Visegrádi együttműködés

Egy zöldellő római domb sűrű ligeterdeje oltalmazta a rendhagyó épületet. Nyolcvanas évekbeli uszodára emlékeztetett, Prága környékéről. Nem, mégsem uszoda. Talán pionírház? Az sem egészen. Furcsa. Fellépdeltem a betonoszlopok által tartott gyászos timpanon alatt. A tágas előcsarnok megint csak különös volt: megyei pártház, de nem egészen. Még a nagyszámú, bélelt hónaljú portásszerűségek is gyászos képet vágtak. Mindenesetre olyan egyedi diplomáciai létesítményt még életemben nem láttam, mint a Csehszlovák (akkor már Cseh-Szlovák) Szocialista (akkor, 1991-ben e jelző már lekopott) Köztársaság római székhelyét.

Protokolláris bemutatkozó látogatásomon sugárzó arccal fogadott a nagykövet, aki ráadásul magyarul is beszélt. Asztalán egy nagy Petőfi-kötet hevert. – Kedves költőm! – mondta lelkesülten; örvendeztem és meghatódtam: lám, a prágai germanista professzor még magyarul is tud, mégiscsak jó a bársonyosforradalmi káderpolitika! Lelkesültségemet a beszélgetés közben az ámulatig fokozta, hogy hány magyarországi és erdélyi író barátomat emlegette elismeréssel mint személyes ismerősét, sőt – néha barátját. Ráadásul csupa volt ellenzékit, „másképp gondolkodót”.

Tapogatózó kérdéseimre megvilágította az építészeti rejtélyt: a csehszlovák szocialista állam egy teljességgel jó elvtársat bízott meg a nagykövetség felépítésével; igaz, hogy a derék mérnök elvtárs addig kizárólag krematóriumokat tervezett, de azért láthattuk, hogy architektonikai álmait viszonylag idegen környezetben is meg tudta valósítani, hadd pukkadjanak az olasz imperialisták! A legjobb hangulatban váltunk el, pár nap múlva, már ádvent utolsó hetében, kaptam is tőle ajándékba egy doboznyi díszcsomagolású Becherovkát.

1992-ben együttműködésünk – természetesen a lengyelek bevonásával – immár visegrádi, kitágult keretekben folytatódott. Meg is lepett a derék magyarbarát, aki a lengyel kollégával és velem szembeszállva tüzetesen védelmezte a Beneš-doktrínát, illetve dicsérte Meyiar mélységes demokratizmusát. Nemsokára azonban hazarendelték, mert a Rudé Krávo (Vörös Tehén) című vicclap, amely címében a hajdani pártlapra, a Rudé Právóra utalt, valahogyan megszerezte és közre is adta a hajdani csehszlovák titkosszolgálatnak dolgozó ügynökök listáját, amelyen ott virított az ő neve is. Egyébként – mondják – főleg magyarországi és erdélyi ellenzékiek megfigyelésével foglalkozott. Otthon később szociáldemokrata pártot alapított.

Semmi sem tart örökké, Cseh-Szlovákia is kettévált, az álkrematórium szlovák nagykövetséggé alakult. Az előcsarnokban, főleg gyászmegemlékezéseken, ezentúl sört csapoltak.