Bartók és a „kutyabőr”

Adalékok a dualizmus kori Bánság integrációs/asszimilációs trendjeihez és törvényszerűségeihez

Szász Zoltán 70. születésnapjára

Egyik barátom, megtudván, hogy az egyetemes magyar művelődéstörténet talán legnagyobb – méltán világhírű – alakja korai társadalomtörténeti nézeteiről és azok szociológiai, család- és mentalitástörténeti forrásvidékéről készülök előadást tartani, kéretlenül az alábbi (spontán) levelet intézte – „villanypostán” – hozzám. Sorait és azonnali reagálásomat, némileg megkurtítva, idézem:

Béla,

nagyon egyszerű, amit gondolok.
A zenetudósoknak nincs meg az az átfogó társadalomtörténeti,
mentalitástörténeti stb. tudásuk, ami […] néhány […]
történésznek. A történészeknek nincs meg az az átfogó zenei ismeretük,
ami a zenetudósoknak. Bartók személyiségképe ennek következtében
valószínűleg megrajzolhatatlan. Kiváló közelítések persze születhetnek!
Bartók képe megrajzolható-e a zenéje nélkül?
Amikor egy költő vagy író személyiségképét megrajzolják mint
társadalomtörténeti stb. fejleményt: rendelkezésre állnak a szövegek,
amelyeket a történész, az irodalomtudós egyaránt végigolvas és
(meg)ért. A civil megnyilatkozások, levelek, történelmi, élettörténeti
események […] mellé oda lehet „rendelni” a megfelelő szövege(ke)t
bizonyítékul, ellenbizonyítékul.
Hogyan hallgatod végig Bartók zenei életművét a (társadalmi)
személyiségfejlődés megrajzolásához? Bartók civil megnyilatkozásai,
levelei, családtörténeti tényei mellé hogyan rendeled oda a megfelelő
zenei bizonyítékot vagy ellenbizonyítékot? Mi fontosabb? A civil
történet vagy a zenei életmű? Föl lehet-e tenni ezt a kérdést így?
Úgy gondolom, ennek a – nem is olyan finom – distinkciónak a figyelembevételével lehet kísérletezni a történészi megállapítások
megfogalmazásakor.

M1

Válaszom:

Persze, ez – mondhatni – evidencia. (Ezért nem fogok Bartókról soha könyvet írni […] csak Puskásról!)2

De az is fölmerül bennem, amit valahol olvastam is (talán ő maga írta saját magáról), hogy nem tudja magát írásban kifejezni…3  szerencsére – tenném hozzá!

Talán ez a titka zenéje világsikerének!

Ui. a zenéjében művészi síkra emelt kakofónia mögött épp az rejtőzik, aminek módszeres leírásához a szavak-fogalmak nemhogy nem segítenek, hanem fokozzák a zűrzavart! Ma talán jobban, mint anno…

B.4

Eddig a hevenyészett véleménycsere, s most következzék az az 1905-ben Párizsban keletkezett levélrészlet, amely, mi tagadás, mellbe vágja a gyanútlan hallgatót (olvasót), de ugyanúgy feladja a leckét a zavarba ejtő passzus értelmezését megkísérlő historikusnak is.

Így fest (hangzik) az inkriminált rész kiemelve: ha a magyar népzenét más népével hasonlítjuk össze, meglepően kedvezőbb ítéletet hozhatunk. A mennyire én az idegen népek népzenéjét ismerem, a mienk jóval felettük áll, kifejező erő, változatosság dolgában.5

Egy olyan paraszt, a ki […] melódiát komponál […] ha gyerekkorában parasztsorból kiállva tanult volna, biztos, hogy kiváló, nagybecsű dolgokat alkothatna. Sajna, ritka olyan magyar paraszt, a ki tudományos pályára adná fejét. Intelligenciánk majdnem kizárólag idegen eredetű (erre vall a tengersok idegen nevű magyar úri ember); pedig csak az intelligencia foglalkozhatik a magasabb értelemben vett művészettel.

Már pedig, úri osztályunkban nincs erre képesség; ha kivételek akadnak, ezekben nemzeti művészet iránt nincs szemernyi fogékonyság sem. Csak akkor keletkezhetik igazi magyar zene, ha lesz valódi magyar* úri osztály. Épen ezért Budapest közönségével nem lehet semmit sem kezdeni. Ide gyült mindenféle szedett-vedett sehonnai német, zsidó népség; nagyrészt ezek Budapest lakói.** Nemzeti irányú nevelésükre kár időt pocsékolni. Neveljük inkább a (magyar) vidéket.6

Eddig a tényleg fura citátum,*** de mielőtt bárkiben is fölmerülne, hogy az ifjú Bartókban netán zavaros antiszemita ízű indulatok kavarogtak volna, tüstént idemásolunk egy ennek tökéletesen ellentmondó, tárgyilagos passzust egy pár évvel korábbi, édesanyjához intézett leveléből (amelyből azért persze kiderül, hogy régi jó – s ma is létező – magyar szokás szerint nagyon is számon tartotta,7  hogy ki kicsoda!): „Hogy kik Lukácsék? Zsidók és gazdagok; ennyit tudok; többet nem; – Alighanem Schiffernek, Székelynek köszönhetem itt az órákat. Silbergék is zsidók és gazdagok […] Surányiné is gazdag és zsidó. Utóbbi vasárnap ebédre hívott, alighanem azért, mert hallani akar. – És Singer Izidor (?) is valószínűleg zsidó és gazdag. Tehát egész létemet zsidóknak köszönhetem.”8

Szó, mi szó, már e két idézet tüzetesebb filológiai, társaslélektani és mentalitástörténeti szempontú elemzése is kisesszényi terjedelmű megállapításhalmazt eredményezne. De akad még néhány újabb, nem kevésbé meggondolkoztató (családtörténeti) tény, amely a leendő egyetemes lángész9 gyermek- és ifjúkorát – s nyilván személyiségfejlődését – alighanem alapvetően, mondhatnák, fátumszerűen10 meghatározta.

Néhány képzett zenetudóson és művelt, amolyan „mindent olvasó” filoszon kívül ugyan ki tudja manapság, hogy a komponista édesapja, idősb Bartók Béla (Dávidháza, 1855. november 19 – Nagyszentmiklós, 1888. augusztus 4.), a nagyszentmiklósi mezőgazdasági szakiskola igazgatója – nem lévén megelégedve társadalmi helyzetével, s a bánsági presztízshierarchiában kivívott rangjával – az 1870–80-as évek fordulóján nemesi diplomát – „kutyabőrt” – fabrikált magának (és kisfiának), az obligát „szuhafői” előnévvel együtt?! E tagadhatatlan faktum előzményeiről a következőket illik (kell) tudnunk: az 1881. március 25-én a Torontál megyei Nagyszentmiklóson született világhírű zeneszerző apai ági fölmenői ugyan borsodi – közelebbről borsodsziráki – polgárosulni igyekvő magyar parasztivadékok (dédapja, Bartók János11 1820 körül kerül kalandos előélet után Torontálba), ám a magyarcsernyei születésű, szintúgy János névre keresztelt nagyatyja (1816–1877)12 már „a szerb kereskedőfamíliából grófosított Nákók”13 által alapított helyi földművesiskola igazgató tanítója. Bekerül tehát a nagyközség notabilitásai közé, s talán emiatt is katolikus hitű délszláv (bunyevác) asszonyt hoz a házhoz: Bartók Béla nagyanyját Ronkovics Matildnak (1825–1885)14  hívták. S itt kell azt is rögzítenünk, hogy a „rác” beütés már-már hagyományosnak tekinthető a Bartók famíliában, Kalapis Zoltán szerint már Bartók dédanyja is – id. Bartók János neje –, Bozsovits Katalin „szabadkai származású bunyevác leány”.15 Minden körülmény arra vall viszont, hogy fiát, a leendő komponista becsvágyó édesapját valóban nem elégítette ki szerénynek számító öröklött társadalmi státusa, mert Bartók egyik neves életrajzírója ezt jegyzi föl a papa – részint fiára is áthagyományozott – habitusáról s az abból következő mesterkedésekről: „Idősebb Bartók Béla16 magasabb mezőgazdasági iskolákat járt, és igen érdekelte hivatása. A jelek szerint azonban nem csak szakmája művelésével akart a honoráciorsorból kiemelkedni. Hivatásbeli kiválóság a század végi magyar vidéken társadalmilag és társaságilag magasabb presztízshez alig vezethetett” – emeli ki a biográfus, majd így folytatja: „Ezt kompenzálandó kreálta magának [idősebb] Bartók – mai tudásunk szerint önhatalmúlag – a köznemesi rangot, szuhafői előnévvel. Szuhafő Észak-Magyarországon van, mint Borsodszirák, ott is élnek Bartókok, csakhogy másik, református és nemes családból.17 Velük azonosította családját az igazgató, még címert is tervezett. Mondják, dzsentriallűröket vett föl ([Denijs] Dille [Bartók egy másik életrajzírója] szerint a Bartókoknál amúgy is hagyományos volt a mulatós-magyaros temperamentum):18 állítólag rivalizálni kezdett a Nákó grófokkal, elmérgesedett közöttük a viszony, és amikor az apa – stílszerűen: »halálos májbetegség«19 áldozataként – meghalt, az uradalom semmi támogatást nem adott az özvegynek.”20 S továbbmenve, ki tartja még (a szakembereken és a „művelt nagyközönségen” kívül) számon, hogy az ígéretes ifjú zongorista első zsengéit Bela von Bartók néven jegyezte, s olyannyira hitt a (nem bizonyítható) nemesi származásban, hogy még a Pásztory Edittel (Dittával, 1903–1982) 1923. augusztus 26-án Budapesten kötött (második) házasságát igazoló okiraton is a szuhafői Bartók Béla aláírás ékeskedik?21 S vajon fölfigyelt-e már valaki komolyan arra, hogy Bartók korán megözvegyült édesanyja, Voit Paula (Turócszentmárton, 1857. január 16 – Budapest, 1939. december 19.), Pozsonyba visszakerülve finoman szólva nem tiltakozott, amikor zseniális kisfiát német anyanyelvűként vették lajstromba a pressburgi gimnáziumban? Holott pontosan tudta, s az oskolamesterek is rögvest észrevették, hogy a gyerek jobban beszél, kevesebb hibát ejt magyarul, mint németül! (Grammatikailag is kimutatható, hogy Bartók első nyelve, amelyen érez, gondolkodik és álmodik: a magyar, az összes többi [francia, spanyol, később angol] csak utána következik; s így Goethe és Schiller nyelve is csupán a második lehet!)22

Mindezek ellenére, ha nagyon szigorúan ragaszkodnánk a tényekhez, netán rosszhiszeműen „kukacoskodni” akarnánk, mégsem állíthatnánk, hogy Bartók anyanyelve (Muttersprache) a magyar volna! Mert ehhez a formális logika (s a józan paraszti észjárás) alapszabálya szerint édesanyjának is magyar születésűnek kellene lennie! Márpedig, bármennyire ingoványos talajra merészkedünk is (Tallián Tibornak és a political correctness aranyszabályainak itt ellentmondva), nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Bartók szülőanyja, Voit Paula felföldi (pozsonyi) német – spíszbürger23 – családban látta meg a napvilágot,24 mint oly sokan a XIX–XX. századi magyar értelmiség színe-virágából, a kassai Márai (Grosschmid) Sándort is beleértve. Vagyis nála, valamint Irma nevű lánytestvérénél (1849–1941) ez volt az első nyelv; a Voit nővérek mindhalálig németül – valószínűleg „cipszer tájszólásban”25 – társalkodtak egymással, hiába korholta ezért, olykor eléggé indulatosan, mindkettőjüket s közvetve szeretett testvérhúgát is az (akkor még) „nagymagyar”26 érzésű leendő géniusz.

Íme egy „idevágó” – Bartók akkori lelkiállapotát és kijegecesedőben lévő nézeteit híven tükröző – levélrészlet: „a magyar nemzet egyes tagjainak elenyészően csekély kivételével oly bántóan nagy a közöny minden iránt, ami magyar. Nem a magas politikában; ott tudunk lelkesedni nemzeti ideálokért, hanem a mindennapos életben, minden jelentéktelennek látszó csekélységekben szüntelenül vétkezünk a magyar nemzet ellen. »…nekünk itt mindegy beszéli-e és hogyan valaki a mi egyetlen és páratlan nyelvünket. Beszélünk helyette mi magunk mindenek nyelvén; műveletlennek csúfoljuk, aki csak magyarul tud, legyen bár az egyetem összes tudományai a fejében; leányainkat, jövő nemzedékek anyáit idegen neveléssel zsenge korukban rontjuk meg…« mondja egy szép beszédében Rákosi Jenő. Igaza van! […] Sajnos e téren az én otthonomban is sok a javítani való. Szomorúan tapasztaltam legutóbbi együtt időzésünk alkalmával, hogy te is, Böske hugom is, akár hanyagságból, akár feledékenységből az előbb felsorolt hibákat követitek el […] Beszéljetek egymás között magyarul!!! Mennyire restelleném, ha pl. Pozsonyban, esetleg később Budapesten meglátogatna egy ismerősöm, ki ismeri gondolkodásmódomat s véletlenül meghallja, hogy ti egymás között – németül beszéltek, esetleg engem is így szólíttok. Ez engem szájhősnek fog gondolni. – Mentségül hozod fel, hogy Irma nénivel már megszoktad a német szót. Ez elfogadható mentségül, de egyszersmint [!] jóvá nem tehető mulasztásnak eredménye. Miért nem szoktátok meg fiatal korotokban a magyar szót??? Hiszen Irma néni hosszú ideig volt Békés megyében; itt meglehetősen megtanulta nyelvünket, s a többit te folytathattad volna. Ha jóval később megszoktál velünk németül beszélni, hogy megtanuljuk a német nyelvet, ép ugy megszokhattál volna magyarul beszélni Irma nénivel, hogy ő megtanulja a magyar nyelvet […] Hányszor megfigyeltem: magyarul folyt a társalgás, egyszerre csak épen te [Bartók B. kiemelése!] németre fordítod a szót! Csupa feledékenységből, mert neked ez »mindegy«. Hogy hugomat Böskének vagy másnak hívják, nem oly fontos; e kérdés mellett lehet elsiklani minden változtatás nélkül. De a miről mai levelemben írok, a mire most kérlek, azt meg kell valósítanod.”27

S most, az idő rövidsége (s a rendelkezésünkre álló terjedelmi keretek szűkössége) miatt próbáljuk meg az eddig elmondottak (leírtak) alapján összegezni: miféle démonokkal is viaskodik tehát a XX. század első évtizedében az ifjú Bartók?

Rövidre zárva: két feloldhatatlannak tetsző s megoldhatatlannak bizonyuló dilemmával: apja nemesi velleitásaival és anyja német eredetével. Vagyis Bartók mindkét szeretett szülőjével birokra kel: atyjával megpróbál azonosulni, s még negyvenkét éves korában is hajlamos elfogadni a Bartók família (nem létező) nobilis származásának mítoszát (s tévhitével csak egy, valószínűleg a húszas évek közepe táján megejtett – s természetesen titokban tartott – szuhafői „őskutató” kiruccanás eredményeképpen számol le véglegesen);28 míg édesanyjával (és testvérhúgával, Elzával), mint olvashattuk már, spontán német nyelvhasználatuk miatt perlekedik.29 Nyilván azért, mert – a tényeknek (és saját tapasztalatainak) megfelelően! – nem érzi tökéletesnek, szívből jövőnek „magyarságukat”. (Ebből a szempontból a kései elemző számára igen sokatmondó az alábbi levélrészlet: „Azt inditványozom, [s föltétlenül számítok arra, hogy inditványomat általános helyesléssel rögtön elfogadják], hogy hugomat ezentúl Böskének nevezzük. Az már mégsem járja, hogy ilyen magyar családnak egyik tagját ilyen tősgyökeres germán néven szólítsák, mikor nagyszerűen pótolja e nevet egy magyar név.”)30

S nyilván egyszerű (lélektanilag nagyon is érthető) „hárításnál” – a mélytudatba vagy a tudattalanba való „lenyomásnál” – az sem igen több, hogy családja délszláv ágával végképp „nem számol el” (noha déd- és nagyanyja egyaránt katolizált szerb: bunyevác), sem anyja részben lengyel felmenőivel31 – legalábbis ennek, tudomásunk szerint, nincs nyoma sem irathagyatékában, sem kiterjedt levelezésében…

De legalább édesanyjával többé-kevésbé sikerült dűlőre jutnia, s Denijs Dille és Tallián Tibor opusát tanulmányozva magunk is szembesülhettünk azzal a némiképp (legalábbis az identitásában enyhén bizonytalan fiatal Bartók szemszögéből) „zavaró”32 életrajzi ténnyel, hogy ez az egyetemes magyar zseni anyai ágon minden kétséget kizáróan tényleg felföldi, már korábban „polgárisodott”33 német telepesek leszármazottja.

Voit Paula valószínűleg turócszentmártoni eredetű pozsonyi német családban látta meg a napvilágot. Nagyapja, Paul Voit költözött a régi Magyarország fővárosába, ahol jól menő műhelyt nyitott, s így sikerült betagozódnia a helyi, tehetősnek számító, többségében ugyancsak német származású és nyelvű „jobb középosztályba”.34 Unokájáról, a nagy zeneszerző édesanyjáról ezt jegyzi fel Tallián Tibor: [Voit Paula] „korán elárvult, s hogy hamar kenyérhez jusson, elvégezte a pozsonyi preparandiát, és tanítónői képesítésével belépett a monarchikus Magyarország hasznos kishivatalnok-értelmiségi seregébe. Hozzá hasonlóan sok volt ott a német származék, nemhiába – emeli ki joggal a szerző – ez volt az ország legpolgárosultabb nemzetisége. A sereg tagjai – garnizonéletet élve – hol Pozsonyban, hol a legtávolabbi Erdély vagy Bánság szűzföldjein szabályozták a vizeket, építették a vaspályákat, terjesztették a magyar szót a hirtelen konjunktúra szükségletei szerint. Mint igazi telepesek, a maguk eszközeivel buzgón harcoltak mindenütt a polgárosulásért, s már a XIX. század eleje óta szenvedéllyel: a magyar polgárosulásért. Bartók anyja már hivatása miatt is korán és jól megtanult magyarul. Irma nővére (aki Paula háztartását vezette később) élete végéig német ajkú maradt; Bartók húgát is Elzának szólították a családban […] A két szülő – polgárosulni vágyó vidéki [magyar] gazdász némi dzsentri beütéssel és a kemény, német polgárlány – mintapéldányai lehetnének azoknak a rétegeknek, amelyekből az ország javára az igazi, »keresztény« magyar polgárságnak meg kellene születnie a kiegyezés után” – zárja családtörténeti bevezetőjét Tallián Tibor.35

S ha mindehhez még azt is hozzátesszük, hogy az érzékeny idegrendszerű kisfiú élete első (talán legfogékonyabb) nyolc és fél esztendejét36 a hajdani Habsburg Birodalom (Osztrák–Magyar Monarchia) legkevertebb népességű, egyszersmind legdinamikusabban civilizálódó, „polgárisuló” – s mindennek bonyolult végkifejleteként rohamosan magyarosodó – fertályában, a Temesi Bánságban töltötte, máris van néhány fogódzónk ahhoz, mi minden rakódhatott le mélytudatában és tudattalattijában. Meg persze azt is jobban érthetjük, miért volt oly múlhatatlanul szükséges idősb Bartók Bélának a „kutyabőr”! Hiszen e mesterségesen betelepített, igazi „német alapossággal” megszervezett tartományban – a bécsi főhatóságok várakozásaival szöges ellentétben – nem megbízható német (sváb) birodalmi polgárság, hanem – az egymást érő, erőteljes nemesítési hullámok37 eredményeképpen – jobbára ugyanaz az öntudatos (rátarti) – s egyre inkább mintaadó! – úriember réteg/halmaz, polgárosodó (egyszersmind lendületesen magyarosodó), hivatalt viselő (ugyanakkor birtokot s a vele járó címet, rangot szerezni igyekvő) „új nemesek” osztálya38 bukkant fel a magyar társadalomfejlődés évszázados bugyraiból,39 mint Kassán, Pozsonyban – vagy éppen Budapesten.40

Mert hiába szögezték le az 1848-as „sarkalatos” áprilisi törvények a törvény előtti (polgári) jogegyenlőség, alkotmányosság etc. alaptételeit (a nemesi kiváltságok megszűnésével egyetemben), a régi rendi világ41 nem omlott azonnal össze. Ellenkezőleg, ha némileg módosult, burkoltabb formában is, szívósan tovább élt. Főként a mindennapok öröklött beidegződéseiben, mélyen rögzült szokásaiban, a viselkedésben, magatartásban, modorban. Egyszóval a mindenható (alig-alig változó) presztízshierarchiában!

Aki pedig nem született bele e kiváltságos (régi nemesi vagy frissen nemességet szerzett) rétegek valamelyikébe, nem volt képes rangot (nemesi címet) szerezni (vagy – ellenkezőleg – a már meglévő titulussal járó vagyoni szintet, életvitelt-stílust megtartani), abban (s közvetve leszármazottaiban) bizony – akárcsak idősb Bartók Béla igazgató úrban – óhatatlanul nehezen kezelhető feszültségek keletkeztek, súlyos kompenzatív késztetések halmozódtak fel, ami gyakran vezetett deviáns viselkedéshez, „kivagyisághoz” (cím- és rangkórsághoz), szenvedélybetegségekhez, emberi tragédiákhoz…

Ugyanakkor kedvező társaslélektani környezetet, termékeny táptalajt teremtett az alkotóerő (kreativitás) kibontakozása – egyszóval a magyar zsenik – számára.

S most nézzük meg, immár ismét elsősorban fiára, ifjabb Bartók Bélára gondolva, hogyan vélekedik minderről – eme sokrétű, hihetetlenül bonyolult szociológiai és társaslélektani folyamat csúcspontját némileg önkényesen 1910 helyett 1904-re (!) helyezve – egy Amerikába szakadt (de 1924-ben Budapesten született s itt is „szocializálódott”) neves magyar származású történész, aki egyszersmind félreérthetetlen, kölcsönös (és szerves) összefüggést állapít meg a különleges asszimilációs-integrációs olvasztótégelyként (betagozódási-beolvadási kohóként) értelmezett századfordulós Budapest sajátos szellemi atmoszférája és a feltűnően nagyszámú, főként nagypolgári miliőből származó, igen gyakran a világhírig eljutó pest-budai tehetség szocializációja között! John Lukacs (Lukács János) így ír erről: „[…] a korabeli Budapesten élénk, itt-ott ugyan kezdetleges, de nem szükségképpen felszínes kulturális élet zajlott, amelynek termékenysége és optimizmusa erősen elütött a bécsi századvég neurotikus pesszimizmusától. Ez a termékenység és optimizmus a magyar és a zsidó (sőt, a német)42 szellem egyes vonásainak sajnos csak pillanatnyi, de annál különlegesebb ötvöződéséből jött létre. Ehhez tudni kell, hogy míg Magyarországon igenis létezett antiszemitizmus, addig Budapesten a zsidók, különösen az egy bizonyos osztályhoz [értelmezésünkben: a »nemesi polgárisodás« útján igencsak előrehaladt, annak az arisztokráciával csaknem egyenrangú elitjét képező, szociológiai értelemben »lefelé« és oldalirányban szintén mintaadó nagypolgársághoz] tartozó zsidók asszimilálódása és integrálódása akkoriban világszerte példátlan volt. (Ugyanez vonatkozik a német családoknak a magyar kultúrába történő asszimilálódására és integrálódására43 is.) Ennek bámulatos következményei lettek – emeli ki Lukacs – […] egy csomó emberből hirtelen kirobbant az alkotó tehetség […]”44

Helyben vagyunk tehát!

Mert tűnjék ez utólag bármennyire is felfoghatatlannak, már-már abszurdnak is, mégis tény, hogy mindez Bartók Bélára, az egyetemes magyar kultúra e – történetesen bánsági „gyökerekkel” is rendelkező – géniuszára is érvényes! Mert bizony az a „történet”, amelyet ez idáig nyomon követtünk, majdhogynem példaszerű (akárha egy Mikszáth-elbeszélésben olvasnánk), jóval döbbenetesebb azonban az, amit többször is idézett szerzőnk (Tallián Tibor) – visszafogottan bár – a XX. század egyik legtehetségesebb s világviszonylatban is legnagyobb hatású életművét produkáló magyarjáról vetett ugyanebben az öszszefüggésben papírra. E sorok írója maradéktalanul egyetért e „helyzetképből” levezetett „következéssel” is, amely – korábbi fejtegetéseinket (s a 39. jegyzetben hivatkozott monográfiánk alaptéziseit) jó néhány vonatkozásban megtámogatva – így fest: „A feltörekvési vágy tehát idősb Bartók Bélában a kiegyezés utáni Magyarországra oly jellemző ellentétes formákat mutatta: volt benne tiszta polgári elem, a hivatástudat és dzsentroid vonás [a mániákus rangkórság], hiszen oly érzékeny pontja volt helyzete a rendi hierarchiában, hogy a családfa átrajzolásától sem riadt vissza. Polgárias vonásai közt megkülönböztetett hely illeti nagy zeneszeretetét. Igaz – teszi tárgyilagosan hozzá Tallián Tibor –, a dzsentri sem élhetett muzsikaszó nélkül […]”45

Vagyis e tekintetben – kiforratlan „osztályhelyzete”, a társadalmi hierarchiában elfoglalt, szubjektíve elégtelennek ítélt „rangja” és presztízse tekintetében – idősebb Bartók Béla éppolyan felemás állapotban (a dzsentroiddá torzuló köznemesi és a szolid, némiképp „nyugatiasabb” polgári értékek, késztetések, életstratégiák s beidegződések kijegecesedőben lévő egyvelegének más-más egyéni és családi adottságokkal már-már genetikusan meghatározott keveredési fokán) élte le – Trianon baljós árnyékában – életét, mint a félnemes-félpolgári (átmeneti) lét milliónyi árnyalatát öntudatlanul képviselő többi nemzedék- és honfitársa. Ha pedig karikírozni akarnánk zseniális fia örökölt léthelyzetét, akkor némi malíciával azt mondhatnánk, hogy kettejük – s kivált a mindkettőjüket feszítő lelki tényezők: a kitűnni, kiválni vágyás, belső nyugtalanság, örökös elégedetlenség – között „csupán” minőségi, de nem lényegi különbség volt: az apának kocsmai tükrök bezúzása, kicsinyes „kivagyiság”, Addison-kór jutott, míg a fiúra – a feszültségeit s frusztrációit absztrahálni és szintetizálni képes lángelmére – az ígéretesen induló nemesi típusú magyar liberális korszerűsítési kísérlettel együtt-egyidejűleg összeomlóban lévő közép-európai szellemi világ kifinomult, örök életű zenei megjelenítése várt…

S így (és ezért) válhatott minden idők talán legzseniálisabb magyarjává.

Jegyzetek

1 Zelei Miklós – Borsi-Kálmán Bélának, 2010. május 26.

2 A tudományos ülésszak levezető elnöke, Tormássy Zsuzsanna – meglepetésemre – bemutatásomkor szóba hozta minden idők legismertebb magyarjáról, Puskás Ferenc sikertörténetéről és annak lehetséges okairól készült Az Aranycsapat és a kapitánya – Sorsvázlatok a magyar futballpályák világából (Budapest, 2008, Kortárs Kiadó) című esszémet, s így módot nyújtott az elemzés néhány mentalitástörténeti megállapításának ismertetésére, egyszersmind a bartóki oeuvre (valamint a múlt század még két egyetemes magyar zsenije: József Attila és Neumann János életművének) hatásmechanizmusával való vázlatos egybevetésére. (Ti. Neumann „értéséhez” magas fokú matematikai tudás szükséges, József Attilát olvasni, míg Bartókot hallgatni kell. Puskást elegendő volt nézni… etc.)

3 Időközben a vonatkozó szövegrészt is megtaláltam: „Bartók nem tudta szavakban jól kifejezni magát, ezért nem kereste túlságosan az akkor divatos intellektuális társasági vitákat.” Lásd BőhmÁgnes: Bartókról Amerikában – Frigyesi Judit új könyvéről és a magyar modernségről. Népszabadság, 1999. február 20., 10. (a továbbiakban: Bőhm). Frigyesi könyvének bírálatát lásd GyániGábor: Budapest – túl jón és rosszon. A nagyvárosi múlt mint tapasztalat. Budapest, 2008, Napvilág Kiadó, 88–102. (a továbbiakban: Gyáni. A kistanulmány szerzője itt köszöni meg Barkó Gábornak – és közvetve Gyániakadémikusnak – bibliográfiája kiegészítését.)

4 Borsi-Kálmán Béla – Zelei Miklósnak, 2010. május 26.

5 Pályája vége felé, 1937-ben, Népdalkutatás és nacionalizmus c. cikkében ugyanerről így ír: [a soviniszta féltékenységnek már csak azért sem lehet értelme, mert valószínű] „hogy a földkerekség minden népzenéje, ha elegendő népzenei anyag és tanulmány áll majd rendelkezésünkre, alapjában véve visszavezethető lesz majd néhány ősformára, őstípusra, ősstílusfajra”. Lásd Bartók Béla: Írások a népzenéről. Válogatta, szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Gróh Gáspár. Budapest, 2004, Kortárs Kiadó, 196. Bartók munkamódszeréhez és egyik legszebb művének keletkezéstörténetéhez lásd legújabban Miskolczy Ambrus: A szarvasfiúk „rejtélye” – A kolindától a Cantata profanáig. Budapest, 2010, LucidusKiadó (Kisebbségkutatás könyvek).

6 [Bartók Béla] – Jurkovics Irmynek – Nagyszentmiklósra. Címzése: Hongrie / Nagyszentmiklós (Torontálmegye) / Jurkovics Irmy Urhölgynek. Kelte: Paris, 18, Rue Clément-Marot, 1905. aug. 15. (A párizsi postabélyegző dátuma: 1905 aug. 23. [Érkezési bélyegző dátuma: Nagyszentmiklós, 1905. aug. 25.]) Közölve: Bartók Béla levelei. Szerkesztette DeményJános. Budapest, 1976, Zeneműkiadó, 95–98. (Az idézett levélrészletet lásd a 96–97. lapon.) (A továbbiakban: Bartók 1976.) Itt kívánjuk megjegyezni, hogy minden általunk közölt dokumentumot betűhív formában tesszük újra közzé! (B-K. B.) A passzust csonkítva idézi – Frigyesi Judit Bartók Béla és a századfordulós Budapest c., angolul megjelent figyelemre méltó könyvére (Béla Bartók and Turn-of-the-Century Budapest. Berkeley–Los Angeles–London, 1998, University of California Press, 83., a továbbiakban: Frigyesi 1998) hivatkozva – Bőhm uo. (lásd a 3. számú jegyzetben!). Frigyesi szövege – Bőhm fordításában – emígy folytatódik: „Bartók, generációjának többségéhez hasonlóan, le tudta küzdeni ambivalenciáját. Nem azért, mintha otthonosan érezte volna magát a városi zsidó intellektuális miliőben, hanem azért, mert semmi kétsége sem volt afelől, hogy ez volt a társadalomnak az egyetlen rétege, amelytől elvárhatta művészete támogatását. Elfogadta, hogy a modern értelemben vett intelligencia csak a városban fejlődhetett.” Uo. 10. [az angol eredetiben: 84.] Vö. Vikárius László: Bartók és Ady Budapestje – Frigyesi Judit: Béla Bartók and Turn-of-the-Century Budapest [Bartók Béla és a századfordulós Budapest]. Berkeley and Los Angeles, California, University of CaliforniaPress, 1998. Muzsika, 2002/3. 34–39. Lásd még Gyáni uo.

7 Vö. „Szombat estére Kunwald szerződtetett, hogy egy estélyre 25 frtért néhány darabot zongorázzak. Az estélyt az ő főnöke adta: Gulácsi. Ott voltak többek közt Berczik Árpád, Kandó Kálmán (a villamos nagy vasutak feltalálója) ennek huga: Baghyné, ennek férje orszgy.-képviselő, stb. stb.; egy zsidó sem volt ott.” [Bartók Béla] Özv. Bartók Bélánénak – Pozsonyba. Budapest, 1903. febr. 25. InBartók Béla családi levelei. Szerkesztette ifj. Bartók Béla. Budapest, 1981, Zeneműkiadó, 90. (A továbbiakban: Bartók 1981.)

8 [Bartók Béla] Özv. Bartók Bélánénak – Pozsonyba, Brest, 1901. okt. 5. In Bartók 1981, 46–47. (az idézett rész a 47. lapon olvasható – az én kiemelésem – B-K. B.) Lásd ehhez Frigyesi Juditnak a 6. számú jegyzetben kifejtett – helytálló – véleményét. Vö. Glatz Ferenc: Zene, politikai közgondolkodás, nemzeti eszmények (Társadalmi és kultúrtörténeti megjegyzések a Kossuth szimfóniáról). Történelmi Szemle, 1984/1–2., 165. (a továbbiakban: Glatz.)

9 Egy neves vajdasági lexikográfus értékelése: „Bartók Béla nemcsak a magyar zenetörténet legnagyobb alakja, hanem egyetemes kultúránk legnagyobbja is. Alighanem benne testesül meg a magyar kultúra eddigi legjelentősebb hozzájárulása a világműveltséghez.” Kalapis Zoltán: Életrajzi kalauz – Ezer magyar biográfia a délszláv országokból. I. köt. Újvidék, é. n., Forum Kiadó, 89. (A továbbiakban: Kalapis I–II.)

10 „[…] maradjunk meg a tudattalannál és álmokkal foglalkozó tudós kutatóknál. Szondi Lipót tette a következő lépést az úgynevezett családi tudattalannal. A személyes emléknyomokon és élményeken túl a családi tudattalan az ősök emlékkódjával is rendelkezik. Ez megfelel a modern genetikai szemléletnek is, és összeépíti a pszichoanalitikus fogalomrendszert a genetikai alapon felépített nozológiával, betegségkategóriákkal. Ha génekről beszélünk, nem kerülhetjük meg a sorsszerűséget, a determinált, a gének által determinált életvitelt, karaktert, magatartásformákat.” Koronkai Bertalan: Az álomtól a tudományos hipotézisekig. Magyar Szemle, 1999/11–12. 62. (Az én kiemeléseim – B-K. B.)

11 Lásd erről D. Dille: Genealogie sommaire de la famille Bartok. Antwerpen, 1977, Metropolis, 15–19., illetve Denijs Dille: Bartók Béla családfája [ford. F. Csanak Dóra]. Budapest, 1996, Balassi Kiadó, 21–25. (A továbbiakban mindig a magyar változatra fogunk hivatkozni: Dille 1996.)

12 Vö. Kalapis I. 87. Lásd bővebben: Dille 1996, 27–42.

13 Lásd Naláczy Nákó, et de Nána (Familianum sabattae geneologicae). OSZK, Kézirattár, Oct. Lat.; fausta3. Mss. Sec. XIX. fól. 3 in 8 Mss. Egy adat szerint Nagyszentmiklósonaz „okszerűbb mezőgazdaság terjesztésére a Nákócsalád 1799-ben mezőgazdasági iskolát létesített”. Lásd BüchlAntal: Letelepedés és gazdálkodás a Bánságban (1716–1848). InKorunk Évkönyv 1979. Romániai magyar népismeret. Orbán Balázs születésének 150. évfordulójára. Kolozsvár-Napoca, 1978, 288., vö. TalliánTibor: Bartók Béla. Budapest, 1981, Gondolat Kiadó, 9. (Szemtől szemben.) (A továbbiakban: Tallián.) Lásd még Kalapis II. 695–696.

14 Kalapis I. 87. Lásd erről bővebben Dille 1996, 28–34.

15 Kalapis I. 88. Szülei Petrus Bozsovics [Bosnovics, Boschnovich) és BulyacsicsJulianna. Lásd Dille1996, 22–23.

16 Rövid életrajzát lásd Kalapis I. 87–88. Bővebben lásd Dille 1996, 45–46.

17 Vö. Dille 1996, 63., és Lajos Árpád: Nemesek és partiak Szuhafőn. Miskolc, 1979, HermanOttó Múzeum (Borsodi kismonográfiák 8.), 11–12.

18 Vö. Dille 1996, 45–46.

19 Kalapis szerint viszont nem májbaj, hanem „a bronzkór, az úgynevezett Addison-betegségkorán végzett vele: harminchárom éves korában halt meg”. KalapisI. 88. Vö. Dille 1996, 46. Bartók édesapja a nagyszentmiklósirómai katolikus egyházi anyakönyvben is szuhafői Bartók Béla néven szerepel. Lásd BekeGyörgy: Bartók szülőföldjén – Barangolások Erdélyben. IV. köt. Budapest, 2002, MundusMagyar Egyetemi Kiadó, 404. Lásd erről újabban Móser Zoltán: Gömörködben, fényben. Rimaszombat, 2009, Gömör-Kishonti Múzeum Egyesület – Patrióta Kiadó (Gömör-KishontiTéka 17.), 70–75.

20 Lásd Tallián 10. (kiemelés az eredetiben! – B-K. B.); a májbetegségre: 14. (Az én kiemelésem! – B-K. B.) Az idézet folytatása: „Lehet, hogy a szuhafőiplébániatemplom anyakönyvében a Bartók nevek egyikénél látható vastag, piros ceruzavonás – sűrűn megfigyelhető módja a jelölésnek Bartók-kéziratokon – Bartók Béla kezétől származik, és egy késői, titkos őskutató út emlékét őrzi.” 10–11. Vö. Dille 1996, 62.

21 Erről Tallián így ír: „Családjának feltételezett nemesi rangja az igazgató fiát is többször megkísértette életében. Kamaszkorában kéziratait úgy jegyezte: Béla von Bartók; második házasságát pedig, 1923-ban, mint szuhafői Bartók Béla kötötte”! Tallián 10. Vö. Dille1996, 62–63.

22 Minderről ez olvasható Tallián kitűnő könyvében: „Bélát magát […] a pozsonyi gimnáziumban német anyanyelvű diáknak anyakönyvelték [az én kiemelésem! – B-K. B.], noha az anyanyelve a magyar, ezt gyermekkori német nyelvgyakorlataiban ejtett hibái is tanúsíthatják.” Tallián, 13.

23 A „családi tudattalan” témájánál maradva az egyik – édesanyjához intézett – Bartók-levélben az alábbi vallomásnak (elszólásnak) is beillő passzust találtam: „az már az én pechem, hogy én épen olyan spíszbürger famíliában érzem magam csak jól, mint a milyen a Fábián család.” [Bartók Béla] Özv. Bartók Bélánénak – Pozsonyba, Brest, [1901] máj. 12. (kiemelés az eredetiben!) In Bartók 1981, 44.

24 Bővebben: Dille 1996, 46–47.

25 [a XX. század első évtizedeiben] „a helybéli [kassai] úri társaság társalgási nyelve hivatalosan a magyar volt, de otthon, a családban még a bevándorolt magyarok is inkább cipszertájszólású németet beszéltek. Mindebben kevés volt a szándék. A város hangulata magyar volt, de papucsban, ingujjban, vacsora után az urak is németre fordították a szót.” Lásd Márai Sándor: Egy polgár vallomásai I–II. Budapest, é. n. [első kiadás: 1934], Akadémia Kiadó – Helikon Kiadó, 16–17.

26 Ennek illusztrálására ezt a passzust választottuk: „igazán tarthatatlan állapot, hogy minket saját hadseregünkben idegen szóra kényszerítsenek, szégyenére a magyar nemzetnek, örömére a nemzetiségeknek és ellenségeinknek. Ábrányi Emillel beszéltem ezekről […] Ő azt mondta »Mikor 67.ben Deák mindezekbe beleegyezett, dehogy gondolta ő azt, hogy így legyen ez állandóan; ő a közös hadsereg intézményét csak átmenetinek tartotta. S ime! mit látunk: azóta a nemzeti jólét, önérzet hatalmasan megerősödött, mig a hadsereg nyelvben, jelvényekben, szellemben régi és idegen maradt. Ezek lehetetlen állapotok, melyeket nem lehet tovább tűrni.« Igaza van! S a miniszterek még védeni is merik a mostani hadsereget, mert az, a kit magyar királynak neveznek, így kívánja ezt. Akkor nincs is magyar király! Magyar király csak magyar ember lehet. Az uralkodó még annyira sem birja a magyar nyelvet, hogy minisztereivel magyarul tárgyalhatna. Ez még hagyján, de a leendő uralkodó Ferenc Ferdinánd még ennél kevesebbet, azaz majdnem semmit sem tud magyarul. S a Budapesti Hirlap, ez az ellenzékiből kormánypártivá vedlett lap hogy védi most mindazt a mi ellen azelőtt körömszakadtáig küzdött; de meg is kapta érte a jutalmat: szerkesztőjét főrendiházi taggá nevezte ki a »magyar király«.” [Bartók Béla] Özv. Bartók Bélánénak – Pozsonyba, Budapest, 1903. jún. 12. In Bartók 1976, 50. Itt jegyezzük meg azt is, hogy Bartók igen gyakran (1903-ban különösen) olyan levélpapírt használt, amelynek dombornyomású felirata így festett: ISTEN, ÁLDD MEG A MAGYART! S ezt néha – mint épp az imént citált dokumentumban – még meg is toldotta: „és mentsd meg a Habsburg családtól”. Uo. Vö. Gyáni 68., és Glatz 167.

27 [Bartók Béla] Özv. Bartók Bélánénak – Pozsonyba, Gmunden, 1903. szept. 8. InBartók 1976, 62. (Az aláhúzásos kiemelések Bartóktól, a dőlt betűsek tőlünk származnak! – B-K. B.) Vö. „Bartók húgát is Elzának szólították a családban”, Tallián 13. Vö. Gyáni 68., és Glatz 167–168.

28 Lásd a 20. számú jegyzetben! Vö. Dille 1996, 62–63.

29 Lásd, ismételten, a 27. számú jegyzetben!

30 [Bartók Béla] Özv. Bartók Bélánénak – Pozsonyba, Budapest, 1903. jún. 12. In Bartók 1976, 50. (Ennél már csak az a fordulat lett volna groteszkebb, ha azt írta volna: „ilyen tősgyökeres magyar család”… etc. – B-K. B.) Vö. Glatz 168.

31 „anyja német, de ereiben lengyel vér is folyt, mert anyai nagyapja lengyel politikai emigráns gróf volt, aki Pozsonyban vett el egy odavaló fiatal lányt.” Dille 1996, 51. (az én kiemeléseim! – B-K. B.)

32 Ennek bizonyítéka, hogy Bartók „1918-as önéletrajzi fogalmazványában (Documenta BartokianaII. Bp., 1965, 161.)” édesanyját „Pozsonyban élő német család leánya” gyanánt említi, s számunkra jelentéses, hogy ezt a mondatot publikálás előtt kihúzta! De a tények súlya alatt (előtt) neki is meg kellett hajolni, mert később anyját „ugyanebben az értelemben pozsonyi németnek nevezi”… Dille 1996, 47. Vö. Dille 1996, 51.

33 Lásd erről Bácskai Vera Városok és városi társadalom Magyarországon a 19. század elején. Budapest, 1988, Akadémiai Kiadó és bővebben: Czoch Gábor: Les changements dans la société urbaine en Hongrie entre le milieu du18e et 19e sičcles. Le cas de Kassa. (Mémoire de D. E. A. Paris, 1994, EHESS) c. dolgozatát, illetve Városlakók és polgárok – Kassa társadalma a 19. század első felében (Limes, 1998/2–3. 55–86.) c. tanulmányát. Legújabban: uő: A reformkori urbanizáció és a polgárság megítélésének kérdései. In uő: „A városok szíverek” – Tanulmányok Kassáról és a reformkori városokról. Pozsony, 2009, Kalligram, 15–38. Témánk – a Voitcsalád feltételezett, a magyarhoni átlagnál magasabb szintű polgáriasultsága – szemszögéből kivált Szvatkó Pál Indogermán magyarok és szlovenszkói városok című, egyaránt 1938-as keltezésű esszéi bizonyultak gondolatébresztőnek! Lásd SzvatkóPál: A változás élménye – Válogatott írások. Válogatta, szerkesztette, a szöveget gondozta, jegyzetekkel ellátta, valamint a bevezető tanulmányt írta FilepTamás Gusztáv és G. Kovács László. Pozsony, 1994, Kalligram, 56–80., 155–165. (Itt mondok külön is köszönetet FilepTamás Gusztávnak, hogy a „nemesi polgárisodás” némiképp „urbánusabb” felföldi változatának megértéséhez alapvetően fontos Szvatkó-írásokrafelhívta figyelmemet! – B-K. B.)

34 Lásd bővebben Dille 1996, 46–47.

35 Tallián 13–14. (Kiemelés az eredetiben!) Ehhez – a jelző elvonása után – mindössze egyetlen megjegyzést fűzhetnénk: a magyar polgárság megteremtése éppolyan sürgető „feladat” most – 2010-ben – is, akárcsak másfélszáz éve volt. És még egy kérdést: vajon ki (és hogyan) fogja biztosítani az 1989 után újrainduló folyamat zavartalan végigviteléhez szükséges „hasznos időt”? Vö. Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon – Politikai eszmetörténet. Budapest, 2001, Osiris Kiadó (különösen: 59–64.); a kiútkeresés jegyében lásd még Laki Mihály – Szalai Júlia: Vállalkozók vagy polgárok? – A nagyvállalkozók gazdasági és társadalmi helyzetének ambivalenciái az ezredforduló Magyarországán. Budapest, 2004, OsirisKiadó és Rácz András: Polgárok és paraziták. Budapest, 2005, Ratius Kiadó (különösen a 9. fejezet: Lehetséges jövendők, 121–132.).

36 A csonka család 1889. „szeptember 16. körül” hagyta el Nagyszentmiklóst, az özvegyet hosszas utánjárás eredményeként Nagyszöllősrehelyezték, ott folytatta tanítónői pályáját. Lásd ifj. Bartók Béla: Apám életének krónikája. A szerző munkatársa Gomboczné Konkoly Adrienne. Budapest, 2006, Helikon Kiadó, 15.

37 Lásd ehhez például Vajay Szabolcs: A johannita rend lovagjai – 1854–1987 – Ordinis Sancti Iohannis in HungariaThesaurus Corpus – Obedientia Brandenburgensis – Repertorium Historicum Familiarum quibus Milites procedent. Debrecen, 1987, 17–41.; VajaySzabolcs: A máltai rend magyar lovagjai 1530–2000. Militenses ex hungarica stirpe. I. köt. Budapest, 2002, Magyar Máltai Lovagok Szövetsége – Mikes Kiadó Kft., 27–60. Ugyancsak itt említendő VajaySzabolcsnak a magyar társadalomfejlődésről kialakított nézetei megfontolásra érdemes összefoglalója is; lásd Historiae societatis hungaricae compendium / Historiae societatis hungaricae summa – A magyar társadalom történetének vázlata (Vajay 1987, 17–54.; Vajay 2002, 27–68.).

38 A „tömeges nemesítés”, tkp. „társadalmi infláció”, sőt „hígítás” hosszú távú következményeiről lásd ismételten: Vajay1987 (különösen: 28–29.), illetve Vajay2002, I. (különösen: 39–40.). Az abszolutizmus korának és a dualizmus első szakaszának nemesítéseiről lásd még Vajay Szabolcs: La politique d’anoblissement de François-Joseph: Octrois et promotions en Hongrie de l’absolutisme et l’ére libérale, 1849–1875. Etudes danubiennes. Tome VIII, numero 1, 1er semestre1992, 9–20. A jelenség „összbirodalmi” összefüggéseihez (és arányaihoz) lásd Halmos Károly: Rangemelések a Habsburg Monarchiában (A rendi kontinuitás statisztikai elemzési lehetőségei az újnemesek és a gazdasági elit példáján). InVera (nem csak) a városban – Tanulmányok a 65 éves Bácskai Vera tiszteletére. Szerkesztette Á. Varga László. Debrecen, 1995, Hajnal István Kör – Társadalomtörténeti Egyesület – Csokonai Kiadó (Rendi társadalom – polgári társadalom. Supplementum) 445–481. (különösen: 464–470.).

39 Lásd erről Öt nemzedék, és ami előtte következik… A temesvári Levente-pör 1919–1920 (Budapest, 2006, NoranKiadó) c. monográfiánk második fejezetét (A Bánság és Temesvár a századfordulón és az első világháború előestéjén) és a hozzá tartozó jegyzeteket (141–272.; 411–504.). Itt jegyezzük meg azt is, hogy a jelen kistanulmány kezdeményét jelentő Bartók-epizód ugyanebben az elemzésben olvasható (258–261. és a hozzá tartozó jegyzetek!).

40 Lásd ennek társadalomtörténeti, rétegképződési vonatkozásairól például Lukacs, John: Budapest, 1900 – A város és kultúrája. Budapest, 1996, Európa Könyvkiadó, 99., lásd még 97–98. és 196–197. (A továbbiakban: Lukacs 1996.) Vö. Estók János: Magyarország története 1849–1914. Budapest, 1999, Nemzeti Tankönyvkiadó, 167–176. (a dzsentriről: 175–176. és 196–197.). A dzsentriképhez lásd még Gyáni Gábor A napló mint társadalomtörténeti forrás. A közhivatalnok identitása c. tanulmányát. In GyániGábor: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Budapest, 2000, Napvilág Kiadó, 145–160. Lásd még BódyZsombor: Egy társadalmi osztály születése – A magántisztviselők társadalomtörténete 1890–1938 (Budapest, 2004, L’Harmattan) c. hézagpótló munkáját (különösen: 109–172.).

41 Lásd ehhez Tóth Zoltán megkerülhetetlen, A rendi norma és a „keresztyén polgárisodás” – Társadalomtörténeti esszé című elemzését. Századvég, 1991/2–3. 75–131.

42 Minderre alighanem keresve sem találhatnánk jobb „dokumentációt”, mint a századelőn keletkezett (főként édesanyjához intézett s részben e kistanulmányban is felhasznált) Bartók-leveleket!

43 E jelenségre rengeteg további példát ismerünk, de talán maradjunk a Bartók famíliánál, hozzátéve, hogy Lukács sejtése ezek szerint magára Bartókra is érvényes, hiszen a számára nem túl rokonszenves, sajátos – arisztokratikusan előkelő, zsidósan sármosés svábosan törtető, s így: együtt s egyszerre magyar – „pesti” szellemi légkörben születtek korszakalkotó zenei konstrukciói. (E sorok írója nem ismer frappánsabb és árnyaltabb összefoglalót Schlett István sorainál e valódi hungarikumnaktekinthető szellemi atmoszféra és attitűd jellemzésére: „[A magyar történelem- és társadalomfejlődésben] viszonylagos sikert hozott […] a zsidók emancipációját célzó dualizmus kori törvénykezés is. A viszonylagosságot a holokauszt látószögéből drámai módon érzékelhetjük – hisz a zsidókérdést nem oldotta meg. De megoldhatta volna bármilyen más cselekvéssor, bármilyen más politikai akció? Ám nem tette-e mégis elviselhetőbbé a Magyarországon élő zsidóság helyzetét, s nem mentette-e meg a magyar társadalmat legalábbis egy időre attól, hogy terméketlen, káros, szégyenletes és ráadásul megoldhatatlan politikai konfliktusokban fecsérelje erejét? Igaz, volt Tiszaeszlár, volt Antiszemita Párt, de csak a félig-meddig liberális rendszer összeomlásáig baljóslatú és sokak számára fájdalmas epizódok maradtak. A magyarországi liberalizmus a maga arisztokratikusan disztingvált, táblabírósan kedélyes, dzsentrisen léha, zsidósan felszínes módján is a margóra tudta szorítani az antiszemitákat, s nem engedte államüggyé tenni a zsidókkal szemben kétségtelenül széles körben meglévő és különböző forrásokból származó előítéleteket, fenntartásokat, gyanakvásokat. Persze ez nem európai stílus – ha európain csak a felvilágosult, előítéletektől mentes, racionálisan gondolkodó, toleráns embert, az ízig-vérig gentleman-magatartást értjük. De Európa más vidékeit csupa gentleman lakta? Témánknál és a korszakban maradva: Franciaországban sem viselkedik mindenki Zola és Csehországban sem mindenki Masaryk módján. Kérem jól érteni! Nem mentséget, csupán magyarázatot keresek.” Schlett István: Az opportunizmus dicsérete – Politikai elmélkedés a zsidókérdésről. (2000, Irodalmi és társadalmi havilap, Mcmxc február, 16.)

44 Lásd John Lukacs: Évek… Budapest, 1999, Európa Könyvkiadó, 46. (Vö. Lukacs 1996, 103–106., ill. még újabban uő: Egy eredendő bűnös vallomásai. Budapest, 2001, Európa, 22., 32–33.) Lásd még például William McCagg [Jr.] A History ofHabsburg Jews. 1670–1918 (Bloomington and Indianapolis, 1989, Indiana University Press) c. nevezetes művét (magyarul: William O. McCagg: Zsidóság a Habsburg Birodalomban 1670–1918. Budapest, 1992, Cserépfalvi Kiadó). Lásd újabban Frigyesi Judit „megközelítését” (Frigyesi 1998, különösen: 81–85.), valamint Paul LendvaiMagyarok – Kudarcok győztesei (Budapest, 2001, Helikon) c. könyvének „üzenetét”! Vö. Charles Kecskemeti (Károly): „Judapest” et Vienne. Austriaca, n°. 57, 2004, 35–52.

45 Tallián 11. Ugyanitt olvasható az ifjú Bartók jellemzése (idealizált) édesapjáról, akitől egyébként (kevéssé igazolhatóan) saját talentumát eredeztette: „Atyámban […] meglehetősen magas fokú zenei tehetség élt, zongorázott, műkedvelőkből zenekart szervezett, sőt megpróbálkozott táncdarabok komponálásával is. Azonkívül […] »csellózni tanult, és egy kis – urakból álló – orchesterben is játszott, melyet egy képzettebb cigányzenész vezetett«”. Uo. Az – úgy tetszik – nagyon mélyen rögzült „cigányozás” a századforduló táján még nagyobb méreteket öltött, és nyilván nem szűnt meg Trianon után sem, hiszen addigra már tényleg lett ok, nem csupán ürügy a sírva vigadásra: „A szegény hivatalnoknemesség külsőleg él, hogy lássák, s ahelyett, hogy a lelki műveltség terjedésével a külső[ségekben megnyilvánuló] életről leszokott volna, még utánzókra tesz szert, s életmódját, melynek pusztulásra ítélt osztály[á]nál megvan a természetes jogosultsága, egy újonnan feltörekvő rétegre is kiterjeszti. Innen vidéki városaink közismert sivár életmódja, a folytonos külsőségkeresés, a lelkieknek tökéletes elhanyagolása. Hogy csak egy drasztikus jelenséget említsek: vidéki kávéházak éjjeli életében cigányszó (magyar áfium! [az én kiemelésem! – B-K. B.]), kártya és betört tükrök mellett nemcsak a lehanyatlott nemesek: megyei aljegyzők, huszártisztek ifjúsága hervadt nem egyszer sivár, lélektelen férfikorrá, de még inkább, nagyobb számban a polgári és parasztcsaládokból feltörekvő új értelmiségé; általában utánozták a kihaló nemesség jó és rossz szokásait, polgári légkör sehol ki nem alakult.” Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. Budapest, 1938, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda [5. kiad.], 317.

A Habsburg Történeti Intézet által 2010. június 4-én a Petőfi Irodalmi Múzeum épületében rendezett A Habsburg Birodalom népeinek kulturális integrációja című nemzetközi történészkonferencián elhangzott előadás szerkesztett változata.

* Kiemelés az eredetiben.

** Az én kiemelésem! (B-K. B.)

*** Itt mondunk köszönetet Tormássy Zsuzsannának az előadás egyik vezérmotívumának tekinthető, akkor még rossz minőségű xeroxmásolatbanlévő (tehát a gyönge világítás miatt nehezen kibetűzhető) idézet felolvasásáért. (B-K. B.)