×

Az én Üdvözlégy Máriám; Vákuum

Dobozi Eszter

2010 // 11
Az én Üdvözlégy Máriám

Őhozzá már szóltam: Mindenek Urához,
most csak Hozzád futok, színed elé hajtva,
kívánkozásomat úgy fogadd el tőlem,
mintha én is volnék leghűbb híveiddel
Hozzád imádkozó; elpogányosodott
protestánsságomat illesd hosszú tűrőn,
gondolataimnak öntörvényűségét
ne vesd meg, és ne bánd tévelygésnek látszó
útaimat, s engedj előtted megállnom,
hadd legyek most én is Rajtad csüggeszkedő,
pillantásodra is föl-fölfüggeszkedő,
lányos asszonyságod holtomig csodáló;
mint ki követségben, úgy jövök el Hozzád,
annak hozván szavát, aki rég nem szólít,
s mit súgva sóhajtok Teelőtted szólván:
az ő elhagyott Üdvözlégy Máriája;
milyen ismerős már: jó Hozzád sietni,
mert gyermekségünkből való tudásunk vagy,
oltalmazóhoz – vágy, a kifogyhatatlan
adakozónkhoz; Te, ki minden anyánál
anyaibb való vagy!: nem szerelmi mámor,
nem frigy, nem a becsvágy váltott várandóssá,
Miasszonyunk!: egynek égi mátka, másnak
nővére vagy húga – az égi Atyát míg
bölcs se föl nem éri, hús a húsunkból vagy,
lettél vér vérünkből, hasonlatos orcád
mindannyiunkéhoz, miközülünk lettél
általmenőt szülő: áldozatos áldott;
olyan esdve kérlek, mint mikor egy ország
énekeli sírva: Boldog asszony anyánk,
hallgasd meg fohászom, mit helyette mondok:
légy megsegélője én jobbik felemnek,
míg világ a világ, légy ő patrónája.

Vákuum

(A platán üvöltése)

Vathy Zsuzsának

számolom egyre a számlálhatatlant,
a kitépett légköbmétereket,
a széthasított égi vitorlákat,
az elszippantott levegőt,
a vákuum kihűlt idejét;
M. S. állhatott így
– ki egyben-másban szintúgy mester,
mint az a másik –
a lebombázott ház előtt,
ahogy mi most a kihűlt tér idomait méricskélve,
lesve,
mint mikor az éjszaka meg az álom negatívján
elénk sodródik az is, ami volt, ami lenne,
lehetne…
azóta nincs naplemente, nincs ég,
nincs táj,
a tetők fölött még utoljára beszökkenő
már-már vízszintesen kúszó fény
hova fészkelhetne?
azóta nincs a napnak fészke,
hogy fölnyerített az ádáz fűrész,
nincs idő, csak kegyetlen áramlások,
nincs ütem,
kiestünk az ütemből,
megzavarodott a mi belső időnk,
csak a síró madarak röpte surrog az arcunk előtt:
egész vijjogó erdő –
honnan tudom én most már meg
az órát, a percet,
ha nincs a napnak háza?
nem dobja föl a koronacsúcsra
búcsúzkodón a csóvát,
mely fogná aranyba lombját,
tükörré fényesítené a platánlevél
ötujjas tenyerét,
nemcsak a letarolt erdők,
kiégett házak, szétmosott falvak,
a térközökből kiszippantott idő
fáj benne és vele:
az egész elűzött ország…
mintha szívünkből, húsunkból tépték
volna ki,
egy darab kimetszett ég,
olyan forma, olyan száraz,
úgy lángol,
mint megsarcolt testem roncsolt krátere:
kimeszelt idő,
befagyott ér…
Értől az Óceánig
itt minden veszendő?
összecsomósodik, mint kóros burjánzás
ebben a vákuumban,
mely tény, mint a végtelenség Agya
vagy a feneketlen nincs,
s mi sűrül, omlik a széllel, villámaival?
egyre megy, hogy ember, nem ember:
terepasztala fölött a kaján játszadozó?

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben