Vércseszitálás

Szuhenyák Attilának

Akkor már egy ideje falnak dőlve álltam a metró peronján, a Blahán, szerda hajnal volt. Normális esetben sem láttam volna el a tábláig, amely a menetrendet hirdette, részegen pedig még inkább rövidlátó vagyok, pillanatnyilag a hunyorgás is túl megerőltető lett volna, és eszembe sem jutott megnézni, mikor jön a következő szerelvény. Ha jobban belegondolok, már az is árulkodó, hogy ácsorogtam, hiszen várakozás közben mindig fel-alá grasszálok zsebre vágott kézzel. De akkor elfeledkeztem arról, hogy várakozom, és ha csak órák múltán futott volna be a metró, akkor sem tűnt volna többnek öt percnél az ácsorgás, s ha, teszem azt, pegazusok húzta, tökből vájt hintók lánca gördült volna a megállóba, arra sem kaptam volna fel a fejemet.

Aztán egy távoli fénypászma kezdett el kúszni a falon átellenben, megmozdult a levegő, éles menetszél támadt, és elhangzott az a mondat, amely továbbírta a lezártnak hitt történetemet. Felelhettem volna a férfinak valamit, bár nem tudtam megszólalni, de így volt ez teljes, a történetem már amúgy is puszta figyelemre intett, és a férfit sem találtam sehol a tekintetemmel. Nem mintha tudtam volna, kit keressek, néhány másodperc elteltével képtelen voltam magam elé idézni az alakját.

Amint beért a szerelvény, ellöktem magam a faltól, és beszálltam a megsokasodott várakozókkal együtt. Hogy hová mehetett ennyi ember ilyen hajnali órában, nem tudom, ennek ellenére mintha egyedül ültem volna a kocsiban, és rövid utam során az idő lépcsők hosszú során gördült le, akár egy piros szőnyeg.

Egyszer azon kaptam magamat a szemben lévő üveg tükrében, hogy megbillentve tartom a fejem. Végigjáratva kiszáradt szájpadlásomon a nyelvemet, ocsúdva az ölemre néztem, és megakadt szemem a térdemen, ahol csúnyán bekoszolódott a nadrágom. Ezek szerint csakugyan többször becsúsztam a táncparkettnek kinevezett menza kőlapjain, mint egy hülye a hatvanas évekből, nem is perdült elém egyetlen lány sem éjszaka. Megjáratva térdeimet erős sajgást éreztem, s a jelek szerint a nadrágom szárát is szépen beletapostam az óbudai pocsolyákba.

Hirtelen ugyanabban a zajlásban találtam magam, mint amiben az Árpád fejedelem útján gyalogolva, miután a többiektől elváltam a kollégiumban, abban bízva, hogy másfél óra alvással kisimulnak a vonásaim. Nem történt semmi különös a Margit hídig tartó hosszú séta alatt, mégis magából kifordulva lepett meg a hajnal, hogy gyakran már csak egy pocsolya kellős közepén jutott eszembe félreugrani.

Nem értettem ezt a váratlan illesztést, ezt a hirtelen rám törő rosszérzést, mintha nem röhögtünk volna hol összegörnyedve, hol pedig kifeszülő testtel és levegő után kapkodva néhány órával előtte, amikor Ákos két alkarnyi szendvicset húzott elő a farzsebéből, amiket a büfében lopott, amíg én a gyrosokért fizettem, de úgy rázkódtunk, hogy néhányan akaratlanul is kiköptük a sört, ki-kiloccsanva remegtek kezünkben a műanyag poharak. A karomban éreztem már a test gyöngeségét, védtelenségét, ilyenkor utálom, ha valaki hozzám ér, ugyanakkor mintha folyamatos rogyásban lettem volna, bénult kézfejemmel a másoké után nyúltam, mintha meg akarnék bennük kapaszkodni, és a sikítozásunk közben arra gondoltam, hogy idejét sem tudom, mikor nevettem utoljára ekkorát, sőt, hogy mikor voltam ennyire kiszolgáltatva a nevetésnek, mert alig bírtuk abbahagyni. Ez a felismerés pedig kitüntette a pillanatot, és persze nemcsak a röhögés volt fontos, hanem az élmény közössége is, hiszen egyikünk sem tudná megmondani ma sem, mi olyan vicces egy közönséges kis lopásban, az előrántott folpakkos szendvicsek látványa mégis ugyanazt váltotta ki belőlünk, pedig Ákossal alig ismertük egymást. Azt hittem, ekkora röhögések csak összeszokott népek között fordulhatnak elő.

Életem első Bikini-koncertje volt, amiből két számra ha emlékszem. Attila és Ákos már a metrón elkezdte az alapozást, műanyag palackból itták a bort, és pergő dohányból sodortak cigit. Hiába mondtam, hogy ez bajos, nem itt kéne az ilyesmit művelni, ők csak röhögtek, és a lábuk közé, az ülésre hullott kupacnyi dohánymorzsát leszálltunk előtt természetes mozdulattal a földre söpörték. Örültem, hogy nem kell tovább lesütött szemmel ülnöm, s hogy tiszta lappal utazhatunk tovább egy másik járművön, más emberek között. A fiúk nem haragudtak rám a sziszegő megjegyzéseimért, még ha csipkedtek is utána a buszon, és élcelődtek tehetetlen sértettségemen. Nem vallottam be magamnak, hogy tetszik a fesztelenségük, amivel semmit nem akartak elérni. Eszükben sem volt tömeges megrökönyödést kiváltani a metrókocsiban, éppen csak a késztetéseik szerint viselkedtek, például a kelleténél hangosabban tárgyalták ki mindennapjaikat, vagyis úgy, mintha magukban lettek volna. Engem is kínálgattak a borból, zavaromat látva pedig egyre sűrűbben, de nekem ez nemigen ment, ahogyan megfigyelni sem mertem a többi utasra kifejtett hatásunkat. Mert hatás mindig van, akkor is, ha nem szól senki, de bárhogyan változott is a csönd minősége, lepergett a fiúkról, nem zavartatták magukat továbbra sem: hódoltatták a környezetüket, mert kénytelennek éreztem az utasok hallgatását, akik nyilván fellélegeztek kissé, miután leszálltunk.

Jó másfél órával nyitás előtt érkeztünk, a fiúk ennyi időt szántak arra, hogy a csípős estében, az óbudai kollégium lépcsőinek tövében megigyuk, amit magunkkal hoztunk, mert Attila azt mondta, sosem indul józanon buliba. Érezni lehetett, olyasmiről beszél, amit kézenfekvőnek tart, ugyanakkor szemrehányás is volt a hangjában, nyilván felháborodott, hogy én mindezzel nem vagyok tisztában. Ebből megsejtettem, hogy ezek szerint én volnék a csapat kispályása, helyi érdekű játékosa, aki vélhetően sosem küzdi magát feljebb, mert minden igyekezete ellenére képtelen ügyesedni, egyre kevesebb labdát kap, és akkor is zavarában a kapu helyett a szomszéd veteményesébe rúgja. Könnyedén elfészkeltem magam ebben a szerepben, annál is inkább, mert Attila felháborodásában megéreztem a színlelést. Ugyanakkor nemcsak az ő táskájából feszült ki üveg, hanem mindenkiéből, így kijelentése, miszerint sosem indul józanon buliba, kimondatlan követéséről is árulkodott, s nemigen ismertem őt erről az oldaláról. Mintha engedelmes végtagjai lettünk volna, de ezt semmivel sem érzékeltette velünk.

Valóságos kínálat került elő az addig csörömpölő hátizsákokból, amiből egyrészt gondos elővigyázatosságra lehetett következtetni, másrészt némi meggondolatlanságra, hiszen amit már nem kívántunk, azt nem vihettük be magunkkal, tapodtat sem mozdulhattunk addig, amíg ki nem ürült minden palack, üveg, doboz és flaska, és a fiúk önös figyelmessége is meghatott ekkora felhozatal láttán, mert táncolni vittek magukkal, s tudták jól, hiszen mondtam eleget, hogy olyat én nem szoktam, legfeljebb magatudatlanul, és hogy ezt is csak mások mesélik mindig.

Időközben feltűnt két lány, egyikük, Henriett hozzánk tartozott, és az illatából ítélve indulás előtt megfürdött, amúgy sosem láttam őt, a másik pedig ismeretlenül szólított meg bennünket, eléggé lelakottnak hatott, de nem figyeltem rá, mert Ákossal kezdett beszélgetni, és társasága tartósnak ígérkezett. Nem foglalkoztam egyikükkel sem, tüntetőleg talán, mert ahogy ürültek az üvegek, egyre világosabbá vált, hogy semmi kedvem ismerkedni, minden újabb húzás pezsgő szilárdított a közönyömön, és ugyanezt éreztem Attilán és Ákoson is, mialatt a lányokkal kényszerűen beszélgettek, mintha a hármunk együttléte igényelte volna minden figyelmünket.

Ugyanakkor értetlenkedtem is magamban, már amennyire értetlenkedhet az ember módszeres ivás közben, hogy mi van valójában e teljesítményvedelés mögött, mert úgy voltunk vele, mint más a keserves munkával, biztattuk egymást, sőt magunkat is, hogy na még egy hosszú kortyot, és ezt az üveget is kipipálhatjuk, mintha pusztán az alkohol hatását vártuk volna ekkora igyekezettel, amely csírájában fojtja meg az élvezetet. Úgy éreztem, hogy púderpárducok isznak csak ilyen kényszeredett kitartással és látványosan, hiszen időközben benépesült a kollégium előtti tér, diákok ültek a lépcsőkön, amelynek romos, bozóttal benőtt tövébe egyre sűrűbben jártunk hugyálni Attilával. Felismerve az együtthugyálás meghittségét és illetlenségének izgalmát, vártam minden elkövetkező hólyagfeszülést, és felröhögtem, mert elég képtelennek tetszett óra hosszat fagyoskodva inni és pisálni néhány méterre a helytől, ahová készültünk. Túl jól éreztem magamat már ahhoz, hogy ne vágyjak másra, helyemre kerültem ebben a képtelenségben, amelyben a tél végi hideg sem zavart különösebben, de amint megindultunk a motozásra kész kidobóemberek felé, máris nosztalgiával gondoltam az elmúlt másfél órára.

Látva a kollégium földszintjén egyre növekvő tömeget, jóval hagyományosabb szórakozásnak néztünk elébe a kintinél: ruhatár, büfé, csocsóasztalok, egy hatalmas, fekete függönyökkel leválasztott terem várta az érkezőket, és egy alacsony mennyezetű színpad a fellépőket, akik későbbre ígérték magukat.

A terem felől felcsendült a technozene. Nyomasztó félhomály honolt a helyiségben, s az üres táncteret látva nemigen akadt bátorsága senkinek bemutatnia a figuráit, inkább ráérősen lézengett mindenki, és húzta meg magát a falak tövében. Véget nem érő, monoton hangfutamok folytak egymásba, hatásukra megsokszorozódott az a lélekűr, amit ez a világtalan terem amúgy is árasztott magából, és amely szépen bevonzotta a maga embereit, közöttük persze minket is. Feléledt az uv-fény, így lilásan rikítottak a sokasodó fogsorok és fehér felsők, majd bekapcsoltak egy stroboszkópot is. A kinti tréningünknek köszönhetően egyre fesztelenebbül próbáltam táncommal kifejezni, hogy mit is gondolok a technóról, és bár Attila s Henriett mozgását kísérve tettem mindezt, együttesünkből a lány egy-két rövid mosoly után kivált, amit örömmel vettem magamra. Ezek után Attilával ketten jártuk a polkát, és tüntető mozgásomnak köszönhetően mindig megvolt a szabad területünk, jelöletlen határait nem háborgatta senki, és néha végignézve a körülöttünk táncolókon, ki nagyobb átéléssel, ki szenvtelenebbül, de mégis átadta magát ennek a ritmusos vákuumnak, ahogyan idővel átadtam én is. Nincs erre mentség.

A stroboszkóp kimerevítette körülöttem a mozdulatokat; aki figyelt, beavatást nyert valamibe, pillanatképet kapott a másikról, aki a felvételen természetesen viselkedik, és bár ezek a fényképek meglehetősen esetleges pillanatokat rögzítettek, mégis mindegyik fontosnak, jellemzőnek tűnt, kifésültek bennünket kócos mivoltunkból, s ha máson ezt láttam, reméltem, magam is így festek. Nemcsak a zene, a tánc hatását lehetett mérni ebben a megvilágításban, de magukét a fényekét is. Attilát nézve egy-egy villanás erejéig, olyan szelíd magabiztosságot sugárzott, amit valamiért kizárólag a fénynek tulajdonítottam, amely szinte modellé legyezett mindenkit, aki táncolt. Ahogy egyre mélyebbre hajoltunk ez előtt az összpontosított támadás előtt, nyilvánvalóvá vált, hogy mozdulataink inkább önfeledtek, mintsem természetesek, felszabadultak, s hogy kiérezte-e bárki is a hazugság, az öncsalatás hatalmát ebből a könyörtelen lüktetésből, fogalmam sincs, de én olyan reménytelen daccal jártam tovább a magamét, mint aki zajló folyóba esett, és jobb ötlete, mi több, más választása nem lévén, átadja magát a sodrásnak.

Kezdett összemosódni minden, és akkor, ott azt hittem, mindez csupán az ital hatása, mert rendre kinyúlt a hátam mögül valaki, és sört nyomott a kezembe, alighanem Ákosék gondolhattak ránk, és hiába mászkáltunk egyre többet vécére, lopkodtuk a szendvicseket, a zajlás végérvényesen irányába forgatott bennünket; ami történt, már a habok függönyén keresztül éltük meg. Otthonosan járkáltunk az egyre nagyobb tömegben, alig tudtam kivenni bárki vonásait is, és mindannyiszor gond nélkül foglaltuk vissza odahagyott területünket a terem végében, amely idővel magunk teremtette karanténnak hatott.

Aztán hirtelen ürülni kezdett a tánctér, akár víz a kádban, amelynek kihúzták a dugóját, talán ez az erő szippantott magával minket is. Bár a terem kijárata széles volt, tódulásunk mégis lelassult, éppen elegen lehettek már az aulában, szemközt a színpaddal. A fények kihunytában és a dübörgés megszűntében fullasztani kezdett az áporodott meleg, a kimelegedett testek egyneműsödött szaga, mint amikor általánosban a tornaöltőzőbe léptem, amit nemrég hagyott el az előző osztály, melynek egyik-másik tanulója bő forró vízben le is zuhanyozott, majd vadító dezodorával alaposan befújta magát, és valaki öblítetlenül hagyta el a beszakított ajtajú vécét, kelyhében egy embertelen vastag, pompázó brokáttal.

Forgolódás támadt a félhomályos színpadon, parádéba kezdtek a dobok, majd hallgattak el olyan váratlanul, ahogyan felcicomázott pejek torpannak meg a cirkuszban; gitár nyerített fel más-más hangszínen, nyomában rezgett a pergődob sodronya, bőgő pendülése rúgott mellbe, valaki a mikrofont pöcögtette, és feldöntött egy palack ásványvizet – mindez egy feszültséggel teli karámot idézett. Valószínűleg áhítattal néztem volna a készülődést, és hallgattam volna a koncertet megelőző váratlan hanghatásokat, amelyek kuszaságukban is az összpontosulásért vannak, de haladnunk kellett az árral, amely kezdte szépen kitölteni a színpad előtti területet.

Ahogyan az első számok követték egymást, úgy bolydult fel a sűrű embertömeg, s mivel Attiláékkal összefogódzkodva ugráltunk, egy-egy egyensúlyát veszítő láncszem olykor magával rántott mindannyiunkat. Egyszer a sörömet is elejtettem, s a talpára érkezett teli pohár úgy nyílt szét, mint az ébredő virág, szirmai között zuppant ki a sör, tocsogtam is benne, hiszen nem tudtam arrébb menni, mígnem az előttem imbolygó lány bele nem kotlott tisztességgel. Amenynyire tőlem tellett, felsegítettem, szerencsére annyira be volt már plombálva, hogy nem tűnt fel neki a vájdlingnyi folt a fenekén, ahogyan a flanelingébe akadt söröspohár sem. Sokan énekeltünk, bár inkább csámpás gajdolás volt ez, egy srác széttárt karral ordította, hogy Itt ül a’ izé a nyakamon, kifut a’ út a lábam alól, és az énekes helyében kétszer is meggondoltam volna, hogy folytassam-e a koncertet, egyáltalán, a karrieremet, vagy inkább százalékoltassam le magam, de akkor nem az énekessel foglalkoztam, mert egyre többen jöttek, estek nekem, a tömeg valószínűleg sűrűsödött, így a tehetetlensége is nőtt.

Ebben a kiszámíthatatlan erőben volt valami igéző, amennyire védtük, annyira ki is szolgáltattuk magunkat neki azzal, hogy Attiláékkal egymás vállába fogódzkodtunk, mert így nem tudtunk egyensúlyozni, legfeljebb megnyugtatóan közös hullámsírba rántani a másikat, és a fülünk is mással volt közben elfoglalva. Aligha maradtunk lábon egy-egy nagyobb lökéshullámtól, és nemegyszer úgy válogattuk ki egymást a karunknál fogva, mint ruhadarabokat a kupac alól egy turkálóban. Féltem is többször, hogy nem hagyom-e ott a fogamat egy ilyen rakás alatt, mert simán a gerincembe térdelhetett vagy a nyakszirtemre taposhatott volna egy túlsúlyos főiskolás, mialatt a földön gyakoroltam a kilátástalan mellúszást. Volt valami rockkoncerteket meghazudtoló, kíméletlen sunyiság ebben a lökdösődésben, ami ellen a kifejlett izomzatú ajtónállók nem tettek semmit, pedig a legtöbbször hátulról estek nekem, vélhetőleg néhány srác keltette a tornádót a sorok végéről, akiket könnyűszerrel kiemelhettek volna a ritmikus rituáléból.

Aztán már csak arra emlékszem, hogy megritkult a közönség, a koncert végeztével a legtöbben hazamehettek, céltalanul ődöngtem a színpad előtt, tócsák, csikkek és elszakadt felsők között, megint techno szólt, de most már mindenütt. Sokan táncoltak. Az ismeretlen lány, aki még a bejáratnál csapódott hozzánk, úgy rázta magát Ákoshoz simulva háttal, mint valami spanyol szuka, egy helyben dobálta a farát, tekergette a csípőjét feltartott kézzel, és közben a válla fölött hátrapillantva olyan szigorú arcot vágott, mint aki biztos a lebírhatatlan csáberejében, holott szánalmas volt; ahogyan azt sem értettem, mi olyan érdekes Henriettben, ebben a szappanillatú, csöcsös kis snidlingben, akivel Attila egyre gyakrabban tűnt el valamelyik fal menti kiszögellésben susmusolni, és akiről már az első pillanatban egy üvegcse jutott az eszembe, amiből rég kifogyott a parfüm.

Rágyújtottam cigire, nótára, tonikot, sört, piedone-burgert vettem, próbáltam táncolni, csak úgy magamban, de hamar lefulladtak a mozdulataim, mint akiből kifogyott az üzemanyag, mint akire végzetes józanság köszöntött, mert egyre sűrűbben tekingettem körbe, hogy néznek-e, fürkésztem mások szembogarát, hogy vajon mennyire visszatetsző, amit művelek, de ugyanúgy nem figyelt rám senki, ahogyan előtte sem, legalábbis úgy tettek, és ettől nyugodtan járhattam volna tovább, mégsem voltam már képes rá. Mentő ötletként jutott eszembe az idő, össze is cuccoltam, gyorsan elköszöntem, Attila rendesen kikísért.

Elfelejtettem éjjeli busz után nézni, azt sem tudtam, hol vagyok, hiszen az odaúton Attiláék viselkedésével voltam elfoglalva, és nem figyeltem, mikor merre kanyarodik a busz a sötétben, de arra emlékeztem, hogy hol szálltunk le, így visszafelé indultam el. Nyirkos hideg csapott meg, összefogtam a kabátom hajtókáját, és konokul lépdeltem az esőáztatta járdán, mert míg mi bent aljasodtunk, kint nyilván leszakadt az ég.

Egyetlen lélek sem járt az utakon, csak nagy néha húzott el mellettem autó, bevilágítva egy-egy előttem álló, végeláthatatlan útszakaszt. Sokáig nem tudtam, jófelé megyek-e. És akkor, ott hirtelen úgy éreztem magam, mintha egyetlen kiadós taknyolásba sűrűsödött volna a koncert alatti összes esésem, mint akit unalmában tovasöprő tornádó vágott a földhöz, sőt mintha odakint töltöttem volna az egész éjszakát az égszakadásban gyalogolva, és nem a kollégium fedele alatt. Ezért elbizonytalanodtam, hogy csakugyan most, a semmiből zuhant-e alá ez a névtelen érzés, fekete madárkarom, vagy időtlen idők óta ott fészkel a bordák kalitjában, két szívdobbanás között, éles mozdulatlanságban. Miért kuporgott eddig, hogy csak tollának borzolását neszelni néha, és hogyan talált szabadulást szárnyát terjeszteni? S ha most kísér és köröz, miért lopva, hogy földet söprő árnyát sem látni? Nem kellett sokáig várnom. Egyszerre menekített a láb, mint pockot a földbe vájt tanyája, és bénított a megadás, karom ragadta rágcsálót, aki illendően vonaglik még néhányat, majd eggyé lesz a szárnysuhogásos emelkedéssel.

Lehet, jobban tettem volna, ha ottfelejtem magam egy kicsit, például kisétálok az iszonyú Dunához, tenyeremet a víztükrön szánkáztatva, elhallgathattam volna az első HÉV kattogását, bámulva összekarcolt ablakait és lebicsakló fejű utasait, vagy mit tudom én. Helyette inkább haza akartam érni. Próbáltam ebben a rendreutasító menetelésben kizárólag a lépteim ütemére figyelni, s amint megláttam a Komjádi uszodát a távolban, megkönnyebbültem. Egyszerre minden kiszámítható lett, az érzés is szárnya alá hajtotta fejét, és bár ez a háttérben gubbasztó test, amelyet mintha lenyakaztak volna, nem sok jót ígért, mégis olyan tisztán láttam magam előtt utamnak unalomig ismert, hátralévő részét, mint a munkaidő végét egy nevét vesztett hétköznapon.

A villamoson kamaszok harsogtak, mint akik iskolába tartanak, fiúk-lányok vegyesen, holott táskás szemük és rekedt hangjuk átcincogott éjszakájukról árulkodott. Ahogyan kanyargott, gyorsult, lassult a szerelvény, üvegek gurultak ki az ülések alól, és csapódtak a falnak. Hosszasan bámultam őket, mint elmaradhatatlan díszleteit egy odahagyott, fülledt szórakozóhelynek. Fázni kezdtem a várostól, amely éjjelente olyan eszelősen tépi magáról a nyakkendőt, hogy az csak még jobban szorítja, és majd’ megfullad. Mikor leszálltam a Blahán, a kiürült körút csendjében lánccsörgést hallottam az éjszakai buszok megállója felől. Valaki a bokszzsákot püfölte kézzel-lábbal, amit ideiglenesen állítottak a metrófeljáró tövébe, afféle feszültséglevezetőnek. Aztán a hadonászó férfit valaki elrántotta hátulról – mozdulatából kiderült, hogy maga is a zsákra várt, de elunta a másik parttalan csapkodását. Egészen szép dulakodás kezdődött kettejük között.

Nehezemre esett a mozgólépcsőre lépni, pillanatokig haboztam, mint gyerekkoromban, amikor attól féltem, hogy illesztéket talál a talpam, és alábucskázok, s ki tudja, hányadik tűsarkú cipőben akadok csak meg. Ahogy egyenletesen haladtunk lefelé, valaki elsietett mellettem, és véletlenül meglökött egy vézna alakot, akin akkora kabát volt, hogy nagycsaládostul belefért volna, és úgy pihent rigófeje a kötött sapka alatt, akár penészes szilva húsa a ráncos héjban.

– …csába már… Anyádba, te majom.

A vézna alak kásásan beszélt, és szava oly váratlanul hatott, mint egy magányos részeg monológja a kocsmai nyerőautomatához.

– Mi?! – kapta hátra fejét a másik, aki közben leért a lépcsőn. Korombeli, jókötésű srác volt műszőrmés nyakú kabátban, és hirtelen megállt. – Mit montá rám?!

A kis csóri kezében megzörrent a nejlonszatyor, ezt leszámítva úgy tett, mintha meg sem szólalt volna, sőt oldalt fordította a fejét. A lépcső azonban kérlelhetetlenül haladt lefelé.

– Ide nézzé má, ratyifiú!

Peronra érkezett a nyeszlett férfi is, még mindig tűnődést mímelve. A srác úgy kapta ki a sorból, mint a huzat.

– Aszontam, hogy mit montá rám?! – Úgy beszélt, akár egy hülyéhez. Hol meglökte, hol magához rántotta a billegve motyogó férfit, de ő csak nem akart egy helyben maradni. Próbált nem leszakadni rólam, aki kikerültem alkalmi kettősüket, és könnyűszerrel eltűntem a nyílt peronhoz vezető átjáróban. Az acélborítású falnak nyaklottam, de ott is hallottam a szidalmakat és a cipőtalpak csiszatolását a márványon. Az egyre erősödő hangokból ítélve közeledtek, és nem sokra rá közvetlenül előttem torpantak meg. A srác elunta a színjátékát, és felrúgta a férfit, akin nagyot battyant a kabát, szatyrát elejtette, és a vártnál nagyobbat esett a márványon. Fonnyadt saláta és néhány szem csírás krumpli gurult a földön. A többi várakozó olyan süketen állt a peronon, mintha egy másik valóságban létezne. Gondoltam, felveszem a zöldségeket, de amikor a srác megindult a földön fekvő férfi felé, én, aki néhány héttel előtte szó nélkül végignéztem, ahogyan három cigány suhanc lepofoz egy kínait a tömött egyes villamosról, magamat is meglepve közéjük álltam.

– Elég lesz.

Milyen szelíd a hangom, nyugtáztam, és a sráccal összeakadt a tekintetünk. Késő volt már gondolkodni. Elhúztam tenyeremet a csuklójáról, amit éppen csak érintettem. A fiú értetlenül nézett vissza rám, de hamar elmorzsolta szeméből a meglepetést, és meg sem várva közbelépésem várható böjtjét, hátat fordítottam neki, a férfit felemeltem a földről, zöldségeit szatyrába szedtem, és a kezébe nyomtam. Magától értetődő volt minden mozdulatom, akár ápoló szájából a suttogás, mégsem értettem semmit. Ott maradtam kettejük között. A fiú tétován hátralépett, majd váratlanul egyet a férfi felé.

– Mongyá valamit máskó, ha kérdeznek… te szar – azzal sarkon fordult, és előreindult a peronon.

Megint a falnak szédültem. Lassan megéledtek a várakozás neszei. Valaki végre eltüsszentette magát, más felhúzta csuklóján a kabátujját, és türelmetlenül az órájára koppintott. Arrébb kamaszok kis csoportjából kirobbant a nevetés. Elvesztettem szemem elől a fiút, csak a félreállók feje búbjának mozdultában sejtettem az útját.

Ekkor a nyeszlett férfi a zsebéhez kapott, előrántott egy sniccert, pengéjét ütközésig kitolta, és nagy ívű hadonászásba kezdett.

– Hol vagy, te ataléta?! Gyere ide, ezzel vágom át a torkodat! – és újabb pengevillanások következtek a neonfényben, majd egy vaktöltényes szópárbaj kettejük között – apadni nem akaró, nagy távolságból.

A helyzet kizárta egy újabb lökdösődés lehetőségét, így minden pillanatát átélhettem a fal mellől. Szokatlan érzésem támadt: olyan étvágyra ébredtem, mint a ragadozó, ha orrába vérszagot legyint a szél, pedig úgy hittem, senki életére nem vágyok, sőt senkiébe nem kell már beleavatkoznom, és nem tudtam, hová, kihez vezetnek a friss nyomok.

– Kár az ilyet megmenteni – mondta egy férfi a közeledő szerelvény zaján felbátorodva, mintha magában beszélne, de ahhoz elég hangosan, hogy meghalljam. Ha távolodott is éppen, mert fel-alá sétált folyamatosan, hozzám beszélt, ebben biztos vagyok. Úgy hatott ez a mondat, mint egy pontos és gyors gáncs a gátfutóra két akadály között. Messzi fény csillant a síneken.

Rövid utam alatt az Örsig visszhangot dobált bennem az emlékezet, elejtett tőröm koppanásáét egy vívóteremben. Hogy volna kár… Elmaszatolódott a szemem előtt minden, és mire felértem az aluljáróból, orromban is megeredt a takony.

Mégis feléreztem. Kémlelő vércse, egérfinom léptem fölött szitáltam a magasban.