Főhajtás XXXVI.

Mesélő fénykép

Régimódi színházi fotó: 1936-ban készült a Belvárosi Színházban. Két színész – egy rangos, korosabb: Mihályffy Béla és egy csinoska kezdő: Mezei Mária – Gáspár Miklós Mindennek ára van című darabjában. Nem előadás közben kattintgatta masináját a színházi fotós, az akkori fényképezőgépek ezt még nem is tették lehetővé. A próba után kérte meg a fényképész a két színészt, mint az egyik jelenetben, álljanak az íróasztal mögé, Mihályffy Béla művész úr legyen kedves szigorúan maga elé nézni, Mezei művésznő legyen kicsit tétovább, talán ha csípőre tenné a kezét, és tartsa lazábban a cigarettát, de ne mozogjanak… A fényképész nagyon vigyázott a kompozícióra, legyen jól látható a két színész feje fölött őfőméltósága, Horthy Miklós kormányzó úr arcképe.

Kedves, szórakoztató sikerdarab, látszat-mondanivaló és kacagtató semmitmondás: Gáspár Miklós korszínű drámaíró, remekül tudja ezüstpapírba csomagolni a semmit.

A fotó alján Mezei Mária kézírása: Gáspár: Mindennek ára van. 936. Belvárosi Színház. Negyvenkét évvel később a színésznő újabb megjegyzést firkant a fotó sarkára: 1978. máj. – Hát bizony csak „cocotte”-ra való volt.

Mezei Mária igen-igen rossz véleménnyel volt színészi pályafutása első tíz évéről, és 1941-ben azért írta meg Névjegy című könyvecskéjét, mert mindenkit meg akart győzni arról, hogy ő nem csupán kokottok, buja hölgyek, démonok és kifestett szemű vampok eljátszására alkalmas, de a látszat ellenére igazi drámai hősnők megformálására is. Vallomásában az arcára tapadt hamis álarcokat akarta magáról letépni, a színészi személyiségét körüllengő tévhiteket akarta megcáfolni. 1941-ben ez sikerült: a következő évadban Ibsen hősnőjét játszhatta el a Vígszínházban.

De 1936-ban, a Belvárosi Színházban a könnyű fajsúlyú szerző könnyű fajsúlyú darabjában aratott sikert. A szerző bizonyára gratulált neki a bemutató után, s bár illett kezet csókolni a művésznőnek, Gáspár Miklós bizonyára nem tette. Mert Gáspár Miklós valójában – nő volt.

A gazdag család kényelemben élő leánykája – zongorázgatott, újságíróskodott, olykor Itáliában töltötte boldog napjait – álnéven írta darabjait, amelyeket később soha senkinek nem jutott eszébe újra színpadra állítani. Gáspár Margit, ha ideje engedte, egy kicsit kommunista is volt, ezért 1945-ben hirtelen a Közellátási Kormánybiztosság sajtófőnöke lett, aztán színházigazgató, majd a párt továbbsodorta, a Belügyminisztériumban szolgálta a Rákosi Mátyás irányította bolsevik hatalomátvételt, és amikor 1949 májusában rajtaütésszerűen egy éjszaka államosították a budapesti színházakat, Gáspár Margit az Operettszínház igazgatója lett.

Mezei Máriát este még megkereste régi szegedi ismerőse, a kommunista színházi főpotentát Hont Ferenc, és az általa igazgatott kis színházban szerződést kínált neki. A színésznő kacagva utasította vissza az ajánlatot, hisz fellépéseivel a többszörösét kereste a felkínált összegnek. Hont Ferencet kötötte a pártfegyelem, nem merte megmondani Mezei Máriának, hogy másnap már más világ lesz, a színházakat reggel hét órakor megszállja a kommunista rendőrség, s minden színész annak a színháznak a „dolgozója” lesz, amelybe a minisztérium elhelyezi. A klerikális, reakciós, polgári elemek – Ajtay Andor, Dénes György, Sennyei Vera, Mezei Mária – ettől kezdve az Operettszínházban kötelesek szolgálni a szocialista realizmust. Amely színházban most a hajdani úrilány-bulvárszerző, Gáspár Margit a mindenható kommunista igazgató. Változnak az idők. Horthy Miklós arcképe helyett Rákosi elvtárs képe fogadja a színházba érkező látogatót. Gáspár Margit nem változott, csak mindennapi használatra a polgár-Miklós arca helyett a kommunista-Margit arcát viselte.

Talán – soha nem lehet már hitelt érdemlően kideríteni – azért helyezték a Belügyminisztériumból az Operettszínház élére, hogy tartsa szemmel ezt a sok klerikális, reakciós, polgári művészt. Lehet, hogy elégedetlenek voltak hivatásszerű pártmunkájával, s úgy gondolták: többet használ a pártnak mint színházigazgató. Lehet, hogy Gáspár Margit őszintén boldog volt, mert pártmunka helyett újra színházat igazgathatott.

Az Operettszínház akkori társulatának tagjai, minden színész úgy emlékezik: remek színházigazgató volt. Gáspár Margit rácáfolt a népi mondásra: kommunista kutyából is lehet szalonna.

Mezei Máriát – főpróbahéten adta vissza egy szovjet operett általa utált epizódszerepét – azonnali hatállyal kirúgták az Operettszínházból. Napi hat előadásban a városligeti Liliputi Színházban robotolt, aztán a Vidám Színpadon kényszerítették súlytalan bohóckodásra (s hogy tudja, hol él: kinevezték vécéfelelősnek!), de 1954-ben Gáspár Margit visszavitte az Operettszínházba, és egy parádés szereppel is megörvendeztette. Akkoriban már Rákosi Mátyás képe sem díszelgett kötelező dekorációként a színházban.

Az idők változnak. 1955-ben már megint Rákosi Mátyás volt népünk bölcs vezére, 1956-ban pedig – igaz, csak tíz napra – az ország arról álmodott, hogy végleg megszabadul a kommunisták terrorjától. Aztán minden maradt a régiben. A régi fotó hátoldalán metrikus ábra, alatta Mezei Mária kézírása: 1956-ban ezzel malmoztunk. Csak Gáspár Margittal történhetett valami, talán lelkében megint Gáspár Miklóssá változott, mert ezután már csak írással foglalkozott. Mezei Máriának azonban – ahogy ő mondta: „hét év padlómosás” után – hátralévő néhány évében megadatott igazi színházban, igazi szerepeket játszani.

A Mezei Máriáról írott szócikkek az évek során egyre hosszabbak lettek a lexikonokban. A Gáspár Margitról írottak egyre rövidebbek. De erről már nem mesél a régi, kopott fénykép.