Elsők

Borbély András: Hidegség, állat; Lesi Zoltán: Daphnis ketskéi; Szőllőssy Balázs: A szabadság két jelentése

Az elmúlt évtized egyik legizgalmasabb kortárs költészeti fejleménye, hogy föltűnt egy fiatal költőnemzedék (a tágan értett nyolcvanas évek szülöttei), amely szemlátomást másképpen mutatkozik meg és foglalja el helyét kora irodalmi valóságában, mint az előtte járók. Már huszon-, sőt, esetenként tizenévesen is csaknem hibátlanul beszéli azt a lírai köznyelvet, amely Petri György, utóbb pedig kitüntetetten Kemény István nevével fémjelezhető, és az alulstilizálás, a depoetikusság, valamint az új érzékenység a máig eleven vívmánya. E frissen színre lépett költők jellemzően nem a klasszikus formanyelv, a nyugatos és újholdas örökség megújításán fáradoznak, inkább a prózára hangolt vallomás, a szabadverses reflexiók, a nyelvi történést nyomon követő versnyelv lehetőségeit mérik föl, mélyen alanyi megszólalásaikban a magánmitológiává rajzolt mindennapok díszleteit rendezik el imponáló aprómunkával. Szervezeti és intézményes szinten is tanúi lehetünk mindennek: elég, ha csak a Telep csoport működésére, az Egészrész-antológiára (2007) vagy a FISZ és a JAK új erőre kapó ténykedésére gondolunk.

Az alább megolvasandó művek mindegyike első kötet, ám – a fentiekkel összefüggésben – előzetes dicséretként elmondható: ez egyiken sem érződik. Nem az útkeresés, hanem az öntörvényűen sajáttá formált versbeszéd könyvei ezek; nyelvi, verstani és szerkezeti szempontból egyaránt – az óhatatlan egyenetlenség mellett is – a puszta debütáláson túlmutató munkák.

A gyergyóremetei születésű Borbély András (1982) írásai négy ciklusban vonnak szűkülő köröket a lírai alany köré. A versanyag tematikus rendje a Hidegség, állat kompozícióját feszessé, tartóssá, tartalmassá teszi. A közelítő-elmélyülő poétikai figyelem előbb a tájköltészet hagyományát értelmezi újra (a föld- és növénytani látásmód szintjein), majd a székelyföldi jelenetezésben rejlő lehetőségeket hasznosítja (szembesítve falut és civilizációt, Keletet és Nyugatot), miközben egyre nagyobb szerep jut a családtörténeti kitekintéseknek és az önelemző hajlamnak. Alakilag a szabad és a kötött formák között keres érvényes megszólalási módokat a kötet; a pátoszt iróniával, az iróniát archaizmusokkal oldva; hol játékosan emelkedett, hol mítosziasan alanyi hangot ütve meg.

A ciklusok elé helyezett, így mottóértékű vers illékony ars poeticaként olvastatja magát: „Tudom, a szó csak fél szárnya a csöndnek. / Könnyű bárkák. A mélység hallgatag. / Szavak: szélben megbillenő tetők. / Szavak: foszló, felhő-könnyű szárnyak. / Mind elmennek. A szó hiánya marad” (Könnyű föld; 5.). Borbélynál az emberi jelenlétnél tartósabb harmóniára ad példát a természeti létezés: „Jelenünk így kopottabb a kőnél / Csak az erdő van egyedül ébren” (Erdő; 15.); a sár realizmusát pedig mesebeli hittan múlja felül – aszerint ugyanis a Mennyország nem más, mint a „Mindenség után a következő falu” (Bukovina; 17.).

Beszédesek a grammatikai mozzanatok is; például a főnévi igeneves szerkezetek inkább sejtető-föltáró, mint leíró-rögzítő hatalma. A Faluregény első felében az infinitívusz személytelenít és általánosít: „Érezni a terméketlen földek / transzcendentális letargiáját”, míg a zárlatban félig lehetőséget körvonalaz, félig feladatot jelöl ugyanez a megoldás: „Kitalálni a mesét, mely ott játszódik, / véletlenül valós esetből indulni ki, / mely tényleg megtörtént, de már elfeledték” (29.). Az Ünnep végidőben főnévi igeneveinek piétás hangulatáig a tapasztalaton túlira eszmélő kérdések vezetnek: „Mi az, mi mozgat / ágat és felleget, szelet és lassú, / nyugodt lélegzetvételt, és álmokat / sző a szürke hétköznapba? Mozgatja / az időt, mint Ige a történelmet? / Átaludni vészterhes végidőnket, / ébredni, mint holtak a kegyelemben, / nézni, mint erdőkerülő legszebbik / szarvasára” (35.).

A kötet fölfogásában „nem rossz ez a világ, csak / olykor alkalmatlan” (Nem jön a fény; 44.); a versek világában „csak két szoba van: / egy a szerelemre / a másik a sírásra” (Stációk; 69.). S számos szöveghely tartogat még élményt az olvasónak. Megragadó például a Geográfiai jegyzetek Pilinszky Apokrifjára rájátszó, profán ásványtani metafizikája; a Nagyapám börtönben kíméletlen emlékezéslírája; a Repülőteret Gyergyóremetének kesernyés élce; Az európai falu magasztos József Attila-átirata; vagy az istenes és az anyaversek mintázatainak összekapcsolása a Dél című költeményben.

Vannak meggondolkodtató vonásai a kötetnek: a metrumok itt-ott botladoznak, a rímelés esetenként henye, túlírt és közhelyes részek is akadnak, s talán a cím sem a legszerencsésebb választás (az „állat” szlenges konnotációja inkább hátrány, mint előny). De fogást, ha akarunk, találhatunk szinte bármely szerző bármely kötetén. Fenntartásainknál ezúttal fontosabb a tapasztalat: Borbély András a Hidegség, állat tanúsága szerint olyan képességek birtokában van, amelyektől okkal várhatjuk e szép és komoly versbeszéd magas színvonalú folytatását.

Jelentékenyen más poétika szervezi Lesi Zoltán (1982) verseit. A Daphnis ketskéi már a cím írásmódjával gyanút ébreszt, a Bers’enyi (sic!) Dánieltől vett mottó pedig („Hogy ortográphiám és interpunctióim hibások, igen tudom; ennek oka az én tanulásom módjában és charakteremben van”) tovább fokozza és finomítja elvárásainkat. Kedélyes stílusjátékra, parafrázisos műveletekre, nyelvi és verstani mutatványokra számítunk – mégis meg kell lepődnünk, a végig megtartott színvonalon mindenképpen. (Ebben Jakatics-Szabó Veronika illusztrációi is méltó társnak bizonyulnak.)

Akárha egy rokokó Berzsenyi apokrif életművébe engedne bepillantást: a kötet megtorpanás nélkül sorakoztat föl többségükben kis vagy közepes terjedelmű, játékosan antikizáló verseket. A 18. század költői beszédmodorát a helyesírás – egyszerre tiszteletteljes és parodisztikus – archaizmusaival is megidéző művek jellegadó poétikai jegye az anakreóni sorfajta; a klasszikus allúziók (Nárczis, Páris, Daphnis stb.) a mitizáló kedv szolgálatába állnak; összességében pedig szórakoztatóan bájosnak kell neveznünk e versvilágot. Szórakoztatóan, de nem súlytanul bájosnak: a szerelmi szólamok el-elsötétülnek, az elmúlás-tematika a szerepjátszó szenvelgés mögé is árnyakat fest: „Elállt az eső. Szőrszálról / leguruló szigorú tseppek, óvatos sö- / tét. Feküsznek ketten, mint két letsu- / paszított halott. […] Mint ki kétszer megfojtotta magát, / mozdulatlan figyeli tükrit: elhagy- / ván lelkeit nem maradhat itt sem” (Óvatos sötét; 45.).

A tét nélkülien steril stílusjáték kísértését hárítják el a nyelvezet kortárs költőre mutató vonásai is: a gyakran szavakat kettémetsző enjambement-ok („Ezernyi éjszakai / pille törött szárnyakkal. / Édes halál szőlő für- / tök közt. Tsupasz trombita / hang karczol álmos tündér- / képet hüves ernyőn, a- / rany augusztus égbolt- / ján. Elmerengő puttók / fölött az Ursa Májor” – Ursa Májor; 16.) s a szókincs több hangsúlyos eleme (például a „Képernyő”, a „Műanyag” és a „reklám” a Küprisz című versben [22.].) S nemcsak a kiskompozíciós szinteken működik közre tudós műgond, de a kötet szerkezetét sem véletlenek alakítják: a záró vers például (Kegylóba zárva) szövegszerűen s összegzően utal vissza korábbi darabokra.

Nem „czetlí- / ken ótska trágikum” mindez, ahogy a nyitó vers sugallja (Musákhoz; 7.), hanem finom lapokon a legfinomabb líra. Az erotikus vízparti idill („Tsapódo víz, feredő / leányok. Zöld ruhátskák / ledobva, fönt lesekszik / fa ágon tíz vörösbegy. / Kerek popsik, rósaszín / czombok, mellek. Kukutskál / kigyó, pettyes, vöröske” – Árkádia; 24.), az elégikusan kibontott szcenika („Hullámok kóstolgatják / a parton űlőt. Tenger / szagú könyvét kiejti / kezéből. Nintsenek már / sirályok a strandon, se / kegylók, se nimfák” – Bikficz; 29.) vagy a megédesült látás trópusa („Bon-bont eszel és ripats / tekéntetet próbálsz, kaczagsz: / törött szemüvegen keresztül / egy czukormáz a világ” – Comoedia; 30.) éppoly szívet-szellemet derítő szöveghelyek, mint a „Gyöngyfénű popsik, / isteni hanczúr” (Páris; 17.) pikáns pillanatképe, a „Baracz’hab, madártej. Hótest, kinyílt / enigma” (Holdczipő; 39.) plasztikus hermetizmusa vagy a „Lábhegyen állsz, / balett a virágágyon” (Bákony; 43.) kerti jelenése.

Weöres Sándor Psychéje, Esterházy Péter Csokonai Lilije, Borbély Szilárd metabarokk gyászlírája vagy Kovács András Ferenc korszakokat újraíró poézise után utánérzésnek is hathatna, ásításra is ingerelhetne a versnyelv régiséget mímelő játéka. Lesi Zoltán versei olvastán azonban eszünkbe sem jut elégedetlenkedni, olyannyira magával ragadó, szerves és teljes ez a költői világ. Egyetértőleg kell idéznünk a Szepesi Attila jegyezte fülszöveget: „Ez nem depressziós szósivatag, ez nem akarnok »önmegvalósítás«, ez költészet. […] Költő az, aki nem okoskodik, hanem hagyja, hogy az anyanyelv gondolkodjék általa. Lesi Zoltán költő.”

Szőllőssy Balázs (1981) könyve, A szabadság két jelentése (Válogatott szólamok) ugyancsak jelentős szerző ajánlásával jelent meg. Kemény István szavai érzékenyen vezetnek be Szőllőssy lírájába: „Ez a könyv két dolgot ígér már a legelején: szabadságot és egy liftet a szabadság különböző szintjei között. Vagyis szellemi kalandokat. / Szőllőssy Balázs versei sokat tudnak a szabadságról. Tudják róla, hogy milyen finom alkatrészekből áll, ismerik az ellentétét, az árnyoldalait, játszanak vele, sőt, mulatnak rajta. […] Élet, halál, ifjúság, bölcsesség, vesztesek, győztesek, mítosz, jelen, múlt és nagy utazások emlékei keverednek Szőllőssy Balázs első könyvében. Az olvasóból kalandor lesz, és nem fogja megbánni.”

A szabadság két jelentése nemritkán hosszasan nyújtózó s jellemzően alanyi szabad verseket tartalmaz. Karcos szentimentalizmus, reflexív érzelmesség járja át ezeket a szövegeket („Látod a színeket? Hallod őket? Körbevesznek, / mint a május, a gesztenyék virágai, az életem” – Látom a színeket; 10.); epikus alakításukat meditatív közbevetések egészítik ki; s mindvégig az én és a többiek, a magány és a kapcsolatok bonyodalmas problematikáját tárgyazzák: „A sörök között elrejtve, / uszodában vízfelszínen, / moziban párnás plüssfotelben, / hidegben vacogva, melegben nem, / egyre áttetszőbben és átláthatatlanul / mégiscsak vagyunk. […] Manapság plasztikusabb, szikárabb létre vágyunk, / és kíváncsiak vagyunk, mi minden jót hoz majd a tél” (Jó ez az ősz; 26.); „a tömeg nagy, halad, iránya átláthatatlan, / ideiglenes érdekcsoportok szerveződnek / utcasarkokig, eldumálsz velük, találkozol / hasonló gondolkozásúakkal, megjegyzed őket […] figyelsz, az arcán, / a szemében, mondatok közt kutatod / a kapcsolódás pontjait, elváltok, nem volt fölösleges, / nyugtázod, megmaradt a kapcsolat, / a lehetőség, hogy együtt menjetek / az ésszerű, az adott pillanatban” (Tülekedünk, tülekedünk?; 37.).

A köteten végighúzódó felvonó-metaforika a léttörvények iránti kíváncsiság képi jelölője; az út, az otthon, a gyermekkor motívuma pedig egyetlen értékfogalom, a szabadság köré rendeződik: „Maradt: a kétséges szabadság. / Az apró dolgokban megnyilvánuló, / káprázatos bizonytalan. / Az, hogy mondunk még dolgokat. / Hangok. Szavak. Katasztrófák” (Haza; 44.). Szőllőssy versei nem kinyilatkoztatnak, hanem körbetekintenek. Nem igazságot vagy megfejtést ígérnek, hanem a kérdezés és ráocsúdás alkalmait kínálják: „A jelenségek megőrzik titkukat. / Mi csak pogácsolunk / meg kotkodácsolunk köröttük – […] Nincsen titok, amíg nem szembesülsz vele” (Borisz Paszternakhoz; 14.); „Álmomban Mária, sugárzó arccal, / még ellépdel vizek felett, felhők fölé, / egy kolostort tart a fél kezében. / Aztán nincs tovább, felébredek, / eldöntöm: nem kérdezem ma még, / hogy ki halt meg és ki támadott” (Húsvét az egyik világvégi strandon; 17.).

Az üzleti-pénzügyi észjárás hideg célszerűségét riasztóan mulatságos sorok érzékítik, az elmondottakat parabolikus érvénnyel terjesztve ki a szikáran technicista világképre: „Rajtunk a sor: professzionális hozzáállással megállapítani, / mikor hoztunk jó és mikor rossz döntéseket, / hogyan kerüljük el a csökkenéseket, / hogyan lehetne tovább nőni, emelkedni, / hiszen a cégnek erre szüksége van, / és mi azért vagyunk itt most, / mert a cégnek erre szüksége van” (Analizáljuk a grafikont; 40.). A térbeli határoltság élményén az időbeli végesség tudata üt át – s jelenik meg a fogalmazás („nincs tovább”) többértelműségében: „Van itt egy utca, van itt egy park, / van itt egy ház és nincs tovább” (Gesztenyés; 60.). De szükség van a tisztánlátásnak erre az önkíméletet sem ismerő válfajára, hogy egyáltalán esély nyílhassék a létezésben való részvételre: „ez vagy, a múló részletekkel együtt / próbáld meg hallani, mit mond a táj, / a valóságos játszótér, ne csapjon be / könnyű látszatmegoldásokkal: ne fejtsd meg, / amikor megpihensz, akkor is vegyél részt” (A szabadság két jelentése; 64.).

Szerves egységet mutató, de változatosan formált kötet A szabadság két jelentése. A szerző egyszer mintegy kavafiszi bukolikát ír (Líkiai töredékek), másszor elégikus politikai szatírát költ (Mit kell tudni Kubáról); parodisztikus moziajánlója (Gabika II) találóan vicces, szerelmi versbeszéde (Ösvény) meghitten pontos. Végső soron – a talán gyöngébben sikerült darabokon, a túlfogalmazott mondatokon és fölöslegesen nyers fordulatokon túl – a maga feltette kérdésre („Mit is mondhatnánk a létező világról?” – Emlékbe másokról magamnak; 27.) mindannyiunk számára lényegbevágó választ ad: „Nem mondható az áttekinthetetlen, / de amit nem lehet elmondani, / az ott van akkor is, tapintható” (Barátságos tanácsok; 32.).

„Ön oly fiatal még, annyira a kezdet kezdete előtt áll, hogy amennyire csak tudom, arra szeretném kérni, kedves Uram, legyen türelemmel szívének minden megoldatlan kérdésével szemben, és kísérelje meg magukat a kérdéseket szeretni, mintha zárt szobák vagy nagyon idegen nyelven írt könyvek lennének” – tanácsolja Rilke az „ifjú költőnek”. Úgy látni, Borbély András, Lesi Zoltán, Szőllőssy Balázs külső intelmek nélkül is e megfontolás jegyében jár el. (Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, 2009; Fiatal Írók Szövetsége [„FISZ Könyvek” 49.], 2009; Fiatal Írók Szövetsége [„FISZ Könyvek” 50.], 2009)