Infláció

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy olasz pénzügyminiszter. Sőt, ő volt az első ilyen nemű főhivatalnok, ugyanis Róma elfoglalása után a firenzei ideiglenes székhelyről végre az ősi-új fővárosba költözött Olasz Királyság őt nevezte ki először erre a magas posztra. Áll is neki egy szobra a Pénzügyminisztérium óriási épülettömbje előtt, még a seregélyek is alig merik leszarni, pedig egész Rómában ott és azon a környéken lakik a legtöbb seregély; minden alkonyatkor felhőkbe gyűlve csapnak le a terepre, ahol hajdan Diocletianus fürdői voltak, római lakosnak a barbár vízvezeték-rongálók betörése után használhatatlan gyógyhely, viszont másfél ezer évig kiváló seregélynevelő mocsár.

Mindezt csak azért említem, mert nagykövet koromban kedves szokásommá vált, hogy ha Budapestről hivatalos pénzügyi küldöttség érkezett, megmutassam nekik a dicső előd kolléga szobrát. Amúgy is mindig ragaszkodtak a városnézéshez, mint a többi delegáció; néha ugyan nehéz volt némelyikükkel, mert az úristennek se akarták megérteni, hogy miért van annyi obeliszk a városban, holott – ezt ők tanulták az iskolában! – az obeliszkek Egyiptomban teremnek. Makogtam nekik valamit Caesarról, Kleopátráról, Augustusról stb., de a helyzet ettől csak zavarosabb lett. Sella miniszter úr szobrát viszont mindig tisztelettel nézték, mert elmagyaráztam nekik, hogy egyrészt korrupt volt, főleg telekspekulációban utazott, másrészt elgázoltatta azt az újságírót, aki leleplezte. (Igaz, csak konflissal, de akkor még nem volt feltalálva az autó.)

Történt egyszer, hogy egy kopasz államtitkár az államigazgatásnak ebből a tekintélyt parancsoló ágából egyhetes látogatásra érkezett Rómába. Kissé sokalltam, munkatársaim is, akik vásárolni, akarom mondani, tárgyalni hurcolták őt különböző válogatott színhelyekre, de ő derűsen igazolta magát, hiszen – s ez igaz is volt – neki három partnerével is kellett tárgyalnia, azaz a pénzügyminiszterivel, a kincstárügyivel és a beruházásival. Én is megnyugodtam, mert legalább – mint kopasz és férfi – nem kért tőlem rögtön megérkezésekor hajszárítót, mint egy agrárminisztériumi hölgy látogatóm, valamint fiának sem kellett a kütyübe különböző alkatrészeket keresnem.

Eljött a búcsú várva várt napja. Magyaros ebédet tálaltattam az államtitkár úrnak és három olasz rangtársának. Nyelték a gulyást – némelyikük köhögve –, cuppogtatták a csipetkét. Ártatlan asztali csevely folyt főleg arról, hogy melyik olasz uraság hány bakot és egyebet lőtt gyakori magyarországi, főleg kiskunsági vadászkirándulásaikon. Ám a csipetke megoldja az ember nyelvét, ahogy tartja egy eddig ismeretlen őskun mondás. A kincstárügyi államtitkár is – ha jól emlékszem – csak nekidurálta magát egy szakmai kérdésnek:

– Megkérhetném kedves államtitkár urat, szíveskedjék megbecsülni, hogy Magyarországon hány százalékos lesz jövőre a forint inflációja?

– Tudja a faszom – válaszolta a magyar államtitkár, természetesen ékes anyanyelvén, más nyelvet nem is birlalván.

M. asszony szegény, a követségről, aki a tolmács hálátlan szerepét játszotta, vitézül kiterelte a légútjába csúszott csipetkéket, és géppuskaropogásszerű gyorsasággal fordította:

– Államtitkárúrúgygondoljahogyajelenlegielőrejelzésekszerintmintegykilencegészhéttizedszázalék.

Szegény olasz, azóta is mereng azon, hogy milyen tömör nyelv a magyar.