×

Szerelem és metafizika szonettekben

Markó Béla: Tulajdonképpen minden

Alföldy Jenő

2010 // 11
A „magánélet” költészete

Költőként Markó Béla viszonylag ritkán hallatott magáról a nyolcvanas években kivívott otthoni és itthoni sikerei óta. Pedig sokáig meredeken fölívelő – és a kilencvenes évektől rejtettebben folytatódó – költőútjáról nem térítette el az a politikai-közéleti munkája, amelyet az erdélyi magyarok közösségéért és a romániai demokráciáért vállalt. Az idén jelent meg könyvészeti szempontból is remekbe sikerült, százhuszonhárom szonettből álló kötete, a Tulajdonképpen minden.

Az egy személyben működő költőnek és politikusnak a Magvető JAK-füzetek sorozatában jelent meg 1987-ben a „népi demokratikus” Magyarországon kiadott egyetlen verseskönyve, a Mindenki autóbusza, benne a hazai elődökről írott szonettkompozíció, a Költők koszorúja. A magyar költészet hagyományaihoz csatlakozás kinyilatkoztatása verstani szempontból is figyelemre méltó vállalkozás volt. Akkoriban még viszonylag kevesen írtak szonettkoszorút – Erdélyben a jelentékeny költők közül tudtommal csak Székely János, Jánosházy György és a tizennégy szonettből álló, mesterszonett nélküli ciklust író Dsida Jenő előzte meg. (Szőcs Géza körülbelül Markó Bélával egy időben írta a maga formabontó szonettkoszorúját.) Markónak ekkor még nem volt semmiféle politikai rangja, hacsak az nem, hogy Ceaułescu politikai rendőrsége minden lépését figyelemmel kísérte. Említett ciklusából idézem a Mesterszonett részletét, szemléltetvén, hogy a versben viszonylag ritkán politizáló költő már abban az érában is menynyire komolyan gondolta a költő társadalmi hivatását: „(…) egy fázó ország gyúljon föl a versre, / szabad lehessen, éljen emberül, / szólhasson, hogyha jobb tavaszra vágyik! / Dobogj, dobogj csak, versem, mindhalálig!” Markó Béla nem „par excellence” politikai költő, de amikor úgy hozta sors, szándék, alkalom, demokratikus nemzeti programja politikai és lírai szempontból egyaránt példaadó volt.

Nem mellékes az sem, hogy tavaly Egy irredenta hétköznapjai címmel adták ki Csíkszeredán a költőről az 1986 áprilisa és 1989 decembere között készült, utólag hozzáférhetővé vált, titkos lehallgatási jegyzőkönyveket. Ebben az időszakban különösen érdekelte a Securitatét a Magyarországon is gyakran publikáló költő: négyszázötven oldalra rúg a felvételi anyag. Illetéktelenül felbontott és visszaragasztott levelek, lehallgatott telefonok, kávéházban kifülelt és „poloskával”-magnóval rögzített magánbeszélgetések szövegei dokumentálják a félelem birodalmát, az általános emberi és külön a magyar nemzetiségi jogok durva megsértését. S a módszeres rágalmazást, amit már a könyv címében levő „irredenta” jelző is kifejez ironikusan. Mert a kulturális magyarság következetes vállalása és szolgálata (nemcsak versekkel, hanem szerkesztői, kritikusi, műfordítói, tankönyvírói és alkalomadtán szervezői munkával is) egy magyar értelmiségi részéről már „irredentizmusnak” minősült Romániában. Annak ellenére, hogy a paravánra kiírhatták: volt már akkor is, nem is akármilyen magyar nyelvű sajtó, színház és könyvkiadás.

Markó Béla legújabb verseskönyvéről szólva nem kell tovább ecsetelnem a romániai rémkorszak politikai viszonyait. Mostani szonettes könyve a szó megszokott értelmében véve nem politikai líra, hanem létköltészet. Politikus lévén joggal mondhatná, amit az esztéták egy része a körülményekkel nem törődve általánosít jó ideje: hogy a költő ne politizáljon, megteszik helyette a hivatásos politikusok. Markó már azzal megdönti ezt a tételt, hogy hivatásszerűen politizál.

A prózai csengésű kötetcím, a Tulajdonképpen minden attól (is) tartalmas, hogy a „minden”-be valamiképpen a politikai közélet is éppúgy beleértődik, mint a hívő krisztusi megváltása, a szerelem és a közös gyermek, a természet, a kozmosz, az idő, a mulandóság, a remény vagy a kétely. Az idegen kultúrák, tájak érintése is – például egy görögországi utazás alkalmával. A lírai én csupán közvetve ad jeleket a közéleti felelősséggel elborított államférfi közérzetéről s a szerelmi beteljesüléssel együtt járó létszorongásról. Elsősorban a mulandósággal: „mert nincsen élet túl a happy enden” (Egy másik versből jöttem). A figyelmes olvasó a „magánélet” belvilágára szűkített, szigetszerű léthelyzetéből is kiérzi az átmenetileg kizárt külvilág veszélyességét, a kertbe is behatoló, a gyümölcsfákat ropogtató szelekkel-fagyokkal, viharokkal; ezekbe az emberi társadalom agresszióit is belesejthetjük jelképesen. Abszolút magánélet nincsen, föntebb azért tettem idézőjelbe: a közélet gondjai hazakísérik az embert.

Állandóságában is folytonosan változik a léthelyzet: a kertes otthon a szerelem fészkével, illetve a gyermekkel kiegészülő családi hármas idilli környezete. A szerző a magánélet boldog kisvilágát hozza az olvasó érzékelhető közelségébe, de egy pillanatig sem érezzük, hogy a paradicsomból való kiűzetés „előtti” állapot teljes gondtalanságában vagyunk. A boldogság körül forognak a szonettek, de nem a rekonstruált természeti ős, hanem egy fausti ember beszél bennük. A szerző azt a pillanatot keresi és találja meg, amelyet szeretne megállítani. A szeretkezésekben és a szemlélődésben a pillanat elkövetkezik nemegyszer, de már illan is tova. Annyit bizonyára elmondhatna ilyenkor, hogy jó lenne mindig így. El is mondja többször a költő, habár más szavakkal. Ám a Lábjegyzet a Fausthoz című darab szerint az abszolút boldogság mint kitűzött cél elérhetetlen, mert „(…) boldog sem lehetsz, / amíg a boldogságért lelkesedsz!”. A működésben, a környezettel kialakult testi-lelki harmóniában és a panteizmushoz hasonló hitben van a nyugalom, nem a görcsös kikapcsolódásra törekvésben. A szeretkezésben, a kert zsongásában s a belső csöndben. A sok madárdal, méhzümmögés, cirregés meg az erős fény zsibbadt és betelt hangulatot keltene, ha nem volna Markó Béla szinte csillapíthatatlanul szenvedélyes, tépelődésre hajlamos alkat. Amikor eljönnek a nyugalom pillanatai, lehet elégült, de akkor sem elégedett: a hús és az agy ritkán működik teljes szinkronban – csak a szerelmi önkívületben valósul meg a teljes harmónia.

E könyv tárgya a boldogulni vágyó ember eszmélkedése, a saját világát megteremtő ember epikureista filozófiájával. Európai ember szól a versekből: nem a keleti ember sztoikus nyugalmára emlékeztet, hanem a görög és a reneszánsz hagyományokat folytató, modern értelmiségiére, aki a megoldott problémák nyomán mindig új kérdéseket vet föl, meg nem nyughatva. Valamelyest a férfikorban elérhető beteljesedés Boldog, szomorú dalainak nevezhetném Kosztolányival ezt a ciklust. Csakhogy Kosztolányi rezignáltabb alkat; az előző századforduló enerváltságát nem vetkőzte le. Markó verseiben több az életerő, a nyugtalanul sodró, gyors verstempóban is, a szeretkezés mámoros leírásaiban is hevesebb az életlendület. Tudatos költőként adja át magát az önfeledtség nagy perceinek. A nyugat-európai hagyománynak megfelelően az elragadtatottság állapotára is józan és tiszta fejű rálátása van. Elemző hajlama, kérdései és gondolati műveletei intellektuális alkatra vallanak. Indulat és gondolat együttesét csodáltam meg versében már 1988-ban, amikor a költőt megismertem. Mint akkor, ma is úgy találom, hogy mesterei közül Szabó Lőrinchez áll a legközelebb. Azért is, mert a paradox gondolati és indulati kettősséget a formai következetesség, a roppant verstani fegyelem tartja össze abroncsaival, hogy szövegeit szét ne feszítse, széjjel ne robbantsa a szenvedély. Szabó Lőrinc is ilyen volt. A szonettekben szüntelenül cirpelő tücskökről is könnyen eszünkbe jut a Tücsökzene, a modern ember nosztalgikus vallomása az elvesztett s részben pótolható természetről. S magáról a költészetről, amelynek régi jelképe a tücsök, akárcsak a Pegazus vagy az énekes madár, a csalogány, a pacsirta meg a hajnali rigó.

Sok mindenre gondolhatunk, mi mindenre vonatkozik Markó szonettjeinek erős indulatisága – az erős libidótól a folytonosan akadályokba ütköző és kielégíthetetlen tudásvágyig, mely olykor bűntudatba csap át, mintha az első emberpár bűnbeesését élné át újra és újra. De ha bő két évtizeddel korábbi verseiben a harmóniakeresés hajtotta a körülményekkel vívott, férfias küzdelemben, akkor itt a vezérmotívum inkább a kiküzdött harmónia kiélvezése, féltése, tökéletlenségeinek elhárítása és az elkerülhetetlen elmúlás rémülete. (Ez a szó többször is visszatér a kötetben, sok más motívummal együtt.) Mintha egy szabad vizeken sikló hajó újra meg újra támadó réseit kellene pánikszerűen, minél gyorsabban és határozottabban befoltoznia. Későn jött boldogságát jobban félti az ember, mint fiatalon – az előző korszak beidegződöttségei miatt is alighanem.

A kert

A verseskönyv leggyakoribb helyszíne, a kert az emberi kultúra ősszimbóluma: a természetből elkerített, zárt terület, növényi és állati lényekkel, zöldellve, sárgákkal-vörösekkel színesen, kopáran vagy hóborítottan, fölötte a sugárzó vagy sötétlő végtelenséggel. Bensőséges viszony alakulhat ki a kertben a kozmikus léttel, a létezés különféle formáit előforgató változásokkal és az elmúlással. A szonettciklus voltaképpen napló, s az egyes versek dátumozása szerint 2008. július elejétől 2010. február elejéig terjed. E hónapok alatt „tulajdonképpen minden” megtörténik a kertben és a versben, amit a természet s a szerelmes lélek egy naptári év alatt produkál: a szonettekben a tavaszi virágzás is megjelenik, hol emlékképek, hol hasonlatok, metaforák formájában, például a behavazott fákkal társítva. A szubjektív idő szeszélyeinek megfelelően hol a folytonos változás, hol az állandóság élménye gyönyörködteti és/vagy teszi borússá a versben megnyilatkozót. A hosszú téli hónapokban csupasz és színtelen a kert, de a hó ilyenkor is ünnepivé varázsolja, mint virágzáskor, s a nyári gyümölcsérést meg a lángoló őszi színváltozást örömtelinek érezzük, bár a nyarat is félelmetessé tehetik a viharok. A kert mégis a harmónia színhelye. Nyitott a kozmikus természetre, a körforgásra – és elzárkózó a tág világ elkerülhetetlen kiszolgáltatottságaitól. A fejlettebb kultúrák boldogságjelképe a kert – tanúsítja a Bibliától, Szemiramisz függőkertjétől és a Gyönyörök Kertjétől s a magyar népdaloktól, virágénekektől a felvilágosult Voltaire-ig a Délszigetet álmodó Vörösmartyig és a modernekig számos példa. A sokféle hagyomány szerint a kert erotikával telített bensőség (lásd Petőfi versét, a Szeptember végén-t is): az emberléptékű Teljesség terepe, ahol „tulajdonképpen minden” együtt van, ami lényeges, ha nem is „felhőtlenül” (olykor elemi erőktől szaggatottan), mert minden mulandó Goethe (és Petőfi) szerint, csak az Örök Női nem az, mely a hiányosat teljesre váltja. Az édenből való kiűzetéssel elvesztett ősboldogság a nő által állhat helyre. A kert eredendőn emberi azért is, mert tudatos tervezés ölelkezik benne a természet spontánságával: az ember nemcsak élvezi a kert adottságait, hanem gondját is viseli: fát ültet, veteményt gondoz, és eteti a madarakat. És szemlélődik bölcsen: e kis szigeten a nagy egészről gondolkodik, mint Szent Ferenc, Voltaire, Goethe.

A magyar költészetben, szokatlan módon, akár a boldogság költészetének is nevezhető ez a százhuszonhárom szonettból álló, lazábban-szorosabban összefüggő versciklus. De mégsem Kisfaludy langyos „boldog szerelmére” hasonlít. Nem manierista, hanem modern idill ez. Az idill föltételei együtt vannak benne, főként szerelmi vonatkozásban, de egy meghasonlottabb kor visszfénye ragyog benne. A ciklus nagy része a szeretkezést jeleníti meg, többnyire nem kívülnézetből, mintha valaki egy filmjelenetet ültetne át szavakba, hanem belülről, a hús gyönyörét kifejezve. A vérkörök pirosas derengésében mintha az Ódát író József Attila álma válnék valóra. Az egyesülésnek-szétválásnak nemcsak földöntúli öröme van, hanem örvénye, rémülete is; filozófiája. Valami minduntalan véget ér benne, mint maga az élet: a virágzás, a nyár, madárdal, a hó tiszta fehérsége. Egyes bölcselők szerint filozofálni annyi, mint a halálról gondolkodni. A kötet sokszor mintha ezt szemléltetné s igazolná. Meg azt, hogy nemcsak mulandó minden, hanem romlandó is, nemcsak az ember formálta világban, hanem az Úr művében is. Álljon itt egy szonett az év legmostohább havából:

Zúdul reánk felülről újra s újra,
működteti fáradhatatlanul
vízöblítéses rendszerét az Úr,
naponta ötször-hatszor is lehúzza,

többször, mint kellene: már rögeszme
ott fent, hogy semmiképpen sem elég
egyszer lemosni, úgy gyűlik a szemét,
s olyan sok lett a nyár tündöklő szennye,

a lomb, a fák, a tücskök és a hangyák,
a szürke, pamacs-forma verebek,
aztán az öregek s a gyerekek,

eltűnnek sorra mind, magára hagyják
az egyre inkább mániákus gazdát
s az esőverte, üres kerteket.

(Paranoia, 2009. november 28.)

Paradox észrevétel: a csontig ható novemberi esőzés nem lemossa, hanem még jobban szennyezi a világot a nyárban felgyűlt szemét hordalékaival.

S még mennyi mindent magával sodor a sűrített formában megismert lét legfontosabb dolgaiból ez a „problematikus” (mert sokszor önnön ellentétébe forduló) idillsorozat! Az időhöz kapcsolódó nagy kérdéseket, a halál makacsul vissza-visszatérő sejtelmét, végességünk kínos tudatát, az isteni gondviselés meg a krisztusi megváltás – sok mindentől kikezdett – bizonyosságát és biztonságát. A szerelemben az eggyé válást a másik féllel (jó magyar szó ez) és a szétváláskor újratámadó csonkaságérzést és ürességet. A boldogságban a magasság szédületét is. A csillagokat, a madarak csivogását, a tücskök cirpelését s a hangyák vonulását fürkésző kozmikus élményben az én feloldódását. Ugyanebben a mozzanatban a mindennapokban megszokottnál igazabb és tartalmasabb személyiség képzete bontakozik a versekben. A kötet így nyer egészében ünnepi hangulatot. Minél többet tudunk, annál csekélyebbnek érezzük tudásunkat – de a természet erőinek s az érzelmeknek köszönhetőn sejtjük a gazdagodást is. Megértjük a lét paradox természetét: vágyaink teljesülése az élet végéhez visz közelebb. Ahogy a régebbi Markó-versekben a szenvedés, a társadalmi tiltakozás, a biztonsághiány és még sok egzisztenciális szorongás hívta létre a súlyos kérdéseket, úgy itt a befejezettség békéje, a viszonylagos harmónia veti fel őket.

A szonett

A szonettek klasszikus veretűek – alig is kell őket külön jellemeznem: a huszadik század hazai költészetében a Nyugat költőinek működésével kialakultak e forma hazai játékszabályai. A nyugat-európai, olasz, francia és más (például a shakespeare-i) reneszánsz szonettet már Kazinczy az időmértékes magyar jambushoz igazította. A verselésnek ez a veretes módja Babitsék kezén kristályosodott ki, de korántsem dogmaszerűen. Már náluk is gyakran látunk kisebb-nagyobb „szabálytalanságokat”, egyéni változatokat. Tóth Árpád olykor eltérő rímpárokat használt az első és a második strófában, Babits ütemhangsúlyos, magyaros és szimultán ritmusokkal is élt. Szabó Lőrinc még jobban feloldotta a petrarcai szonettforma merevségét. Gyakran egyetlen mondatot hajlított ebbe a zárt formába, s a szöveg ettől gyors iramú lett sietős rímeivel, a sorátvetések gyakoriságával, a gondolat rádöbbenés jellegével. Az új formaelemek a verslogikát befolyásolták: megszűnt az egy sor = egy mondat, feltűnőbbé váltak (vagy fordítva: teljesen eltűntek) a logikai fordulatok, fokozódott (vagy éppen megszűnt) a szerkezet dialektikája, a tézis–antitézis–szintézis rendje a modern szonettben. Markó tartja magát a régi sztenderdhez – a szótagszám, az öt vagy öt és fél jambus s a rímelés mindenütt szabályos és gondosan kimunkált, bár az első két versszak rímelése eltérő elemekből áll nála is, mint például József Attila Hazám ciklusában. Markó szonettje legfőbb mesterétől, Szabó Lőrincétől is jól megkülönböztethető tisztábban csengő rímeivel és a hagyományos szakaszolással, bár az egymondatosságra főként nála láthatott példákat. Markó hangvételének férfiassága is A huszonhatodik év szonettjeinek – s a tizennyolc soros versekből álló Tücsökzenének – szerzőjére emlékeztet sok felsorolásával, profán áhítatával, záró aforizmáival. Meg azzal, hogy maszkulinságában is érzelmes; objektivitásában és képi közvetettségében ő sem játssza túl az elszemélytelenítő tárgyilagosságot.

Objektívnak annyiban nevezem, hogy nemcsak Babits Stefan George-i, „hűvös” tárgyiassága és Szabó Lőrinc későbbi, de ugyancsak német típusú „új tárgyilagossága” hatott rá. Hanem kortársainak megannyi fogása is, a „köznapias” szonettnaplót vezető Tandoritól, a szonettet ugyancsak „felgyorsító”, újszerűen fogalmakat alkotó Bertók Lászlótól a merész vágásokat alkalmazó Sziveri Jánosig, a Szonettregényt író Csontos Jánosig és a kötet fülszövegébe szonettet remeklő marosvásárhelyi kollégáig, Kovács András Ferencig – s még ki tudná tovább sorolgatni, kicsodáig. Az objektivitás csak félreértett és vulgarizált változataiban éreztet közönyt (ez persze nem azt jelenti, hogy flegmatikus alkatú költő, például Várady Szabolcs nem írhat kitűnő szonettet). Külföldieket is kellene mondanom biztosan, például a verset ugyancsak súlyos aforizmával záró Rilkét vagy a magasztos metafizikai gondolatot profán elemekkel dúsító barokk költőt, John Donne-t; a szókincs változatossága, mint utóbbinál, ugyancsak föltűnik Markó Bélánál. Egy remek darabjával szeretném szemléltetni, szinte találomra, miként írja meg a szeretkezést:

Kívülről jön a hatalmas erő,
hogy hajlik minden, szinte összeroppan
a csont is egy nagy, áttetsző marokban,
s két vergődő test már-már egybenő,

ahogy forgatja, tépi, préseli,
illesztgeti, széthúzza, összenyomja,
a végtagokat egymásba csomózza,
s lélegzetet venni sem engedi

a hullámzó, torz iker-alakot
a láthatatlan isteni marok,
mert azzá gyúrná, aki volt, ha volt,

s miatta nincs már: az egyetlenegy,
de ezt már ő sem tudja, nem lehet,
kettéválunk, izzadt szerelmesek.

(Te meg én, 2009. november 28.)

Egyéni sajátsága, ahogy egyszerre kívülről és belülről szemlélteti az összefonódó testeket. Láttatja, hogy a szerelmeskedést valami fölöttük álló hatalom művelteti velünk. Nevezhetjük ezt a hatalmat, hívőn, kételkedve vagy eleve hitetlenül, Istennek is, másnak is; ismerni csak azok ismerhetik, akik egész lényükkel élik meg a szeretkezést.

Valamit még az egész szonetten végigvonuló egyetlen mondatról. Ez szükségképpen tartalmaz sok-sok hajlítást, ellentétet, párhuzamot, felsorolást, közbevetést, logikai csavarást és egyéb ördöngösséget. Ezeknek nemcsak Szabó Lőrinc – Illyés Gyula is nagymestere volt.

S még egy el nem hanyagolható apróság a költő filozófiájáról. A maga módján Markó Béla is folyamatosan megéli az előző század nagy élményét, a „minden Egész eltörött” riadalmát. Ennek ellenszerét találta meg, ha töredékes részletekben is, az analizálás késztetése alól fölmentést nem kínáló voltában is az ősi egységben, a mindenféle szeszélyeknek kiszolgáltatott, önmagunkkal együtt elmúlásra ítélt szerelemben. (Bookart, 2010)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben