmónia paradoxonná hevítésével, a feszültség várható-váratlan kisülésével azonban egy pillanatra mégiscsak megjelenik valami teljesség. Többször ír erről a szerző, például az előző idézet után két oldallal, az Édes Anna kapcsán: „A lélekben zajló folyamatok bizonyos kritikus helyzetekben kiszabadulnak a ráció kontrollja alól. Olyan pusztító erők szabadulnak föl ilyenkor a tudattalanból, amelyek révén, paradox módon, az ember egy pillanatra a teljes egzisztenciáját éli meg, vagyis teljesen azonossá válik önmagával.” Így bukkan elő Grendelnél a „polgári liberalizmus” mélyén rejlő anarchikus misztika. A hivatalos eszmény az egyéniség „integritása”, „hűsége önmagához”, amelyet sztoikus következetességgel és ironikus szkepszissel védelmez. A pusztulás színe előtt azonban mindez összeomlik. Ám ekkor nyílik meg a legfőbb esély: a pusztulás mélyén talán megcsillan a lényeg. Miért ne lehetne a közösségi elvű szemléletnek is misztikus reménye: talán a teremtés és az egymásra találás mélyén is megcsillanhat valami. (Kalligram, 2010)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben