Olvasásszokások a szóbeli kultúrában

Biblia(használat) Magyarfaluban

Magyarfalu

Magyarfalu¹ a moldvai Szeret folyótól keletre, Bákó (Bacáu) megye délkeleti sarkában helyezkedik el.² A falu a ma is hivatalos román elnevezését (Arini) 1968 körül kapta, azt megelőzően Unguri néven jegyezték.³ A kutatások jelenlegi állása szerint a településre utaló első írott forrás 1697-ből származik.⁴ A közösség eredetére vonatkozó kérdés nem tisztázott, bizonyos adatok arra mutatnak, hogy az „őslakosság” jelentős része a székelyföldi Háromszék térségéből származik. A legutóbbi (2002) népszámlálási összeírások szerint a faluban háromszázhetvennégy katolikus család, ezernégyszáznyolcvankilenc római katolikus vallású, valamint öt román nemzetiségű, ortodox vallású egyén él. Az etnolingvisztikai felmérések kimutatták, hogy a település összlakossága magyar, illetőleg kétnyelvű (román és magyar).⁵

Egyháztörténet

A feltárt források szerint 1840-ig az egyházközség vallási vezetése az 1793-ban alakult, Magyarfalutól mintegy negyven kilométerre fekvő Klézse plébániájához tartozott. 1840-től kezdődően a Szeret bal partján fekvő katolikusok pasztorációs központjául létrehozott váleni plébániához csatolták.⁶ Magyarfalu 1968-ban függetlenedett a váleni plébániától, és önálló parókiaközponttá alakult.

Az 1871–1872-es katolikus egyházi statisztikák feljegyzik,⁷ hogy a falu első, fából épült temploma 1844-ben készült el. A népi visszaemlékezések szerint a kápolna egy XIX. század végi tűzvészben pusztult el. A következő, ma is működő kőtemplomot 1914-ben kezdték építeni. Az épület az 1977-es földrengésben jelentősen megsérült, az újjáépítési munkálatok több éven át tartottak. A templomot 1980-ban szentelte újjá Petru Gherghel, az egyházmegye jelenlegi püspöke.

„Félmissziós” vallási rendszer

A fent vázolt egyháztörténeti körülményeknek megfelelően Magyarfaluban 1968-ig úgynevezett „félmissziós” rendszer keretében működött a vallás, ami Moldvában nem előzmény nélküli jelenség. Eszerint a két-három – olykor öt-hat – havonta a Magyarfalu-filiát néhány órára meglátogató váleni román, német vagy lengyel anyanyelvű plébános kiszolgáltatta a szentségeket (keresztelés, gyóntatás, esketés, betegek kenete), és áldozatbemutatást végzett. Minden egyéb, a korabeli vallásrendszerhez tartozó vallási feladat (tanítás, vallásos nevelés stb.) elvégzése, a vallásos események (imaalkalmak, temetés stb.) lebonyolítása a helyben élő, magyar ajkú deák, azaz a kántor feladata volt. Sőt, a második világháborúban hat évre fogságba került kántort egy helyi parasztember helyettesített.

A nyelv állapotáról 1. – A kétnyelvűség

A moldvai magyarok kétnyelvűségére már 1716-ban felhívták a figyelmet.⁸ Egy másik, szintén meghatározó jelenségre, az analfabetizmusra – mint a román nyelvű valláskultúra meghonosodását sokáig gátló vagy lassító tényezőre – Tánczos Vilmos mutatott rá.⁹ A nyelvköziség, kétnyelvűség, „félnyelvűség”¹⁰ közelebbi vizsgálatára ellenben a megfordíthatatlan kimenetelűnek tűnő asszimiláció(s hipotézis) miatt nem került sor. Ugyanezért maradt el az írásbeliség és az olvasáskultúra vizsgálata is. Pozsony Ferenc szerint: „a csángó családokban, faluközösségekben a nyelvhasználat dinamikája, alakulása az átmeneti kétnyelvűség, kevertnyelvűség után fokozatosan az egységesülés felé tart (…) a »fogyatékos« magyar nyelv és a magyar nyelvű folklór napjainkban már nem játszik jelentőséget [szerepet] esetükben, csak az idősebb generációk passzív tudását gyarapítja, és nem rendelkezik identitásformáló hatással, nemzeti identitást képző és kitermelő erővel.”¹¹

A magyarfalusi kétnyelvűség a szakirodalomban ismert úgynevezett holisztikus megközelítéssel modellálható. E modell szerint a kétnyelvűség nem két teljes vagy nem teljes monolingvisnek az összessége, hanem egy specifikus beszélő-hallgató szerint alakuló kód, amelyen belül a kétnyelvűek a nyelveket különböző céllal használják és váltogatják. Magyarfaluban az egyik nyelvnek (román) mind az írott, mind pedig a szóbeli változatát, a másik nyelvnek (magyar) pedig csak a hangzó változatát sajátítják, sajátíthatják el. A nyelvi kódváltás gyakran téma- és szituációfüggő.¹² Az írás, illetőleg az olvasás nyelve néhány esettől eltekintve: román.

A nyelv állapotáról 2. – A „félnyelvűség”

Némely kutatók a kettős monolingvishez kapcsolják a „félnyelvűség” (szemilingvizmus) megjelenését. Leegyszerűsített meghatározásban a „félnyelvűség” azt jelenti, hogy a két nyelv közül az egyén egyiket sem birtokolja teljesen, beszélgetései során (túl) gyakori a nyelvváltás.¹³ Magyarfalu esetében a „félnyelvűségen” az a sajátos nyelvállapot értendő, amikor egy adott (társadalmi) kontextusban, a hiányos szókincs következtében az önkifejezéshez sajátos nyelv (költői, „képi”, „kevert” stb.) teremtődik.

Az etnográfiai kutatás tapasztalata bizonyítja, hogy a megismerés folyamatában a nyelv meghatározó erejű,¹⁴ a nyelv aktív tényező a világkép kialakításában is.¹⁵ A vallás képi, metaforikus nyelve természetesen nem kizárólag és nem is elsősorban a „félnyelvűség” következménye. A transzcendencia maga az a metafizikai jelenség, amelynek a nyelvi megszerkesztésekor a teológusok is gyakran folyamodnak allegorikus beszédmódhoz.¹⁶ Sőt, ha hihetünk a szimbólumkutatóknak: a szimbolikus képekben való látás (genetikailag) megelőzi a nyelvet, a diszkurzív gondolkodást.¹⁷ Ebben a kultúrában a népi, képi nyelv azon kísérletek közé illeszthető próbálkozásnak tekinthető, mely során az elbeszélő „elképzelhető”, értékelhető formába önti az absztrakciót, ezáltal a szakralitás laikus megértésére, elképzelhetőségére és – ami ennél is fontosabb – közvetlenebbé tételére irányul.

E nyelvi adottság, illetőleg a ma is fennálló paraszti kultúra a helyi vallás, az írásbeliség és az olvasáskultúra körülményeit is meghatározza, bizonyos tekintetben: lehatárolja.¹⁸ A román nyelvismeret felmérése végett például kiválasztottam tíz, a liturgián és az imakönyvekben állandó jelleggel vagy gyakran használt kifejezést (pl.: támáduitoare [~ gyógyító]; divin [~ isteni]; omisiune [~ mulasztás] stb.), és rákérdeztem a jelentésükre. A válaszok többsége hibás vagy megfejthetetlen maradt.

A helyi olvasáskultúra – az iskoláskorú gyermekek olvasói szokásaitól eltekintve – átlagban a televízió, a magánlevelek, valamint az imakönyvek, esetleg vallásos ponyvák olvasására terjed ki, és szinte minden esetben román nyelvű.

A következőkben egy konkrét könyv, a Biblia helyi hagyományát (ismeret, használat, funkció) vázolom fel.

Bibliaismeret – bibliahasználat

A Biblia kifejezés Magyarfaluban kevesek által ismert, körükben célravezetőbb a román Sfánta Scripturá, illetve a Testament elnevezést használni. Az analfabetizmus napjainkban is egyik oka annak, hogy a társadalom jelentős rétegének alig van kapcsolata a betűvel s így az íráshoz, olvasáshoz kötött vallásos kultúrával.



„Én nem [olvastam soha], mert én nem tudok írást [ti. írni-olvasni]! Sok gyermek voltunk otthon, kellett menni a mezőre, nem csaptak [engedtek] az iskolába. De a régi öregek még annyit sem tudtak, mint mik!” (I. R., 78 éves nő)

Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy a paraszti gazdálkodás és életforma, valamint a szóbeliség legalább ilyen mértékben meghatározó tényező.

A Biblia nemcsak az írni-olvasni nem vagy éppen csak hogy tudók körében ritka könyv. A könyv beszerzésének nehézkes körülményein túl, a jelenség összefüggésben áll(hat) a többségre jellemző, Bibliára vonatkozó elemi ismeretek hiányával is. Összefügg továbbá a helyi vallásos tudattal, miszerint az (egyszerű) hívő közvetítő révén képes értelmezni az Írást. A közösségre jellemző, üdvösségre orientált valláskép szerint a hívő feladata nem a vallásos ismeretek korlátlan birtoklása, hanem a vallásos életvitel.¹⁹



„Mit min’ faggatsz te ingemet az Istenről? Istenről nem tudni kell, Istent hinni kell s azzal annyi! A papok s a łtiutórok [tudósok] darabolják Istent, mint valami rongyot! Mintha vaj’ egyszer valaki látta lenne Istent! Spekuláció!” (A. F., 84 éves férfi)

A visszaemlékezések szerint sem a deák (~ kántor) által vezetett imaalkalmakon, sem a hittanórákon – aminek keretében a katolikus katekizmus és a fő imádságok hagyományozása zajlott – nem esett szó a Bibliáról. A (mindenkori) deáknak ellenben volt Bibliája. Az 1960-as évekig egy 1899-es kiadású, Istoria Sacrá című, illusztrált, válogatott bibliai történeteket tartalmazó könyvet használt. A helyiek elmondása szerint a „hites” (vallásos) deák olvasta az „Írást”. Megfelelő képzettség hiányában a deák a vezetése alatt folyó imaalkalmakon nem prédikálhatott, bibliai olvasmányélményeit egyéb keretek között (munkafolyamatok, guzsalyosság, kocsmázás stb.) osztotta meg az olvasni nem tudó falusiakkal.

A magyarfalusi Biblia-hagyomány alakulását további tényezők határozták meg. 1968-ban a helyi plébánia megalakulásával ugyan véget ért a „félmissziós” vallási rendszer, a korabeli politikai hatalom ellenben jelentős mértékben meghatározta a vallásosság formai és tartalmi jellegét. Témánk szempontjából a vallásgyakorlás minimalizálását, illetve a nyelvi asszimiláció széles körű kiterjesztését kell kiemelni. A moldvai magyarok kétnyelvűvé válását (majd pedig asszimilációját) kisebb mértékben az iskola, nagyobb mértékben az egyház segítette elő azzal, hogy a román nyelvet a szakrális szféra hivatalos nyelvévé tette.

Van-e Bibli(áj)a?

„Régebben volt.”

„Nekem most nincs [ti. Bibliám]. Mikor leány voltam, akkor azt hiszem, nekünk otthon volt. Fel volt téve a duláp [szekrény] tetejére. Nem citiltak [olvastak] belőle! Csak ott volt. De most nem néződik [nem fontos], hogy legyen…” (Ghi. M., 27 éves nő)

„Régebben nem volt.”

„[A falusiaknak] Nem! Nincs! Nekünk is most erre felé [újabban] van! Hiába van, ha nem tudják, mire való! Nem ismeri a falu!” (J. C., 72. éves nő)

„A papoknak kell legyen, vagy más vallásoknál.”

„A Bibliát használják inkább az adventisták vagy a pocáiltak [jehovisták], ezek! Az oláh is elővették. De nálunk nem. Lehet, hogy lesz a papoknál vagy a nagyobbaknak, de azokat mi nem tudjuk.” (A. M., 64 éves nő)

Apokrif vagy egyéb vallásos ponyvákkal azonosított Biblia.

„Hogyne! Volt! De kicsi lap volt benne, ki voltak szakítva a lapok, mert régebben azt tették ki a falra. Nekem is jut eszembe, hogy volt egy a purgatóriumról, hogy Mária vigasztalta a lelkeket.” (I. L., 75 éves nő)



Mi a Biblia?

Az egyház hivatalos tanítása szerinti helyi meghatározás.

„A Biblia? Hát magad [te] nem tudod? A Biblia az a világ kezdetétől és a világ végéig. Mindenféle fel van téve benne. Onnan ki lehet vedd, ha megnézed, hogy mikor volt a világ kezdete, s mikor lesz a vége. [Ki írta a Bibliát?] A Biblia úgy van adva az Istentől, adott elmét a prorókoknak [próféta], melyikek voltak Jézus előtt. Azoknak adott elmét, s azok leírták. S amikor Jézus eljött, akkor azokat megerősítette!” (B. M., 85 éves férfi)

Az Evangéliumot megelőző szent könyv.

„A Biblia? Az Istennek a szava. Egy írás, amelyik mondja az Istennek a szavát. [Abból olvas a pap a misén?] Nem, a pap az Evangéliumból olvas. A Biblia egy, s az Evangyélia más! De hamarébb volt a Biblia, s aztán volt az Evangyélia. Voltak a pápák, az episzkópok [püspökök], s akkor azok csináltak egy łedin†át [gyűlést], s megválasztották, hogy most van az Evangyélia.” (J. C. 72 éves nő)

Testamentum.

„A Biblia? Testament! Van noul [új] łi vechiul [és régi] Testament. De én nem tudom, mire való! Hát arra minket senki nem tanított!” (I. L., 65 éves nő)

Misekönyvvel azonosított szent könyv.

„Ezeket nem tudom! A pap abból csitil [olvas], abból mondja a misét. Van Vechiul testament, az régebbről, az akkortól van, amikor leszállt Krisztus a földre, akkor hagyta azokat. [És az evangélium?] Az az írás, amiből mondja a pap a misét!” (B. A., 33 éves nő)

„[Mi a Biblia?] Azt nem tudom. [Nem hallott soha despre Vechiul Testament {Ótestamentumról}?] Nem…! No, hallottam, de nekünk nem volt. Nincs. Noul Testament [Újtestamentum] az volt, azt értem, de az mind csak az, amit a pap csitil [olvas] erre felé [újabban], az van.” (B. E., 38 éves férfi)

Katekizmussal vagy imakönyvvel azonosított szent könyv.

„Hát a Bibliába minden van beléírva! Én sok mindent nem tudok, mert nem tanultam. Nekünk nem volt. Volt katekizmus, carte de rugáciuni [imakönyv], s amit mi tanultunk otthon. Azzal vagyunk. Bibliát nem vettünk, mert nem volt, ahogy vegyünk; nem tudta, mire való, sem anyám, sem apám, nem volt, ahogy bekerüljön az életbe!” (T. A., 69 éves nő)

[Mi a Biblia?] Toate întrebárile [minden kérdés] az Istenről! Az Istenről vannak imádságok benne. [Nem abból csitil a pap a misén?] Nem, az Evangéliumból csitil! A Biblia volt régebben, egy nagy vastag írás, most mondják: Evangyélia.” (I. M., 67 éves férfi)

Összegezés

Az idézett szövegek látszólag azt jelzik, hogy a Biblia általánosságban nem tartozik a helyi vallásgyakorlatok kardinális elemei közé, legalábbis nem olyan mértékben, ahogy az általuk „bibliás vallásoknak” (adventisták, jehovisták) nevezett csoportok körében. Bár a hivatalos kultusznak, a liturgiának felülírhatatlan szerepe van, úgy tűnik, ehhez nem társul az igeliturgián elhangzott szentírási szövegek közvetlen vagy részletesebb megismerésének igénye. Ez a gyakorlat ellenben aligha tekinthető sajátosan csángó jelenségnek, nagy valószínűség szerint a falusi, római katolikus vallású hívekre egyaránt jellemző gyakorlatról lehet szó.

Kérdés, hogy az iskoláskorúak körében meggyökeresedni és elterjedni látszó olvasáskultúra az iskolapadok elhagyása után is fennmarad-e, hiszen az írásbeliség, illetőleg az olvasáskultúra térnyerésének függvényében, a bibliai ismeretek és a bibliahasználat terén is változás várható.

Ma még azt látjuk, hogy a helyiek egy részének bibliaképében az Ó- és az Újszövetség között nincs kontinuitás, az utóbbi az előbbi helyére látszik kerülni. Ezzel egyidejűleg az ószövetségi történetek mitikus, aitiologikus funkciója felerősödött, gyakorlatilag folklorisztikus népi történetek formájában él tovább. A mai vallásgyakorlat középpontjába az újszövetségi program, az Imitáció Christi került. Ez azt is jelenti, hogy a többség számára a Biblia az Újszövetséggel „azonos”. Az evangéliumok tartalma – az apostoli kor világához hasonlóan – elsősorban hallás útján terjed, és a kollektív, illetőleg az egyéni memóriában tárolt tudásnak számít.

A liturgikus könyv és a Biblia olykor összemosódik, ami részben azzal magyarázható, hogy a misekönyv valóban tartalmazza az igeliturgia Bibliából vett olvasmányait, illetve hogy a két könyvet egyazon személy: a pap használ(hat)ja. Sajátos jelenség, hogy a katolikus liturgián használt Evangélium és az egyes ortodox pópák által, különböző (jósló, rontó, gyógyító stb.) rítusok keretében használt „Evangyélia” a helyiek értelmezése szerint nem azonos könyv.

Bár a magyarfalusiak többsége a Bibliát, sem mint kifejezést, sem mint könyvet nem ismeri, folklorizálódott történeteivel a Szentírás – s így az Ószövetség – világa a helyi kultúra számos területén jelen van, mint például: a szent terek, a szentelmény értékű ikonográfia, az áhítatirodalom, a kalendáris szokások, dramatikus játékok, normarendszert legalizáló exemplumok stb. Hogy ez a „szóbeli biblia”, a fentebb ismertetett történelmi körülmények dacára, folklorisztikailag milyen gazdag és értékes, mutatja az is, hogy a tematikus kiadványokban rendkívül nagy az aránya a moldvai és ezen belül a magyarfalusi szövegeknek.²⁰ A gyűjteményekben prezentált szövegkorpusz jelentős része a liturgikus rendnek megfelelően ismétlődő ó- és újszövetségi történeteket, illetőleg azokat az epizódokat tartalmazza, amelyek a helyi eredetmondákba, apokrifokba épülve maradtak fenn (mint például Káin és Ábel, Noé bárkája, József és testvérei, Jézus élete, Mária-történetek stb.). Megjegyzendő, hogy ez utóbbi műfajok (ti. az apokrifok) primér forrása napjainkban is a prédikáció.

Jelenlegi ismereteink szerint úgy tűnik, Magyarfaluban egy „verbális ikonográfiaként” is működő parasztbibliát ismernek.²¹ Ez a „bibliavalóság” az egyházi közvetítésű történetek mellett magába olvasztotta a más úton terjedő (pl. búcsú) és még inkább a helyben keletkezett, bibliai történeteken alapuló elbeszéléseket is, amik exemplumokká szerveződve a vallásos nevelés, a vallásos tudat lokális eszközei közé integrálódtak. Minden valószínűség szerint pusztán idő függvénye, hogy az írásbeliség és az olvasáskultúra mikor illeszkedik a szóbeliség és a (kollektív) memória eddig meghatározó rendszerébe, és e médiumok együttesen alakítják és működtetik tovább a helyi kultúrát.

Irodalom

Balázs Géza

1994 Antropológia és nyelvészet. Kétnyelvűség, II. 4–5., 1–13.

Bálint Sándor

1937 Népünk és a Szentírás. Korunk Szava V. 425–426.

Benda Kálmán (szerk.)

1989 (2003) Moldvai Csángó-Magyar Okmánytár (1467–1706) I–II. Budapest

Bosnyák Sándor

2001 Magyar Biblia. Budapest

Cantemir, Dimitrie

1716 (1973) Descripcio Moldaviae. Bukarest

Coła, Anton

2007 Comunitatea Catolicá din Arini. Almanahul Presa Buná. Iałi, 223–242.

Domokos Pál Péter

2001 A moldvai magyarság. Budapest

Erdélyi Zsuzsanna

1985 A parasztbiblia elé. In Lammel Annamária – Nagy Ilona: Parasztbiblia. Budapest, 15–35.

Gazda László

2005 Codex. Csíkszereda

Hadrovics László

1994 A magyar huszita Biblia német és cseh rokonsága. Nyelvtudományi Értekezések, 138. sz. Budapest

Hegedűs Lajos

1952 Moldvai csángó népmesék és beszélgetések. Budapest

Hoppál Mihály

1992 A hiedelem mint nyelvszokás. In Novák László (szerk.): Hiedelmek, szokások az Alföldön II. Nagykőrös, 607–619.

Iancu Laura

2002 Johófiú Jankó. Magyarfalusi csángó népmesék és más beszédek. Benedek Katalin (szerk.). Velence

Iosif Gabor

1995 Dic†ionarul comunitá†ilor catolice din Moldova. Bacáu, 12–15.

Katona Krisztina

2005 A kétnyelvűség néhány elméleti kérdése és a nyelvi fejlesztés lehetséges módszerei az óvodában. Közoktatás, 2005/3–4.

Keszeg Vilmos

2008 Alfabetizáció, írásszokások, populáris írásbeliség. Egyetemi jegyzet. Kolozsvár, Kriza János Néprajzi Társaság

Kiss Jenő (szerk.)

2001 Magyar dialektológia. Budapest

Kránitz Mihály – Szopkó Márk

2001 Teológiai kulcsfogalmak szótára. Budapest

Lammel Annamária – Nagy Ilona

1985 Parasztbiblia. Budapest

Nagy Ilona

2001 Apokrif evangéliumok, népkönyvek, folklór. Budapest

Navracsics Judit

2000 A kétnyelvű gyermek. Budapest

Nemeskürty István

1990 Magyar Biblia-fordítások Hunyadi János korától Pázmány Péter századáig. Budapest

Péntek János

1998 A hitélet anyanyelvisége a mai Erdélyben. In Jankovics József – Monok István – Nyerges Judit (szerk.): A magyar művelődés és a kereszténység. Budapest–Szeged, 1123–1129.

1999 Az anyanyelv mítosza és valósága. Kolozsvár

Pozsony Ferenc

1996 Etnokulturális folyamatok a moldvai csángó falvakban. In Katona Judit – Viga Gyula (szerk.): Az interetnikuskapcsolatok kutatásának újabb eredményei. Miskolc, 173–179.

2004 Nyelv- és kultúraváltás a moldvai csángó falvakban. In Kiss Jenő (szerk.): Nyelv és nyelvhasználat a moldvai csángók körében. Magyar Nyelvtudományi Társaság, Budapest, 197–203.

Sándor Klára

1998 A nyelvcsere és a vallás összefüggése a csángóknál. In Jankovics József – Monok István – Nyerges Judit (szerk.): A magyar művelődés és a kereszténység. Budapest–Szeged, 1130–1150.

Szigeti Jenő

1991 A folklór és a Biblia. In Erdélyi Zsuzsanna (szerk.): Boldogasszony ága. Tanulmányok a népi vallásosság köréből. Budapest, 203–219.

2001 Folklór a Miatyánkban – Miatyánk a folklórban. In Barna Gábor (szerk.): „Nyisd meg, Uram, Szent ajtódat”. Köszöntő kötet Erdélyi Zsuzsanna 80. születésnapjára. Budapest, 177–186.

Tánczos Vilmos

1995 A nyelvváltás jelensége a moldvai csángók egyéni imarepertoárjában. Kétnyelvűség, 3/2., 51–68.

2001 A moldvai csángó archaikus népi imádságok képi egységei. In Lackovits Emőke – Mészáros Veronika (szerk.): Népi vallásosság a Kárpát-medencében 5. I. Veszprém, 165–182.

2002 Hányan vannak a csángók? http://noborders.interfree.it/hung.htm

Verbényi István – Arató Miklós Orbán

1989 Liturgikus lexikon. Budapest

Jegyzetek

¹ Dolgozatom a készülő Helyi vallás a moldvai Magyarfaluban című doktori disszertációm egyik témájának rövid kivonata.

² Gazda 2005, 141.; Domokos 2001, 208.

³ Coła 2007, 226–227.

⁴ A (misszionáriusi) jelentést az olasz Bernardino Silvestri készítette a vatikáni Propaganda Fideiszámára. A tudósításhoz csatolt mellékletben a moldvai katolikus települések összeírása is szerepel. Az itt feltüntetett Mairos, illetve Magyaros feltehetőleg a mai Magyarfalut fedi, bár e kérdés tisztázásával a kutatás nem foglalkozott. Lásd BendaII. 1989, 32., 733–734., 744.

⁵ Tánczos 2002.

⁶ Anton 2007, 236. A váleni plébániakörzethez tartozott még: Diószén, Hordzsesti, Lábnyik és Ketrisközség is. A plébános további szomszédos, kisebb településeken (Tamás, Varnica, Pancsesti, Furnikár, Galeri, Rakatau, Rákova, Ungureni, Basga és Medeleni) is szolgált. Lásd Coła 2007, 237.

⁷ Iosif 1995, 14.

⁸ Cantemir 1716, 119–122.

⁹ Tánczos 2001. 246.

¹⁰ A dialektológia a moldvai nyelvjárások közül egyedül a nem-székelyes csángó (~ északi) nyelvváltozatot tekinti önálló nyelvjárásnak. (Kiss 2001, 307–315.) A nyelvjárás és a kétnyelvűség némiképp különböző kérdéseket vet föl. A moldvai magyar nyelvjárásban hiányzik a köznyelv ismerete, a kettő között semmilyen kontaktus nem áll fenn. Nyelvalakító tényezőként egyedül a minden csatornán elérhető és terjedő román nyelv funkcionál. A kérdés éppen az, hogy e sajátos nyelvállapot, az egymáshoz aránytalanul viszonyuló nyelvek (azaz a kétnyelvűség) az önkifejezés mely nyelvi formáit teszi lehetővé vagy teremti meg.

¹¹ Pozsony 1996, 175–176.

¹² Sándor Klára tapasztalatai szerint a csángók esetében a vallás mint téma idéz elő azonnali kódváltást, olyannyira szorosan asszociálódik a román nyelvvel. Sándor 1998, 1139.

¹³ A jelenség illusztrálásához a szerző „természetesen” csángó szöveget használ. Navracsics 2000, 17.

¹⁴ Lásd Péntek 1999, 23.

¹⁵ Hoppál 1992, 607. Ld. még Balázs 1994.

¹⁶ Kránitz–Szopkó 2001, 15.

¹⁷ Lásd Tánczos 2001, 29.

¹⁸ Miként Pozsony is írja: „a csángó családokban, faluközösségekben a bonyolultabb érzelmek és gondolatok kifejezésére kevésbé alkalmas régies nyelv… fokozatosan megtelt román közvetítésű neologizmusokkal”. Pozsony 2004, 201.

¹⁹ Vö. Bálint 1937, 425–426.

²⁰ A Lammel–Nagy-féle egész Kárpát-medencére (sőt, a Kárpátokon túlra is) kiterjedő Parasztbibliában például tizenhét magyarfalusitörténet szerepel. Lásd Lammel–Nagy 1985. A Bosnyák Sándor-féleMagyar Biblia is szép számban tartalmaz magyarfalusiszövegeket. Lásd Bosnyák 2001.

²¹ Erdélyi 1985, 29–30.